A szűz: IX. fejezet

9. fejezet 

Isabel

Egy hónappal később…

Minden nap beszéltem Quinn-nel, de ez nem könnyítette meg a különlétet.

Az igazi szívás az a tény volt, hogy nem tudtunk egymáshoz átmenni, mióta átköltöztünk az ország másik részére, és úgy éreztem, egy részem otthon hagytam. Ott, ahol Quinn volt.

Ahol nekem is lennem kellene, ahol lenni akartam.

Kibámultam a könyvtár ablakán, nem sokkal azután kezdtem erre a helyre járni, ahogy ebbe az új városba költöztünk, mert szükségem volt egy kis csendre. De a csend arra késztetett, hogy Quinn-re gondoljak.    

Kit akarok becsapni? Minden nap minden percében Quinn-re gondolok.

Lebámultam a tankönyvemre. Péntek este volt, és én itt voltam, a könyvtárban ültem, és egy olyan tesztre tanultam, ami még egy hétig nem lesz esedékes. De nem izgatott, hogy együtt lógjak a barátokkal, akiket szereztem, és arra sem vágytam, hogy ismétléseket nézzek anyámmal.

Boldog voltam a szüleimmel, bár; örülök, hogy végül a sajátjuknak mondhatják azt a valóban szép házat, amilyent mindig is akartak. Boldog volta, hogy az apám megkapta azt a pozíciót, amit annyira kiérdemelt, és azok az évek, amíg tönkretették a seggét, megfizetődnek.

De depressziós voltam, és nem volt az a beszélgetésmennyiség Quinn-nel, még ha számos alkalommal meg is tettük egy nap, ami segíthetne ezen.

Arra van szükségem, hogy vele legyek.

A lelki társam volt, a másik felem és megpróbáltatás volt, amikor nem volt mellettem. Sokáig voltunk együtt, beszélgettünk, nevettünk, a pokolba is, csak bámultuk a csillagokat azon a búzatáblán, miközben a csend körülfont minket. Ha két embernek együtt kellene lennie, akkor az ő és én voltunk.

Felemeltem a telefonom és megnyitottam a naptár alkalmazást, azt a napot figyeltem, amit előre megjelöltem, mert akkor láthatom újra. Épp azon voltam, hogy letegyem a telefont, amikor rezegni kezdett. Körbenézve megbizonyosodtam, hogy nem zavarok-e meg senkit, láttam, hogy egyedül vagyok, aztán fogadtam a hívást.

–  Szia. – köszöntem halkan, azonnal mosoly borította az arcom.

–  Szia, bébi. – Quinn mély hangjától mindig megborzongok. – Mit csinálsz?

Lenéztem a tankönyvemre és eltoltam.

–  Rád gondolok.

A mély kuncogása a legjobb módon melegítette a testem.

–  Én mindig rád gondolok, Isabel.

Istenem, szerettem hallani, ahogy ezeket a szavakat mondja, a szavakat, amik édesek és megnyerőek voltak, és mindettől az kívántam, hogy erős ölelésébe vethessem magam.

– Azt kívánom, bárcsak itt lennél most. – Azon kaptam magam, hogy kimondom, pedig megfogadtam, hogy nem teszem ezt vele, nem teszem ezt a szituációt még bonyolultabbá.

E nélkül is elég nehéz volt mindkettőnknek.

Quinn

Az elmúlt hónap alatt, semmit sem akartam jobban, mint elmondani Isabel-nek, nem engedtem elmenni harc nélkül… hogy hamarosan vele leszek. Egy év túl hosszú volt ahhoz, hogy külön legyünk, még ha meg is tudjuk találni a módját, hogy lássuk egymást ez alatt az idő alatt. Szükségem van rá magam mellett, hogy egy karnyújtásnyi távolságból elérjem.

Gyötrelmes.

Birtokló.

Territoriális.

Mindezek én voltam és több is, amikor megékeztem Isabel-hez.

Először a házukhoz mentem. Természetesen az anyja meglepődött, legalább annyira, mint én szerettem volna beszélni, megértette, hogy Isabel miatt vagyok itt.

Eljöttem, hogy a barátnőmmel legyek.

Itt voltam a könyvespolc mögött, azt a személyt figyeltem, aki a világot jelentette nekem, és sok önkontrollomat igénybe kellett vennem, hogy ne menjek oda hozzá egyszerűen. A napjáról kérdeztem, csak hallani akartam a hangját.

–   És nincs semmi seggfej, aki utánad ácsingózik? – Kérdeztem, a könyvtáron keresztül követtem a mozgását. Nevetett, de én komoly voltam. Beismerem, hogy egy irigy anyabaszó voltam, amikor Isabel idejött.

–   Nem, természetesen nincs. Senkinek sem adok a napomból. – Kilépett a könyvtárból és megtette az utat a kocsijáig. Rögtön mellette parkoltam, a kocsim hátulja tele volt dobozokkal, és egy kis utánfutó is volt, ami a csekély tulajdonomnak egy részét tartotta. Amióta Brae szerzett nekem munkát egy srácnál, akivel együtt dolgoztak, és ez magába foglalta a szobát és ellátást is, így már meg is tudok takarítani valamennyit egy helyre, a nőmnek és nekem, amikor végez az iskolával.

–   Hiányzol – mondtam, miközben követtem a kocsijához, mögötte álltam, bár nem hallotta, ahogy hozzá beszélek, még nem. Kifújta a levegőt, és csak a profilját láttam, de pokolian szomorúnak tűnt.

–  Te is. – De aztán megállt a kocsija csomagtartójánál, az én járművemre meredt.

Láttam a megértést, a zavart és végül a sokkot elömleni az arcán. Néhány lépéssel mögötte voltam, megvártam, amíg megfordul és rám néz.

Mozdulatlanul állni és nem magamhoz húzni szorosan kemény volt, mit a fasz.

–  Quinn? – suttogta és végre megfordult. Csak bámultunk, a telefon kiesett a kezéből, a földhöz csattant.

Nem gondoltam semmi másra, csak a zsebembe löktem a telefonom és hozzá léptem. Közel húztam magamhoz, megragadtam a tarkóját és a fülébe súgtam:

–   Itt vagyok, és nem megyek sehová.

– Nem értem – suttogta, hallottam, ahogy sír. Elhúzódott és lemosolyogtam rá. Letöröltem egy könnycseppet az hüvelykujjammal, aztán lehajoltam megcsókolni az arca másik oldalát, végighúztam az ajkaimat a sós nedvességen.

–   Azt mondtam neked, hogy minden rendbe jön, tehát mindent rendbe hoztam.

–    De az iskola? És mi van a szüleiddel? Ők rendben…

Megcsókoltam, megelőzve, hogy bármi mást mondjon. Több másodperc elteltével, tudom, hogy jól volt és elállt a lélegzete miattam, elhúzódtam.

–   Volt elég extra kreditem, hogy hamarabb érettségizhessek, és azon dolgoztam, hogy ide tudjak jönni és legyen munkám és egy helyem, ahol maradhatok. – Megragadtam az arcát és a szemébe néztem. – Az anyám és az apám tudja, mennyire szeretlek. Tudják, hogy nincs semmi, amit ne tennék meg, hogy veled legyek. – Megsimogattam az arcát. – Semmi sem tud távol tartani tőled.

–     Mindezt megtetted értem? – Kérdezte csodálkozással az arcán.

Megráztam a fejem.

– Isabel, nincs semmi ezen a kibaszott bolygón, amit ne csinálnék meg érted. – Közelebb hajoltam, így szemtől szemben voltunk. – Nincs semmi, amit ne tennék meg értünk.

–  Istenem, hogy lehetek ilyen szerencsés! – Újra sírni kezdett, mire elmosolyodtam.

– Én vagyok az egyetlen, aki szerencsés. – És az voltam. Istenem, olyan kibaszott szerencsés voltam, hogy az életemben tudhatom, hogy ő az enyém.

Lexy