Caris Roane: Wings of Fire - XXI. fejezet

„Kétszer, majd háromszor figyelmen kívül hagyni a leckét,

Sokak életében káoszt teremt.”

–     Közmondások gyűjteménye, IV. Beatrice

21. fejezet

    Fiona kórházi ágyának egyik oldalán Parisa, a másikon Havily állt.

Fiona félig ülő helyzetbe emelte az ágyat. – El akarok innen menni, nem vagyok beteg, csak lecsapolt.

Parisa mosolygott. – Ez egy vicc volt?

Fiona ránézett, kérdésként felhúzta a szemöldökét, aztán elmosolyodott. Még halkan kuncogott is. – Igen, gondolom az akart lenni. – Felsóhajtott. – Múlt éjjel jól aludtam, a szervezetemben pedig nincs több drog.

Azt az arany medált viselte a nyakában, amit Jean-Pierre hozott el neki. Egyértelműen a toulouse-i házban lelt rá egy szekrényben, de Parisa el sem tudta képzelni, hogy találta meg. Nem számít. Fiona biztonságban van.

Havily elfordult az ágytól, előrehúzta az egyik fotelt és leült. – Szóval, egy bizonyos okból jöttünk, nem csak rövidke látogatásra. Beszéljünk a H és F menekültekről, jobb szó híján. Utálom a szolga szót használni.

– De a szolga a pontos, higgy nekem. Még ha meg is voltak a napi feladataink, és egy egészséges vassal teli diétánk.

Parisa nem hagyta ott az ágy melletti pozícióját. Kényelmetlen érzése volt Fionával kapcsolatban. Olyan volt az aurája, mint a törékeny, száraz falevelek. – Ez biztos nagyon kényelmetlen számodra – mondta.

– Igen, gondolom. – Szemeit leeresztve, bekötött kezére nézett. – Örülök, hogy itt vagyok. Ennyit hadd mondjak el. Örülök, mert életben vagyok, többé nem kell azon a helyen lennem, Rith parancsnoksága alatt.

Parisa az ajtónyílás felé nézett. A kórház zsongott az aktivitástól: Antony Seriffe Ezredessel beszélt, néhány Vér Harcos is volt arra, Alisont is látta kétszer vagy háromszor elhaladni.

Az épületen kívül számtalan Milícia Harcost láttak az utcára néző ablakból ‒ a kórház területén járőröztek.

Parisa kényelmetlenséget érzett egész reggel. Egyedül aludt a vendégszobában, az ágy hideg volt Antony melegsége után. Amilyen magas, izmos volt a férfi, legalább annyi hőt termelt. Többször felébredt, elfelejtette hol van a férfi, átnyúlt az ágyon és csak a hűvös lepedőt tapintotta.

Megszokja. Muszáj. Ketten együtt döntötték el, hogy így lesz a legjobb.

Korábban találkoztak Endellével, aki a beleegyezését adta Parisa belépésre a Női Milícia Harcos Kiképző Táborba. Furcsának hatott belekezdeni a harcossá való képzésbe, de amikor mindent átgondolt az eltelt másfél évről, helyes dolognak tűnt.

–  Akkor mi a helyzet? – kérdezte Fiona.

Parisa Havilyre nézett. – Hát – kezdte Havily –, talán még korai, de az a lényeg, hogy megtudtuk: szerte a világon további huszonegy H és F intézmény létezik.

– Igen – mondta Fiona elengedve bekötözött kezét. – Igen.

– Mi igen? – kérdezte Parisa.

Fiona a nőre pillantott. – Szeretnék segíteni mindannyiuk kiszabadításában. Kerüljön bármibe! De azt nem tudom, hogy fogjunk bele, és több problémát sem szeretnék okozni. Még ha fel is számoljuk a H és F programot, mi lesz a következő? Greaves még többet akar létrehozni; az idő többségében hol kapják meg a halál vámpírok a vért?

Havily elkapta Parisa tekintetét. – Igaza van – mondta Havily. Ha egyszerre megzavarjuk mind a huszonegy fészket, két dolog valósulhat meg. Még több halandót rabolnak el, hogy pótolják őket, vagyis egyre több nő fog meghalni. Abszolút igaza van. Még erősebben kell ellene harcolnunk.

– Hogyan? – kérdezte Parisa.

–Még gondolkodnom kell rajta – mondta Havily. Keményen bámult Parisára, majd Fionára kapta a pillantását. – Hármunkban egy dolog megegyezik. Mindannyiunkat elrabolták. Tudjuk milyen, amikor nincs segítség, egy valaki erősebb markában lenni. És azért járőröznek a kórházban Milícia Harcosok, mert még mindig veszélyben vagyunk. Rith is vissza akarja szerezni a szolgáit. – Parisára nézett. – Szóval akkor elmész a Táborba?

Bólintott. – Medichi épp Seriffe Ezredessel beszél a tábor védelméről. Senki sem tudja mihez kezdjen, de én elhatároztam, hogy megyek.

–  Mi az a tábor? – kérdezte Fiona.

– Harcos kiképzés. Harcos leszek. – Nevetett a nő. – Olyan furcsának hangzik hangosan kimondva.

Havily felállt a fotelből. – Tudtad, hogy Endelle azt akarta Alison menjen el a táborba, váljon harcossá, amikor először átlépett?

– Nem, erről nem tudtam – mondta Parisa. – Úgy érted, Alison nem akarta a kiképzést?

Havily megcsóválta a fejét. – Tudod, hogy ő egy… gyógyító. Még az ellenfelét sem ölte meg az aréna-küzdelemben, pedig akkor a halál ellen küzdött. A harcos elszántan meg akarta ölni, de Alison… nem fogod elhinni… levágta a karját, majd visszafordította az időt, míg ismét megvolt.

–  Ne – kiáltotta Fiona. – Lehetséges volna ebben a dimenzióban?

Parisa nevetett a nőn. – Nekem szárnyam volt a Halandók Földjén. Arról is azt feltételezték, hogy lehetetlen.

Fiona Havilyhez fordult. – Veled mi a helyzet? Milyen erőd van, amitől célpont lettél?

– Nos, éppenséggel kettő is van. A véremnek speciális tulajdonságai vannak, bizonyos tekintetben olyan a hatása, mint a haldoklók vérének. Amitől Crace mániákussá vált. Ő egy Felsőbb-Adminisztrátorból-halál-vámpírjává-vált, aki mindennél jobban akarta a vérem. Ő vezérelte az elrablásom.

– Továbbá, Endellével dolgozok a sötét foltban. Igen, tudom… hát, ez egy alsó tér dolog, olyan tér, ami a dimenziók között létezik. Amikor a sötétben dolgozunk, egész éjszaka Greavesre vadászunk, mert arra használja ezt az időszakot, hogy a földön körbeutazva áthozza erre a területre ‒ Phoenix-be  ‒ a halál vámpírjait. Tudod, hogy a Vér Harcosok egész éjjel küzdenek? Greaves az egész világon felépített egy halál vámpírjaiból álló sereget a Felsőbb Adminisztráció megdöntésére, emellett utasításba kapták, hogy még több halál vámpírját teremtsenek a haldoklók vérével.

Fiona a matracnak döntötte a fejét, és kezébe temette az arcát. – Ellátja a Felsőbb Adminisztrátorokat a vérünkkel, a vérrel, amiért minden hónapban meghaltunk.

–  Igen – mondta Havily. – De te többé már nem.

Fiona keze remegett, amikor megmarkolta Havily karját. – De Rith még több nőt fog szerezni az igények kielégítésére. Ha meg nem, akkor a halál vámpírjai éhezni fognak. Azt hallottam, a haldokló vér nélkül kibírhatatlan hasi görcsök alakulnak ki.

Parisa megfordult, s csípőjét az ágynak döntötte. Megfogta Fiona szabad kezét és szorosan a sajátjában tartotta. – Ez nem a te felelősséged – mondta. – A te dolgod, hogy jól légy és segíts a feladatunkban ‒ kiszabadítani a többi szolgát.

Fiona megrázta a fejét. – Táplálkozni fognak a halandókból, mert gyengék. Kell lennie jobb módnak. Valami tartósabbnak. A vért becsomagolják és az egész világon szétosztják. Mi lenne, ha követnénk azt a nyomot és eltüntetnénk a forrást, aminek vérre van szüksége.

–  Úgy érted a halál vámpírjait.

–  Pontosan.

– Tisztában vagy vele, hogy Greavesnek van ellenszere és, hogy sokkal több átlépett részesül a haldokló vérből, mint amiről nekünk tudomásunk van? Azt pletykálják, hogy a COPASS használja a haldokló vért és az ellenszert.

–  COPASS? – kérdezte Fiona.

– The Committee to Oversee the Process of Ascension to Second Earth. (A Másik Földre való Felemelkedés Folyamatának Ellenőrző Bizottsága). Senki nem ellenőrizte a betűszót, ami biztos a magában foglalt intelligencia szintjének jelzése. Teljesen politika.

–  Mi köze ehhez a COPASS-nak, ha csak az átlépés menetét ellenőrzik?

–  Az évtizedek során az irányító testület egyre több és több hatalomra tett szert. Most lehetőségük van létrehozni újféle törvényeket. Az egyik ‒ ami a legjobban akadályozza Endellét ‒, hogy a Látó Legfelsőbb Adminisztrátorának engedélye nélkül nem férhet hozzá a saját Látó Erődjéhez a Superstition hegységben.

Fiona a homlokát ráncolta. – De én egészen biztosan tudom, hogy Greaves Paracsnok Látó információkat használva tervezi meg a történéseket.

–  Ezt honnan tudod? – kérdezte Havily.

Pír borította el Fiona arcát. – Hallom a telepatikus beszélgetéseket – súgta a nő a szavakat.

Parisa Havilyre pillantott. Havily viszonozta a bámulást, és a fejébe küldte, Hazudik?

– Nem hazudnék ilyesmiben – mondta Fiona. – És csak azért említettem meg, mert bízom bennetek.

Parisa kacagott, aztán Havily is. – Tudsz telepatikusan kommunikálni? Én magamtól jöttem rá.

Fiona a fejét csóválta. – Nem tudom.

–  Hogy fedezted fel ezt a képességed?

– Általában mindenki gondolatát hallom, habár már nagyon jól megtanultam blokkolni a zajt. Amikor évtizedekkel ezelőtt először találkoztam Greaves-szel és Rith-szel, olyan volt, mintha egy teljes zenekar szimfóniáját hallanám. Azt hittem megőrülök. – Megremegett az emlékektől.

–  Akkor bizonyára mindenkiről túl sokat tudsz.

–   Többet, mint szeretném.

–     Mi a helyzet Jean-Pierre-rel? – kérdezte Havily.

Fiona mosolygott. – Nem tudok franciául. A gondolataiban keveri a franciát és az angolt. Emellett, abban a percben mikor rájövök, hogy gondolatokat hallok a kimondott szó helyett, rögtön lezárom az elmém.

Parisa kifújta a levegőt. – Ez valószínűleg jó ötlet, amikor Jean-Pierre-ről van szó.

Havily nevetett.

–   Miről maradtam le?

Havily szólalt meg: – Hát, ő férfi és harcos is.

Fiona kacagott, először csak kicsit, majd egyre jobban. – Annyira igazad van. Elfelejtettem milyen volt, amikor véletlenül hallgattam meg. A férfiak csak a szexre gondolnak. Miután a megosztott szórakozás alábbhagyott, megszólalt a nő. – Az elrablásom előtt nem voltam ilyen, úgy értem, a Halandók Földjén. Senki gondolatát nem hallottam, amíg nem érkeztem meg a Másik Földre.

–  De akkor, hogy maradtál életben? – kérdezte Havily. – Tudod, halandók nem képesek rá. – Hüvelykujjával Parisa felé bökött. – Kivéve ezt az egyet, de ő az egyetlen kivétel… valaha.

Fiona vállat vont. – Greaves első dolga volt, hogy felemelt egem. Tudom, hogy nem ez a megfelelő kifejezés, de megvan az ereje halhatatlanságot adni, bár hála a magasságosnak, a vámpírfogak nem törnek elő. Az agyarak megjelenése már túl sok lenne, amivel ki kellene békülnöm.

– Mintha a H és F folyamata már önmagában is nem lenne elég. Tudod, Fiona, nem tudjuk felfogni, hogy maradhattál életben olyan sokáig.

Megint a bekötözött kezére meredt. – Igazából én sem értem, de a legrosszabb az volt, hogy nagyon jól tudtam olvasni a nőkben. Tudtam, melyik fog kitartani legtovább egy évig, de gyakran csak egy hónapig.

– Jézusom – suttogta Havily. Fiona vállára tette a kezét. – Így vagy úgy, mindannyian átmegyünk rajta, mert átléptünk, ez a világ pedig háborúban áll. A vőlegényemet halál vámpírjai ölték meg, pedig ő erős Milícia Harcos volt. Később Crace, aki Chicago Legfelsőbb Adminisztrátora volt, átváltozott, rákapott a vérem ízére és elrabolt. Lecsapolt, nem a halálig, mint téged, de bedrogozva tartott és egy falhoz láncolt. Néha rémálmaim vannak, de Marcus itt van nekem és átsegít rajta.

Fiona megfogta a nő vállán lévő kezét. – Akkor nővérek vagyunk az effajta szenvedésben.

–  És erősek – mondta Parisa.

Egy másik női hang úszott feléjük az ajtóból. – És együttérzőek. – Alison  előrement, tekintetét Fionán tartotta. – Együtt érzel a többi nővel. Beszéltem velük reggel. Te voltál a középpont, a tanácsadó, a vigasztaló. A legtöbbjük így sokkal tovább kitartott, mint amire egyébként képesek lettek volna.

Parisa a nő felé fordult. Alison elég egyenletesen beszélt, de most keze a gyomrán volt, orrcimpái kitágultak. Egész idő alatt fájdalmai voltak? – Hogy van a kicsi?

Alison mély levegőt vett. – Tulajdonképpen szonográfiára jöttem, de arra gondoltam, benézek a legutóbbi érkezőnkhöz. – Egy pillanattal később már nyugodtnak tűnt, előre lépve Fiona kezére tette a sajátját, ami még mindig Havilyét tartotta. Mosolygott. – Ez tetszik. Igazi nővérek. Amikor átléptem Endelle kivételével egyedül voltam. Higgyétek el, nem volt egy piknik.

Parisából és Havilyből kirobbant a nevetés.

–  Mi az? – kérdezte Fiona.

Havily kuncogott. – Nemsokára kitalálod.

–  Úgy hallottam divatbolond.

Ezúttal mindegyik hölgy sikítva nevetett.

– Enyhén szólva – szólalt meg Havily.

Alison megtörte a varázslatot és felszisszent, kezét ismét a hasára helyezte. Ellépve az ágytól szitkozódni kezdett ‒ nagyon hosszú szóláncot alkotott ‒, amitől Parisa csak bámult. Még sosem hallotta őt így beszélni, de Havily nem tűnt különösen meglepettnek.

Alison lehunyt szemmel lélegzett, keze a hasán olyan volt, mintha próbálná félretolni a fájdalmat.

–  Oké – mondta. – Ebből elég. Most rögtön levadászom az orvost.

Megfordulva kiviharzott a szobából. Jobbra indult, így Parisa a szoba falában futó redőnyös ‒ most éppen eléggé nyitva álló ‒ üvegablakon át látta a menetelését.

–   Istenem, remélem jól van – kiáltotta Havily.

Amikor Parisa ránézett, a nő ujjaival óvatosan megtörölgette a szemét. Egy pillanattal később visszafordult Fionához és megszólalt. – Az ultrahang készítése beletelik egy kis időbe, addig mi lenne, ha rád koncentrálnánk. Gondolom rengeteg kérdésed van a Másik Földről, Endelle adminisztrációjáról, szóval ha készen állsz rá, akkor bökd ki!

Fiona pislogott. – Szóval, ebben a dimenzióban ki csinálja a legjobb kávét? Száz évig csak teát ittam. Hányingerem van a teától. Régen Bostonban minden reggel kávéztam.

–  Starbucks – mondta egyhangúan Parisa és Havily.

Parisa szerint a hangjában lévő könnyedség és a kérdés volt a legjobb jele annak, hogy Fiona alkalmazkodni fog.

A következő órában Parisa Fionával együtt tucatnyi kérdéssel bombázta Havilyt különböző témákban – Endelle adminisztráciájáról, a Vér Harcosokról, a Területek működéséről. Az előadás élénk vitává alakult a kertészetről, ami az egyik legnagyobb művészeti forma a Másik Földön.

További fél óra elteltével Havily a folyosó ablaka felé tekintett. Lenézett az órájára, majd vissza az ablakra. – Szerintem Alisonnak már itt kellene lennie.

Hirtelen az összeráncolt homlokú Kerrick jelent meg az ajtóban. – Hé, Hav! Csak figyelmeztetlek, Alison errefelé tart és sír. – Nagyon aggódónak tűnt.

Parisa tudta, hogy a breh-hedden kapcsolat tette lehetővé Kerricknek, hogy felismerje Alison „látható” érzéseit: bármit érintett meg a nő, vagy bármi érintette meg a nőt, de ez nem fordítható le az érzelmek megértésére. Kétségtelen, hogy megérezte a könnyeket az arcán.

De ez nem jó.

–  Miért nem vagy vele? – kérdezte Havily.

– Úgy volt, hogy megvár, mert a Milícia Harcos Képző Táborban voltam. Fenébe. Itt akartam lenni vele.

Épp csak alacsonyabb volt Antonytól. Összevont sötét szemöldök ült meglepő smaragd szemei felett. Ő is jó felépítésű, különösen fincsi volt a harci kiltben és a fegyvertartóval.

Az arckifejezése megváltozott, felemelte szemöldökét, elnyílt szemekkel bámult a folyosóra. Tett néhány lépést, így Parisa csak a folyosóra néző ablakból láthatta, ha hátra hajolt, tekintetét részben eltakarták a redőnyök.

Alison belépett a látóterébe, a következő pillanatban már a férfi keze a nő köré kulcsolódott, habár a hasa miatt furcsa szögben végezték. Parisa érezte a szemét elfutó könnyeket. Alison mellkasa fel-le emelkedett, valószínűleg a folyamatos zokogástól.

Fiona suttogott: – Ó, ne!

De csak Kerrick arca volt látható.

– Nem lehet teljesen rossz. Nézd! Kerrick mosolyog. – Hirtelen a férfi nevetése robajlott végig a folyosón. Elhúzódott a nőtől és még erősebben kacagott, majd ismét megölelte és csak nevetett tovább.

Havily megszólalt. – Biztos ikrek lesznek. Elég nagynak látszik, hogy még egy legyen benne. Csupán hét hónapos, de hatalmas.

A férfi a nő válla köré fonta a karját és Fiona ajtaja felé fordította. Havily az ágy végénél állt.

A következő pillanatban megjelent Alison, könnyeket törölgetett az arcáról és fültől fülig érően mosolygott.

– Mi az? – kiáltotta Havily. Mondd el most rögtön, vagy ezúttal én fogom hozzád vágni a cipőmet, Lissy.

Ettől Alison felnevetett. – Ó, az nagyon csúnya volt tőlem, de már megígértem Kerricknek, hogy többé nem teszek ilyet. – Összeszorította az ajkait, próbálta visszatartani azt, ami egy újabb mosoly és frissen előtörő könnycseppek kombinációjának tűnt. A megkönnyebbülése egyértelmű.

Kerrick szorosabban tartotta a vállát, elkapta Havily pillantását. – Nos, először is, semmi rossz… végeredményben. De nem fogjátok elhinni. A babának szárnya van.

–  Szárnyak? – kiáltotta Havily. – Az nem lehetséges.

– Úgy tűnik mégis – mondta Alison. – Ezért volt annyira kényelmetlen érzésem. A kicsi egészséges: nagyon jó a pajzsolásban, de láthatóan az, hogy leeresztette a szárnyait, magzatvíz növekedést okozott, mert még nagyobb helyet foglal el, egész idő alatt ez volt a probléma. Vagyis ez és a mozgás. Pontosabban a repülés. – Kitágult a szeme. – A babának van szárnya. El sem hiszem. Egyszerűen nem tudom felfogni.

Parisa Alison hasát bámulta. Próbálta elképzelni a benne lévő magzatot, pörgés, forgás, szárnypróbálgatás. Nem tudott elképzelni jobb kezdetet senki számára – átlépett – vámpír – vagy bármi.

Havily kicsit a pár felé fordult. – De ez az jelenti, hogy még két hónapod van a leeresztett szárnak problémájával?

Alison kiegyenesedett és megtörölgette az arcát. Összehajtogatta az anyagot és megint törölgette picit. – Nem. Jó hír, hogy a doktor szerint kezdhetek telepatikusan beszélgetni a kicsivel, hogy lassan húzza vissza a szárnyait, és remélhetőleg bent is tartja azokat. Ritka jelenség egy Másik Földi gyereknél, de van anekdotikus bizonyíték, hogy lehetséges az Alsó Dimenzióban. – Előhúzott egy kártyát a nadrágzsebéből. – Van egy nő, aki a telepátiára és a csecsemőkre specializálódott. Tazianne-nak hívják. De miért hangzik ismerősnek a neve?

Havily fürgén csóválta a fejét. – Á, én tudom miért. Ő az a tehetséges kertész, aki megtervezte Antony előszobájában a magnólia asztaldíszt.

– Milyen igaz, már emlékszem. Nos, úgy tűnik egynél több mindenben tehetséges. Akárhogy is, amint lehetséges felhívom, hogy pokolian nyugtassa meg Helenát. – Kuncogott. Kerrick átölelve homlokon puszilta. Hosszú ideig bámulták egymást. Parisa tudta, hogy telepatikusan kommunikálnak, gyönyörű dolog volt látni az egymás iránti szerelmet az arcukon.

Parisa szíve fájt a látványuktól. Antonyra gondolt és a vendégszobában töltött éjszakára. Hirtelen egy pillanatra arra vágyott, hogy az ő kapcsolatuk is ilyen legyen.

***

Fiona nem tudta, hogy azért-e mert Parisa mellette ült az ágyon, vagy Havily és Alison, esetleg Kerrick Harcos jelenléte miatt a szobában, de valahogy kezdte elengedni magát. Könnyek futották el a szemét. Kerrick Harcos kedvessége a breh-jével annyira normális, hogy majdnem ‒ majdnem ‒ úgy érezte, minden jól fog alakulni.

A katasztrófa, ami egy évszázadig volt az élete, a kiállt megpróbáltatások, kezdtek visszavonulni a múltba. Tehet egy lépést előre, esetleg kettőt. Ismerte ezt az érzést, beletelt egy pillanatba míg tudatosodott benne, hogy amit érez, az a remény. Az élete még ennyi borzasztó évtized után is újra értelmet nyerhet, történhet valami, amit képes ő maga irányítani, talán közvetlenül élvezheti is. Vajon milyen lehet, uralni a lépéseit, parancsolni nekik, kiválasztani a maga útját, eldönteni, mikor keljen és mikor feküdjön le. Soha többé nem kerülni havonta a tűk igája alá; a tasakok, defibrillátor, Rith és az orvosi személyzet nélkül élni?

Az orrlyukain keresztül mélyen beszívta a levegőt és megérezte a kávét.

–     Ó, most mit meg nem adnék egy csésze kávéért. Amikor Bostonban volt házam, a házvezetőnőm legelőször hozott nekem egy csészével. Tudom, hogy dekadens, de annyira bájos volt.

–     Biztos tudunk neked szerezni egy kis kávét – mondta Parisa.

Fiona elnézett Alison mellett a hosszú ablakon keresztül. A redőny kissé nehezítette a kilátást, de nem hibázhatta el a férfit, aki épp feltűnt a látóterében: Jean-Pierre Harcos. Ujjai megérintették az arany medált.

Nem kellene ezt tennie.

Tényleg nem kéne megcsinálnia, de valamiért ismernie kellett a férfi gondolatait. Gondol egyáltalán rá, a nőre?

Leengedte a pajzsait, csak egy kicsit. Legelőször csupán a hozzá közel álló nők gondolatait hallotta. Havily kíváncsi volt, vajon megtudja-e vásárolni a legújabb Ralph Lauren szoknyát, amit online látott, Parisa próbált rájönni, hogy menthetnék meg az összes H és F rabszolgát. Alisonnak arra volt szüksége, hogy Kerrick hazavigye. Fiona félretolta mindezeket a gondolatokat, lecsendesítette őket.

Telepatikusan a folyosó felé indult, hagyta, hogy Jean-Pierre elméje elérje az övét, tekintetét felemelve a nő szemébe nézett. Olyan gyönyörű, belle. Mon dieu, nem kapok levegőt. Szex. Csak a szexre tudok gondolni, most rögtön benne akarok lenni. Milyen bájos, az ajkai elnyíltak. Meg akarom csókolni. Ça suffice! Nincs tovább!

Elszakította a pillantását, kezdet visszafelé sétálni. Jean-Pierre, küldte a nő, valamiért pánikba esett. Ne menj! Kérlek, ne menj el! Megnyugtatsz! Maradj velem! Reménye sem volt, hogy a férfi meghallja. Eddig még senki nem hallotta a telepatikus üzeneteit.

De megdermedt, háta megfeszült attól, amit a redőnyökön át látott. Ó, istenem, meghallotta? Erre nem számított.

Tényleg beszéltél hozzám, Fiona, a fejemben? Itt vagyok, ha akarod. Maradok, ha szükséged van rám. Tényleg te beszéltél hozzám?

Igen, suttogta.

A férfi megfordult és ismét mozgásba lendült lassan, mígnem megjelent az ajtóban. A férfi szeme kerek és kábult. Szóval meghallotta. El sem tudta képzelni.

– Allo, Kerrick – mondta a férfi, amikor a harcos felé fordult. A szó Kareeknek hangzott. Nem kapta el Fiona pillantását. – A nővérek beszélnek. Gratulálok kettőtöknek! A szárnyak nagyon különlegesek. – Ó, ahogy az akcentusa dédelgette azt az utolsó szót.

Kerrick és Alison felváltva osztották meg a híreket a férfival, de Fiona nem nagyon hallotta őket. Ehelyett úgy érezte, különös hullámok haladnak át rajta, mint a jeges víz, amitől megborzong, de nem a hidegtől, hanem sokkal inkább… a vágytól… ó, jaj.

Amikor a boldog szülők befejezték a legutóbbi híreiknek elmagyarázását, Jean-Pierre elment Kerrick mellett. Elkapta Fiona tekintetét. – Kíváncsi vagyok, hogy hozhatok-e neked esetleg valamit? – kérdezte.

Belenézett a férfi szemébe, s egy pillanatra nem látott mást, csak őt. De bólintott és kimondta az egyetlen dolgot, amire épp gondolt. – Egy nagyon forró csésze kávét cukorral és tejjel, de mindkettőből csak egy kicsit. Rendben?

A férfi mosolygott, és úgy tűnt ketté vált az ég. Neki volt a leggyönyörűbb mosolya. Szemei táncoltak az élettől. A frizurája hullámos, begöndörödött, szinte már borzas volt, de jól nézett ki. Haja világos barna, de a külső rétegben nap-szőke tincsek voltak, amiktől a nyári tengerpart jutott eszébe. Elbűvölő, gondolta a nő. A férfi sármot sugárzott magából.

–   Mais oui. De igen, még szép. Hozok neked kávét. – Aztán elmosolyodott, meghajtotta a fejét, kezét felemelve eltűnt.

–  Wów – mondta Fiona, de nem tudta, hogy a hirtelen eltűnésére reagált így, vagy magára a férfira.

Hirtelen tudatában lett annak, hogy a három nő és az erős harcos őt figyelik, arckifejezésük óvatos, gondolkodó, habár Havily mosolygott.

–  Mi van? – kérdezte Fiona.

– Semmi – mondta Havily, ám mosolya vigyorrá szélesült. – Nagyon jóképű.

Fiona vállat vont. – Ahogy mindannyian, még a Milícia Harcosok is. – Ujjaival az ágyán lévő vékony takarót tépkedte.

– Hát – szólalt meg Alison. – Mi most távozunk. Még egyszer isten hozott itthon, Fiona! Ha szükséged van valamire…

Fiona mosolyogva bólintott. – Köszönöm, Alison! Annyira kedves vagy!

Alison integetett picit mielőtt elfordult. Amikor elérte Kerricket, a férfi még szorosabban ölelte magához és megcsókolta az ajkát. Még mindig csókolózva villantak el.

Fiona zihált – nem a villanástól, hanem mert Kerrick megcsókolta a nőt, amikor elmentek. A gyengédség könnyeket csalt a szemébe. A férje is ilyen kedves volt, gyengéd, annyira védelmező. Nem akarta, hogy aznap teljesen magában menjen vásárolni. Nagyon sok nézeteltérésük volt a független szelleme miatt, de ő abszurdnak érezte, miért ne vásárolhatna egyedül. Boston utcái, a város ezen része, tökéletesen biztonságos. Az volt, amíg át nem ment azon, amit ma már tudott: két halál vámpírja, két dicsőséges teremtmény olyan ködöt alkotott, amit csak egyedül ő láthatott.

A természetes bizalma ‒ amelyet utólag már a legnagyobb hülyeségnek tartott ‒ okozta azt, hogy megközelítette őket. A különféle járókelők rá vetett furcsa pillantása ellenére is – valószínűleg őrültnek tűnt, aki a levegővel kommunikált – beszélgetést folytatott a szörnyetegekkel. De honnan tudhatta volna, mik ők valójában? Néhány pillanattal később, mielőtt tudta volna mi történik, meglátta Rith-t.

Pislogva félrelökte az emlékeket.

Havily hangja törte át a gondolatait. – Alison néhány hete már szenved. Olyan boldog vagyok, hogy már vannak válaszai.

Egyik nőről a másikra nézett. – Nektek van gyereketek?

Parisa a fejét csóválta, de hirtelen Havily nem tudta elrejteni megsebzett tekintetét.

– Fájdalmat okoztam neked – mondta csendesen Fiona. – Nem úgy értettem.

Havily mosolygott és megrázta a fejét. – Már nagyon régen történt. Gondolom az Alison terhessége körüli gondok felidézték. – Szembefordult Fionával. – Amikor fiatal feleség voltam, a Halandók Földjén három kislányom volt. Skarlátban haltak meg, ahogy a férjem is, de ez a múlt század fordulóján történt. Mint ahogy mondtam, már hosszú idővel ezelőtt történt.

Fiona félrenézett, hirtelen megsajdult a szíve, talán mert Havily meg tudná érteni. – Én nem tudom, mikor haltak meg a gyermekeim. Semmit nem tudok az életükről, hogy nőttek fel, ha felnőttek, akár megházasodtak-e, lettek vajon gyerekeik, unokáik. Tíz és nyolc évesek voltak, amikor Bostonból elvittek. Van valami förtelmes ebben a tudatlanságban, és persze ennyi év elteltével egyikük sincs már életben.

–   Megkereshetjük őket – szólalt meg Parisa.

Fiona felsóhajtott. – Már gondoltam rá, valószínűleg egy-két perccel azután, hogy megérkeztem Endelle asszony palotájába. Attól félek, megint át kell élnem az egészet.

Havily Parisával szemközt megkerülte az ágyat, kezét Fionáéra tette és megnyugtatóan megszorította. – Ma még nem kell tenned semmit. Nézd, Jean-Pierre visszatért.

Fiona az ajtó felé fordult.

És ott volt a férfi, egy gőzölgő barna kerámia bögrét tartott a kezében.

Hirtelen megszédült, micsoda furcsa reakció. Nos, szörnyen jóképű és olyan, mintha mindig őt figyelné, rá összpontosítana, ami csak tovább fokozta a szédülését.

Hol talált ilyen szép bögrét a kórházban?

–  Haza mentem – mondta a férfi, mintha a gondolataiba látna. Haza ment. Ami egy gyors materializációba került, de akkor is azt jelentette, hogy a férfi erőfeszítéseket tett. – Egyáltalán nem került sok időbe. Van egy nagyon szép kávézó Sedonában. Nagyon udvariasak. Remélem megfelel majd a cukor és a tejszín.

A nő mély levegőt vett. Havily keze lesiklott Fionáéról, Jean-Pierre foglalta el a helyét az ágy mellett. Fiona tekintete oly gyakran hullott az ajkaira, a két lágy csúcsra, telt alsó ajkára. Lélegzete zihálásba fulladt, kényszerítette szívét, hogy képes legyen lenyugodni.

Átnyújtotta neki a bögrét, először a fülét, s az aljánál megtámasztotta. – Óvatosan. Elég forró.

Bólintott, majd megérezte a bögrében lévő kávé illatát – és a férfiét. Olyan elképesztő, nagyon férfias, és az a csipetnyi kávé illat belőle áradt?

Jobb kezében fogta a bögrét. A férfi el akart húzódni, mikor ő elkapta a kezét és az orrához emelte. Hölgyhöz nem illően megszaglászta, majd a bőrébe temette az orrát. – Ez te vagy – kiáltott fel a nő. – Neked van kávé illatod. Te is megittál egyet? – Felnézett rá. Ajkai szétnyíltak, körülvette a férfi illata, súlyos hullámokban árasztotta el. A frissen darált kávébabok aromája lebegett a szobában.

Zihálva engedte el a kezét.

–  Mennem kell – mondta a férfi, hangja alig több a suttogásnál.

–  Bár ne mennél. – Hirtelen kétségbeesetten közel akarta tartani a férfit.

–  Jean-Pierre, tulajdonképpen – szólalt meg Parisa – azt reméltük, hogy egy kis ideig Fionával tudsz maradni. Nekem muszáj beszélnem  Antonyval, Havilynak pedig vissza kell mennie az irodába.

– Bien sûr – mondta Jean-Pierre. Furcsának hangzott, mintha sokkot kapott volna.

Fiona nem tudta, mi sarkallta erre, de leengedte a pajzsait, ugyanabban a pillanatban kizárta a Parisa és Havily felől áradó mentális felkiáltásokat, ahogy elhagyták a szobát. Csak Jean-Pierre gondolataira összpontosított.

Elle sais. Maintenant, elle sais. She knows. Tudja. Tudja. Látom a szemében. Fájdalmat okozok neki. Muszáj elmennem, de nem tudom mozgásra bírni a lábam. Rá akarom tenni a szám az ajkaira, a melleire, a lábai közé, nyalni…

A nő kihátrált, észrevette, hogy a bögrét tartó csuklója ellazult. Kiegyenesítette a bögrét, mielőtt annak gőzölgő tartalmát az ölébe borítaná. Az ajkához emelte a barna kerámiát. Megerősítette elméje pajzsait. Elköszönt egyáltalán Havilytől és Parisától? Nem. Tényleg megfogta a harcos kezét és arcához szorítva megszaglászta? Igen.

Megcsóválta a fejét, majd belekortyolt a kávéjába. Nem értette mi történik. Egy kicsit később rákérdezett. – Jean-Pierre, mi folyik itt? Én… Beismerem, hogy épp a gondolataidat olvastam.

– Tényleg? De hogyan? Nem éreztelek meg a fejemben.

A karima felett pillantott rá. Kortyolgatta a kávét óvatosan, nem megégetve a nyelvét. Ó, hogy magyarázza el? Elkapta a férfi tekintetét, arra gondolt, bele tudna merülni a látványába. Annyira csodálatos, szeme óceánszínű, illata pedig afrodiziákum.

A vágy úgy cikázott át rajta, mintha néhány zsilip kinyílt volna benne, valami, amit már évtizedek óta nem érzett férfi iránt. A „vértonik”, aminek megivására minden egyes csapolás folyamán rákényszerítették, erőteljes orgazmust okozott, de ez más volt.

Attól a pillanattól kezdve, amire még vissza tud emlékezni ‒ nyolc testvér közül a legidősebb gyerekként ‒ döntéshozó nő volt. Amikor meglátta, amit akart, vagy amit meg kellett csinálni, akkor cselekedni kezdett. Arra, hogy egy évszázadra leigázták, olyan körülmény volt, amire az életében lévő szörnyen kellemetlen hiányként tekintett.

Megértette, hogy valamilyen gyógymódra és terápiára szorul, ami itt adott volt. Amint az orvos elengedi a kórházból, mindenre felkészül – nemcsak önmagáért, hanem a többi szolgáért.

Ám ez egy új világ, és új élet. Kívánta ezt a figyelmes harcost, aki visszaadott neki egy értékes medált és megkérdezte: Hozhatok neked valamit?

Igen, most új életet kezdhet, ahhoz foghat, amihez akar.

A mellette lévő asztalra tette le a bögrét. Tudta, mit kell tennie. – Be kellene csuknod a redőnyt – mondta. – És csukd be az ajtót. – Az arcát figyelte. Érzéki ajkai komolyan összehúzódtak határozott vonallá, a végei mégis megenyhültek… kicsit.

–  Nem kellene… – szólalt meg a férfi, fejét leszegte, pillantása a nő ajkára esett. Olvas az elméjében?

–  Kérlek – suttogta.

Hallotta a redőnyök csukódását. A harcos még meg sem mozdult. Milyen sok erő van ebben a dimenzióban. Amikor az ajtó is becsukódott, hátradőlt a könyökén. – Meg fog csókolni, Harcos? Hagyod, hogy megköszönjem, amiért kihoztál arról a szörnyű helyről? – Melle megfeszült. Évtizedek óta nem érezte férfi érintését ‒ egy évszázada, ezen a módon nem ‒, a tizenegyedik házassági évfordulójának éjszakája óta.

– Nem kéne téged megcsókolnom – mondta a férfi. – De azt hiszem, nem tudok magamon uralkodni. – Hangja rekedt volt, tekintete a nő ajkára összpontosított, de nagyon lassan mozgott, egyfajta hosszan tartó esésként érkezett a nőre, kezét a nő mindkét könyöke mellett az ágyra helyezte, csípőjét az ágy végéhez döntötte.

Csak a férfi ajkait látta, de a kávé dekadens csábításként örvénylett körülötte; beleszédült és olyan meleg és nedves lett a combjai között, az érintése nélkül is készen állt a szexre. Milyen furcsa? Milyen misztikus? Mennyire különleges?

Amikor lehunyta a szemét a férfi ajka találkozott az övével, a lehelete maga a kávé, íze legmélyéig tele férfiassággal, amitől benn mélyen megremegett valami és elakadt a lélegzete. Olyan régóta nem szeretkezett, mégis itt van, emlékszik a mikéntre, mintha csak tegnap lett volna.

De volt valami több, amit nem tudott megérteni, miközben megcsókolta. Nyomást érzett a fejében, tudta, hogy az Jean-Pierre érintése. Mégis több ez szimpla telepátiánál, mert szavak nem formálódtak, de mégis ott volt, nagyon is jelen volt a férfi. Elképesztően furcsa, mégis egészen erotikus. Annyira erotikus, nagyon közelinek érezte az ajkai nyomását a gyengéd csókban. Mellei megfájdultak, ajka megduzzadt. Belsőleg, nagyon mélyen, mozgást érzett, a teste próbált valamit behúzni, ami még nem volt ott, de felkészült, olyan leírhatatlanul készen állt.

Aztán felismerte, hogy egy érintésnyire volt a gyönyör csúcspontjától. És a férfi mindössze annyit tett, hogy azokat az érzéki ajkait az ő szájára tapasztotta.

Abban a pillanatban, amikor a férfi nyelve az ajkához ért, megmarkolta felette lévő karját, kinyitotta a szemét, elkapta és megtartotta a tekintetét. Felsikoltott, elkábult attól, ami épp vele történt. Az orgazmus gyors utazás volt a gyenge testén, a bent lévő pulzálás csak folytatódott és folytatódott. A férfi ajkaiba zihált.

Néhány centire elhúzódott. A tekintete lobogva égett. – Te…?

A nő bólintott.

–  Mon dieu – suttogta a férfi.

Amikor megszűntek a görcsök, visszafeküdt az ágyába, felbámult a férfira. Keze még mindig a karját markolta, nem úgy tűnt, mintha el akarná engedi. Nem szerette volna elereszteni. – Hogy csináltad azt?

A férfi megrázta a fejét és mosolygott, azzal a csodálatos mosollyal. – Hát, francia vagyok…

***

Jean-Pierre kiélvezte a karját markoló kezeket, a duzzadt ajkakat, a pírt Fiona arcán, a szemében lévő riadt meglepetést. Szóval a nője, aki nem az ő nője, épp átesett a le petit mort-on, a kis halál, a gyönyörű tetőpont. Mon dieu.

A nő kedves, egy nagyszerű szépség olyan hajjal, ami a sötét fára hasonlított, mély és aranybarna ragyogással. Elegáns hullámokkal omlott le szinte a könyökéig. De a szeme, ezüst-kék, ami olyan mint a kiváló selyem, most szenvedélytől csillogott. Nagyon csinos egyenes orr, kerek arc, magas és kedves. Az állkapcsa egy éles vonal.

A bőre nagyon világos, szinte porcelán, de a megpróbáltatásoktól, a vére lecsapolásától, néhány napja majdnem elrabolták az életét. Nemsokára sokkal több szín lesz rajta, bár az arcán lévő pír most tökéletes volt.

Lemosolygott a nőre. Megint meg akarta csókolni, de fölöslegesnek tűnt.

A nő is visszamosolygott. A férfi szíve megduzzadt a mellkasában. Végül elengedte a karját, ő pedig elhúzódott tőle. De nem ment messzire.

A nő tekintete hirtelen az ablakra suhant és a homlokát ráncolta.

–     Mi az? – Megfordulva a férfi is kinézett.

–     Azt hittem láttam valamit, csillámlást kint a pázsiton.

Egy alak öltött testet. Egy pillanatra Jean-Pierre nem értette, majd rájött, hogy Medichi hátát látja, harcos kilt felszerelésben. Igen, Medichi, de mit csinál kint a gyepen? Nemrég még a folyosón beszélgetett Seriffe Ezredessel, akkor pedig mintha farmert viselt volna?

Felálltak a nyakán a pihék és talpra ugrott.

–     Mi van? – kérdezte Fiona. – Hirtelen feszültnek tűnsz. Valami baj van?

Képtelen volt elkapni tekintetét a gyepen lévő Medichiről. Oui, valami nem jó.

Fionára nézett. – Kérlek, bocsáss meg! Beszélnem kell az egyik harcos testvéremmel. Valami nem stimmel!

–     Hát persze! – suttogta a nő.

Nem akarta otthagyni. A késztetés mély volt, hogy mellette maradjon, kezében a kardjával őrködjön felette. De menni kellett.

Mély levegőt vett, mozgásra kényszerítette magát.

A folyosón megint felálltak a pihék a nyakán: Medichi még mindig a folyosón Seriffé-vel beszélt, és igen, farmer volt rajta. Szóval akkor mi volt az a gyepen? Jean-Pierre élesen szólította meg.

–     Medichi, hol van a nőd?

A homlokát ráncolta. – Mi? Parisa? Nem tudom. – Körülnézett. – Azt hiszem, Havilyvel az előcsarnok felé tartott.

–     Keressük meg együtt. Valami gond van. Épp a gyepen láttalak téged.

–     Te mit…?

Megrázta a fejét. – Nem tudom mit láttam, mert te itt vagy.

Medichi az ellenkező irányba nézett. – Hologram – kiáltotta. Egy szót sem szólva Seriffe Ezredesnek, futásnak eredt.

Jean-Pierre, lángoló ösztönökkel sietett Fiona mellé. Az ablak és az ágya közé állt.

És igen, a kezébe villantotta kardját és azt a valamit bámulta, ami az imposztor volt – vagy a rettegett hologram – kint a pázsiton.

***

Parisa távozott, kiment a kórházból, mert félúton látta Antonyt a zöldövezetnél, kezét csípőre téve. Átvette a harci kilt ruházatát, úgy nézett körbe, mintha próbálna rájönni valamire.

–     Antony – szólította meg. – Mit csinálsz?

Szembefordult a nővel és intett.

Különös.

Fél óra múlva időpontja volt egy tiszttel, aki a Milícia Harcos Kiképző Tábor Női Osztályáért felelős, nem szeretett volna elkésni. Úgy döntött, ahelyett hogy Antonyhoz sétálna, dolgozik az eltűnő képességén.

De ahogy koncentrált és belépett a sötét foltba, megesküdött volna, hogy Antonyt hallja a háta mögött azt kiabálni, Neeeee!

Amint földet ért egy másik gondolat férkőzött az agyába – hol voltak a sebek Antony hátán?

„Antony”-ra pislogott, aki nem mosolygott és furcsának tűnt. Tarkóján égnek álltak a szőrszálak. Nem. Ó, ne!

Felemelte a kezét az eltűnéshez, de nem volt elég gyors. „Antony” mosolygott, mielőtt észbe kapott a vállára tette a kezét. A harcosának képe a szeme előtt foszlott szét. Rith jelent meg mosolyogva, szemeiben sötét csillogás.

Megint megtévesztette, pont amikor a sötét foltban utazott, a kegyelmére bízva. Nem volt ideje válaszolni, idiótának érezve magát ért földet, keményen, megbotlott és a poros terra-kotta padlóra esett.

Próbált felállni, de nem ment. Egy erős mező tartotta lent.

A levegő alig mozgott a dohos, sötét épületben. Körülnézett. Egyetlen fáklya égett a távolban. A fal is terra-kotta színű volt, olyan szimbólumok borították, amiket nem ismert fel.

Enyhe remegést érzett, de Rith sehol nem volt látható.

–  Parisa – Antony hangja emelkedett felé, felkapta a fejét. A mező alig tette lehetővé. Keményen figyelte a földön lévő pozíciójából. De ott volt, kezét egy észrevehetetlen akadályhoz nyomta.

–     Követtél? – kérdezte. Por érte az orrát, amitől tüsszentett.

Bólintott.

–     Ó, istenem, mit csináljak? – kiáltotta.

És hol volt Rith?

***

Medichi ösztönei túlléptek az érzékein. Egy vámpírnak, aki képes bármelyik Másik Földön lévő átlépett alakjában megjelenni, biztos több terve van, mint csak ismét elvinni Parisát.

Szóval követte a nyomvonalat, amit az előző találkozáskor blokkoltak. És most csapdába ejtették. Úgy tűnt egy vallási szentély közepén állt. És csakúgy mint Parisa, egy természetfeletti mező zárta dobozba.

A levegő mozgására automatikusan megfeszítette a csuklóját, ahogy megpróbálta a kezébe húzni a kardját, de – meglepetésére – nem működött. Egy kis távolságban, talán a szomszédos helyiségben kocsi zörgést hallott. Abban a pillanatban megismerte a félelmet, azt a fajtát, ami csomóba rántja a gyomrot.

A kamrában fojtogató a levegő –  olyan illatú a szoba, mintha évek óta nem nyitottak volna ablakot. Körülnézett. Inkább évszázadok óta.

Egyetlen fáklya égett a helyiség távolabbi végében. Egy nyílás vezetett a pokol másik részére.

– Nem tudok mozogni – kiáltotta Parisa, de köhögött, por gomolygott körülötte.

–  Feküdj mozdulatlanul. – Ez volt a legjobb, amit mondhatott? Azt mondani az asszonyának, feküdjön mozdulatlanul?

A következő néhány percet a körülötte lévő mező tesztelgetésével töltötte. Látta már ezelőtt ezt a fajta pajzsolási technikát. Alison hozott létre ilyet, amikor szemtől szemben küzdött meg Letoval az arénában. Ez nem tartozott Medichi képességei közzé, de láthatóan Rith ebben kitűnő.

Minden határhoz mentálisan hozzá csapódott, de az összeállítás áthatolhatatlan volt.

Egy férfi jelent meg a nyitott ajtóban a fáklya mellett. Egy kocsit tolt, amin orvosi eszközök voltak. Kesztyűt és zöld műtős ruhát viselt.

Medichi szíve feladta, amikor felismerte a csöveket. – Nem – ordította, de a sötét bőrű és ázsiai vonásokkal bíró férfi nem vett róla tudomást.

A kocsi Parisa mellett állt meg.

Medichi harcolt a mezővel, tolta, a láthatatlan falaknak vetette magát. Magasra és alacsonyra is célzott. Felemelkedett, de a gyors mozdulat csak azt eredményezte, hogy beverte a fejét a pajzs tetejébe, és visszaesett a padlóra… keményen.

A férfi Parisa mellett térdelt, intett a kezével, majd fekvő pozícióba támasztotta. Úgy tűnt a pajzsot kizárólagosan Parisa visszatartására tervezték, mert a férfi akadály nélkül nyúlt a nőhöz. Pokolian azt tehetett vele, amit csak akart. Irányítása alá vonta, de ő képtelen volt mozogni, még ha a férfi fel is emelte.

Felemelve Parisa karját egy lapos táblához szíjazta. Behelyezte a tasakhoz csatolt tűt, s hirtelen folyni kezdett a vére.

Medichi kiabált, de semmi reakciót nem váltott ki.

Parisa hosszú ideig bámulta a karját. Próbált ide-oda tekergőzni, mozogni, de semmit nem tehetett. Gyönyörű krémszínű bőrét narancssárga por borította, mely sötét haját is jócskán befedte.

Egy perccel később, ahogy megtelt az első tasak és a férfi becsúsztatva a csövet kicserélte egy másikra, könnyek kezdtek lefolyni az arcán. – Ne – kiáltotta. – Ne, ne, ne. – Csak ezután fordult a tekintete Medichihez.

A férfi egy szörnyű, kemény villanással visszautazott tizenhárom évszázadot, csak akkor a vér a felesége lábai közül folyt, mert megerőszakolták.

Medichi pislogva próbálta kitisztítani a képet, de nem ment. Nem kapta el Parisa pillantását, mert nem látta. Csak a felesége könyörgő arcát érzékelte, miközben elpárolgott belőle az élet, a szakadt, vérfoltos, fehér köntöst,  lecsupaszított mellét.

Hogy a francba juthatott megint ide annyi idő elteltével?

A padlóra hullott, felhúzta térdét, s köré kulcsolta a karját.

Hogy a picsába végezhette újra itt?

Lehunyta a szemét, az orrlyukain keresztül mélyen beszívta a levegőt. Ugyanúgy el fogja veszíteni Parisát, mint ahogy elvesztette a feleségét. Hiába fogta fel, hogy az életet nem mindig lehet irányítani, miféle baromság juttatta őt ide? Nem lehet véletlen, hogy itt ül a padlón és nincs ereje segíteni a nőn, akit szeret.

Lexy