Forever Mr. Black - 46. fejezet

 

Chloe

Tizenkét nappal később

Még mindig nem volt ébren.

Egyetlen mozdulat, nyögés vagy suttogás sem.

A csipogó gépek olyan dallamot ültettek a fejembe, amitől nem tudtam szabadulni.

Egyszer sem hagytam el a kórházat azóta, hogy aznap este eljöttem a rendőrőrsről. Izzy hozott nekem ruhát, hogy le tudjak zuhanyozni a kórházban, de persze ezek a zuhanyzások nem tartottak öt percnél tovább. Nem akartam elszalasztani az esélyt, hogy mozogni lássam.

Tizennégy napja feküdt kómában, és a dolgok még mindig nem álltak jól. Nem tudták biztosan, mekkora a sérülés, de örültek, hogy bukósisak volt rajta.

Én is örültem. Theo általában nem viselte, de éjszaka mindig. Azt mondták, hogy a sisak megvédte a fejét és az agyát a komolyabb sérülésektől, de még mindig fennállt a veszélye annak, hogy ébredés után nem fog mindenre emlékezni.

Szükségem volt rá, hogy mindenre emlékezzen.

Szükségem volt rá, hogy emlékezzen a találkozásunk első napjára, amikor még csak tizenkét éves voltam, és tombolóan belezúgtam. Amikor tizenhét éves lettem, és kifogásokat találtam, hogy átmenjek Izzyhez, és ott töltsem az éjszakát, a teste után vágyakozva. Ahogy póló nélkül sétálgatott, és mutogatta a tetoválásait és a bőrét.

Milyen bizalomteljes mosollyal ajándékozott meg, valahányszor meglátogattam.

Amikor tizenkilenc éves voltam, és Janet meghalt, ő pedig teljesen összeomlott.

Amikor azokon az éjszakákon a garázsban volt, részegen szédelegve, és én minden alkalommal felsegítettem a hálószobájába, egészen addig az éjszakáig, amikor már nem csak a segítségemet akarta. Amikor elvette a szüzességemet, és nővé változtatott. Amikor teljesen beleszerettem Theodore Blackbe, és utáltam bevallani, mert ő volt a legjobb barátnőm apja.

A felesége pedig nemrég hunyt el.

És egy roncs volt.

De nem akartam elengedni.

Különösen akkor nem tudtam elengedni, amikor a parkban a fűre fektetett ‒ amikor úgy éreztem, hogy a legédesebb, legszenvedélyesebb szerelmet nyújtotta nekem.

Amikor elmentem a főiskolára, és közel két évig nem hallottam felőle. Ez volt életem két legszörnyűbb éve, mert kénytelen voltam egy olyan titkot hordozni, mint a miénk. De aztán visszajöttem, és újra láttam őt.

És ugyanazt tettem vele, amire megesküdtem, hogy soha nem fog megtörténni.

Erősen megszorítottam a kezét, hátrasimítva a haját. Egyáltalán nem mozdult. Napok óta megrekedt. Olyan mozdulatlanul ‒ szinte élettelenül.

A jobb lába és a bal karja is eltört. Az arca jobb felén egy nagy vágás éktelenkedett. Az ajka felrepedt. A szeme befeketedett. Gyógyulófélben volt, de olyan rosszul nézett ki.

Minden nap egy lassú, lassú vereségnek tűnt.

Minden reggel azon a kényelmetlen kanapén ébredtem, és arra számítottam, hogy gyönyörű barna szemeit látom, de csak lezárt, zúzott szemhéjak és nehéz, ritmikus, gépi légzés fogadott.

Hőség kúszott a szemembe, és hamarosan éreztem, hogy a tűz szétárad az arcomon, az ajkaimon. Szorosabban szorítottam a kezét, homlokomat a karjára támasztottam, és hallgattam a gépek pittyegését. Hallgattam, hogy alig lélegzik.

‒ Theo ‒ suttogtam. Nem voltam biztos benne, hányszor szólítottam a nevén. Csak erre voltam képes. Sírni. Könyörögni. ‒ Fel kell ébredned ‒ kérlek. Tudom, hogy erősebb vagy ennél. Mindig is az voltál. Felemeltem a fejem, közelebb csúsztattam a székemet, és újra hátrasimítottam a haját. Megnőtt. Nem volt fodrásznál, mióta visszatért Bristle Wave-be.

‒ Nem miattam kell felébredned ‒ folytattam lágy hangon, hanem Izzy miatt. És a babánkért. Magadért. Tudom, hogy hallasz engem odabent. Szabad vagy, emlékszel? Szabad, hogy azt csinálj, amit akarsz. Csak annyit kell tenned, hogy felébredsz. Légy szabad velem, Theo. A hangom remegett, a könnyeim most sokkal sűrűbben ömlöttek. ‒ Győztünk. Nem ő győzött. Elkapták. Megpróbálta, de soha többé nem fog bántani téged. Sem téged, sem engem.

Amikor nem mozdult, még csak meg sem rándult, megráztam a fejem és felálltam, ajkaimat a homlokához szorítottam. Legalább még mindig meleg volt.

Aztán a mellkasára támasztottam a fülemet. Hallgattam a szívverését, az ismerős, egyenletes dobbanást. Éreztem a leheletét, ahogy a hajamba, a bőrömre áramlik, ahogy felnéztem rá. Nem tudtam uralkodni a könnyeimen. Az érzelmek elevenen emésztettek fel. Önvádat éreztem mindezért, mint egy kézzelfogható súlyt a mellkasomon. Sosem történt volna meg, ha már az elején beszélek neki Sterlingről.

Az egész az én hibám volt.

‒ Ha eltévedtél, és próbálod megtalálni a kiutat, keresd a szabadságot. Ha bűntudatod van mindezek miatt, ne tedd. Ha úgy érzed, hogy tenned kellett volna valamit, nem tehetted. Nem tudtad, és ezért magamat hibáztatom. Én csak... Azt akarom, hogy itt legyél. Azt akarom, hogy megoszd velem a jövőt ‒ a jövőt, amiért küzdöttünk.

A gépek folyamatosan csipogtak. A légzése még mindig lassú volt.

Semmi.

Viszonzásul semmi más, csak csend.

A szívem megrepedt a mellkasomban, és szorosan átöleltem, úgy zokogtam, mint a legelső éjszaka.

Szükségem volt rá. Nagyobb szükségem volt rá, mint amit szavakkal ki lehetne fejezni. Végre jól csináltuk a dolgokat. Nem lehetett így elvenni tőlem. A fájdalom már így is túl sok volt; csak az, hogy láttam őt ott feküdni, és tudtam, hogy nem tehetek semmit, darabokra tört.

De ha végleg elmegy?

Nem bírnám elviselni. Nem tudnék ezzel a tudattal együtt élni. Mert még napokkal ezelőtt olyan tiszta volt a jövőnk. Olyan fényes, meleg és barátságos. Ott volt előttünk, csak el kellett volna kapnunk.

Ujjaimat az övéhez érintettem, és lecsúsztam a székemben.

Percek teltek el.

Egy óra.

Két óra.

Bármennyire is szerettem volna feladni a gondolatot, hogy visszajön, nem tudtam. Volt hitem ‒ még akkor is, ha ez a hit egy apró fényfoltra apadt a sötétben.

Már három órája sírtam, az arcom a karján pihent, ujjaim még mindig az övét szorongatták.

De aztán megéreztem.

Az ujjai rángatózását. Egyenként mozdultak meg.

Zihálva bámultam a kezünket, majd a lábujjait. Azok is mozogtak.

Megszorította a kezemet. Gyengén, de ez volt az a szorítás, amire tizennégy hosszú, nyomorúságos nap óta vártam.

A szemhéja megrebbent, nehezen akart kinyílni.

Egyenesen rám nézett, barna szemei üvegesek voltak.

Egyenesen rám nézett, mintha én lennék a világ legszebb nője. Ahogy mindig is tette, amikor meglátott. Mintha pontosan tudná, hogy ki vagyok ‒ mintha nem felejtett volna el.

És a szavai ‒ a hangja. A hang, amelyről azt hittem, hogy talán soha többé nem hallom, betöltötte a szoba üres magányát. Még mindig olyan mély. Még mindig az övé.

A szavai csordultig töltötték a szívem. Apró, szelíd mosolya egyszerre fájdította és gyógyította meg a szívemet.

‒ Ó, Istenem ‒ zokogtam, képtelen voltam leküzdeni a mosolyomat vagy a könnyek monszunját.

‒ Itt van ‒ mondta rekedt hangon. ‒ Itt van az én Kicsi Lovagom.