Forever Mr. Black - 48. fejezet

 

Chloe

Szenteste

Theo felépülése óta rendeződtek a dolgok.

Válása jogerőre emelkedett, így már nem volt annyira stresszes, mint korábban.

Sterlinget vád alá helyezték, és valahol egy börtönben rohadt ‒ igazából nem érdekelt, hogy hol. Sheila állta a szavát, és a válás kimondása óta nem zaklatta Theót. Még azt is láttuk a Facebookon, hogy új barátja van, mindössze két héttel a válás kimondása után.

Jó neki.

Most már jól voltunk. Leszámítva a puffadást, a fáradtságot, a hányinger hullámait és a növekvő hasamat, amit mindenhová magammal kellett cipelnem ‒ minden tízszer jobb volt. A világért sem cseréltem volna el a tüneteket, mert valami csodálatos dolog jött létre belőle. Jövő héten akartuk megtudni a nemét, és már alig vártam.

Ultrahangon még egyáltalán nem láttuk a babát. Már csak ezért is aggódtam, de éreztem a rezdüléseket és a rúgásokat. Hamarosan látni fogjuk őt.

Azt hiszem, Theó egy kicsit izgatottabb volt emiatt, mint én. Eltartott egy darabig, amíg a biztosításom rendeződött, ráadásul Sterling próbálkozásai is utolértek minket. Több hetes terhességem ellenére még nem voltam ultrahangon, de vérvizsgálattal megerősítették, hogy valóban gyereket várok. Mivel segítettem Theónak felépülni, tanúskodni mentem, és oda-vissza utaztam San Franciscóba, nem sok időm volt arra, hogy időpontokat intézzek magamnak. Még az iskola első néhány hetét is ki kellett hagynom. Theónak rehabilitációra volt szüksége, miután levették a gipszét. Az életünk akkor elég zaklatottá vált, de most, hogy a dolgaink rendeződtek, időt akartunk szakítani rá.

Izzy jól fogadta a babáról szóló hírt. Nagyon örült nekünk, de azt hiszem, még jobban örült önmaga miatt. Végre testvére lesz, és elég idős volt ahhoz, hogy igazán élvezze a babát. Biztos voltam benne, hogy nagyon el fogja kényeztetni. Ha ő nem is, de Theo biztosan.

Talán az az indiai utazás jót tett neki ‒ nos, jót és rosszat egyaránt. Még mindig sértve érezte magát Cameron miatt. Néhányszor rajtakaptam, hogy elzárkózik ‒ nem akarta, hogy zavarják. Kérdeztem, de csak annyit mondott, hogy ő miatta volt. Egy seb a szívén, aminek a gyógyulása időbe fog telni, és ami miatt a szokásosnál is zárkózottabbnak érezte magát, de ‒ az új fiújával, Noah-val az oldalán ‒ úgy gondoltuk, hogy most már készen áll továbblépni, újra megpróbálni.

Noah elrepült vele Coloradóba. Az egyik fellépésén találkozott vele forgatás közben. Egy kaszkadőr-dublőr. Nagyon jóképű és nagyon bolondos fiú.

Mindannyian a faházban találkoztunk, amelyet Theo bérelt a karácsonyi hétre. Azt mondta, hogy a sok szar után szüksége van egy kis pihenésre, és én egyetértettem vele, így azon a héten egy faházban töltöttük az időt, hó és csillogó éjszakák között.

Szenteste napján hógolyóháború dúlt ‒ nem harc. Egyik hógolyócsata következett a másik után az udvaron. Nagyon vicces volt.

Én nem vettem részt benne, de attól még ugyanolyan mókás volt nézni, ahogy Izzy, Noah és Theo tízévesekként dobálják egymást a hógolyókkal.

Mire befejezték, ujjaik jéggé fagytak, és a nap is elérte a horizontot.

‒ Készen van a konyhában egy kis sima forró kakaó, mentás kakaó és kávé! Jó forró, srácok! ‒ kiáltottam, amikor a veranda felé siettek.

Izzy arca kipirult, ahogy nevetett Noah-val. Theo a leheletével melegítette az ujjait, miközben utánuk ment. ‒ Köszönöm, Chlo ‒ mondta Izzy lélegzet-visszafojtva. ‒ Erre most nagy szükségünk van.

‒ Igen ‒ kuncogott Noah. ‒ Alig érzem a kezem.

‒ Én nyertem ‒ ciccegett Izzy, állát felemelve.

‒ Ez hazugság ‒ kötekedett Noah, és úgy tett, mintha megsértődött volna. ‒ Én nyertem meg az összes meccset.

Theo forgatta a szemét, amikor közelebb ért. ‒ Mivel úgy tűnik, nem tudtok megegyezni abban, hogy ki nyert, mi lenne, ha egyszerűen engem nyilvánítanánk hógolyóbajnoknak, mi?

Izzy és én nevetésben törtünk ki, Noah pedig óvatosan mosolygott. Nem volt biztos abban, hogy csatlakozzon-e hozzánk, vagy Theóval értsen egyet. Theo tisztességesen vesztett. Tudta ezt, de biztos voltam benne, Noah úgy intézi a dolgot, hogy a kegyeibe férkőzzön.

Nevettem a gondolatra, hogy mennyire elbizonytalanodott Theo közelében.

‒ Menjetek be ‒ mondta nekik Theo. ‒ A konyhában találkozunk.

Izzy megcsóválta a fejét, és megragadta Noah kezét. ‒ Gyere. Nekünk is jól esne egy forró zuhany, nem igaz?

‒ Remélem, külön-külön érted! ‒ kiáltott utána Theo, a hangja dübörgött. Amikor a lánya nem válaszolt, azt kiabálta: ‒ Isabelle! Külön zuhanyozzatok!

Izzy csak nevetett, amikor meghallotta. Csiklandozva odaléptem Theóhoz, és átkaroltam a derekát. ‒ Ugye tudod, hogy nem tarthatod őt örökké vissza?

‒ Ehh... miután hallottam azt a történetet arról a rohadt indiai orvosról, nem bízom rá senkire. Ez a Noah gyerek túlságosan... kedves.

‒ És az, hogy kedves a lányodhoz, rossz dolog? ‒ nevettem.

‒ Nem ‒ vakarta meg az állát. ‒ De ettől még gyanakvóbb leszek vele kapcsolatban. Izzy nem szereti a kedves fiúkat.

‒ Igen. Hát, mindenre van egy első alkalom, nem? ‒ vigyorogtam. ‒ Szüksége van egy kedves srácra. Mindig is pocsék szokása volt, hogy a rossz fiúkat választotta.

‒ Ezt sejtem. Közelebb húzott magához, és megcsókolta a homlokomat. Az ajkai meglepően melegek voltak. ‒ Gyere. Menjünk be, kismama.

‒ Te jó ég! ‒ horkantottam. Kérlek, hagyd abba! Ez annyira rosszul hangzik!

‒ Mi van? Ez aranyos, és ezt te is tudod. Most már te vagy az én kismamám. Megsimogatta a hasamat, én pedig felemeltem az állam, hogy az ajkaim találkozhassanak az övével.

Nevetséges volt.

***

Később aznap este mindannyian játszottunk néhány kör UNO-t és betűrejtvényt a tűz mellett, miközben kakaót kortyolgattunk és Rice Krispie süteményeket ettünk. Jó móka volt. Egyáltalán nem panaszkodtam, azon kívül, hogy bárcsak egy héttel tovább maradhatnánk.

Békés volt. Theo többet mosolygott, mint évek óta bármikor. Felfrissültnek látszott. Megújultnak. Teljesnek.

És Izzy? Az, hogy Noah-val láttam, újra reményt adott nekem. Ez bizonyította, hogy próbálkozik. Theo balesete után bevallotta, hogy ő is jobbat akar magának. Nem akart többé félni. Kockázatot akart vállalni és élni. Egyetértettem vele, hogy ez a legjobb, amit tehet ‒ hogy ne tartsa vissza magát.

Theo természetesen nem akarta, hogy bárki is randizzon a lányával, de Noah ellen nem volt kifogása. Kemény volt vele, igen, de csak jó okokból. Szerette Izzyt. Ő volt a kislánya, és mindig is az lesz. De tudta, hogy nem marad sokáig az egyetlen férfi az életében. Hamarosan át kell adnia őt, és tudtam, hogy el fogja veszíteni az eszét, amikor ez a nap végre bekövetkezik.

De addig jól volt. Amíg Izzy boldog, addig ő is. Csak ez számított neki.

***

Karácsony napján, miután kicsomagoltuk az ajándékokat és elfogyasztottunk egy csodálatos reggelit és ebédet ‒ amit Theo, a Hihetetlen készített ‒, Theo és én úgy döntöttünk, hogy még sötétedés előtt elmegyünk tűzifáért a kandallóba.

Olyan nyugodt volt a szabadban. Csak a szelet, a csengettyűk csilingelését és a csizmánk ropogását hallottuk a hóban.

Többnyire csendben voltunk, és mindent magunkba szívtunk ‒ a hófödte fenyőfák és a fagyos bokrok látványát. A hűvös, csípős levegőt. Gyönyörű volt, egy olyan utazás, amit soha nem fogok elfelejteni. És nem csak ezért az egy okért, hanem egy sokkal nagyobbért.

Theo a fák között járkált, miközben a megfelelőt kereste. Amikor visszatért, az arca kipirult, és a szemei tágra nyíltak. A fejszéje eltűnt. ‒ Chloe, van itt valami, amit látnod kell ‒ mondta, és a szemei elkerekedtek. ‒ De nem tudom, hogy tetszeni fog-e neked.

Fintorogtam, amikor a terület felé mutatott, ahonnan épp most jött vissza. Egy nagy sziklán ültem egy pohár forró csokoládéval a kezemben, a telefonomat nézegettem, és vártam, hogy visszatérjen.

‒ Mi az? ‒ kérdeztem, amikor lesegített a szikláról.

‒ Csak gyere. Nézd meg magad. Elengedte a kezemet, és óvatos pillantást vetett rám. Most már ideges voltam. Mi lehetett az? Egy döglött állat? Valami rosszabb? Valaki megsérült?

Átvágtam a fák sűrű bozótján, és időnként hátrapillantottam Theóra, aki ünnepélyes arcot öltött.

‒ Kicsit ki vagyok akadva, Theo ‒ nevettem idegesen. ‒ Nem kéne előttem menned?

Hátranéztem, ő pedig vállat vont. Csak megvonta a vállát. Mi a fene?

Már éppen meg akartam állni, mikor a szemem sarkából villogó fényeket láttam. Sziporkáztak. Karácsonyi fények. Összehúzott szemöldökkel mentem tovább, eltoltam magam elől a fenyőágakat, és követtem az ösvényt.

Végre megjelent egy nyílás, és rájöttem, hogy egy tisztás közepén állok. Egy piknikasztalt állítottak fel desszertekkel: sütemények, kekszek, és némi kávé és tej. Az asztalt hópelyhek borították, a gyertyákat nemrég gyújtották meg.

A szívem majdnem cserben hagyott, amikor rájöttem, hogy mi ez.

A saját téli csodaországom.

Közelebb sétáltam, tanulmányoztam a pislákoló fényeket, és ekkor megakadt a szemem valamin a távolban. Egy faágról lógott le piros szalagon, néhány lépésre a feldíszített piknikasztaltól. Lassan odasétáltam hozzá, és amikor elég közel értem, elállt a lélegzetem.

‒ Ó, te jó ég ‒ suttogtam, miközben felemeltem. A szalag végére egy gyémántgyűrűt kötöttek. Egy nagy, négyzet alakú gyémánt volt rajta, aranyszalaggal. Olyan átkozottul gyönyörű. ‒ Theo ‒ kiáltottam, miközben levettem a gyűrűt.

Megfordultam, keresve őt, de már nem állt ott.

Fél térdre ereszkedett közvetlenül előttem, és lágy, whiskey színű szemével egyenesen felnézett rám.

‒ Nem tudom megmondani, hogy tetszik-e vagy sem ‒ mondta kötekedve.

Megdermedtem, de nem az időjárástól, hanem ettől az egésztől.

‒ Ez... hűha. Wow. Nem találtam szavakat.

Felnyúlt, és elvette tőlem a szalagot. Amikor kioldotta a gyűrűt, felemelte, és elmosolyodott.

‒ Készen állsz erre? ‒ kérdezte vigyorral küszködve.

Az alsó ajkamba mélyesztettem a fogaimat, bólogattam, mint egy iskolás lány, és összeszorítottam az ujjaimat.

‒ Chloe Knight, téged akarlak ‒ kezdte. ‒ Téged akarlak életem hátralévő részében. Azt akarom, hogy a menyasszonyom légy, és hamarosan a feleségem. Azok után, amin keresztülmentünk, amiket tettünk... nos, nem tudom elképzelni magam nélküled. Úgy gondolom, ha most nem foglak hivatalosan is az enyémnek tekinteni, lehet, hogy újra elveszítelek. Úgy értem, nem hagynám, hogy ez megtörténjen ‒ még a holttestemen keresztül sem ‒, de tudod, miről beszélek. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel, vagy megakadályozni, hogy könnyek gyűljenek a szemembe. ‒ Testben, lélekben és szellemben is téged akarlak, bébi. Azt akarom, hogy együtt éljük ezt az életet. Azt akarom, hogy becsüljük meg, és ne bánkódjunk. A hullámvölgyeken át, a jóban és a rosszban, azt akarom, hogy mellettem legyél. Sóhajtott. ‒ Szóval, mit szólsz hozzá? Hozzám jössz feleségül? Sosem voltam az a fajta férfi, aki könyörög, de ha térden kell csúsznom ebben a hóban, csak hogy a feleségem legyél, megteszem, és ezt te is tudod.

Gyöngyházfényű, görbe mosolyt villantott, én pedig nem haboztam a válaszommal. Csak egy szó volt a nyelvemen ‒ egyetlen szó, amit ki tudtam mondani.

‒ IGEN! ‒ sikítottam. ‒ Igen, Theo, feleségül megyek hozzád, bébi!

Soha nem láttam még ilyen nagyon mosolyogni. Ilyen szélesen. Felpattant, és az ujjamra csúsztatta a gyűrűt. És miután megtette, nagy, meleg kezébe fogta az arcom, és megcsókolt.

Mélyen megcsókolt.

Olyan teljes.

Olyan szenvedélyes.

Úgy csókolt meg, mintha a világot jelenteném neki, és talán így volt. Nekem is ő jelentette a világot. Mindig is ezt éreztem, tizenkét éves korom óta.

Álmaim férfija most már az enyém volt.

Teljesen az enyém.

Szent szar.

Nem tudtam elhinni.

Örökre. Mindig.

Ezt ígértük egymásnak azon az éjszakán, miközben a hó és a csillogó fények alatt csókolóztunk, lassan táncoltunk, nevettünk, és nem tudtuk, mi a fenét csinálunk.

Ez egy olyan ígéret volt, amely megmarad.

Olyan, amit soha, de soha nem fogunk megszegni.