Megszólaltak a csengők, én pedig sóhajtottam, leültem a beépített ablak-padra, és kibámultam az ablakon.
Gyönyörű nap volt.
Napos. Meleg.
Nyár végi.
Megdörzsöltem lapos hasamat, lesütöttem a tekintetemet, és a ruhám elefántcsontszínű selymét tanulmányoztam.
Ma van az a nap... és én egy ideges összevisszaság voltam.
Theo felépülése óta rendeződtek a dolgok.
Válása jogerőre emelkedett, így már nem volt annyira stresszes, mint korábban.
Sterlinget vád alá helyezték, és valahol egy börtönben rohadt ‒ igazából nem érdekelt, hogy hol. Sheila állta a szavát, és a válás kimondása óta nem zaklatta Theót. Még azt is láttuk a Facebookon, hogy új barátja van, mindössze két héttel a válás kimondása után.
Jó neki.
Most már jól voltunk. Leszámítva a puffadást, a fáradtságot, a hányinger hullámait és a növekvő hasamat, amit mindenhová magammal kellett cipelnem ‒ minden tízszer jobb volt. A világért sem cseréltem volna el a tüneteket, mert valami csodálatos dolog jött létre belőle. Jövő héten akartuk megtudni a nemét, és már alig vártam.
‒ Szerencséje, hogy most börtönben van ‒ morogtam, miközben megigazítottam a mankóimat.
Az ápolónő segített stabilizálni magam, de az egyik kezemet felemeltem. Túl sokszor használtam már mankót ahhoz, hogy megszámoljam. Nem volt újdonság, de ez a fajta fájdalom már lekerült a listáról. ‒ Ha még mindig idekint lenne, megkeresném és a saját kezemmel ölném meg.
‒ Hát, még jó, hogy most nem teheted, nem igaz? ‒ nevetett Chloe, a vállára csapva a táskáinkat. Odajött hozzám, és megveregette a mellkasomat. ‒ Jobban nézel ki. Örülök, hogy tényleg hallgattál rám, és maradtál arra az öt napra, amit mondtak.
Még mindig nem volt ébren.
Egyetlen mozdulat, nyögés vagy suttogás sem.
A csipogó gépek olyan dallamot ültettek a fejembe, amitől nem tudtam szabadulni.
Egyszer sem hagytam el a kórházat azóta, hogy aznap este eljöttem a rendőrőrsről. Izzy hozott nekem ruhát, hogy le tudjak zuhanyozni a kórházban, de persze ezek a zuhanyzások nem tartottak öt percnél tovább. Nem akartam elszalasztani az esélyt, hogy mozogni lássam.
Tizennégy napja feküdt kómában, és a dolgok még mindig nem álltak jól. Nem tudták biztosan, mekkora a sérülés, de örültek, hogy bukósisak volt rajta.
Soha nem gondoltam volna, hogy így fogom látni őt.
Ott feküdt. Sérülten. Reménytelennek és halálraítéltnek éreztem magam.
Éppen csak valóra váltottuk az álmainkat, és úgy éreztem, egy szempillantás alatt mindent elragadtak tőlem. Nem mozdult. Nehezen lélegzett. Még csak huszonnégy óra telt el, de már hiányzott a hangja.
Az érintése.
Hiányzott nekem.
Tegnap este annyira dühös voltam, hogy minden egyes képet letöröltem, ami Sterlingről készült. Minden nyomát eltüntettem, a fotóktól kezdve a telefonszámán át az SMS-ekig és a hangüzenetekig. Gyűlöltem őt. Holtan akartam látni, de nem volt bizonyíték ellene.
Láttam őt, amikor behozták kihallgatásra. Nem volt megbilincselve, és valahogy a tekintete megtalálta az enyémet. Grimaszoltam rá, annyira szerettem volna felemelkedni a székemből, és az arcába köpni. Még jobban akartam, amikor halványan elvigyorodott, és rám kacsintott.
El kellett volna mondanom neki.
Mielőtt elment, beszélnem kellett volna Sterlingről. Mert volt egy nagyon rossz érzésem. Egy érzés, ami úgy ült a gyomrom mélyén, mint egy kiló tégla. Csak nem gondoltam, hogy ennyire rossz lesz.
És most ‒ most az én Theóm a műtőasztalon feküdt, hogy megoperálják.
Nem lélegzett magától.
Sérültnek és összezúzottnak nézett ki, és... és halottnak.
Hazafelé úgy éreztem, hogy a San Franciscóba vezető úthoz képest hatalmas súlyok estek le a vállamról.
Soha nem éreztem magam ennyire könnyűnek ‒ annyira örültem, hogy végre azt tehetem, amit akarok.
Hogy Chloe kibaszott Knight ott ül mellettem az anyósülésen, az ablakok leengedve, és a levegő szalad mellettünk. Hogy a nő, akit szívem minden melegével szerettem, úgy fogja a kezem, mintha az élete múlna rajta, és rám mosolyog a leggyengédebb tekintettel, amit valaha is nőn láttam. Egy érzékeny nőn. Aki olyan, hogy „ezer nyelven beszél”.
Az első dolog, amit tettem, amikor megérkeztem a szállodába, hogy a karjaimba vettem Chloe-t, és elárasztottam a szeretetemmel.
Az arcát, a nyakát, az egész testét. Aztán megcsókoltam a hasát ‒ a babámat.
‒ Gondolom, minden rendben ment. Aláírta? ‒ kérdezte széles vigyorral.
Az iratokat letettem a lábára. ‒ Igen, aláírta. Ő megkapja, amit akar, én pedig megtarthatom a műhelyemet és a vállalkozás nevét.
‒ Ó, Theo, annyira örülök neked, kicsim. Komolyan! Ez nagyszerű hír!
Már négy órája.
Négy hosszú óra telt el, és egyik e-könyvem sem terelte el a figyelmemet, még a terhességről szóló regények sem, amelyeket letöltöttem. Nem segített az irodában való járkálás, ahogy a csésze tea és a kekszek sem.
Nyugtalan voltam, az idegeim ziláltak, ezért újra leültem.
Ki kellett tartanom. Nem bánta volna, ha elmegyek, de én a közelében akartam lenni, akár tudja, akár nem. A nap már lemenőben volt. Kezdett későre járni. Nem szabadna kíváncsiskodnom, de az egyetlen ember, aki ismerhetett, az Theo és Phil volt.
Besiettem a házba, bezártam magam mögött az ajtót és ellenőriztem az ablakokat, hogy megbizonyosodjak arról, nem állt be utánam autó.
Amennyire tudtam, akár követhetett is volna.
Kibaszott seggfej.
‒ Szia ‒ szólt Theo, amikor a füléhez szorított telefonnal elsétált mellettem. ‒ Jól vagy?
‒ Igen ‒ suttogtam, és egy erőltetett mosollyal megpördültem. Felemeltem a Kindle-t és a töltőt a levegőbe. ‒ A táskámban van az olvasóm és néhány ékszer.
‒ Jó. A reggeli indulásra készen kell állnunk, bár elég korán megyünk. Háromra az ügyvédem irodájában kell lennem.
Reggelre az én Theodore-om kész zűrzavar volt.
Egyik telefonhívás követte a másikat, így nekem kellett összepakolnom mindent, amit vinni akartunk ‒ az ő és a saját cuccaimat is.
Nagyrészt végeztem, de volt néhány dolog, amit magammal akartam vinni, például a legjobb ékszereimet ‒ arra az esetre, ha véletlenül összefutnék Sheilával. Gyerekes gondolat volt, de ha meglátna, és rájönne ki vagyok, azt akartam, hogy szépnek és érettnek találjon. Ne valami fiatal lánynak, akiről azt feltételezi, hogy sok mindent nem tud, és ellopta tőle őt.
Nem voltak szavak arra, hogy leírjam, mit éreztem.
A boldogság ‒ az az érzelem, ami annyira felduzzad benned, hogy úgy érzed, szétrobbansz, ha nem engeded ki magadból.
Az én kicsikém. Az én gyermekemet hordta.
Az én Kicsi Lovagom volt a mindenem, de ez? Talán ez volt a legjobb dolog, ami eddig történt velünk. Azt hitte, hogy stressz lesz, de bassza meg. Nincs több stressz. Nincs több aggodalom.
Mivel ő hordja ki a gyermekemet, többé senki sem érhet hozzá. Senki sem fenyegetheti őt, és ha mégis, akkor jobb, ha futásnak ered, mert én elkapom. Addig üldözöm, amíg meg nem találom őt és megbánja, hogy valaha is ilyen ostobaságot tett ‒ hogy rossz emberrel szállt szembe.
‒ Nem vagy ideges emiatt?
Úgy értem, ez sok mindent megváltoztat, Theo. A babák hatalmas felelősséggel járnak.
‒ Tudom, hogy igen. De azt hiszem, eddig is jól csináltam ‒ nevetett. Láttam rajta, hogy ő is próbálja megőrizni a hidegvérét. Őszintén szólva ki akartam borulni.
‒ Nézd, ha az vagy, akkor az vagy, és mi majd megoldjuk. Ha nem... nos, azt hiszem, az sem baj. Amennyiszer benned voltam, mióta újra összejöttünk, nagyon meglepődnék, ha nem lennél terhes.
‒ Rendben. Meglengettem a tesztet a levegőben. ‒ Nos... Majd szólok, úgy három perc múlva.
‒ A nappaliban fogok várni ‒ bólintott ajkát enyhén összeszorítva.
Túl lelkes volt ahhoz, hogy várjon.
Azonnal be akart költözni, ezért a hét nagy részét azzal töltöttük, hogy a bútorokat elszállítottuk a régi házából.
A berendezések még mindig jó állapotban voltak. Elhoztuk a kanapékat, az étkezőasztalt, valamint az ágykeretet és a fejtámlát. A Sterlinggel közös matracot nem voltam hajlandó megtartani. Baszd meg! Rendeltem egy vadonatújat, hogy betörhessük. Nem akartam, hogy bárhol is jelen legyen a házamban.
A Sterling jóléte iránti aggodalmam némileg elfeledtette velem a meglepetést, amelyet Theo említett, mielőtt bementem a házba.
Nem mentünk vissza a szállodába, hanem Theo tovább hajtott az autópályán, amíg le nem tértünk egy domb felé, majd egy sziklás kavicsos útra.
‒ Hol vagyunk? ‒ kérdeztem, most már kíváncsian.
Rám kacsintott, de nem szólt semmit. Pillanatokkal később feltűnt egy ház. Kétszintes, sötétzöld zsindellyel és sima fából készült verandával, amelynek korlátja fényes fehérre volt festve. A ház elé magas pálmafákat ültettek, a bokrokat rendesen nyírták.
A ház bal oldalán két garázs volt, és Theo az egyik előtt parkolt le. Leállította a kocsit, hátradőlt az ülésben, és velem együtt előre nézett.
‒ Kié ez a hely? ‒ kérdeztem.
‒ Theo, el kell engedned a kezemet ‒ néztem rá apró mosollyal.
A tekintete az összekulcsolt ujjainkra siklott. ‒ A francba. Jó. Bocsánat. Elhúzta a kezét az enyémtől, ami forró és csúszós volt az izzadságtól.
A házam előtt ültünk; Sterling kétajtós, kék Hondája a felhajtón parkolt, ahogy az várható volt.
‒ Hé ‒ búgtam, amikor nem vette le a tekintetét Sterling autójáról. ‒ Gyors lesz, ígérem. Oké?
‒ Be kellene mennem veled.
‒ Theo, szeretlek, de a vérmérsékleted borzalmas ‒ cukkoltam. ‒ Szerintem jobb, ha itt maradsz kint, és hagyod, hogy én intézzem a dolgokat.
Nem tudtam levenni róla a kezem. Az én fiatal Lovagom, ragyogott a páncéljában. Ott volt számomra, mint még soha. Nem mert elmenni mellőlem. Velem akarta tölteni a nyár hátralévő részét, és nekem ez teljesen megfelelt.
Persze, volt még egy zavaró tényező, méghozzá a fasz exe, Sterling.
És Sheila is az volt. A vártnál hamarabb jött vissza, ami azt jelentette, hogy a jövő héten San Franciscóba kell autóznom, és szemtől szemben kell megbeszélnem vele a dolgokat.
Chloe azt mondta, hogy nem bánja, ha velem kell jönnie, de én tudtam, hogy legbelül nem akarta. Nem volt alkalmas az ilyen szarságokra ‒ konfliktusokra és vitákra. Ő közvetítő típus volt, aki megpróbálja rendezni a dolgokat, a helyes úton tartani.
Bármennyire is akartam, hogy maradjon, szükségem volt rá, hogy eljöjjön. Szükségem volt a támogatására, abban az esetben, ha ez a szarság elfajulna.
Megkönnyebbült. Sóhajtott egy nagyot, és kissé hátrált, de mielőtt megállt volna, közelebb lépett, megfogta az arcom jobb felét, és a szemembe nézett. Tudta. Mindig is érezte. ‒ Várj... mit nem mondasz még el nekem?
‒ Jövő héten... visszajön, és személyesen akar beszélgetni. Nekem... szükségem van a házamra, Theo. Nem kerülhetem el. Minden holmim ott van, és az övé is.
Hallottam a hangjukat, miközben a kávémat kortyolgattam.
Chloe és Izzy pillanatokkal később berobogtak az ajtón, mint a régi szép időkben, és Isten tudja, min nevettek.
‒ Gondolom, jól éreztétek magatokat? ‒ érdeklődtem a sarok mögé lépve, miközben a kanapéra dobták a táskájukat.
‒ Ó, apa, ez nagyszerű volt ‒ sóhajtott fel Izzy. ‒ Sokkal jobban érzem magam. Nagy szükség volt arra a pedikűrre.
Chloe-ra néztem, aki csak vállat vont, vigyorgott, majd belekortyolt a jeges kávéjába. Én is ugyanígy vigyorogtam.
‒ Ettetek valamit? ‒ kérdeztem.
Másnap délután a szemem égett a könnyektől.
Lehet, hogy egy kicsit drámáztam, de nehezebb volt a diákjaimtól elbúcsúzni az utolsó tanítási napon, mint gondoltam.
Persze, most, hogy itt a nyár, tele voltak adrenalinnal és örömmel, kevésbé törődtek azzal a kis szomorúsággal, ami bennem lappangott, de ez így volt rendjén. Büszke voltam rájuk, és biztos voltam benne, hogy a következő tanévben is látni fogom őket a folyosókon bolyongani.
‒ Olyan régóta vártam erre ‒ sóhajtott fel Kim, miközben velem együtt a falnak támaszkodott, és figyelte, ahogy a diákok majdnem leüvöltötték a fejüket az izgalomtól, amikor megszólalt az utolsó csengő.
