A vad: I. fejezet

1.       fejezet

Lexi

Tudom mikor érkezett meg, annak ellenére is, hogy nem pillantottam fel. Megváltozik körülöttem a levegő és az emberek suttogásának hangja elárulja, hogy Dillon Sparrow éppen besétált az élelmiszerboltba, ahol dolgoztam. Felemeltem a fejem, először nem látom, de aztán észreveszem, hogy mindenki a bolt hátsó része felé néz.

Aztán megláttam.

Nagy volt, úgy tűnt, elfoglalja az egész folyosót, ahol volt. A rövid ujjú póló, amit viselt, feltárta a tetoválásokat, amik elborították a karjait, és amikor előre nyúlva megfogott valamit a polcon, tintát láttam a kezein is. Azok a tetoválások veszélyesnek tüntetik fel, bár nem a jelek miatt beszél és tartja a távolságot mindenki.

Dillonnak hírneve volt a városunkban, amihez az emberek visszatérnek, amikor leutazik az erdő közepén lévő kunyhójából. Még senkinek sem ismertem be, de örömmel várom a havi látogatásokat. Vártam ezekre, remélve, hogy én fogok dolgozni, amikor bejön.

És én voltam. Minden egyes alkalommal.

–   Istenem, miért jön le ide? Tudnia kell, hogy mindenki tart tőle.

A másik pénztárosra meredtem. A nő suttogta a raktáros fiúnak, úgy ítélkezve egy másik ember fölött, hogy tudtam, sohasem beszélt még vele.

–  Ki ő? – kérdezte a raktáros fiú. Új volt a városban, de mégis meglepődtem, hogy még nem zárkózott fel a pletykákhoz.

– Tengerész volt. A tengeren túl volt, és amikor visszajött, holtan talált rá az öccsére.

Ebben a pillanatban tört össze a szívem. Ez volt a valódi igazság.

– Akkor miért ijedt meg tőle mindenki? Azt gondoltam, hogy bizonyára egy szörnyeteg, de…

–  Miután megtalálta a testvérét, berúgott és a szart is kiverte négy srácból. Senki sem látott még ehhez foghatót.

Végig futtattam a kezem a farmeremen, a tenyerem izzadt.

–  Minden ok nélkül csinálta?

A pénztáros vállat vont.

–  Senki sem tudja igazán. De mindegyiket kórházba juttatta. – A nő lehalkította a hangját. – Ha a zsaruk nem tűntek volna fel, valószínűleg megölte volna őket.  Én mondom neked, az az ember veszélyes és valószínűleg saját kezűleg ölte meg az öccsét.

– Kibaszottul fogd be. – Azon kaptam magam, hogy beszélek, a szavak maguktól bukdácsoltak ki a számon.

Mary, egy idősebb hölgy, szélesre tágult szemekkel nézett rám.

–Csak szarságokról beszélsz. – Hő öntött el, miután leszidtam. Jó érzés volt, serkentő.

Arra néztem, ahol Dillon volt. Tudatában kellett lenni, hogy az emberek róla beszélnek, éreznie kellett a pillantásaikat és hallania a suttogásukat. De mindig zárkózott volt, amikor lejött a hegyről. Senki sem tudta miért zuhant a mélybe. Persze ott voltak a szóbeszédek a problémákról, amíg szolgálatban állt, vagy hogy elvesztette az eszét, amikor az öccsére – az egyetlen megmaradt családtagjára – holtan talált rá.

De a valódi igazságot senki sem tudja, de őszintén megmondva, ez senkinek sem érdeke. Nem tudom, miért találom Dillon-t olyan lenyűgözőnek.  Talán azért, mert senkije sem volt. Csak tavaly vesztettem el az édesanyámat, és testvérek vagy bármeny távoli rokon híján, igazán egyedül voltam a világban.

Csakúgy, mint ő.

Nem tudtam segíteni magamon, egy kicsit hosszabban bámultam rá. Lehajtotta a fejét, mintha valamit megragadott volna a polcról. Feldühödtem attól, ahogy az emberek bántak vele, széles körben elkerülték, mintha pestises lenne.

Tenni kellene valamit. Beszélni vele. Éreztetni vele, hogy nem kitaszított, akinek egy rakás szarnak kellene éreznie magát, valahányszor bejön a városba utánpótlásért.

Persze nem hiszem, hogy szart is adna arra, mit gondolnak az emberek.

De amikor felpillantottam rá, meglepődve láttam, hogy Dillon pont engem bámult. A sötét tekintete rabul ejtette az enyémet, és jég rohant fel a gerincemen. Az érzés elég erőteljes volt.

Elfordultam és elfoglaltam magam, mert nem akartam egy lenni azokból az emberekből, akik tátott szájjal bámulták, de azért is, mert furcsán éreztem magam a saját bőrömben. Nem volt kényelmetlen, hogy úgy mondjam, de ettől a tudatában voltam annak, mi történik körülöttem.

Nem tudtam milyen hosszú ideig „foglaltam el magam”, de megfordultam, amikor megéreztem valakit mögöttem, készen álltam, hogy segítsek a vásárlónak. Még csak fel sem kellett pillantanom, hogy tudjam, Dillon volt a kasszámnál. Először a kezét láttam meg. Annyira nagyok voltak, tetováltak és erőteljesek. Erotikus gondolatokat ébresztettek bennem, olyanokat, amelyekről azt akartam, hogy azok a kezek tegyenek meg velem.

Érintsen meg.

Tartson meg.

Tartson meg, miközben elveszi tőlem, amit akar.

Megborzongtam a gondolatoktól és képektől, amik a fejembe kúsztak.

Végig futtattam a tekintetem a hasán. Láttam, milyen erős az inge alatt, az izmai vonalát és domborulatát az alatt a vékony szürke anyag alatt. Magas volt, izmos, de nem olyan hatalmas, ami már groteszk lett volna. Az ereje szikár volt és intenzív.

És akkor az arcába néztem. A fekete borosta csak kihangsúlyozta, mennyire rejtélyes a megjelenése.

És akkor ott voltak még a szemei: sötét, tűnődő, látszólag lándzsaként hatoltak pont a szívemig.

Tisztában voltam vele, hogy mások figyelnek, talán csodálkoznak, hogy mi bajom. Lefagytam, nem tudtam mozogni vagy észszerűen gondolkozni. De minden alkalommal így éreztem magam, mikor bejött… mindannyiszor, amikor az én kasszámat választotta a többi közül.

Elkezdtem kiszámlázni, mert csinálnom kellett valamit vagy különben csak bámulnék rá.

Ő is érzi a köztünk lévő elektromos szikrákat?

Összpontosíts a pénztárra. Ne nézz úgy ki, mint a többi kiegyensúlyozatlan városlakó ebben a kibaszott városban.

Elemek.

Konzervek.

Nem romlandó élelmiszerek.

Alkohol.

Az élelmiszerekre koncentráltam, amiket vett, de éreztem, hogy engem néz. Olyan volt, mintha előre nyúlna és megérintene.

Miután mindent beolvastam, feltekintettem rá és közöltem a teljes összeget. Néhány pillanatig nem mondott semmit sem, csak a szemembe bámult. De aztán elővette a pénztárcáját is ideadta a készpénzt. Az ujjaink egymáshoz értek, amikor elvettem tőle.

A szavak, amiket minden egyes alkalommal el akartam neki árulni, amikor eljött a boltba, a nyelvem hegyén voltak. De ahelyett, hogy kimondtam volna őket, kivettem a visszajárót és átadtam neki.

Mielőtt távozott volna, éreztem, hogy elönt a bátorság.

–  Ne aggódj amiatt, amit mások beszélnek. Nem mindenki szeret másokat elítélni.

Megállt és szembefordult velem. Mégis csendben maradt.

Hülyeségnek éreztem, hogy bármit is megemlítettem, de egy részem elégedett volt, hogy mégis megtettem.

–   Miből gondolod, hogy érdekel, mit mondanak rólam ezek a seggfejek? – Semmi érzelmet nem mutatott az arca.

Nagyot nyeltem, érzem, hogy az arcom elvörösödik a szavaitól. – Nem gondolom, hogy érdekel téged. – Végig futtattom a kezeim a nadrágomon, az idegeim megmerevedtek. – Nem ítélkezem. – mondtam. Istenem, olyan ideges voltam és a szemeit tőrként éreztem az oldalamban. – Csak azt akartam, hogy tudd.

Az összes kibaszott munkatársam figyelemmel kíséri a társalgást. Kész voltam rá, hogy csendben maradjak és úgy tegyek, mintha ez a város nem az utálatos pletyka pöcegödre lenne.

–   Köszönöm – mondja végül, esküszöm, az egész testem úgy lángolt, mintha tűzben égett volna. Megragadta a táskáit és anélkül ment el, hogy bármi mást mondott volna.

Egy pillanatig csak álltam ott, alig lélegzve. Aztán körülnéztem és láttam, hogy a munkatársak és vásárlók egyaránt engem bámulnak. Ja, kibaszottul mindegyik.

Dillon

Őt néztem, amíg beszálltam a teherautómba. A sötét haja a feje tetején  tornyosult, és a pír, ami elöntötte az arcát, mikor hozzám beszélt, kezdett elhalványulni.

Évek óta érdekelt, de elég okos voltam és volt elég önuralmam, hogy kibaszottul ne jöjjek többé ide.

Túl fiatal hozzám.

Túl ártatlan ahhoz, amit tenni akarok vele.

A kis Lexi Brandon-nek nincs szüksége az életében olyan férfira, mint én.

Az egyik kezem végig húztam az arcomon. Havonta egyszer jöttem a városba szigorúan csak ellátmányért, vagyis ez az, amit mindenki gondol.

Az igazság az volt, hogy lejöttem utánpótlásért, de azért is lejöttem, hogy őt lássam.

De az életem nem volt könnyű, és a legjobb napokon sem voltam  stabil. Rengeteg démonnal harcoltam, így kiköltözni a kibaszott semmi közepébe, volt a legjobb lehetőségem, hogy valamiféle produktív életet éljek.

De egyik sem, még annak a gondolata sem, hogy meg akarom őt védeni – magamtól – egyik sem tudta megakadályozni, hogy sóvárogjak Laxi-ért.

Annak ellenére, hogy ítélkezem és mondom magamnak, hogy egyedül kell hagynom, nem pedig zaklatnom, mégis tudtam mit kellett tennem.

Tudom, mit akartam csinálni. Habár csak most értettem meg, hogy meg kell szereznem, nem akartam megrémiszteni.

Nem voltam egy totál fafejű. Nos, vele nem akartam az lenni.

Azt akartam, hogy annyira vágyjon rám, mint én őrá. Habár gondolatban egyszerűen a vállamra dobtam és a kunyhómba hurcoltam, mintha egy ősember cipelte volna a zsákmányát, mégis hatalmas mennyiségű türelem állt a birtokomban.

Így vagy úgy, de az enyém lesz.

Lexy