Szellem
a kávéfőzőben
(Ghost in the Coffee Machine)
Amikor a szellemekről van szó, a nagymamámnak van egy
megoldása: főz egy csésze kávét. Mint ma, Sadie Lancaster konyhájában.
Sadie az álla alá szorította a kezét és a
kávéfőzőgépünkre meredt, a szemei óriásiak. A kávéfőző gurgulázik és fütyöl, mintha
nehezményezné az igénybevételt. Az oldalán visszaverődő tükörképem eltorzult.
Amikor fiatalabb voltam, azt gondoltam a szellemek így látják a világunkat.
Azokon a helyeken a rossz fertőzésekkel ők a kávéfőző
körül cikáznak. Elérhettem, egy kézzel megérinthettem a meleg nedves levegőt,
míg a másikkal egy jeges száraz foltot tapinthattam. Egyszer csak, egy szellem
rohant bele. Addig csörömpölt, amíg a kávéfőző felszökkent az asztalról és a
padlóra esett, mindenhová forró víz loccsant.
Még mindig viselem azokat a sebhelyeket a lábszáramon.
De Sadie szellemei aligha szellemek. Én lelkeknek
hívom őket. Ők lehet, hogy bosszantanak téged útban a fürdőszobába hajnali
háromkor, de egy kicsivel többek. Segítenek nekünk kifizetni a számlákat,
mint ahogy már a nagymamám rámutatott. Így csendben maradtam, amíg kitöltötte a
kávét: három csésze fekete, három csésze cukorral, három csésze tejszínnel és
három csésze extra világos és extra édes. Tizenkét csésze. Mindig. Ha bárki
panaszkodik, a nagymamám felhorkant és azt mondja: „Mintha senkit sem
részesítenének előnyben, amikor már halottak.”
Nem szerezte be azonnal a kávét. Amikor öt voltam, a
feladatom részét képezte hordozni a kávéscsészéket szerteszét a házban, fel és
le a lépcsőkön, a hálószobákba, az ebédlői falmélyedésekbe, a gardróbszobákba.
Bármi is történjék, a fürdőszobát sosem hagyjuk ki.
– Az
utolsó hely, ahová szellemet akarnál. – mondja nagymamám Sadie-nek. – Buja kis
vadállatok.
A két nő mellett sétáltam, a lépteim lassúak és
szilárdak. Mindig megégetem magam, szóval ne hibázz. A kezeim sebhelyesek a
többszöri forrázástól. Tartunk égés elleni csomagot a teherautóban. De amint az
utolsó csészét is a mosogató szélére helyeztem, már mosolyogtam. Legalább ma
nem lesz rá szükségem. Visszarohantam a konyhába a műanyag tároló edényért.
Néhány szellem elfogására hasznos az üvegedény, de a
szellemek szűk kis helyeken képesek világosan megmutatni magukat – furcsák vagy
obszcének vagy mindkettő. A szellemek általában beszélnek, dühösek és otrombák,
és ezért nem akarsz egyet a fürdőszobádba.
Mi megvesszük az átlátszatlan oldalú tartályokat, így amit nem láthatsz,
az nem is zavarhat téged. Számosat felhasználtam ezen a délután Sadie-nél,
habár őszintén csak három aprócska lelket leltem a dolgozószobában.
– A
nő beképzeli a dolgokat. – suttogtam a nagymamámnak.
– Igen.
– A keze a vállamon nyugodott. – De hány visszatérő kuncsaftot kapunk?
Nála volt a pont. Jók vagyunk. Amikor valóban terepen
voltunk – a megfelelő típusú kávébab, tökéletes hőmérséklet, tiszta fogások – a
ház lehet évtizedekig szellemmentes lesz. Ha nem vagyunk elővigyázatosak, nem
lesz elkapnivaló szellem sem.
A lelkekkel a pickup-unk hátuljában, az országút felé
dübörgünk, ami kivezet a városból a végtelen kukoricatáblák és szójabab közé.
Tíz kilóméterrel távolabb a szélfogó egy kissé nyikorgott. Ez az, ahol szabadon
engedjük a lelkeket. Azok lesznek, ha nem is boldogok, de legalább elégedettek,
és ráérnek találni más embereket, akiket kísérthetnek. Szabadon engedtem a
lelkeket – lábak megerősítve, a tartály a karjaimban feküdt – mialatt a
nagymamám beszélt.
– Amikor
elmegyek Katy-lány, visszajövök és megmutatom neked, hogy kell egyszer s
mindenkorra megszabadulni tőlük.
Sóhajtok. Már ezelőtt is hallottam ezt.
– De
akkor tőled is megszabadulnék.
– Nem
szeretnél szellemként. Amellett, hogy nem tartoznék ehhez a síkhoz. Ez volt
életem munkája. – Három ujját a szívéhez érintette.
– Nem
értem miért ne lehetne ez az élet utáni munka is.
Mindig ezt mondja. Én mindig azt válaszolom, hogy jó
sokáig fog élni.
Amikor hazavezetünk, az üres tartályok a platónak
csapódnak, a kávéfőző köztünk ült, becsatolva, a mi harmadik – és elég
valószínű, hogy a legfontosabb – utasunk.
* * *
Ez három hónappal ezelőtt volt. Ha a nagymamám
dühöngött is a halál fénye miatt, nem látszott az arckifejezésén, amikor a
következő reggelen rátaláltam. Rám hagyta a házát, a családi üzletet és persze
a horpadt, ezüst kávéfőzőt. Még hátra van nagymamám szellemének a
megpillantása.
Nem vagy biztos benne, hogy akarom.
Nélküle csendes a ház. Még a szellemek is távol
maradtak. Megrázom a doboz pörkölt kávébabokat, beszippantom, megbizonyosodva,
hogy ki kell dobnom és újat venni néhány napon belül.
Sadie Lancaster hívott, amikor az első lehulló kávébab
beletalált a szemetes zsákba.
Tíz perccel később leállítom a teherautóm, de nem a
verandára kucorodva találom Sadie-t (a megszokott pozíciója az eltüntetésre).
Egyik kézben a kávéfőzővel megnyomtam a csengőt.
– Áh,
Katy! – mondja, befelé noszogatva engem. Úgy sugárzik, mint akinek van egy
titka.
– Van
itt valaki, akivel szeretném, ha találkoznál.
Ez az. A nagymamám Sadie házát választotta az
újramegjelenése helyszínéül, ezért nincs Sadie megrémülve. A lépteim
felgyorsultak, a szívem valami bolond módon csapkodott. Szeretném a nagymamám
így látni?
Sosem féltem a szellemektől, de ez most más.
Az illat csap meg először: gazdag, fűszeres, kurkuma,
sáfrány és egy csipet rózsaszirom. A napfény megcsillant a konyhaasztal közepén
meglapuló szamovár[1]
oldalain, azon a helyen, ahová általában elhelyezem a kávéfőzőt. A mellkasomhoz
szorítottam azt, mintha ezzel megvédhetnénk magunkat ettől a feltűnő
betolakodótól az asztalon. A szamovár aranyozott bronz – rásandítok – perzsa
márka helyett orosz.
– Katy
– mondja Sadie szélesre tárva a karjait – szeretném, ha megismerkednél Malcolm
Armand-dal. Teával fogja el a kísérteteket, csakúgy, mint te teszed a kávéval. –
Az ujjai rángatóztak, mintha egymáshoz közelebb sürgetne minket. A helyemen
maradtam. – Kettőtökben sok közös van – teszi hozzá.
Malcolm az egyik kezével végigszánkázott a sima, sötét
haján. A fehér ingje ragyogott a konyhaablakon keresztül beáramló napfényben.
Én szakadt farmerben és pólóban voltam. Miért próbálna bárki szellemeket
elkapni valami ilyen puccosban, amire nem is futja a pénzemből. És még akkor
is? Nem tudtam megállni, de összehasonlítva piszkosnak éreztem magam.
– Örvendek
a találkozásnak! – mondja, ugyanazzal a kezével kinyúlva, egyetlen árva hiba
vagy sebhely nélkül.
Harcolok a késztetéssel, hogy a hátam mögé húzzam a
kezeimet, eltűntetve szem elől. Lenyeltem egy sóhajt és megráztam a kezét, ám
megtöröm a kapcsolatot egy pillanattal később, mint ami udvarias (oké, talán
néhány másodperccel előbb, mint az udvarias). Próbáltam nem túl élesen
Malcolmra bámulni, így hagytam a tekintetem végig vándorolni a konyhán, az
étkező részen. Nincsenek szellemek. Meglepődnék, ha akár egy gyöngécske lelket
is lelnék. És bebizonyosodott, hogy a nagymamám nincs a házban.
Ami azt jelenti egyedül hagyott engem Malcolm-mal és a
hely, ahol az üzleti ügyeim folynak, teától illatozott.
Köszi Lexy! Várom mi lesz belőle!😉
VálaszTörlés