Forever Mr. Black - 44. fejezet

 

Chloe

El kellett volna mondanom neki.

Mielőtt elment, beszélnem kellett volna Sterlingről. Mert volt egy nagyon rossz érzésem. Egy érzés, ami úgy ült a gyomrom mélyén, mint egy kiló tégla. Csak nem gondoltam, hogy ennyire rossz lesz.

És most ‒ most az én Theóm a műtőasztalon feküdt, hogy megoperálják.

Nem lélegzett magától.

Sérültnek és összezúzottnak nézett ki, és... és halottnak.

A rendőrség már több mint harminc perce felhívta Izzyt, mert nem tudta elérni Sheilát, és megesküdtem volna, hogy ez annyira ismerős. Izzyvel rohanni a kórházba az éjszaka folyamán, mert az egyik szülője megsérült ‒ szándékosan. A zsaruk szerint balesetnek látszott, mintha Theo maga hajtott volna le a szikláról egy mögötte haladó autó miatt, de ő soha nem tett volna ilyet. Soha.

És én tudtam.

Tudtam. Nem volt bizonyítékom, de a zsigereim mélyén éreztem, hogy Sterlingnek köze van ehhez. Miután elmagyarázták nekünk ‒ hogy a keréknyomok alapján egy autó lehetett mögötte vagy előtte ‒, rájöttem, hogy Sterling volt az. Theo nem tért le az útról. Nem volt részeg, nem volt betépve, nem volt elborult az agya. Lekényszerítették a szikla széléről.

Csúszásnyomok voltak, két különböző keréknyom, az egyik a motorjához tartozott. Ez nem baleset volt. A rendőrök azt próbálták mondani, hogy az autó talán azért jött oda, hogy segítsen.

Ez baromság volt. Hol volt most az a kocsi? Ki telefonált névtelenül a rendőrségre? Miért nem akarta megmondani, hogy ki ő?

Mert a kibaszott Sterling volt.

Azt akarta, hogy megtudjam.

Az orvosok Theo mellkasát pumpálták, és a könnyeim egyre sűrűbben folytak. Nem tudtam, milyen szavakat kiabálok az ajtó mögött. Csak ott akartam lenni mellette. Beszélni akartam hozzá. Hogy hallja a hangomat. Hogy tudja, ott vagyok.

Mindenütt vér volt, a gépek vadul csipogtak. A nővérek az ajtó mögött tartották Izzyt és engem, és próbáltak minket a folyosóra terelni. Nem akartunk menni sehova.

‒ A szívverése csökken. Vigye el őket az ajtótól! ‒ kiáltotta az orvos.

Izzy ráordított az egyik nővérre, aki megpróbálta megragadni, és azt sziszegte, hogy az apja az, és neki ott kell lennie. Miután hallottam, amit a sebész kiabált, nem tudtam tovább küzdeni, ahogy elvonszoltak minket az ajtótól. Izzy persze ellenállt, és nem hibáztattam érte.

De volt valami dolgom.

Valami, amit meg kellett tennem.

Nem ússza meg ezt a szart. Nem volt bizonyítékom. Nem tudtam, mi a fenét csinálhatok, de találni fogok valamit ‒ bármit, ami bizonyítja, hogy mindig is gyűlölte Theót.

‒ Izzy! Izzy, gyere! ‒ mondtam, elhúztam a nővértől, és bevittem a váróterembe. Remegett, amikor leültettem a távoli sarokba, és megsimogattam a karját. ‒ Nekem még nagyon gyorsan el kell intéznem valamit, de mindjárt jövök.

‒ Mi? ‒ kérdezte, a szemei tágra nyíltak és kétségbeesetté váltak. ‒ Nem! Hová mész, Chloe? Itt van rád szükségem!

‒ Gyors lesz. Ígérem.

Felálltam, és a kijárat felé igyekeztem. Utánam kiáltott, de én nem álltam meg, és nem néztem vissza. Előhúztam a kocsikulcsomat, és sietve elhajtottam a kórházból. Nem lassítottam, amíg el nem értem az úti célomat.

Kiugrottam a kocsiból, az ajtóhoz szaladtam, és rögtön berontottam. Az ismeretlen arcok felém fordultak, mindannyian úgy bámultak, mintha ketyegő bombát cipelnék.

És akkor a recepciós nő a torkát köszörülve mondott valamit. ‒ Segíthetek? ‒ szólalt meg az orrát a levegőbe emelve, gyanakodva.

‒ Igen ‒ lihegtem a pulthoz érve, és a tekintetemet a jelvényére szegezve. ‒ Beszélnem kell valakivel egy gyilkossági kísérletről.

***

Az egész éjszakát a rendőrségen töltöttem, a körmeimet rágtam, és tízpercenként hívtam Izzyt, hogy tájékoztasson. Semmi újdonság. Senki sem jött, hogy beszéljen vele. Azt mondta, látta, hogy az ápolók ki-be rohangálnak, és ez nem nézett ki jól.

A nyomozó először nem akart hinni nekem. Azt gondolta, hogy csak kitaláltam az egészet, de aztán elmeséltem neki a részleteket ‒ azért szakítottam vele, hogy a kórházban fekvő férfival lehessek. Hogy Sterling ott ült a konyhában a sötétben, dühös volt rám és Theóra, és azt állította, hogy ellopott tőle.

Egy féltékeny, undorító fasz volt.

A nyomozó néhány szemforgató pillantást vetett rám. Wallace nyomozónak hívták. ‒ A nyomozócsoporttól azt hallottam, hogy balesetnek látszott, Miss Knight. Nem gondolja, hogy csak véletlenül, nem is tudom, türelmetlen lett, elvesztette az irányítást, és végül lezuhant a szikláról? Ez egy veszélyes út, különösen éjszaka.

‒ Nem! ‒ Ököllel az asztalra csaptam, mire ő rezzenéstelenül felvonta bozontos szemöldökét. ‒ Az igazat mondom. Theo évek óta motorozik. Még csak egy karcolás sincs rajta. Már sokszor megjárta azt az utat, hogy eljusson a hajójához, néha velem együtt. Ismerem őt. És azt is ismerem, aki ezt tette. Féltékeny volt, és a dühe elvakította. Utána tudna nézni? Kérem, nézzen utána! Biztos vagyok benne, hogy valahol megtalálják a nevét a rendszerben. Egyszer egy banda tagja volt. Biztosan van valamilyen priusza.

‒ Egyszer? Mikor? ‒ kérdezte, most már enyhén érdeklődve.

‒ Évekkel ezelőtt volt, de régebben Theo halott feleségével is járt.

A nyomozó úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.

‒ Nézze ‒ tudom, hogy ez most őrültségnek hangzik, de nézzen utána. Hátha talál valamit ‒ bármit, amiért letartóztathatja, hogy kikérdezze.

A nyomozó sóhajtva felkapta az egeret. ‒ A neve?

‒ Sterling Martinez.

Morgott, miközben gépelt, majd elmozdult a székében, és az orrnyergére tette a szemüvegét. Néhány kattintást végzett itt-ott. A térdem ugrált, ahogy görgetett, és amikor megtalálta, amit keresett, a szeme olyan nagyra nyílt, mint egy korong.

‒ Szent szar. Ez az ember egy bűnöző? Akkor mi a fenéért nem mondta, hogy már korábban is elítélték bűncselekményért?

Gyorsan pislogtam. ‒ Nem tudtam. M-mit csinált?

‒ Itt azt írja, hogy összeesküvésért kapták el. Majdnem lecsukták másodfokú gyilkosságért. Egy nőért, akit úgy hívtak... Janet Black?

‒ Ó, Istenem ‒ esett le az állam.

‒ Úgy tűnik, jó ügyvédje volt, aki elintézte, hogy ejtsék az ügyet, mivel ez volt az első vétsége. Két év próbaidőt kapott, mert bebizonyosodott, hogy a banda tagja volt. A három férfi, akit elkaptak, ujjal mutogatott rá, hogy állítólag ő szervezte meg a gyilkosságot, de nem volt bizonyítékuk, valószínűleg ez az egyetlen ok, amiért elengedték. Az istenit ‒ morogta, és kiugrott a székéből. ‒ Épp amikor azt hittem, hogy ez az este már nem fog több papírmunkából állni. Az ajtóhoz sétált, és felrántotta, szólt valakinek, majd megkerülte az íróasztalt, hogy felvegye a jelvényét és a fegyverét.

‒ Ha igaza van, valószínűleg még mindig itt tartózkodik. Várja, hogy az embere él-e vagy meghalt. Nem tudja, hol lehet most?

‒ Hm... talán a házban, ahol régen együtt laktunk ‒ válaszoltam. ‒ 3618 Merrill Street. Ha nincs ott, akkor visszament Orange megyébe, az anyja lakására. Egy másik nyomozó jelent meg az ajtóban egy mappával a kezében, és figyelte, ahogy Wallace nyomozó az övére csatolja a fegyverét.

‒ Rendben. Johnson nyomozó majd elkíséri, amíg én gyorsan elszaladok, és felteszek néhány kérdést. Nem feltételezhetem, hogy bármit is tett, Miss Knight. De utánanézhetek, hiszen van priusza ilyen viselkedés miatt. Talán ott van az autója. Talán nincs. Ha igen, akkor valószínűleg épp most próbálja kitakarítani. Kiküldök néhány egységet, hogy kutassák át a várost, hátha nincs ott, és esetleg menekül.

Bólintottam, és Wallace nyomozó villámgyorsan elment. Ilyen gyorsan nem láttam még mozogni, mióta bemutatkozott nekem.

Nem számít. Egész éjjel ott ülnék és várnék ‒ bármilyen információt megadnék nekik, amire csak szükségük van, feltéve, hogy elkapják a rohadékot. Számomra halott volt.

El akarta venni tőlem Theót. A gyűlölete tiszta volt. És a tudat, hogy... hogy ő is részese lehetett Janet meggyilkolásának ‒ hogy talán ő tervelte ki azt a bandával kapcsolatos gyilkosságot ‒, elgondolkodtatott, hogy a fenébe élhettem együtt egy ilyen szörnyeteggel, mint ő, és nem vettem észre.

Theo egyáltalán tudott róla? Tudta, hogy Janetet meggyilkolták, de azt tudta, hogy ki tette? Soha nem mutatták Sterling arcát egyik aktában sem. Ha az ügyét ejtették, és nem ítélték el, az a média számára érdektelen volt. Ez egy feltételezés, de valószínűleg igaz.

Látnom kellett volna a jeleket.

Ahogy engem figyelt.

Ahogyan beszélt hozzám, amikor izgatott volt.

Hogy megragadott, amikor utoljára láttam, és úgy nézett rám, mintha ott helyben végezni akarna velem, amiért megpróbáltam elsétálni. Bolond lett volna, ha abban a pillanatban megkísérli, tekintve, hogy rajtam kívül neki volt egyedül bejárása a házba. De biztos voltam benne, hogy ha arra kerül sor ‒ ha eléggé feldühítem, akkor valószínűleg engem is megpróbál megölni.