Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghosts 1)

Az eltűnt szellem

(4. részlet a negyedik epizódból)

***

A telefonom csengőhangjára ébredek hajnali háromkor. Ami nem túl szokatlan. Még a leggyengébb lélek is csinálhat valami félelmeteset éjfél után, vagy legalábbis képzeletben. Egyszerűen néhány ember nem tud, vagy nem fog várni reggelig. Persze, amikor tájékoztatjuk őket, hogy minden elfogás éjfél és reggel hat között kétszerese a normál árunknak, a legtöbben már megtalálják a módját a természetfeletti eltüntetésének, vagy legalábbis megvárják a napfelkeltét.

De a képernyőn a szám a Springside Hosszútávú Gondozásé. Dübörög a szívem, a dobogás erős és aggodalmas, mintha nem számítana a gyorsaság, nem tudna elég vért pumpálni az ereimbe.

Válaszolok, még több rettegés tölti meg a gyomrom.

–  Katy–lány, – mondja a telefonáló, a hang halk és fojtott. – Te vagy az?

Egyetlen egy személy van a nagyanyámon kívül, aki valaha is így hívott.

–  Mr. Carlotta?

– Sajnálom, hogy ennyire későn hívlak. Megvártam, hogy az éjszakai vezető kivegye a hosszú hétvégéjét. A helyettesek mindig elalszanak. Meg kellett várom, hogy senki se legyen körülöttem.

– Miért nem zárja be az ajtót és hív fel a szobájából? – Elvégre minden lakónak van telefonja.  Ez tűnik a leglogikusabb megoldásnak.

–  Figyelik a kimenő hívásokat, – mondja.

Ezt kétlem, de feltételezem, hogy lehetséges. – Nem fogják tudni, hogy telefonáltál ma éjszaka?

–  Csak esetleg valaki a recepcióról. Nem fogják tudni, hogy én vagyok az.

Őszintén? Szerintem Mr. Carlotta csak szórakozik egy kicsit, esetleg  az én kontómra. Persze, nem attól a ténytől, hogy a Springside Hosszútávú Gondozás továbbra már nem az ügyfelünk, talán azt mondanám, ez egy vicc.

–  Katy-lány, – mondja most, – sajnálom, amit veled tettek. Sem Annabelle nem volt ott, így azt mondhatnám, hogy megváltozott a gondolkodásuk. Mindenki más ellenében volt a két szavazatunk.

– De mit tettem? – Tudomást szereztek valami szörnyűségről, amiért a rengeteg ember nem akarja, hogy körülöttük legyek, hogy valami kellemetlen vagy visszataszító dolog vagy, vagy bármi más, amit éppen Mr. Carlotta készül elárulni.

–     Nem az, amit te tettél, hanem amit akkor hallottál, amikor Armand úrnő itt volt.

–     Mit hallottam?

Annak a napnak a visszhangja a fejemen zeng – vallomások és szégyen, bánat és megbánás. A dolgok, amik évtizedekkel később is megszakítják a szíved, nagyok és kicsik, a dolgok, amiket nem tudsz lerázni, azt színleled, hogy sohasem történtek meg, elzárva tartod őket.

–  Olyan vagy nekünk, mint egy unoka, Katy–lány. Néhánynak az itteni lakók közül, akiknek nincs unokájuk, te állsz ehhez a legközelebb.

–   Akkor…

– Egyikük sem akarja, hogy az unokájuk megtudja róluk azokat a titkokat, a tapintatlanság, a hitetlenkedés… – Mr. Carlotta félbehagyja, a hangja érdes, mintha a saját szégyenrétegével lenne bevonva.

Springside Község elég kicsi ahhoz, hogy senki se tudjon felnőni itt és megmaradni… anélkül, hogy figyelmen kívül hagyná, az itt történteket. A pletyka még mindig másabb, mint a beismerés, és az igazság lerombolja a pletykát.

– Tehát nem akarták, hogy vissza menjünk?

–  Túlságosan szégyellték magukat. Ne utáld őket, Katy-lány.

–  Nem utálom őket. És maga talán elmondhatja nekik, hogy meg sem tudom fejteni, amit hallottam. Minden egy katyvasz, és nem tudom, hogy ki mit tett kivel.

Mr. Carlotta felhorkant. – Neked is jobb nem tudni. Bízz bennem!

Ebben az esetben igaza van. Nagyon szeretnék tudatlan unoka maradni. Szeretném, ha a számlát is visszafizetnék, még ha ez ingyenes is. Ha a pótunoka vagyok, akkor ezek az emberek a nagyszüleim.

– De itt van az a dolog, – mondja. – Most még rosszabb problémánk van.

–  Szellemek?

– Újak jöttek, akik azt állítják, el tudják űzni a szellemeket a megszállott tárgyaikból.

– Kényelmes, – mondom. Felpattanok az ágyban, és megigazítom a párnát. Van egy olyan érzésem, hogy nem fogok visszaaludni ez után a beszélgetés után.

Mr. Carlotta megint horkant. – De működik.

A szívem lesüllyed. A helyzet épp olyan volt, mint amikor Malcolm először érkezett meg a városba, és a feltűnő arany szamovárjával és a teájával ellopta minden kliensemet.  (A szellemek kedvelik a teát. Vagyis néhány. Néhány furcsa szellem odavan a teáért.)

Valaki új. Valaki valami mást csinál. Ez a tündöklő tényező.

– De akad itt egy probléma, – teszi hozzá.

–  És mi az?

–  Nem minden tárgyunk kerül vissza.

Egy pillanat erejéig nem tudok megszólalni. Úgy érzem, mintha a levegő kiszorult volna belőlem. Nagy összegű lopás. Hét számjegyű. Lerúgom a takarót, a lábam dühösen biciklizik.

Azt hiszem, be lettem sározva.

Mr. Carlottának nem hangoztatom a gyanúm, még nem, mindenesetre. A teljes történetet hallani akarom, vagy legalábbis az ő verzióját.

–  Hárman voltak, – mondja. – De szerintem csak az egyikük, a nő, tudja érzékelni a szellemeket. A másik kettő felbérelt izomagynak látszott.

–  De a nő meg sem próbálta elkapni a szellemeket?

–   Nem.

A szellemek észlelése – hol vannak, a méretüket, hogy mit csinálnak – öröklött tulajdonság. Tulajdonképpen az elfogásuk ügyességet igényel, órákig tartó gyakorlást, és az én esetemben, rengeteg forrázást a kávés csészék miatt.

–  Meg tudná mondani, hogy minden tárgy megszállott volt, amit elvittek?

– Biztos vagyok benne, hogy nem. Elvitték Annabelle ékszeres dobozát. A véleménye szerint az sohasem volt megszállott.

Annabelle Greeley egy másik lakó a gondozó intézetben.  Vajon azért mert vak, vagy rendkívülien érzékeny, de érzi a szellemeket, különösen a nagyanyámat. Tudna róla, ha egy kísértett ékszeres doboz lenne a tulajdonában.

– Itt van a dolog, Katy-lány. Visszavitték.

– Mint egy csel? – vetem fel. Az ékszeres dobozt az unokái vették neki, valószínűleg egy filléres boltban. Kétlem, hogy el lehetne zálogosítani vagy elkeríteni, vagy bármit is csinálni vele, amit a tolvajok szoktak. Az értéke csupán szentimentális.

– Pontosan én is erre gondoltam! – A hangja izgalommal telítődik. – És nemrég Mrs. Greeley szobájában voltam, – teszi hozzá. – Ám az ékszerdoboz nem volt ott. – A nagyanyám szereti meglátogatni Mrs. Greeleyt, gyakran egy kobaltkék vázában kavarog az éjjeliszekrényen, vagy esetleg a Konában, mert megtörténhet, hogy tettem belőle egy termoszba.

–  És te már voltál  a szobámban, – mondja Mr. Carlotta.

– Hiányzik valami?

–  A Bíbor Szívem.

– Azt is elvitték? – Jó, hogy egyedül élek. A gyalázkodásom felébresztené az egész házat.

–  És a szellememet is.

Ó, nos, ez már más. Nem jelenteném ki, hogy a szellem olyan, aki a tárgyakat kísértené. Sokkal személyesebben kapcsolódik Mr. Carlotta érzelmeihez.

–  Elmondta ezt Jacknek? – kérdezem.

– Igen, de ne merészelj neki bármit is mondani. Meg van róla győződve, hogy eltettem és megfeledkeztem róla.

Mr. Carlotta még mindig tanácsot ad a springside-i középiskolának. Azt mondanám, hogy az összes lakó közül az ő emlékezete a legélesebb.

–   De felhívta őt… Miért hívta fel? Honnan tudta meg, hogy börtönbe kerültem?

– A nagyanyádtól, természetesen. Elmondta Annabellenek, Annabelle pedig elmondta nekem.

És aztán Mr. Carlotta belefogott a titkába, a délutáni küldetésébe. Felsóhajtok.

– De Jack kihozott a börtönből. Rávehetné Ramsey rendőrfőnököt, hogy komolyan vegye mindezeket.

–  Ő csak annyit mond majd, hogy nem kellene miattad aggódnom.

A hangja könnyekre fakaszt, annyira komor, annyira kétségbeesett. Mr. Carlotta nyolcvankilenc éves. Egyszer kiszámoltam, kitaláltam, hogy meg kellett érnie egy bizonyos kort, hogy besorozzák a második világháború alatt. Talán ez is az egyik ok, amiért nem akarja belekeverni Jacket. Mindenki közös szégyene jut eszembe a gondozó intézetben, a sürgetés, hogy az utolsó csepp büszkeségüket is megmentsék. Azt hiszem, értem.

– Vissza akarom kapni, – mondja Mr. Carlotta, a nyilatkozat gyors, a hangja pedig kemény. – Segítesz nekem?  

–  A Bíbor Szívét? – kérdezem.

–   Nem. A kísértetem.

Lexy