Forever Mr. Black - 45. fejezet

 

Chloe

24 órával később

Soha nem gondoltam volna, hogy így fogom látni őt.

Ott feküdt. Sérülten. Reménytelennek és halálraítéltnek éreztem magam.

Éppen csak valóra váltottuk az álmainkat, és úgy éreztem, egy szempillantás alatt mindent elragadtak tőlem. Nem mozdult. Nehezen lélegzett. Még csak huszonnégy óra telt el, de már hiányzott a hangja.

Az érintése.

Hiányzott nekem.

Tegnap este annyira dühös voltam, hogy minden egyes képet letöröltem, ami Sterlingről készült. Minden nyomát eltüntettem, a fotóktól kezdve a telefonszámán át az SMS-ekig és a hangüzenetekig. Gyűlöltem őt. Holtan akartam látni, de nem volt bizonyíték ellene.

Láttam őt, amikor behozták kihallgatásra. Nem volt megbilincselve, és valahogy a tekintete megtalálta az enyémet. Grimaszoltam rá, annyira szerettem volna felemelkedni a székemből, és az arcába köpni. Még jobban akartam, amikor halványan elvigyorodott, és rám kacsintott.

Egy szemétláda volt. Egy kegyetlen, szívtelen szemétláda. A találkozás után nem volt kétségem afelől, hogy ő tette ezt Theóval.

‒ Theo ‒ suttogtam.

Nincs válasz.

Semmi.

Megszorítottam a kezét, érezni akartam, hogy ő is visszaszorítja. Csak egy kis megnyugvást akartam ‒ valamit, ami tudatja velem, hogy itt van.

‒ Ol' Charlie-nak nem kellett volna így elmennie, igaz? ‒ mondtam, egy kicsit nevetve.

‒ Hiányozni fog nekem. Tudom, hogy neked is. A mosolyom épp olyan gyorsan elhalványult, ahogy megjelent, mert eszembe jutott, hogy Ol' Charlie milyen régen volt már az övé. Jó kis motor. Tartós, ami sosem hagyott cserben minket. Ol' Charlie nagyon hasonlított Theóra, és én már elvesztettem Ol' Charlie-t. Azt a motort nem lehetett megmenteni.

A francba. Nem veszíthetem el mindkettőt.

Az ajtó kinyílt, mielőtt túl sok könnyet ejthettem volna. Amikor hátranéztem, Izzy két pohárral a kezében lépett be.

‒ Ez forró csokoládé ‒ mondta, és átnyújtotta az egyiket nekem.

Sóhajtva letettem. ‒ Köszönöm.

‒ Valamit be kell juttatnod a szervezetedbe, Chloe. Most babát vársz. Tudom, hogy a forró csokoládé nem a legjobb választás, de talán egy kis narancslé ‒ valami? Van muffin, sütemény, fánk ‒ egy csomó minden. Most már könyörgött ‒ könyörgött, hogy egyek vagy igyak valamit. De hogyan is tehettem volna? Ha csak ránéztem, elment az étvágyam.

Éreztem, ahogy a könnyek összegyűlnek a szempilláimon, miközben az ölemre koncentráltam. ‒ Azt hittem, hogy könnyebb lesz neki. Nem rosszabb. Azt hittem, hogy Sheila lesz a legnagyobb fenyegetés, de nagyon nagyot tévedtem.

Izzy megdörzsölte a hátamat. ‒ Tudom. De túl fogja élni. Ő egy harcos. Mindig is az volt. Ez az, amit kislánykorom óta csodálok benne.

‒ Úgy érzem, hogy nem került volna ebbe a helyzetbe, ha én nem lennék ‒ nyeltem nehézkesen. Ha még mindig San Franciscóban élne Sheilával, akkor jól lenne, érted? Biztonságban...

‒ Ó, kérlek, Chloe. Hagyd abba ezt a szart! ‒ csettintett Izzy, letéve a kávéját. Felkapott egy széket, és az enyém mellé húzta. ‒ Sheila nem érdemli meg őt. Megküzdöttetek egymásért, igaz? Ti nyertetek. Az apja felé mutatott. ‒ Tudom, hogy most nem látod a dolgok jó oldalát, de adj néhány napot. Túl fogja élni. Tudom én azt. Dolgozik rajta. Egy oldalpillantást vetett rá, és nem voltam benne biztos, hogy engem vagy saját magát próbálja meggyőzni. ‒ Nem hagy el minket ‒ motyogta remegő hangon. Megdörzsölte a karját, de észrevettem, ahogy remegnek az ujjai. ‒ Nem hagyhat el minket. Csak ő maradt nekünk.

***

Másnap reggel még mindig semmi Theótól.

De volt két látogatónk. Az első Theo édesanyja.

Még a szobába sem tudott bemenni sírás nélkül. A szemei tele voltak bánattal. Annyi fájdalom. Megértettem, hogy mit érez. Izzy a kanapén ült, amikor belépett, és amint meglátta a nagymamáját, felpattant a helyéről, és odarohant hozzá.

‒ Oh-Grammy! ‒ Izzy a nagymamája mellkasába zokogott. Rita. Ez volt a neve. Emlékeztem rá, amikor megmutatta nekem a házat. Az ingatlanügynök. Gyönyörű nő, a szeme ugyanolyan barna volt, mint Theóé, de sokkal szelídebb, szempillái szempillaspirállal dúsítottak.

‒ Semmi baj, édes kislányom ‒ szólt Rita Izzyhez. ‒ Itt vagyok, kicsim. Itt vagyok. Átölelték egymást, és pillanatokkal később Rita felemelte a fejét, és elkapta a tekintetem. ‒ Ó ‒ sóhajtott fel. ‒ Gyere te is ide!

Kikényszerítettem egy apró mosolyt, és lassan felálltam a helyemről, amikor kinyújtotta a jobb karját, a ballal még mindig Izzyt tartva. Jó volt, hogy nem ítélkeznek felettem. Gondoltam, tudja, ki vagyok, és miért vagyok itt. Theo sokszor mesélt neki rólam. Találkoztam is egyszer vele, mielőtt eladta volna nekem a házamat, amikor még fiatalabb és Izzyvel még a legjobb barátok voltunk.

És bár tudta, hogy én vagyok a lány ‒ a fiatal lány ‒, aki az egyetlen fiával lefekszik, nem ítélkezett. Csak szeretetet nyújtott. És ez valami olyasmit jelentett, amitől a mellkasomban lévő repedés egy centivel szélesebb lett.

Megöleltem őt és Izzyt is, miközben azt súgta nekünk, hogy minden rendben lesz. Eltartott egy darabig, amíg összeszedtük magunkat. Amikor felnéztem, Rita mosolygott, és őszintén szólva nem értettem, hogyan tudott ilyenkor mosolyogni.

‒ Az én Benjim jó ember. Mindig is az volt. Olyan nehéz élet jutott neki ‒ suttogta felénk. ‒ De ő mindig, mindig erős ember volt. Át fogja vészelni ezt az egészet. Tudom, hogy kibírja. Régebben annyi csatát megvívott értem, de most itt az ideje, hogy kiderüljön, megharcolja-e a sajátját. Tudom, hogy féltek, hölgyeim. Tudom, hogy fáj ‒ higgyétek el, tudom. De ő itt van, és nem adja fel. Szóval, ti se adjátok fel. Megfogta Izzy állát, hogy felemelje a fejét. ‒ Megértetted? Egy pillanatra sem. Meleg tenyerét az arcomra tette, én pedig apró mosollyal bólintottam.

‒ Nem fogom ‒ mormogtam, és komolyan gondoltam.

Egy órával később Izzy és Rita elmentek a büfébe ebédelni, amit biztos vagyok benne, hogy nem fognak megenni. A szobában vártam, és ekkor újabb kopogást hallottam az ajtón.

Második vendégünk, Wallace nyomozó. Kicsit felélénkültem, amikor belépett, nagyszerű híreket vártam, de a komor arckifejezéséből tudtam, hogy nem fogok örülni neki.

‒ Beugrottam, hogy személyes tájékoztatást adjak. Ma a közös házukban volt, miután kiengedték. Rajtakapták, hogy összepakolt néhány dolgot, valószínűleg azért, hogy megpróbáljon elszökni ‒ vagy legalábbis felkészüljön rá. Ismét őrizetbe vettük kihallgatásra, de attól tartok, nem tudjuk letartóztatni. A kocsija tiszta volt. Egy karcolás sincs rajta.

‒ Ez csak egy kibaszott vicc lehet ‒ motyogtam, miközben a homlokomat dörzsöltem az ujjbegyeimmel. ‒ Fogadok, hogy ettől úgy nézek ki, mint egy komplett őrült, mi? ‒ gúnyolódtam.

‒ Valójában nem. Amikor ezt mondta, felkaptam a fejem, és a szemébe néztem. ‒ Miss Knight ‒ kezdte, és a kezét dörzsölte, sok ártatlan embert láttam már, és sok bűnöst is. Az ártatlanokat általában könnyű kiemelni. Féltik az életüket ‒ nem tudják, hogyan viselkedjenek, és azt hiszik, hogy bármilyen apróságot is mondanak, börtönbe juttatja őket. Általában ők azok, akiken kétszer is elgondolkozunk. De azok, akik lazán, nyugodtan és összeszedetten viselkednek egy gyilkossági kísérlet vádjával kapcsolatban ‒ nos, nem mondom, hogy mind, de a legtöbbjük valóban bűnös. Mr. Martinez túlságosan is nyugodt volt. Azt mondta, hogy ismeri Mr Blacket, sőt, azt is elismerte, hogy tudott az ön és Mr Black néhány évvel ezelőtti viszonyáról, sőt arról is, hogy önök ketten most is együtt vannak.

Nagyot nyeltem.

‒ Túlságosan biztos volt magában. Túlságosan felkészült a kérdésekre, mintha tudta volna, hogy felteszik neki. Elengedtük, mert el kellett engednünk, de valami azt súgja, hogy nem utoljára láttam őt. Az embereink most bizonyítékokat keresnek. A szikla körül, Mr. Black hajóján, és még néhány más helyen. Tudomásom van egy jelöletlen autóról is, ami nem szerepel a nyilvántartásban. Személyesen fizettek érte. Csak mert az ő kocsija tiszta volt, mint a patyolat, nem jelenti azt, hogy egy másik is az lesz. Csak tudatni akartam, hogy rajta tartom a szemem. Ezt nem fogja megúszni ‒ amíg én itt vagyok.

Megdörzsöltem a karomat, és bólintottam. ‒ Hűha, köszönöm, Wallace nyomozó. Nagyra értékelem, hogy ezt elmondta.

‒ Ha hall felőle, szóljon nekem ‒ bólintott. Megvan a számom. Ne habozzon, hívjon fel. Theóra pillantott, majd összepréselte az ajkát, melyet a szakálla beárnyékolt. ‒ Addig is vigyázzon magára.

Egyszer bólintottam, és azzal elment, ki az ajtón, én pedig még rosszabbul éreztem magam, mint előtte.