Forever Mr. Black - 32. fejezet

 

Chloe

‒ Theo, el kell engedned a kezemet ‒ néztem rá apró mosollyal.

A tekintete az összekulcsolt ujjainkra siklott. ‒ A francba. Jó. Bocsánat. Elhúzta a kezét az enyémtől, ami forró és csúszós volt az izzadságtól.

A házam előtt ültünk; Sterling kétajtós, kék Hondája a felhajtón parkolt, ahogy az várható volt.

‒ Hé ‒ búgtam, amikor nem vette le a tekintetét Sterling autójáról. ‒ Gyors lesz, ígérem. Oké?

‒ Be kellene mennem veled.

‒ Theo, szeretlek, de a vérmérsékleted borzalmas ‒ cukkoltam. ‒ Szerintem jobb, ha itt maradsz kint, és hagyod, hogy én intézzem a dolgokat.

Görbe mosolyt öltött magára, és megvonta a vállát. ‒ Jól van, jól van. Jól van. Húsz perc, Chloe. Nem harminc. Nem huszonöt. Ha ennél tovább tart, bemegyek.

‒ Össze is kell még pakolnom néhány ruhát, ezért lehet, hogy szükségem lesz arra a plusz tíz percre.

‒ Igen, oké. Rendben. Kieresztett egy szaggatott lélegzetet, és hátradőlt az ülésen. ‒ De én itt várok a ház előtt.

‒ És ez több mint rendben van ‒ nevettem. Megragadtam az ajtókilincset. ‒ Ne stresszelj, oké? Mindjárt visszajövök.

‒ Oké ‒ behunyta a szemét, kifújta a levegőt, majd bólintott. Nyitottam az ajtót, de elkapta a könyökömet, amire hátranéztem. ‒ Siess, mielőtt teljesen lemegy a nap. Van egy meglepetésem, amit meg akarok mutatni neked.

‒ Még egy meglepetés? ‒ vigyorogtam.

‒ Azt hiszem, ezt egy kicsit jobban fogod szeretni.

‒ Oké, mindjárt jövök. Maradj nyugton.

Vonakodva elengedett, én pedig kikászálódtam a kocsiból, becsuktam magam mögött az ajtót, és a kulcsokkal a kezemben elindultam a ház felé. Amikor az ajtóhoz értem, mély levegőt vettem, a vállam fölött Theo kocsijára néztem, majd a kulcsomat a zárba dugtam, kinyitottam, és rögtön beléptem.

A nappali, az étkező és a konyha világítása fel volt kapcsolva, így a szokásosnál világosabbnak tűnt a belső tér. ‒ Sterling? ‒ szólítottam.

‒ Igen! ‒ kiáltotta a konyhából. ‒ Itt vagyok bent.

Összeszűkült szemmel, óvatosan lépkedtem. Ekkor éreztem valamit a levegőben. Halszagot. Amikor beértem a konyhába sülő tilápia illatát éreztem. A konyhaszigeten egy tál tészta állt, és két borospohár, valamint a kedvenc pezsgőm is.

Nagyszerű. Egyszerűen nagyszerű. Ez még nehezebbé tette, hogy elmondjam neki. Főzött, takarított ‒ mi a fenét képzelt?

‒ Ó, hé, te! ‒ széles mosollyal nézett át a válla fölött, és még mindig sütötte a halat. A pokolba, meg is borotválkozott és megmosakodott.

‒ Ööö... mit csinálsz? ‒ kérdeztem, összefonva a karjaimat és a falnak dőlve.

‒ Főzök ‒ kuncogott, miközben a halat egy tányérra dobta. ‒ Neked.

‒ Hűha... ööö... szólnod kellett volna erről Sterling. Nem terveztem, hogy sokáig maradok.

‒ Ó. - Eldobta a spatulát, megpördült, és végignézett rajtam. ‒ Terveid vannak ma estére?

‒ Igen.

‒ Ah. - Túl sokszor csóválta meg a fejét ahhoz, hogy megszámoljam. Ideges szokás. Aztán a konyhaszigetre mutatott, ahol a bor és a poharak voltak. ‒ Megvettem a kedvencedet. Gondoltam, újrakezdhetnénk. Kibékülhetnénk, tudod?

‒ Sterling, szerintem tényleg nem kéne ‒ válaszoltam idegesen, és megdörzsöltem a könyökömet. ‒ Úgy értem, a dolgok rendeződtek, és elfogadtam, amit mondtál. Rólunk és Janetről. Semmi baj. Nem kell rosszul érezned magad, hogy elmondtad az igazat.

‒ Ugyan már, nem is akarod újra megpróbálni? ‒ nyugtalan nevetésbe kezdett. ‒ Én főztem, Chloe. Egy kicsit kitakarítottam. Meg akartam könnyíteni a dolgodat ma este. Nézd ‒ sóhajtott, és közelebb lépett. ‒ Tudom, hogy korábban elbasztam. Hülye voltam, és próbáltam mentséget találni arra, amit éreztem. Az igazság az, hogy túl vagyok Janeten. Azóta, amióta megismertelek. Sokat gondolok rá, igen, de igazából nem ez zavart, tudod? Anya volt az, meg hogy beteg, meg minden. Már hetekkel ezelőtt rájöttem, és sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, míg elmondtam neked. Egészen mostanáig nem tudtam szabadságot kapni a munkahelyemen, ami még jobban stresszelt. Ez csak... Nem is tudom. Frusztrált voltam. Az élet miatt. Minden miatt.

‒ Miért nem mondtad ezt el az elején, Sterling? Miért mondtad, hogy Janet miatt volt?

‒ Mert tudtam, hogy ettől egy kicsit távolságtartóbb leszel. Egyedül akartam elmenni. Nem kellett így látnod anyát. Nincs jól.

‒ Szóval még él? ‒ aggódva löktem el magam a faltól.

‒ Igen, de nincs túl jól. Azért jöttem el, hogy megbeszéljük a dolgokat. Azt mondta, hülye voltam, amiért hagytalak elmenni, és tudod mit? Igaza van. Úgyhogy egyelőre visszajöttem. Holnap megint elmegyek hozzá, de visszajövök.

A francba.

‒ Megmondanád a kórház nevét? ‒ kérdeztem idegesen.

‒ Minek? ‒ csak velem kell jönnöd. Nincs olyan messze ‒ ajánlotta, felkapott egy szelet halat, és megette.

‒ Nem, Sterling, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nézd... Hátratoltam a hajamat, és nagy levegőt vettem. ‒ Nem vacsorázni jöttem, vagy bármi olyasmiért, ami akár csak távolról is romantikus. Azért jöttem, hogy az eljegyzésről beszéljünk. Nem csináljuk vissza. Én csak... nem lehet. Nem szabad. Nem lenne helyes ezt folytatni, amikor én nem is akarom.

Lassan abbahagyta a rágást, szemöldökét kissé összeráncolta.

‒ Ne érts félre, ez kedves, és nagyra értékelem, de nem tehetem. Az elmúlt néhány napban, amikor távol voltál, rájöttem, hogy igazad van. Nem vagyunk egymásnak teremtve. Próbálkoztam, de... ennyi. Csak próbálkoztam. Nem éreztem elégnek, tudod?

‒ Ó, igen... persze. Azt hiszem. Most kerülte a tekintetemet, és megvakarta a tarkóját.

‒ Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked, és hogy összepakoljam a holmimat. Foglaltam egy szállodai szobát, úgyhogy itt maradhatsz, és megkapod, amire szükséged van, amíg el nem költözöl. Ha maradnék, az egy kicsit kínos lenne. Valószínűleg meg kellett volna említenem Theót, de már így is elég zavartnak tűnt. Úgy értem, ő szervezte nekem ezt a vacsorát. Nem akartam még jobban elkeseríteni, mint amennyire már így is elszomorítottam.

‒ Jó. Um... jó. Leporolta a kezét. ‒ Értem. Nevetve fújt egyet. ‒ Azt hiszem, ez az én hibám. Nem kellett volna ilyen gyanúsan viselkednem.

Nem mondtam sokat, de a bólintásom elárulta, hogy igen, nem kellett volna a sötétben hagynia. Theo kint várt rám ‒ életem szerelme. Ezúttal nem akartam meggondolni magam, és nem hagytam, hogy a bűntudatom irányítson.

Igen, rosszul éreztem magam, de ezt ő maga okozta. Sosem voltunk szerelmesek. Csak szerettük egymást, és mélyen legbelül tudtam, hogy ezzel ő is tisztában van.

‒ A francba. Megfordult, és a pult szélébe markolva gyorsan megrázta a fejét. Sokkolta a csalódottság és a megbánás.

Tettem egy kis lépést hátrafelé, és ezt a lehetőséget kihasználva elkezdtem összepakolni néhány holmimat, hogy el tudjak menni. Elindultam felfelé a lépcsőn, és amint elértem a szekrényemhez, lehúztam egy bőröndöt, és bepakoltam néhány ruhát és farmert.

Levettem néhány blúzt és pár szandált, majd belegyömöszöltem néhány pizsamát is. A fogkefém már nálam volt, de a többi, haj- és arcápolószeremre még szükségem volt.

Ahogy összeszedtem őket, és visszavittem az ágyon lévő bőröndhöz, majdnem elakadt a lélegzetem, amikor megláttam Sterlinget a hálószobaajtó keretei között állni.

‒ A francba ‒ kezemmel a mellkasomat szorongattam. ‒ Megijesztettél.

‒ Bocsánat ‒ motyogta. Most sápadtabbnak tűnt, mint a konyhában. Nem néztem rá túl sokáig. Nem volt több mondanivalóm. Úgy éreztem, mintha ribanc lennék, de erősnek kellett maradnom. Nem hátrálhattam meg.

Miközben becipzároztam a bőröndöt, Sterling odasétált, ahol a „hiúságaim” voltak. Megnézte az ékszereimet a tartókban, aztán hallottam, hogy nagyot nyel, mielőtt felkapott valamit, és a levegőbe emelte.

‒ Mikor vetted le? ‒ kérdezte mogorva hangon.

‒ Néhány nappal ezelőtt ‒ hazudtam.

Nem szólt semmit.

Miért nehezíti meg a kelleténél jobban?

‒ Megkérdezhetem, hogy kivel vannak terveid? ‒ szorongatta a gyűrűt a kezében.

‒ Kimmel ‒ hazudtam megint.

‒ Ez az ő autója, ami a járdaszegélyen parkol?

‒ Igen ‒kényszerítettem ki egy mosolyt. ‒ Kapott egy újat.

‒ Nem illik hozzá ‒ jegyezte meg.

Theo egy fekete Chryslert vezetett. Nem, nem illett Kimre, de kit érdekelt? Theo ablakai sötétítettek voltak. Tudtam, hogy Sterling nem lát át rajtuk, de szinte biztos voltam benne, tudja, hogy nem Kim az. ‒ Chloe ‒ könyörgött ‒, biztos vagy benne? Tudok jobbat is. Megpróbálhatom. Úgy értem, tudom, hogy mostanában nem voltam a legjobb vőlegény, de szeretném, ha újra megpróbálnánk. Szünetet tartott, és figyelte, ahogy leteszem a bőröndömet a kerekekre. ‒ Nem adhatod fel csak úgy. Nem adhatjuk fel. Nem szabadna.

‒ Sterling, nem adom fel. A helyes dolgot teszem értünk. Felegyenesedtem. ‒ Tudom, hogy nem vagy túl Janeten. Te tagadod, de... mégsem léptél tovább.

Félrenézett, szemei csillogtak.

‒ Tényleg nem akarom, hogy ez bármiben is megakadályozzon. Lehetünk barátok. Elmosolyodtam, könnyedebbé téve a hangomat. Tudtam, hogy Theónak nem tetszene, hogy ezt mondom, de azt is tudtam, hogy Sterling nem fog hívni, ha egyszer rájön, hogy elmegyek, és nem jövök vissza. Hogy továbblépek ‒ nos, bizonyos értelemben hátrafelé. ‒ Bármikor, ha beszélgetni akarsz, én itt vagyok.

Elkerekedett a szeme, mindenhova nézett, csak rám nem.

‒ Értem. Akkor én... ööö, akkor összepakolom a cuccaimat. Keress egy új helyet, ahol lakhatsz. Sterling állkapcsa megfeszült. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös volt-e, vagy csak feldúlt. ‒ Valószínűleg ki-be fogok járkálni, hogy mindenem meglegyen, de ne aggódj, nem fogok csak úgy felbukkanni. Előre szólok majd.

‒ Oké ‒indultam az ajtó felé. ‒ Ha… bármire szükséged van, itt vagyok. Csak ne feledd, oké? Majd később megbeszéljük, hogy mi legyen a házzal.

Ujjait a hajába túrta, és oldalra pillantott. ‒ Igen... persze.

Az ajtóhoz sétáltam, a vállam fölött átkukucskálva. Most szörnyen éreztem magam, de nem időzhettem. A gyengeség jelének venné, és megpróbálna lépni. És nem tehettem, mert Theo várt, és a nap már majdnem lenyugodott.

Éreztem Sterling tekintetét, ahogy a lépcső felé tartottam. Amikor megtettem az első lépést, ismét a gyűrűt nézte, összevont szemöldökkel. Nem tudtam, mi a fenére gondol, de nem akartam itt maradni, hogy kiderítsem.

Lerobogtam a lépcsőn, kivettem egy diétás kólát a hűtőből, majd a bejárati ajtóhoz siettem. Pillanatok alatt kint voltam, és mély levegőt vettem a megkönnyebbüléstől, miközben a kocsihoz igyekeztem. Bedobtam a táskámat a hátsó ülésre, majd bemásztam az anyósülésre.

Theo rám nézett, barna szemeiben aggodalom kavargott. ‒ És? ‒ érdeklődött.

‒ Nem fogadta jól, de azt hiszem, megérti. Letisztítottam a tetejét, majd felbontottam a dobozos üdítőmet.

Sebességbe tette a kocsit, és felült az ülésben. ‒ Jól van. Jobb, ha megkönnyíti a dolgodat. Önelégült arckifejezéssel elhajtott.

‒ Mit jelentsen ez a tekintet? ‒ kérdeztem.

‒ Még tíz percig sem voltál bent. Gyorsan elintézted.

‒ Könnyebben ment, mint gondoltam ‒ sóhajtottam. ‒ De rosszul érzem magam. Főzött és megvette a kedvenc boromat. Ezúttal nagyon igyekezett. Látszott rajta.

Odapillantott, amikor belekortyoltam az üdítőbe. A keze az enyémhez ért, és a tekintetünk találkozott, amikor megszorította. ‒ Túl vagy rajta ‒ motyogta. ‒ Tudom, hogy valószínűleg utálsz csalódást okozni neki, de meg kellett tenni. Most már legalább tudja az igazságot.

Bólintottam, és lesütöttem a tekintetem. Ezt a titkot megtartottam magamnak. Sterling nem tudja a teljes igazságot ‒ hogy hivatalosan is elhagyom őt Theo miatt. Ha ezt kimondom, az még inkább őt igazolja.

Csak Theót akartam, és biztos vagyok benne, hogy jobban fájt volna neki ezt tudni, mintha csak egy szelíd szakítással elintézzük a dolgot, és soha többé nem találkozunk.