Forever Mr. Black - 29. fejezet

 

Theo

Hallottam a hangjukat, miközben a kávémat kortyolgattam.

Chloe és Izzy pillanatokkal később berobogtak az ajtón, mint a régi szép időkben, és Isten tudja, min nevettek.

‒ Gondolom, jól éreztétek magatokat? ‒ érdeklődtem a sarok mögé lépve, miközben a kanapéra dobták a táskájukat.

‒ Ó, apa, ez nagyszerű volt ‒ sóhajtott fel Izzy. ‒ Sokkal jobban érzem magam. Nagy szükség volt arra a pedikűrre.

Chloe-ra néztem, aki csak vállat vont, vigyorgott, majd belekortyolt a jeges kávéjába. Én is ugyanígy vigyorogtam.

‒ Ettetek valamit? ‒ kérdeztem.

‒ Sajtos tésztát a Starbucksból, mielőtt ideértünk. Chloe a levegőbe emelte a poharát, és megrázta, hogy a jég összekoccanjon. ‒ Azt hiszem, egyelőre jól vagyok. Felém sétált. ‒ Valamit nagyon gyorsan el kell intéznem.

‒ És mi az?

‒ Egy telefonhívás. Fel kell hívnom és meg kell beszélnem néhány dolgot tudod kivel ‒ grimaszolt egyet, és felsóhajtott.

‒ Kit? Sterlinget? ‒ kiáltott Izzy a konyhából.

Chloe a vállam fölött ránézett. ‒ Honnan tudtad?

‒ Volt egy megérzésem ‒ vont vállat Izzy. Mit is mondhatnék?

Chloe elnyomott egy nevetést, és elővette a mobilját. Megcsókolta az arcom, és elindult az erkély felé, de elkaptam a könyökét, mielőtt kiléphetett volna. ‒ Szólj, hogy mi a helyzet. Hallasz engem?

‒ Igen, hallak ‒ suttogta, és figyelmesen tanulmányozta az arcomat. ‒ Én nem titkolnék el semmit előled, Theo. Ezt ugye tudod?

‒ Benned bízom. Benne nem.

‒ Semmi baj. Csak hagyd, hogy elintézzem, és visszajövök, hogy mindent elmondjak.

Vonakodva elhúzódtam, de bólintottam. Megfordult, és becsúsztatta maga mögött az üvegajtót; a füléhez tette a telefont, a másik mögé egy hajtincset, máris ingerülten.

Léptek hallatszottak, és Izzy felbukkant mellettem, egy halk sóhajt hallatva. ‒ Minden rendben lesz, apa.

‒ Miből gondolod, hogy aggódom? ‒ néztem a szemébe.

‒ Mit gondolsz, kit akarsz átverni? ‒ horkantott. Úgy izzadsz, mint egy disznó a vágóhídon.

Letöröltem a homlokomról az izzadságot. ‒ A kávé miatt. Melegem lesz tőle. A konyha felé sétáltam, és a maradékot a mosogatóba borítottam. Miközben ezt tettem, hallottam, hogy Izzy ismét felém jön. Amikor felnéztem, már engem figyelt.

‒ Tudod ‒ támasztotta a könyökét a pultra, arcát a kezébe temetve ‒ megérzem, ha valami baj van, apa. Veled és vele. Ő bízik benned, és tudom, hogy te is bízol benne. Te Sterlingben nem bízol, ami eléggé érthető. Azt mondta, hogy hívogatta, és Sheila is téged. Sheila nevének hallatán összefontam a karomat. ‒ Az a meggyőződésem, hogy minden rendben lesz. Legutóbb nem sikerült... miattam. De ezúttal nem állok az utatokba. Ha másért nem is, akkor azért vagyok itt, hogy segítsek. Nem akarom, hogy visszamenj Sheilához, a boszorkányhoz. Inkább Chloe-val lógok, mint vele. De ígérj meg nekem valamit.

‒ Mi legyen az, Iz?

‒ Ígérd meg, hogy ha egyszer összeházasodtok, vagy ilyesmi, nem kell anyának hívnom.

Kitört belőlem a nevetés, ő pedig csatlakozott hozzám, és rám kacsintott, mielőtt elhúzódott. Rá vallott, hogy mindig mosolyt csal az arcomra, de még így is elillant a mosolyom, amikor Chloe lekuporodott egy székbe, és durván beletúrt ujjaival a hajába.

Most már frusztrált volt, és én legszívesebben azonnal odamentem volna, hogy kikapjam a kezéből és letegyem a telefont, és azt mondjam ‒ a pokolba vele. De ez olyasvalami volt, amit neki kellett megtennie, saját magáért. Gyűlölte a bűntudatot; az mindig elevenen felemésztette. A bűntudata volt az oka annak, hogy elváltak útjaink.

‒ Rendben ‒ mondta Chloe, miközben felállt a székből, és kirántotta a tolóajtót. ‒ Rendben, Sterling. Jövő hétvégén.

Letette a telefont, majd vágott rá egy grimaszt.

‒ Mi az? Mit mondott? ‒ kérdeztem, hozzálépve, amikor Izzy kisétált a fürdőszobába. Kerülte a tekintetemet, amíg fel nem emeltem az állát, és rám nem kényszerítettem a tekintetét. ‒ Chloe. Mondd el!

Az ajkai egyszerre torzultak és préselődtek össze. Aggódott.

‒ Ő... azt akarja, hogy újra eljegyezzük egymást.