Forever Mr. Black - 33. fejezet

 

Chloe

A Sterling jóléte iránti aggodalmam némileg elfeledtette velem a meglepetést, amelyet Theo említett, mielőtt bementem a házba.

Nem mentünk vissza a szállodába, hanem Theo tovább hajtott az autópályán, amíg le nem tértünk egy domb felé, majd egy sziklás kavicsos útra.

‒ Hol vagyunk? ‒ kérdeztem, most már kíváncsian.

Rám kacsintott, de nem szólt semmit. Pillanatokkal később feltűnt egy ház. Kétszintes, sötétzöld zsindellyel és sima fából készült verandával, amelynek korlátja fényes fehérre volt festve. A ház elé magas pálmafákat ültettek, a bokrokat rendesen nyírták.

A ház bal oldalán két garázs volt, és Theo az egyik előtt parkolt le. Leállította a kocsit, hátradőlt az ülésben, és velem együtt előre nézett.

‒ Kié ez a hely? ‒ kérdeztem.

‒ A miénk ‒ mosolygott.

‒ A miénk? ‒ ziháltam, a szemeim tágra nyíltak. ‒ Micsoda?

‒ Hát, úgy értem, most az enyém. Anyám segített megszerezni ‒ még a kulcsokat is előbb odaadta. Remélem, hogy néhány héten vagy hónapon belül, vagy amikor eljön az ideje, a miénknek nevezhetjük. Már leelőlegeztem, és megkaptam a jelzáloghitelt is. Kiderült, hogy vehetek egy másik házat most, hogy kifizettem a banknak a szervizre felvett hitelt. Ha egyszer eladom a San Franciscó-i házat, és te a tiédet, akkor... Könnyedén elhallgatott. Az ülése bőre recsegett, ahogy megmozdult. ‒ Túl sok? ‒ kérdezte, és a ház felé mutatott.

Rápislogtam, mielőtt megragadtam a kilincset, és kinyomtam az ajtót. Theo ugyanolyan gyorsan mászott ki, mint ahogy én végigsétáltam a betonfelhajtón, beszívtam a meleg levegőt, és tanulmányoztam a sárga margarétákat, amelyeket a felhajtó és a bejárati ajtó mellé ültettek.

Nem szólt semmit, miközben a tornác felé sétáltam. Felmentem a lépcsőn, és amikor már mellettem volt, azt mondtam: ‒ Nyisd ki!

Első zsebéből előhúzott egy kulcscsomót, majd egy bronzkulcsot dugott a zárba. Amikor elfordította, és a zár kattant, kinyitotta az ajtót, és hátralépett, hogy én menjek be először.

A szemei lágyak voltak. Nyugodt, egy csipetnyi aggodalommal. Attól félt, hogy nem fogom szeretni? Besétáltam, mielőtt magam is megválaszolhattam volna a kérdést.

A padló mahagóni fából készült. Nem voltak bútorok. Az étkezőben csillár lógott, a falakat világos szürke árnyalatúra festették. Belül teljesen üres volt.

Továbbhaladtam előre, és egy tágas térhez értem, amely a szabadba vezetett. Amikor közelebb mentem, rájöttem, hogy nincs üveg. Csak egy hosszú, téglalap alakú sétány volt, de az ajtókat kinyitották.

Szellő csapott meg, és hátrapillantottam. Az ajtó mellett állt, ujjai az első zsebében.

Addig mentem, amíg át nem értem a nyitott téren és a fából készült sétányon. Üresen állt, de a panoráma...lélegzetelállító volt.

Azt hittem, nagyszerű volt a kilátás a szállodájából, és még a hátsó udvaromból is, de ez a szépség egy másik szintje. Az otthon nem közvetlenül a tengerparton állt. Egy sziklán voltunk, kilátással az óceánra. A korlát üvegből készült, és fával körbevonták. Éreztem, ahogy a lábam előremozdul, a kezem pedig a korlátot markolta.

Mosolyogtam. Erősen. A naplemente minimális melege ott maradt a bőrömön, és a szellő még mindig fújt.

Mielőtt észbe kaptam volna... sírtam.

Könnyeim forróak voltak. Lángolóan forróak, de nem töröltem le őket.

Teljes.

Soha nem éreztem magam még ilyen teljesnek. Repkedni akartam az örömtől.

Léptek hangzottak mögöttem, majd nagy karok öleltek át. Könnyektől homályos szemeimen keresztül láttam a barnás bőrén lévő tetoválásokat, a hullámot, amit nekem csináltatott. Éreztem a keze melegét, ahogy a derekamra fonódott. Láttam a tetoválásomat ‒ a hajót. Összeillő jelentéssel.

‒ Nem túl sok ‒ mondtam, amikor megcsókolta a nyakamat. ‒ Ez tökéletes, Theo. Annyira átkozottul tökéletes.

Szavak nélkül megfordított, nagy kezeibe fogta az arcomat, és megcsókolt. Átkaroltam karjaimmal a nyakát, ő pedig felemelt, és a korlát tetejére ültetett, miközben a lábaim közé nyomult.

Felnyögött és felsóhajtott, a hang megakadt a torkán. Ez nem a fájdalom vagy a bánat hangja volt, hanem egy olyan, ami örökre megmarad bennem. Egy apró nyöszörgés, ami azt bizonyította, hogy bármit és mindent megtenne értem.

Ezen a napon minden érzelem utolért. A bűntudattól a hihetetlen hála érzéséig. Mindezt egy embertől. Ennél jobb már nem is lehetne.

‒ Tökéletes ‒ ismételtem meg, és egy vigyor tört át a csókon, miközben a fejemet csóváltam.

‒ Örülök, hogy így gondolod. A hüvelykujjával letörölte a könnyeimet. ‒ De van még egy dolog, amit meg akarok mutatni neked. Hátralépve megragadta a kezemet, és lesegített a korlátról.

Végigvezetett a nappalin és a gyönyörű, modern, krómból és fekete csempéből készült konyhán, majd kinyitott egy ajtót.

A garázsba vezetett.

Meghúzott egy zsinórt, hogy felkapcsolja a villanyt, és én nem tudtam visszafogni magam. Ez a ház nagy meglepetés volt, de semmi sem tudott jobban meglepni, mint az, hogy Ol' Charlie a garázsban parkolt, és várt ránk.

‒ Ó, Theo ‒ nevettem, és összekulcsoltam a kezem. ‒ Ez az eddigi legjobb meglepetés!

‒ Megkaptam, amíg te dolgoztál. Brock hozta el ma reggel. A ház kulcsait is. Gondoltam, megmutatom, milyen jövőnk lesz, ha túl vagyunk ezen a harcon ‒ hogy a végén minden megéri.

Úgy éreztem, mintha az arcom ketté akart volna szakadni. Ha a szavaktól megremeghetnek a térdek, akkor az enyémek valószínűleg darabokra fognak hullani.

Lábujjhegyre álltam, és még erősebben csókoltam meg, mint korábban, ujjaim a tengerészkék pólójába kapaszkodtak.

Amikor az ölelés lecsillapodott, elhúzódott, és felvett a polcról egy rózsaszín sisakot. ‒ Mit szólnál egy körhöz, mielőtt besötétedik?

‒ Szeretném ‒ fogadtam el a sisakot.

***

Az utazás felszabadító volt.

Soha nem éreztem magam ilyen szabadnak.

Olyan elevennek.

Átöleltem, ahogy Ol' Charlie-n motoroztunk át Bristle Wave-en, eldübörögtünk a Dane’s mellett, és a part menti egyetlen utcán, miközben néhány ismerőse integetett neki,

Amikor a nap már alig látszott, leparkolta a motort egy mólón, a földre tette a lábát, majd megfogta a kezemet. Előbb segített leszállni, ezután kitámasztotta a motort.

A mólón álltunk egymás mellett, a fejem a mellkasára fektettem, és ez így is maradt, amíg a nap teljesen lenyugodott. Amíg be nem sötétedett, és nem volt más körülöttünk, csak a bársonyos éjszakai égbolt, az ezüstös hold és a pislákoló csillagok.

Nem kellett beszélnie ahhoz, hogy tudjam, mit érez.

A hallgatása sokatmondó volt. Elég volt az a pillantás, amit rám vetett, ahogy a szeme ragyogott a holdfénytől és a csillagoktól.

A szemében láttam a szeretlek szavakat. A szemében láttam egy csodálatos jövőt, amit vele együtt teremthetek meg. Elvesztem a szemében, és ha ez ilyen érzés volt, akkor soha többé nem akartam, hogy újra megtaláljanak.