Forever Mr. Black - 43. fejezet

 

Theo

Hazafelé úgy éreztem, hogy a San Franciscóba vezető úthoz képest hatalmas súlyok estek le a vállamról.

Soha nem éreztem magam ennyire könnyűnek ‒ annyira örültem, hogy végre azt tehetem, amit akarok.

Hogy Chloe kibaszott Knight ott ül mellettem az anyósülésen, az ablakok leengedve, és a levegő szalad mellettünk. Hogy a nő, akit szívem minden melegével szerettem, úgy fogja a kezem, mintha az élete múlna rajta, és rám mosolyog a leggyengédebb tekintettel, amit valaha is nőn láttam. Egy érzékeny nőn. Aki olyan, hogy „ezer nyelven beszél”.

Miután átadta Sheilának a csekket, elmentünk onnan. Sheila nem kérdezett semmit. Elvette a pénzt és becsapta az ajtót. Nem akartunk időzni. Nem volt rá szükség. Várt ránk az otthonunk. Igen, ránk.

És... Izzy is.

Az út során felhívott, hogy megkérdezze, hogyan mentek a dolgok, és tudassa velünk, ő is visszamegy Bristle Wave-be. Chloe el volt ragadtatva, és követelte, hogy előbb ugorjak be a piacra élelmiszert vásárolni, és főzzek neki vacsorát is, így üdvözölve az új otthonában.

Pontosan ezt tettem.

És ahogy néztem a lányokat vacsorázni és nevetni, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogyan vágtázott a szívem. Ez volt az a béke, amire egész életemben vágytam. Ez volt az a fajta élet, amire sóvárogtam egy olyan nővel az oldalamon, akit igazán imádtam, és akit a lányom is elfogadott.

Izzyben nyoma sem volt haragnak. Semmi negatív dolgot nem mondott rólunk. Az én kislányom már nem volt kislány. Felnőtt ‒ a legszebb nő lett belőle, akivé sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd felnevelem.

Általam, egy olyan ember által, aki valaha egy elbaszott és magányos ember volt. A férfi, aki egyszer összetörte a szívét azzal, hogy a legjobb barátnőjét levette a lábáról, és fütyült rá.

Megbocsátott nekünk.

Elfogadta a kapcsolatunkat, és az ő jóváhagyása az egyetlen, amire szükségem volt. Mindenki más kinyalhatta a seggem.

Chloe észrevette, hogy csendben vagyok, miközben Izzy a következő fellépéséről beszélt, és anélkül, hogy odanézett volna, az asztalon lévő kezem után nyúlt. Lenéztem rá, milyen csupaszok az ujjai. Ezt helyre kell hoznom, méghozzá hamarosan.

De egyelőre hagyom, hogy élvezze ezt. Mert megérdemelte.

Az én Kicsi Lovagom megérdemelte a világot és még többet is.

***

Mivel én főztem, Izzy és Chloe felajánlották, hogy vacsora után takarítanak. A telefonom csörgött a farzsebemben, miközben dartsot játszottam a garázsban, és lehajtottam néhány sört ‒ így ünnepeltem.

Dane volt az, aki véletlenül kiszúrta, hogy valami csavargó megpróbál felmászni a hajómra.

‒ A francba, mindjárt megyek ‒ mondtam neki. Letettem a telefont, és az utolsó két dartsot beledobtam a táblába. Felvettem a sisakomat, kinyitottam az ajtót, és besétáltam a konyhába, ahol Izzy éppen a maradék korty borát itta, miközben Chloe az utolsó edényeket törölgette szárazra.

‒ Valaki megpróbál szórakozni Dirty Blackkel. Dane most is odakint van, de túl öreg ahhoz, hogy egyedül próbáljon meg bárkivel is szembeszállni. Mennem kell segíteni neki.

‒ Ó, a francba. Izzy letette üres poharát a pultra. ‒ Apa, akarod, hogy elkísérjelek? Tudom, hogyan kell csavarkulcsot forgatni. Te magad tanítottál meg rá.

‒ Nah, értem én, Izzy Maci. Maradj itt Chloe-val. Biztos vagyok benne, hogy amúgy is van valami nagy megbeszélnivalótok. Igaz, Chlo?

‒ Theo! Komolyan! ‒ kiáltott fel Chloe, és kinyújtotta a kezét. ‒ Még túl korai!

‒ Túl korai mihez? ‒ kérdezte Izzy.

Chloe rápillantott, majd rám szegezte a tekintetét. Megvontam a vállamat, és vigyorogva elindultam felé, és egy gyors csókot nyomtam az ajkára. ‒ Mindjárt jövök. Biztos vagyok benne, hogy meg tudod oldani. Az ilyen beszélgetésekben amúgy is jobb vagy, ez kétségtelen.

Az arca vörösen lángolt. Próbált rám nézni, de ez szinte lehetetlen volt számára. Izgatott volt, hogy Izzynek is meséljen a babáról. Az út nagy részében erről beszélt, és azon tűnődött, vajon fiú lesz-e vagy lány. Remélte, hogy egészséges lesz. Elmosolyodott, és megragadta Izzy kezét.

‒ Rendben. Menj. De légy óvatos! ‒ kiáltotta, amikor ismét az ajtó felé indultam.

‒ Úgy lesz. Szeretlek...mindkettőtöket! ‒ kiáltottam, mielőtt becsuktam magam mögött.

Felpattantam Ol' Charlie-ra, felcsatoltam a sisakomat, majd kinyitottam a garázskaput.

Szerencsére a dokkok nem voltak túl messze az otthonunktól. Tíz perc alatt odaértem. Dane-nek volt egy unokaöccse, aki éjjelente a dokkok biztonsági őreként dolgozott, és reméltem, hogy majd ő vigyáz rá. Dane pedig csak vészhelyzetben hív. Úgy látszik, akárki is volt ez a hitvány alak, nem hagyta magát, és az unokaöccse még nem jelentkezett be.

A dokkokat néhány mérföldről, a sziklán túlról is láttam. Felpörgettem a motort, és gyorsabban hajtottam, az aszfaltot kergetve. Már akkor tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben, de az aznapi győzelemmel úgy tűnt, a szerencse az én oldalamon áll. Legyőzhetetlennek éreztem magam, mintha most már semmi sem állíthatna meg.

Még erősebben markoltam a kormányt, amikor egy autót hallottam magam mögött. Egyre közelebb és közelebb jött, fényszórói vakítottak. Az autó egyre gyorsult, én pedig a vállam fölött átpillantottam, és intettem neki, hogy csak kerüljön ki. Kizárt dolog volt, hogy felgyorsítsam Ol' Charlie-t ezen a kanyargós, cakkos szélű úton, amely egyenesen az óceánhoz vezetett.

Vissza kellett mennem a barátnőmhöz. A lányomhoz.

Az autó még közelebb jött, majd nekiment a motorom hátuljának. ‒ Mi a faszom! Megrántottam a kormányt, amikor elvesztettem az irányítást. Mielőtt félreállhattam, megállíthattam volna a motort, és kiátkozhattam volna a rohadékot, a kocsi hátulról megint belém rohant, de ezúttal egyenesen és előre kényszerített.

Hallottam az autó motorjának dorombolását, a kerekek megcsúsztak, majd jobbra kényszerültem. Túl közel a szakadék széléhez. Ezen a szakaszon nem volt szalagkorlát.

Semmi sem akadályozza meg a zuhanást.

‒ Mi a faszt csinálsz?! ‒ kiabáltam a kocsira. A kipufogócsövem beleakadt az autó rácsába. Felpörgettem a motoromat, rángattam a karokat, de ettől csak a kerekek csúsztak.

Az autó fényszórói majdnem elvakítottak. Egyik lábammal a földre tapostam, hogy megpróbáljam egyensúlyba hozni magam, de nem segített. Egy lábam nem volt elég erős.

‒ Állj! ‒ Le kellett szállnom a motorról.

De már túl késő volt. Egy utolsó nyomás a gázpedálra, és Ol' Charlie átesett a szakadék szélén. Én is a szakadék széléről zuhantam, méterekre az aljától.

Zuhanás.

Zuhanás.

Éles sziklák szúrták át a bőrömet, ahogy zuhantam, éreztem, ahogy csontok törnek ‒ a testemet úgy dobálták a sziklák, mintha egy kibaszott rongybaba lennék. Hallottam, ahogy a sziklákba csapódó fémek csattognak és csikorognak.

A motorom.

Mielőtt észbe kaptam volna, a bukdácsolásom abbamaradt. Nem éreztem semmit. Testem minden egyes része elzsibbadt.

Jobbra fordítottam a fejemet, és fényszilánkokat láttam ‒ Ol' Charlie fényszóróját. Láttam a holdat. Só illatát éreztem ‒ az óceánét ‒, de csak egy másodpercig.

Mert amikor a következő másodperc elérkezett, nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, megfulladok a folyadéktól. Forró, égő réz. Vér.

És ekkor láttam meg a feketeséget.

Koromsötét volt.

A szívem megállt.

És én... Nem tudtam... lélegezni...