Forever Mr. Black - 30. fejezet

 

Chloe

‒ Mi? ‒ ordított theo.

‒ A pokolba ezzel a szarral! Nem csinálhat vissza semmit! Ő az, aki elhagyott!

‒ Ne aggódj. Mondtam neki, hogy nem leszünk együtt. Persze milliószor megkérdezte, hogy miért, és én azt mondtam neki, hogy szerintem ez így van rendjén.

Megkönnyebbült. Sóhajtott egy nagyot, és kissé hátrált, de mielőtt megállt volna, közelebb lépett, megfogta az arcom jobb felét, és a szemembe nézett. Tudta. Mindig is érezte. ‒ Várj... mit nem mondasz még el nekem?

‒ Jövő héten... visszajön, és személyesen akar beszélgetni. Nekem... szükségem van a házamra, Theo. Nem kerülhetem el. Minden holmim ott van, és az övé is.

‒ Oké. Nos, akkor elhozzuk a cuccaidat. Bérelek neked valahol egy raktárt.

‒ Előbb beszélnem kellene vele, mielőtt csak úgy pakolni kezdek és elmegyek ‒ ráztam meg a fejem. Ez a legkevesebb, amit tehetek. Úgy értem, az anyja az, aki gondoskodott apámról, és most haldoklik.

Szemei üvegesen csillogtak, miközben azt mormolta: ‒ Értem. De amikor elhúzta a kezét az arcomról, üresnek éreztem magam. ‒ Mikor mész el?

‒ Jövő hétvégén. Nem tudom, mikor jön vissza, de azt mondta, értesíteni fog. Szóval... Majd beszélek vele. Személyesen mondom el neki az igazat.

‒ Nem kellene veled lennem? ‒ kérdezte.

‒ Tényleg azt hiszed, hogy ez bölcs dolog? ‒ nevettem.

‒ Azt hiszem nem ‒ mosolygott kényszeredetten. Valószínűleg a végén még pofon vágnám, csak úgy ‒ a pokolba.

‒ Pontosan ‒ kuncogtam ‒, és az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy letartóztassanak. Nézd, nem vagy túl messze. Majd hívlak, ha bármire szükségem van. Még azt is megengedem, hogy elvigyél.

‒ Ha leteszlek, kint várok rád. Nem megyek el ‒ feszült meg az állkapcsa. Komolyan beszélt.

‒ Persze. Nekem megfelel.

A vállai megereszkedtek, és ledőlt a kanapéra. ‒ Oké, rendben, minden rendben. Menj el hozzá. Tudasd vele, de miután beszéltetek, meg kell tenned. Ha egyszer vége, nem akarom, hogy bármi közötök legyen egymáshoz.

‒ Theo. Az ölébe kúsztam, és megcsókoltam a meleg arcát, miközben úgy tett, mintha még mindig dühös lenne. De tudtam, hogy a csók hatására egy kicsit elolvadt belülről. Tudtam, mert libabőrös lett a karja. ‒ Nem lesz, miután találkozunk. A tiéd vagyok, emlékszel? Tudod, mit fogok érezni, ha nem beszélek vele szemtől szemben.

‒ Igen, tudom, tudom. Az a puha kis szíved nem bírja elviselni ezt a fajta bűntudatot vagy megbánást.

Homlokomat a vállára ejtettem, és halkan felnevettem. Ő is ugyanilyen nevetéstől rázkódott, majd ismét megemelte az állam, magához húzta az arcomat, és az ajkait az enyémhez szorította.

‒ Bízol bennem? ‒ suttogtam.

‒ Mindenkinél jobban. A hangja szelíd és mély volt. Közelebb húzott magához.

‒ Bízol bennem?

‒ Mindenkinél jobban ‒ ismételtem meg, mire a szeme megenyhült, apró ráncok képződtek körülöttük.

‒ Ez az én Szexi Kicsi Lovagom.

Ezen túlságosan is jót nevettem, közben Izzy kilépett a sarok mögül, és azt mondta: ‒ Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna.

***

Másnap azt hiszem, az egyik legrosszabb rémálmom vált valóra.

A vihar most már teljes kört tett meg, közeledett felénk, készen arra, hogy darabokra tépje a boldogságunkat.

‒ Mi a helyzet a burritóval? ‒ kérdezte Theo, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Éppen az esti vacsoraválasztékot nézte át.

‒ Ez most tényleg nagyon jól hangzik. Felém jött, átölelte karjaival a vállamat, és a lift felé indult.

‒ Burrito lesz.

Lefelé menet a nyakamhoz simult. ‒ Theo? Komolyan? ‒ nevettem. ‒ Nem volt elég a szállodában?

‒ Micsoda? ‒ morogta egy vállrándítással. ‒ Egyedül vagyunk. Senki sem figyel.

‒ Ebben tévedsz ‒ mutattam a fenti kamerára.

‒ Kit érdekel? Ha igen, akkor hadd nézzék. Biztos, hogy úgyis unatkoznak azokban a szűkös irodákban. Dobjuk fel a napjukat.

Kuncogásban törtem ki, miközben folytatta a simogatást. Csak szórakozott velem, de éreztem, hogy másodpercről másodpercre egyre jobban felizgulok tőle. Készen álltam, újra és újra.

‒ Ó, a francba ‒ sóhajtottam, amikor puha ajkai az államhoz simultak. ‒ Elfelejtettem a táskámat.

‒ Nem kell fizetned semmiért. A kezét a fejem fölött a falra tette. ‒ Megvagy.

‒ Igen, de az osztályterem kulcsai abban a táskában vannak. Ma még be kell szereznem néhány dolgot, mielőtt bezárják az iskolát.

‒ Rendben ‒ bólintott, amikor a lift éppen megszólalt. Az ajtók kinyíltak, ő kilépett, de nyitva tartotta, hogy átadhassa nekem a szobakulcsát.

‒ Köszönöm ‒ nevettem. ‒ A kocsinál találkozunk. Hozd előre!

‒ Siess. Az ujjait a zsebébe csúsztatta, és hűvösen elsétált, mintha minden szem rá szegeződne. Biztos vagyok benne, hogy így is volt. Nagyon finom. Ki ne bámulna egy ilyen szép férfipéldányt, mint ő?

Gyorsan felértem. Felkaptam a táskámat, aztán újra indultam a lifthez, de ezúttal kicsit tovább kellett várnom, hogy visszamehessek.

Megnyomtam az előcsarnok gombját, és amint leértem, kisétáltam, és a kijárat felé fordultam. De ekkor megláttam Theót. Éppen beszélgetett valakivel.

Egy nővel.

Balra léptem, a vastag fehér oszlop mögé, mielőtt bármelyikük észrevehetett volna, és összeszűkítettem a szemem, amikor a nő sziszegve rászólt.

Ekkor jöttem rá, hogy ki ő. A szőke haj. A kék szemek. Sheila volt. Mindent hallottam onnan, ahol elrejtőztem.

‒ Szóval itt bujkálsz? ‒ kérdezte. ‒ Nem vetted figyelembe a telefonhívásaimat, ezért magamnak kellett megkeresnem téged. Átnéztem a hitelkártya-nyilvántartást. Láttam, hogy itt laksz. Körülnézett. ‒ Mi olyan különleges ebben a helyben, mi, Theo?

‒ Miért vagy itt? ‒ csattant fel, szándékosan figyelmen kívül hagyva a nő kérdéseit.

‒ Tudod, hogy miért vagyok itt. Erről sosem beszéltünk.

‒ Igen, mert soha nem akartál leülni velem, és civilizált felnőttként beszélni róla. Folyton figyelmen kívül hagytál.

‒ Szóval csak úgy eltűnsz? ‒ sziszegte a fogain keresztül.

‒ Mi a fenét gondoltál, mit fogok csinálni? Ott maradok? Várom, hogy mikor akarsz meghallgatni? Megrázta a fejét. ‒ Nem. Egy házasság nem így működik.

Nagyot nyelt, amikor néhány ember elsétált mellettük. ‒ Miatta csinálod ezt? ‒ sziszegte.

‒ Ki miatt? ‒ vágott vissza.

‒ A lány miatt ‒ akinek azt a levelet írtad, amikor a pincében voltál. Igen, láttam, amikor pár hónapja odalent rendezkedtem.

‒ Nem tudom, miről beszélsz ‒ motyogta, és félrenézett.

‒ Persze, hogy nem ‒ nevetett keserűen. Istenem, te soha nem tudod. Talán ezért nem akartalak meghallgatni. Mert te sosem fogalmazol világosan, Theo. A pokolba is, lehet, hogy ez a válás jó dolog. Nem is tudtam, hogy egy gyáva és ostoba emberhez mentem feleségül.

Összeráncoltam a homlokom, készen arra, hogy azonnal odalépjek, és befogjam a száját... de nem tettem. Távol maradtam. Theo miatt. Nem miatta. A hirtelen megjelenésem csak rontott volna a helyzeten.

‒ Itt van? ‒ Sheila körülnézett. Fogadok, hogy itt van.

‒ Nem tudom, kiről beszélsz. Theo szorosan összefonta a karját a mellkasán, állkapcsa most már megfeszült.

A nő gúnyosan vigyorgott, és egy lépéssel közeledett a férfihoz. ‒ Tudom, hogy itt van. Hé, ezt talán felhasználhatom a bíróságon. Mondjuk, hogy megcsaltál egy nálad feleannyi idős lánnyal.

‒ Nagyon jól tudod, hogy soha nem csaltalak meg, Sheila. Mondhatsz, amit akarsz, de külön élünk. Hogy most mit csinálok a szabadidőmben, ahhoz semmi közöd.

‒ Más nőre gondolni, miközben a férjem vagy, az már önmagában megcsalás ‒ vágott vissza.

‒ Tényleg? ‒ gúnyolódott. Most már ilyen mélyre süllyedsz?

‒ Olyan mélyre süllyedek, amennyire csak kell, ha ez azt jelenti, hogy tisztán jövök ki ebből. Ezt nem úszod meg egykönnyen, Theo. Azért mentél bele a házasságba, mert nem maradt semmid. Befogadtalak és kikupáltalak, de ezt könnyen elragadhatom tőled, és újra tönkretehetem az életedet. Neked és annak a kurvának, akivel a hátam mögött találkozgatsz, semmid sem lesz, mire végzek veled.

Ökölbe szorult a kezem. ‒ Ez a kurva ‒ sziszegtem.

‒ Sheila, azt tanácsolnám, hogy húzz a picsába a képemből, és menj Floridába a nővéreddel ‒ ha egyáltalán ott voltál. Azért jöttél idáig, hogy veszekedést kezdeményezz, és hacsak nem akarsz veszíteni és sértett érzésekkel távozni, azt javaslom, hogy menj el. Most. Jobban jársz.

‒ Mi az? ‒ megbántottam az érzéseidet azzal, hogy leszóltam? Mi más lenne, ha egy lány lefekszik a legjobb barátnője apjával? Nem más, mint egy semmirekellő, undorító kurva, aki nem tisztelte annyira a barátjával való kapcsolatát, hogy távol maradjon a magadfajtáktól. Fintorgott, és amikor odakukkantottam, az egyik ujját a mellkasába szúrta. ‒ Tudod mit, én lelépek innen. Élvezd az időt ezen a pusztaságon. De ha eljön az ideje, hogy ezt elintézzük, remélem, készen állsz fizetni, mert én nem hátrálok meg, amíg meg nem kapok mindent, amit akarok.

Néhány másodpercig dühösen bámult rá ökölbe szorított kézzel ‒ az állkapcsa még mindig rángatózott ‒, majd mielőtt feldolgozhattam volna az egészet, megfordult, és a kijárat felé viharzott.

Tettem egy lépést előre, és láttam, hogy beszáll egy elöl parkoló, ezüstszínű Mercedesbe és anélkül, hogy hátranézett volna ‒ elhajtott.

Theo az előcsarnok közepén állt, az öklét még mindig összeszorítva. Sóhajtottam, lehűtöttem magam, amennyire csak tudtam, majd kisétáltam elé. Megragadva az egyik ökölbe szorított kezét, meglazítottam, majd a szemébe néztem.

Kerülte a tekintetemet. ‒ Sajnálom, hogy ezt hallanod kellett ‒ morogta.

‒ Nem, semmi baj ‒ mondtam. Örültem, amikor meglazította az ujjait. ‒ Hű, tudtam, hogy egy ribanc, de nem gondoltam, hogy ennyire ‒ nevettem, de ez aligha volt mulatságos.

‒ Igen. Ujjait a hajába túrta. ‒ Bassza meg. Tűnjünk el innen, mielőtt úgy dönt, hogy újra felbukkan. El kell mennünk ebből a szállodából, a pokolba is. Hülye voltam, hogy azt hittem, nem próbál majd megtalálni a kártyám adatai alapján. Már a kezét nyújtja, lealacsonyodik, és ilyen mélyre süllyed. Gondolom, ez azt jelenti, hogy a nehéz tüzérséggel kellene készülődnöm ellene, ugye?

Megszorította a kezemet, és a forgóajtók felé indult. A parkolóban nem láttuk a nyomát. Úgy gondoltuk, hogy végleg eltűnt. Reméltem, hogy így is van.

A nő megpróbált közvetíteni egy üzenetet, de Theo észrevette rajta az ijedtséget is. Látta a pánikot a szemében ‒ a félelmet, hogy a férfi elmegy, és fennáll annak lehetősége, hogy mindent elveszít, ami eddig az övé volt.

Azt mondta, hogy utált nélkülözni. A szülei gazdagok voltak, de évekkel ezelőtt – amikor az apja megbetegedett ‒ úgy döntöttek, hogy nem gondoskodnak róla. Volt egy jó ügyvédje, de mint már mondtam, mi találhatnánk még jobbat is, ha szükséges.

Ez vicces. Theón nem látszott, hogy annyira aggódna a találkozás miatt. Az egyetlen dolog, ami igazán zavarta az volt, ahogyan engem nevezett; de azt mondta, hogy mélyen legbelül érezte miért. Vesztésre állt. Nincs mit felhoznia ellene, és a megállapodásokon kívül nem követelhetett semmit.

A szerződésekben minden tisztességes volt. Még házassági szerződést is kötött vele a vagyonáról, arra az esetre, ha valami ilyesmi történne. Már így is többet adott neki, mint amennyit a megállapodáson kívül megérdemelt. Vissza kellett volna vonulnia, és azonnal elfogadnia.