Caris Roane: Born of Ashes - II. fejezet

 

„Hamuból születtünk,

a lelki halálból és a felemelkedés újjászületésében.

–     A Teremtő Kézikönyve, Quena nővér

2. fejezet

Jean-Pierre a szabadtéri kápolna szélén állva csóválta a fejét és azt motyogta: – Mon Dieu!

Undorodása mélységes volt. Nevetséges volt kápolnának nevezni a durván faragott fapadok ronda gyűjteményét. Az egész tér egy biztonsági rémálom. Hogyan tudta volna ő, vagy a többi Vér Harcosa megvédeni a nőket és a gyerekeket, akik ma részt vesznek a keresztelőn?

Nem voltak falak, csak a domb és a mögötte lévő sűrű erdő enyhe lejtése. Lassú félkörívben pillantott jobbról balra, a Thumb Butte melletti domboldalra, amely nem meredeken emelkedett, de nagy sziklákkal volt teleszórva, és magas ponderosa fenyők szegélyezték. Természetfeletti érzékeit az ellenségre vadászva feszítette ki, de nem talált semmit, merci à Dieu.

De vajon így marad-e a szertartás alatt is?

Ha az ellenség helyében lenne, akkor lecsapna, igen.

A padokat cementlapokhoz csavarozták, mint egy halandó földi piknikezőhely. Fenyőtűk borítottak mindent. Szerinte semmi sem illett ehhez a szertartáshoz. Nem értette, hogy a kolostor főgondnoka, Quena nővér miért nem küldött el néhány nővért, hogy legalább a fenyőtűket söpörjék le a padokról.

Dühe felszökött, de hát ezekben a napokban sosem állt tőle távol a düh bizonyos adagja. Dühös volt. Szerette ezt az amerikai kifejezést. Oui, kibaszottul ki volt akadva.

A levegő a közelében megmozdult, felgyújtva harcos ösztöneit. Koncentrált, és kezébe vette azonosított kardját.

Az ellenség már ilyen korán megérkezett, hogy csatát vívjon? Nagyon is jól tette.

Behajlította a térdét. Bár a fél éjszakát végigküzdötte, adjanak neki többet, adjanak neki sokkal, de sokkal többet. Ő a Vér Harcosa volt, és készen állt.

***

Ahogy Thorne materializálódott, földet ért egy vastag fenyőtűszőnyegen, egy dühös tekintetű harcossal találta szembe magát. Elmosolyodott, csípőre tette a kezét, majd felnevetett.

Jean-Pierre felegyenesedett, a kardja eltűnt. Nagy levegőt eresztett ki, elmormolt néhány francia szót, amelyek valószínűleg francia trágárságok szép sorát alkották.

–  Kicsit feszültnek tűnsz ‒ mondta Thorne, majd ismét felnevetett, de még a saját fülének is sötét, keserű csengése volt a hangnak. Körülnézett. – Micsoda szarfészek.

–  Exactement. Akkor miért itt tartja Alison és Kerrick a keresztelőt? Nincs egy rendes kápolna az épületen belül? Úgy tudom, a kolostornak van néhány a világ legszebb kápolnái közül.

–  Az itteni főnővér akarta így. – A férfi a háta mögött a lezárt létesítmény irányába bökött. – Quena nővér úgy vezeti ezt a helyet, mintha a rabok elítélt bűnözők lennének, nem pedig hívők. – Nos, nem mindegyikük érkezett ide odaadóan. Legalább egyről tudott, akit a szülei küldtek ide, és akit most bokafogóval tartottak vissza, hogy ne tudjon kivillanni a létesítményből.

–  Igen, a kápolnának itt több értelme lett volna. Láttam már. A falakat arany és gyöngy mozaikok borítják. Gondolom, nem vagyunk elég jók ahhoz, hogy bent legyünk, a kezünket vér borítja.

Jean-Pierre megvonta a vállát. – Akkor a nővérek képmutatók. Nem lennének ilyen nagylelkűek, ha a halál vámpírjai szállnák meg a drága kápolnájukat.

Thorne felhorkant. – Ó, akkor szükségük lenne ránk, de Quena nővér kétségkívül azt mondaná, hogy mi csupán a Teremtő eszközei vagyunk.

–     Hát persze.

Thorne felsóhajtott. Körbefordult. Nem árulhatta el Jean-Pierre-nek az igazságot: hogy a Kolostor minden négyzetcentiméterét alaposan ismeri, hogy ezernyi alkalommal járt már e falak között, talán tízezerszer, de nem azért, mert a testvére is itt lakott. Grace önként vonult be több mint száz éve, az erős spirituális áhítata miatt. De nem ezért tűnik fel itt olyan sokszor.

A nője, Marguerite is itt él, a testvére cellatársa.

Marguerite. Ó… Istenem! Már száz éve szereti.

Az önjelölt cölibátusa? Egy rohadt nagy hazugság volt. Marguerite lábai közé temetkezett az első naptól fogva, amikor megismerte. Tiszteletlen volt, büszke, tele méreggel, egy pokolfajzat. Imádta a férfitestet, és ő imádta a nőt, istenverte imádat. Nem, vágyott rá. Tekintettel a breh-heddennek közelmúltbeli felemelkedésére a soraikban, egy ideje már sejtette, hogy Marguerite az ő breh-je, de kettejükből hiányzott egy kritikus tulajdonság, ami a vámpír-párkapcsolathoz elengedhetetlenül szükséges: nem osztoztak egymás különleges illatán. Jézusom, még Medichi is azt mondta, hogy Parisa illata citrusos. Narancs vagy mandarin, vagy valami ilyesmi.

Mindegy.

Most azonnal kapcsolatba akart lépni Marguerite-tel, és egy megfelelően irányított gondolattal meg is tudta volna tenni, különösen ilyen közel a létesítményhez, de ők ketten ritkán kommunikáltak telepatikusan. Egyrészt telepatikus kapcsolatban állt Endelle-lel, és a nőnek elég ereje volt ahhoz, hogy ha akarta, lenyomozza a privát kommunikációját. Az utolsó ember, aki Marguerite-ről tudni akart, Endelle volt. Ha megneszelné Marguerite rendkívüli látnoki képességeit, a nőjét használná fel nyomásgyakorlásra, alkut kötne a Superstition-hegyi látnokok erődjének legfőbb adminisztrátorával. A nőjét egy pillanatnyi gondolkodás nélkül egy még rosszabb börtönbe szállították volna.

Endelle kilencezer éves, a bolygó legerősebb vámpírja. Ő uralkodott rajta, és joga volt bárki engedélye nélkül egyenesen a Superstionsba küldeni bármelyik látnokot, akit arra érdemesnek ítélt.

Thorne ezt soha nem engedhette meg, soha nem kockáztathatta meg. A legutolsó hely, ahol Marguerite lenni akart, az a Látnokok Erődje. Ugyanígy érzett, de más, egészen önző okból: ha a lányt kiköltöztetik a kolostorból, soha többé nem látja, pedig az elmúlt száz évben ő volt az egyetlen oka annak, hogy nem vesztette el az örökké szerelmes, elbaszott eszét.

–     Jól vagy? – kérdezte Jean-Pierre.

Thorne a harcosra kapta a pillantását. Picsába, az alacsony sziklára meredt egyfolytában. Valószínűleg morgó hangot is kiadott. – Kiválóan. jól vagyok. Csak… nagyon utálom ezt a helyet.

–     A testvéredre gondolsz, non?

Thorne szünete kissé hosszúra nyúlt, de végül sikeresen válaszolt. – Hát persze!

Jean-Pierre kissé a homlokát ráncolta. – Sosem értettem. Ismertem Grace-t annyi évvel korábban. Olyan joie de vivre (éles öröm) járta át. Miért döntött mégis az ilyen élet mellett?

Thorne vállat vont. Felengedett kicsit. Grace-ről tud beszélni. Olyasmi. – Átkozottul nem tudom. Akármi lökte is ebbe az irányba soha nem osztotta meg velem igazán, csak annyit, hogy érezte a hívást. De elég boldognak tűnik. Azt hiszem. – Vonta meg a vállát megint.

Nem értette. A húga tetteinek megértése azonban nem volt fontos csak az, hogy elégedettnek tűnt. A beilleszkedésének első évtizede után, a témával kapcsolatos körülbelül ezer vita után megtanulta, hogy engedje el aggodalmát azért, hogy mi a fenét keres egy zárdában.

Megint ... mindegy.

Megint szétnézett. – Gondolom mi vagyunk az elsők. Fiona jön?

–     Oui. – A harcos hangja sima volt, de ez nem érdektelenséget takart.

–     Szeretnél valamiről beszélni?

Oké, mint a Vér Harcosainak vezetője ‒ és a munka természetéből adódóan Jean-Pierre általános jólétének felelőse ‒, meg kellett kérdeznie. De Isten a tanúja, ha Jean-Pierre tényleg lecsapna rá, akkor gyorsan kitalálna néhány kifogást, és eltűnne onnan, keresztelő ide vagy oda.

Jean-Pierre azonban ferde mosollyal, amely csak a szája egyik oldalát fedte el, és mindig olyan gúnyosan húzta fel ‒ azt mondta. – Körülbelül annyira, amennyire te arról akarsz beszélni, hogy a kolostor miért idegesít annyira szarul. – Thorne megrázta a fejét. Micsoda akcentus. Nevethetett volna, de a fenébe is, hirtelen fájdalmasan tudatosult benne, hogy Jean-Pierre az elmúlt öt hónapban a poklok poklát élte át.

A férfi a világok között rekedt. Volt egy breh-je, de nem volt hozzá kötve. Érezte annak a nyamvadt mítosznak a hívását, ami nem is mítosz volt, az intenzív breh-heddenét, de nem tudott mit tenni ellene. Fionát teljesen lekötötte, hogy segítsen Seriffe Ezredesnek levadászni azt a szemét Rith Do'onwát, aki több mint száz éven át fogva tartotta, és Jean-Pierre-t pedig feszülten tartotta. Havonta néhány randevút engedélyezett neki, ami nyilvánvalóan a kínzás valamilyen furcsa formájával végződött a testvér számára.

Jean-Pierre is úgy nézett ki. Karikák voltak a szeme alatt, ami egy felemelkedőnek nem lett volna szabad, de aztán kettős szolgálatot vállalt. A szabadidejében Fiona közelében maradt ‒ Endelle őt jelölte ki a védelmére ‒, de az éjszaka további felében a Határvidéken dolgozott, a Vér Harcosainak többi tagjához hasonlóan a halál vámpírjai ellen viselt hadat.

–     Medichi és Parisa is itt lesz? – kérdezte Jean-Pierre.

Thorne összeszorította az ajkát. Medichi korábban a Vér Harcosaként szolgált, de mivel nemrég fejezte be a breh-heddent, új kötelezettségei lettek. – Nem hiszem. Endelle követi a párost minden egyes, még vele szövetséges Területen is. Azt hiszem, most éppen Szomáliában vannak.

Jean-Pierre bólintott, majd figyelmét a szabadtéri kápolnára terelte. – Ez a hely túlságosan nyitott.

–     Egyetértek. Ezért kértem az összes harcost, hogy jöjjön el.

–     Ez volt a helyes döntés. – Hirtelen a homlokára tette a kezét és összeszorította a szemét.

–     Hé, mi az?

Jean-Pierre kinyitotta a szemét, és nem nézett semmi különösre. Úgy tűnt, erősen koncentrál. Egy pillanat múlva azt mondta: – Rien. Úgy értem, szinte biztos vagyok benne, hogy éreztem, hogy Fiona az elméjével felém nyúlt.

–     Nincs telepatikus kapcsolatotok, ugye?

–     Non, pas du tout. Nem engedné meg.

–     Hát, a francba. Mi a fenét jelent ez?

Jean-Pierre találkozott a tekintetével. A szeme kékesszürke volt, mint az óceán. – Feltörekvő ereje van, amit már hetek óta érzek.

Ó, Istenem. – Tudod, hogy ez mit jelent?

–     Igen. Az ellenség őt akarja majd.

–     Vagy a halálát akarja.

–     Oui.

***

Jean-Pierre a terület ellenkező oldalán észrevette a nagy csillogást. Megint a kezébe villantotta a kardját, de Thorne azt mondta neki, vegyen be nyugtató tablettát, ami egy olyan kifejezés, amit nem értett igazán.

És ott állt a nő, mellette pedig a lánya.

Fiona a kinti kápolna legtávolabbi pontján állt Seriffe családjával, csak csinos állának megemelésével vett tudomást a férfiról. Annyira távol van. Meg fog őrülni. Mindig amikor látja a nőt oda akar futni hozzá, a dereka köré csúsztatni a karját, magához rántani. Meg akarta csókolni és még nagyon sok más dolgot is akart.

Isten irgalmazzon a lelkének!

Elkapta róla a pillantását.

Thorne rászólt, hogy tegye el a kardját és nyugodjon le, mivel a többi harcos is ide tart. Visszaküldte a kardot a fegyvertartóba a sedonai házába. Három másodperccel később bajtársai is megérkeztek. Hirtelen tűntek elő, mindegyik férfi lassan körbe fordult, ahogy Jean-Pierrre tette korábban: leellenőrizték a területet. Nem lepődött meg a szájukat elhagyó káromkodásokon.

–  Milyen kibaszott szarkupac – kiáltotta Zacharius. Duzzadt alsó ajkához érintett egy rongyot. – El se hiszem, hogy Kerrick és Alison kicsijét egy ilyen helyen keresztelik meg!

Luken felhorkant. – Azt gondolnád, hogy tisztelettel bánnak azzal a személlyel, akinek az a rendeltetése, hogy megnyissa az utat a Harmadik Földre, még egy olyan öntörvényű boszorkány is, mint Quena nővér.

Jean-Pierre tudta miért mondja ezt Luken Alisonról. Amikor a nő átlépett nemcsak harcolt a korábbi Vér Harcosával az arénában, hanem saját jogán az Átlépettek Védelmezője is lett a prófécia miatt, mely szerint ő hajtja majd végre azt, amiről Luken is beszélt: ő lesz az az eszköz, amely által a Harmadik Földre vezető, évezredek óta zárva lévő kapu ismét megnyílik.

Még olyan jóslatok is voltak, amelyek szerint, ha ezt a hőstettet végrehajtja, a háború a Második Földön örökre véget ér.

A harcosok most jobbra tőle védő ívben sorakoztak, mind álltak, mert ki ülne ilyen nyomorult padokon; némelyikük graffitivel volt megjelölve, és mindegyikük fenyőtű alá volt temetve. A harcosok, akárcsak ő maga, zúzódásoktól szenvedtek az éjszakai csatározástól. Santiagónak monoklija volt, a szabad kezével a karját fogta.

Zacharius bal arca megdagadt, alsó ajka felrepedt és vérzett. Egyfolytában egy fekete rongyot szorított a szájára. Hatalmas kék szemét fáradtság árnyékolta be, nagyon sok fáradtság.

Luken sántikálva Zach mellé állt. A páros halkan beszélgetett.

Régebben ilyen sosem volt.

Valami szörnyen elromlott.

Egy láthatatlan erő tarolta le a harcosokat, amikor nem figyeltek, egy észrevehetetlen hatalom, ami csak a Felsőbb Dimenziókból eredhet és teljesen illegális, de se Endelle, se a harcosok nem tudták bizonyítani, mi történt. Még ha lenne bizonyítékuk, a COPASS úgysem tenne semmit. A korrupt bizottság, ami a Második Föld bírósága, teljesen haszontalan.

Még rosszabb, hogy a saját szenvedése csak hozzájárult ahhoz, hogy ezen a lehetetlen helyzetben tartsák a Vér Harcosait.

Szánalmas.

Az utolsó csapat is megérkezett: Kerrick a vállához emelte a kicsi Helenát, mellette állt Alison, Marcus és Havily tette teljessé a csapatot, akik a keresztszülők. Helena felemelte a fejét és a vendégeket figyelte, ajka O alakra kerekedett. Rengeteg fekete haja volt, aminek színe megegyezett az apukájáéval.

Jean-Pierre megint Fiona felé nézett. A nő egyik kezével átölelte Seriffe legidősebb fiát, aki a nő gyomrának döntötte a fejét és felnézett rá. Lemosolygott a fiúra. A nő igazi anya. Annyi évvel ezelőtt két gyereket szült, tyúkanyóként törődött a vérrabszolgák hazahozatalával, mint aki a szárnyai alatt gyűjti össze a kiscsibéit.

Ah, mennyi szeretet van ebben a nőben.

Látása egy pontra szűkült, amely mindig ott állt meg, ahol a nő volt. Olyan lett, mint az előtte járó férfiak ‒ Kerrick, Marcus és Medichi Harcosok ‒, mindazok a férfiak, akik mind a Vér hatalmas harcosai voltak, és akik kötődtek a nőikhez. Ahogy ők az udvarlás korai szakaszában, úgy volt most ő is: Fiona jelenléte könnyen elterelte a figyelmét, így hamarosan csak őt látta, csak azzal törődött, hogy kardot ránt érte, és a pokol kapujával is megküzd érte, hogy megvédje.

De a lány távol állt tőle, ahogy mindig is tette, úgy tett, mintha védettséget, közömbösséget mutatna, mintha nem szenvedne úgy, mint ő. De a férfi jobban tudta. Tudta, mert a lány illata még most is a vágy lágy hullámaiban szállt rá. Ezt nem tudta elrejteni előle, ahogyan ő sem tudta eltitkolni előle az iránta érzett szenvedélyének intenzitását, a vágyát, a sóvárgását, oui, a vágyát.

A nő olyan messze állt tőle, amennyire csak lehetséges volt, egyik válla halványan a férfi irányába fordult. Úgy mérte fel a szögét, mint egy gondos építész. Vajon csak azért állt így, hogy egy része, ha csak a válla is, de kapcsolódjon a férfihoz? A férfi úgy gondolta igen, oui, mert ismerte a nőt. Öt hónapnyi abszurd randi után, igen, nagyon jól megismerte.

Látta állának egyértelmű vonalát, a gyönyörű hosszú torkának szögét, gesztenyebarna haja hullámokban omlott a hátára, annyira büszke és határozott. Ismerte a nő gondolatait. Áh, oui, öt hónap után ismerte a nő rögeszmés gondolatait, de azok nem a férfira fókuszáltak, mint ahogy kellett volna. Non, Rith elfogásának állandó vágyától bűzlött, a bebörtönzését akarta látni a bűneiért, a halálát akarta.

Mi maradt a férfinak? Kis csontok, amiket kéthetente a lábai elé vetett. Éhezett ezekre a csontokra, rájuk ugrott, amikor megérkeztek. Tépte őket, harapott, kiszívta a velőt, éles és kemény fogaival addig rágta, míg apró darabkákra cincálta. Amíg érkezett a következő, úgy várakozott, mint aki megrekedt az időben, mintha két dimenzió között ragadt volna, várta a nő mosolyát és homlokráncolását, a lágy torokköszörülését, a gyengéd ajkain kiejtett szavakat.

Mennyire megvetette a breh-heddent, amiért ilyen katasztrofális helyzetbe hozta, egy másik nő hatalmába kerítette. Pedig több mint kétszáz éve harcol azért, hogy a szíve és elméje szabad legyen mindenféle szerelmi köteléktől. A szerelem egyszer már tönkretette, az a szerelem, amit öröknek hitt, a szerelem, amihez mindenféle korlát nélkül adta a szívét.

Azt hitte magáról, hogy szerelmes, de a felemelkedése előtti hónapban a felesége eltávolodott, néha kegyetlen volt, kontrollálhatatlanul zokogott, feldühödött, talán megőrült – soha nem tudta meg. De ebben az instabil állapotában elárulta a forradalomnak, beszélt a férfi bűncselekményeiről, a titkos, de hamis szövetségéről Marie Antoinette udvarával.

A forradalom mellett volt. Benne volt a liberté, égalité, fraternité alapokon nyugvó új kormány megalakítására létrehozott bizottságokban. Lemondott földjeiről, társadalmi pozíciójáról. Hogyan is kételkedhetett volna bárki őszinteségében, hazafiságában, az új Franciaország iránti elkötelezettségében?

De Robespierre másfajta szörnyeteg volt, és így került szembe Madame La Guillotine-nal, és mindezt azért, mert a felesége elárulta őt. El sem tudta képzelni, mit gondolhatott a tömeg, amikor egyszerűen eltűnt a guillotine elől, amint a ferde penge szörnyű leereszkedését megkezdte.

Nem, a felesége árulása és a forradalom árulása megölte a szívét, megváltoztatta őt. Eltűnt az ártatlansága, a l'amourba vetett hite, az élet egyenlőségébe vetett hite. Elhagyott egy polgárháborúban, valamint egy egész Európával vívott, közelgő háborúban álló országot, hogy egy új, szintén háborúban álló dimenzióba emelkedjen. Ezúttal harcossá vált, nem pedig politikai változásban reménykedő bolonddá.

Úgyhogy Fiona soha nem lehet igazán fontos neki. A szíve túl törött. De miközben a nőt vizslatta, mon Dieu, néha, azt hitte szíve egy ritmusban ver az övével. Lelke mélyéről próbálta megszólítani a nőt, megidézni őt, könyörögni neki, hogy hallgassa meg, forduljon felé, de mintha néha ugyanazokat az érzelmeket látná a nő szemében, mint amiket ő is érez.

Annyira elbaszott volt, egy másik tökéletes amerikai kifejezés.

Persze az illata súlyos hullámokban áradt a férfi felé, ami azt jelentette, a nő pontosan tisztában van a jelenlétével, hogy a férfira gondol, mint ahogy ő is rá.

A baj csak az volt, hogy minél jobban terjengett az illata, annál jobban megfertőzte az alsótestét, mintha ujjak játszottak volna rajta.

Merde, véget ér valaha ez a kín?

***

Fiona erős szélként érezte a háta mögött a férfi jelenlétét, tol és lökdös. A nő ellenállt. Még szép, hogy ellenállt. A férfi az igazi veszély az életében, nem tíz vagy száz vagy ezer halál vámpírjának jelenléte. Azok csak elrabolják az életét, de Jean-Pierre, ó, Jean-Pierre a szívét, az elméjét, a lelkét veszi el… a szabadságát, az értékes szabadságát.

Ethan visszatért apja karjának ölelésébe. Keresztbe fonta a karját a mellkasán, és úgy markolta a puha kasmír szélét, mintha mentőkötélbe kapaszkodna.

Ne nézz rá!

Ne nézz rá!

A szertartás nemsokára kezdődik, ő pedig szabad lesz, legalább néhány percre megszabadul Jean-Pierre-től és a felé áramló kávé illatától, ami állandó incselkedő fuvallatként kínozta az érzékeit. Akart egy kis kóstolót, talán nyelvét végighúzná a férfi mellkasának középpontján, a megkeményedő mellbimbóin, beleharapna azokba az izmokba…

Sietősen az ajkához emelte az öklét.

Hallgattasd el a gondolataidat ‒ parancsolta ‒, különben megtudja. Gyanította, hogy ehhez már túl késő, de nem akarta, hogy a férfi megtudja mennyire vágyik rá, mennyire kívánja. Mégis, abban a pillanatban, amikor a cipője a fenyőtűket ropogtatta, a férfira lett figyelmes.

Messze volt tőle, talán harminc méterre. Gondolatban meg tudta mérni a távolságot, centiről centire. Azt akarta, hogy mellette legyen, hogy az ujjai könnyedén a vállán nyugodjanak, azon a vállon, amelyet szándékosan felé fordított. Csak ezt a vállat tudta neki adni. Sokkal többet akart adni neki. A torka összeszorult a vágytól és a könnyektől, a frusztrációtól ... olyan mély frusztrációtól. De nem tudott többet adni neki annál a kis csontnál, amit a férfi felé vetett. Igen, kis csontoknak nevezte őket, a randevúikat.

Nemsokára megint randevúznak. Nem lehet elég hamar, mivel szenvedett. Megcsókolja majd, a férfi csókja a menny és a pokol egyvelege, mert nagy megaláztatására a csókjai elrepítették. A férfi pedig tudta. Megízlelte a pillanatot. Ezt pedig a nő tudta. Miféle ereje volt a férfinak, hogy a puszta csókja úgy orgazmust duzzaszt a testében, mint a fel-le cikázó villámlások?

Ó, Istenem!

Muszáj valami másra gondolnia, mert különben megőrül.

A szertartás. Igen, a szertartás. A szertartásra kéne gondolnia.

Kerrick Harcos erős karjainak ölelésében tartotta a most három hónapos kislányát. A kislány jól tartotta a fejét, egyik kezét a férfi könnyedén a csupasz hátán egyensúlyozta. A baba csecsemőrepülő-kötőféket viselt, mert Helena bármelyik pillanatban megtehette a váratlant, és felemelhette apró szárnyait.

Fiona megrázta a fejét. Úgy látszik, a Második Földön nem volt példa arra, hogy szárnyakat bontó csecsemőkről halljanak. Általában valahol nyolc és tíz között bontakoztak ki a szárnyak a másik földieknél, azoknál a gyerekeknél, akik a Második Földön születtek. De Helena szárnyai lényegében Harmadik Földi megnyilvánulás, ami kétségtelenül a származásának köszönhető.

Alison a férfi másik karjába kapaszkodott. Folyton az arcát paskolta, amitől Fiona szemébe könnyek szöktek. Elég jól megismerte Alisont és a történetéből megértette, hogy a felemelkedésre való hívása előtt cölibátusban élt, sőt beletörődött abba, hogy élete hátralévő részében pár nélkül marad. Az ereje egyszerűen túl erős volt ahhoz, hogy egy halandó elviselje.

Ha Fiona pontosan értette a problémát, akkor Alison ereje még a legtöbb felemelkedett férfi számára is túl sok lett volna, hogy elviselje, ami miatt Fiona még egyszer elgondolkodott Jean-Pierre-en. Ha ő volt a breh-je, akkor ez azt is jelentette, hogy a fejlett képességei, különösen a telepátia szintje, olyasmi lenne, amivel a Második Földön kevés férfi tudna megbirkózni? Jean-Pierre volt ebben az értelemben az egyetlen férfi, akivel valaha is igazán együtt lehetett?

Oké, most nem akart erre a nagyon fájó tényre gondolni.

Koncentrálj!

Megint a ceremóniára irányította a figyelmét.

A kis Helena babát, aki alig három hónapja született Alison Wells és Kerrick Harcos gyermekeként, egy egyszerű olaj- és hamukeresztségben mutatták be a Teremtőnek. Az olaj jele, a torok tövénél az életet és a növekedést tükröző helyen tartotta a hamut, amely viszont a lélek spirituális halálát és újjászületését szimbolizálta a Második Föld szolgálatában.

Igen, sokkal jobb, ha a kis Helenára és a pillanat örömére gondolunk.

Az oltártól balra lévő kőépületből egy magas, vörös köntöst viselő nő jelent meg.

Fiona lélegzetet vett, ami majdnem úgy hangzott, mint egy sziszegés. Ahhoz képest, hogy a hat dimenziós világok Teremtőjének szolgálatába adták, az arca olyan volt, mint egy elszáradt füge. Semmi szeretet nem volt ebben a nőben. Furcsán öregnek tűnt, még akkor is, ha a Második Föld viszonylagos halhatatlansága miatt mindenki harminc körülinek látszott.

Fiona mennyire sajnált mindenkit, aki egy olyan boszorkánynak engedelmeskedve élt, akit csak úgy tudott leírni, mint egy nagyon savanyú külsejű boszorkányt.

***

–     Ki áll ki ezért a gyermekért a Teremtő előtt, hogy támogassa a szülőket, Alison Wellst és Kerrick Harcost?

Jean-Pierre hallotta, ahogy Thorne halkan morog, miközben Quena nővér beszélt. Thorne-ra pillantott. Miért vetette meg annyira a nőt?

Jean-Pierre a magas, éles arccsontú, furcsán vonalas alakra pillantott. A legtöbb felemelkedő fiatalos volt, harminc felett a kor nem számított.

Vörös köntöst viselt, amelyet arany selyemből készült szárnyak mintáival  hímeztek. Milyen furcsa ellenpontja volt az úgynevezett szabadtéri kápolna gondozatlanságának.

Egy nehéz faoltár előtt állt, előtte két kis rézedény. Köpenyének ujjain széles szövetszálak lógtak szinte a földig, amelyek mikor az ég felé emelte a karját, újabb szárnyas hatást keltettek.

Furcsa fekete szemeit gyakran befordította a fejébe, amikor beszélt, mintha eluralkodott volna rajta a lelki buzgalom.

Kérdésére Marcus és Havily egy-egy apró lépést tett előre. Havily megfogta breh-je karját, és felmosolygott rá. Marcus hangja végigdübörgött a tál alakú térben. – Mi támogatjuk a kis Helenát, Havily Morgan és én, Marcus Amargi.

Quena nővér szeme ismét elkerekedett, miközben felemelte a karját, és a szárnyai egészen abszurd módon ide-oda lengtek. A nő akár látványosan is felléphetne, ha akarná.

Thorne újabb morgást eresztett el, mintha nem tudta volna visszafogni a főadminisztrátorral szembeni ellenszenvét.

Quena nővér megtette a kijelentését. – A keresztszülőket jóváhagytuk. Most pedig adja ide a gyermeket.

–     Ne tedd ezt – mormolta Thorne.

Kerrick és Alison az oltárhoz lépett. Kerrick az egyik kezét Helena nyaka alá csúsztatta, a másik kezével pedig megtámasztotta a fenekét. A nővér átvette a gyermeket – és mintha egy ajtó bezárult volna, és egy másik kinyílt volna. Gyengéd bölcsőben tartotta Helenát és elmosolyodott. A vonalak és ráncok nagy része eltűnt a homlokáról. A csecsemő visszamosolygott, és apró hangokat adott ki. Rúgkapált a lábával.

Quena nővér Kerrickre nézett. – Harcos, te fogod az olajat a gyermek torkának tövére helyezni.

Kerrick megmozdult, de Jean-Pierre túl messze volt ahhoz, hogy bármit is lásson. – Igen, ott. Jól van. Most pedig, Alison, kérlek, érintsd meg a hamut, csak egy kicsi is elég lesz, és háromszor körkörösen dörzsöld át az olajat. – Alaposan megvizsgálta Alison mozdulatait. A lány bólintott. – Igen, nagyon jó. Most mindketten ismételjétek utánam. Ahogy a Teremtő szolgálatra tervezett minket...

Az egyesített férfi és női hangok a levegőbe emelkedtek, a fenyőfák tetejéig. – Ahogy a Teremtő szolgálatra tervezett minket...

–     Így szolgáljuk ezt a gyermeket.

Ismét megszólaltak a szülők. – Így szolgáljuk ezt a gyermeket.

Jean-Pierre gyönyörűnek találta, nagyon szépnek. Néhány rituálé valóban jó dolgokat hozott a Földre, bármelyik dimenzióba.

–     És felajánljuk magunkat élő áldozatként.

Kerrick és Alison egymásra néztek, miközben megismételték: – És felajánljuk magunkat élő áldozatul.

–     Ámen.

Amikor az utolsó ámen végiglebegett a levegőben, Quena nővér felemelte a szemét, és hagyta, hogy a tekintete végigpásztázza a harcosokat és a vendégeket. – Azok, akik tanúi voltak ennek a keresztségnek, csatlakoznak hozzám, és megismétlik velem a szent megerősítést?

Jean-Pierre halandó élete során enyhén hívő katolikus volt, de a francia forradalom elrabolta hitének utolsó darabkáit is.

Ebben a dimenzióban csupán néhányszor járt a Teremtő Lakásában, ahogy az imahelyeket nevezték, de semmi jelentőségét nem érezte. De a Szent Megerősítésben tudott hinni, és mivel gyakran használták az ilyen szertartásokon, mint ez, megjegyezte. A csoport egy emberként szólalt meg: – Ó, legszentebb Teremtő, tégy engem szeretett dimenziónkban a béke, a jóakarat és a szolgálat eszközévé, amíg az évek nekem adatnak. Ámen.

Igen, tudott hinni a békében, a jóakaratban és a szolgálatban.

***

Fiona megtörölte az arcát. A szertartás nagyon rövid volt, de valamit megmozdított benne, hiába nem ismerte az alapfogalmakat. Valahogy a gyermek Istennek, a Teremtőnek ajánlása könnyűvé tette a szívét és mosolygott.

Öröm volt nézni a Helenát tartó elkötelezett nővért, aki nyilvánvalóan örült neki. A viselkedése ‒ a csecsemő karjaiba vételét megelőzően ‒ szinte ellenséges volt, mintha rosszallóan nézett volna mindenkire, aki a szabadtéri kápolnában összegyűlt. Talán tényleg ezt tette. Talán ezért tartották a szertartást ebben a szabadtéri, nem pedig egy díszesebb kápolnában.

És ott volt, Quena nővér lemosolygott a kicsire, az arckifejezése elbűvölő volt. Nem úgy tűnt, mint aki szívesen visszaadná, de végül megfordult az oltárnál és egy nehéz sóhaj kíséretében újra Kerrick karjai közé helyezte a babát. Alison még mindig zsebkendőt szorított az arcához. Kék szeme büszkeségtől ragyogott földöntúli fénnyel, mosolya pedig olyan meleg, mint a napsugár.

Elkapta a breh-je tekintetét, előre dőlve szájon csókolta a férfit. Fiona nem hallotta, de biztosra vette, azt suttogja Kerricknek, hogy Köszönöm!

Fiona szíve fájt. Ő is megköszönte a férjének mindkét gyermekét megszületésükkor. Régen ők is megkeresztelték a csecsemő Petert és Carolynt, másféle keresztségben, de mégis hasonló szellemben.

Mivel a fájdalom egyre csak növekedett, amitől megint Jean-Pierre után kíváncsiskodott, de most nem fogta vissza magát, megfordult és férfi felé nézett a válla felett.

Amikor a férfi is ránézett, hagyta, hogy minden érzelme a férfi felé áramoljon, semmit nem tartott vissza: minden félelme, a frusztrációja, mert még mindig nem kapták el Ritht, magányosságának mélysége, a vágya, hogy ne háborúzó világban éljenek, egy másik család iránti vágya, egy másik élet, még a férfi iránti vágyának mélységét is feltárta.

A férfi a mellkasára tette a kezét. Ott tartotta, ujjait ökölbe szorította, mintha a nő minden gondolatát közel tartaná a szívéhez. Annyira kiszámíthatatlan ez a harcos. Olyan lélekkel bírt, ami határozottan meglepte.

Kérlek, gyere ide hozzám, küldte a nő.

A férfi bólintott, majd elindult felé. Nem hiszem, hogy képes vagyok másra, mint neked engedelmeskedni. Mit tettél velem? Olyan, mintha pórázzal kötődnék hozzád.

Mosolygott, tetszett neki, ahogy a férfi összetette a szavakat.

A szemei, amely annyira gyönyörű kék és szürke és zöld, egyre közelebb kerültek hozzá. Most már mellette állt. Felnézett a férfi arcára.

–  Jean-Pierre Harcos! – Seriffe második legidősebb fia, Alexander, felemelte a karját, csendes kérés, hogy felemeljék és tartsák.

Jean-Pierre nem nézett le rá. Fiona nem hitte, hogy képes lenne rá, de a férfi a szemkontaktus megszakítása nélkül hajolt le, csúsztatta a kisfiú háta köré a karját és emelte fel magához, mintha egy apa tartaná a fiát. De egyszer sem fordította el szemét a nőről.

Meleg keze a világoskék kasmír felé indult, a nő felsóhajtott.

–     Szereted a nagymamámat? – kérdezte Alex.

A kisfiú megemelte az állát. Fekete hajának vége göndörödött. Angyalian nézett ki. Egyik kezét Jean-Pierre nyaka köré fonta.

–     Mindannyian szeretjük a nagymamádat – válaszolta a férfi. – Minden harcos.

A fiúcska mosolygott. – Vérrabszolga volt, de most már velünk él.

–     Ez nagyon igaz.

Fiona Jean-Pierre-t nézte, s ahogy minden egyes alkalommal megtörtént, a szíve dagadt a vonzalomtól – de miért is ne, amikor a férfi ennyire aranyos Seriffe gyerekeivel. Jean-Pierre jó apa lenne. Terence, a férje is az volt, kedves a gyerekekkel. Erős férfi, aki hatalmas a munkájában, de tudta, hogy ott hagyja az ajtónál a kardját, amikor este hazaér.

Quena nővér hangja ismét megszólalt a különös szabadtéri kápolnában. – És most, ha az összegyűlt vendégek odalépnének Kerrick Harcoshoz és családjához, és még egyszer megismételnék a Teremtőnek tett fogadalmukat, a szertartásunk befejeződik.

Marcus és Havily kezdte, és a Jean-Pierre mögött sorakozó harcosok végigvonultak a három padsoron, hosszú, erősen izmos lábakkal lépkedve padról padra.

Carolyn hátranézett és Jean-Pierre-re mosolygott. Megbökte a férjét, aki megfordulva kinyújtotta karját a kisfiúért. – Gyere, Alex, üdvözöljük Helena babát!

A fiú szívesen ment, Seriffe leengedte a tűlevelekre. – Leengedi majd a szárnyát? – kiáltotta Alexander. – Látni akarom, amikor leengedi.

–     Alex, csitt! – mondta Carolyn. – Viselkedj tisztességesen. Tudod, hogy senkit nem kérünk meg a szárnya leengedésére. Nem udvarias dolog.

Fiona nem fordult el Jean-Pierre-től. Megtehette volna. Most mikor mellette állt, nem akart elválni a férfitól. A közelében volt, körülvette a jelenléte.

Ahogy a családja ellépett a padoktól és elindultak a lejtőn az oltár felé, a férfi közel hajolva megkérdezte: – Ha már szóba kerültek a szárnyak, hogy vannak a szárnynyílásaid?

A nő a fejét csóválta. – Jelenleg az életemet adnám egy olyan buta kis hosszú nyelű bambuszkézért, amit az ing alá dughatok.

A férfi kikacagta. – Ha megfordulsz, megvakarom a hátad.

Lehunyt szemmel rázta meg a fejét. – Annyira kísértésbe estem – suttogta.

–     Nagyon diszkrét leszek. Ha egy kicsit szembefordulsz az oltárral megcsinálom. Csak mi maradtunk itt. Senki sem fogja tudni.

Nem tudott segíteni magán. Bármi más is lehetett a férfi, pontosan tudta, hogyan enyhítse a szörnyű viszketést ‒ és ez legalább egy ártalmatlan módja volt annak, hogy megengedje, hogy a férfi keze rajta legyen önuralmának elvesztése anélkül. A nő megfordult, ahogy a férfi javasolta.

A férfi egyre közelebb ért, keze pedig besiklott a kasmír alá. Hosszú, gyengéd mozdulatokkal simogatta hátát az inge alatt.

Visszatartott egy nyögést, nem azért, mert a férfi megkönnyebbülést akart okozni neki, hanem azért, mert érintése a mennyország, és az illata, az ízletes kávé és földes férfiasság, mint víz árasztotta el a térdét. – Óhhhhh – motyogta.

Az alsó szárnytöveknél kezdte háta jobb oldalán. A megfelelő nyomással dörzsölte ide-oda, amire a nőnek szüksége volt.

Halkan felnyögött.

Mennyország, mennyország, mennyország, mennyország…

–     Ó, Jean-Pierre!

A következő szárnytőhöz ment, ujjai hegyével az inge anyagát az érzékeny nyílás fölé tolta. Ezt folytatta egyik szárnytőtől a másikig, egyre feljebb és feljebb, majd leereszkedett a másik oldalra. A megkönnyebbülés olyan mély volt, hogy mire a férfi befejezte, a lány majdnem elsírta magát.

Ó, Istenem ... köszönöm szépen, küldte. A férfi felé fordult, és elmosolyodott. – Nem is tudod, mennyire szerettem volna a hátamat az egyik ilyen fa kérgéhez dörzsölni.

A férfi mosolygott. Neki van a legcsodálatosabb mosolya.

A férfi kacagott. Nevetésétől megfájdult a szíve.

Gondolkodás nélkül lábujjhegyre állt és megcsókolta, egy gyengéd rövid csók a telt ajkakra.

A férfi szeme elkerekedett. Botladozott volna?

Fiona, küldte a férfi.

Nem kéne ezt tennem.

Nem, nem, válaszolta egyenesen a fejébe. C’était parfait. Absolument parfait. (Tökéletes volt. Teljesen tökéletes!) Nem várok semmit. Rien. (Semmit!)

A nő fürgén bólogatott. Épp szólni akart a férfinak, ha szeretne randevúzni hamarabb, mint a kiosztott két hét, akkor beleegyezik, de abban a pillanatban egy nagyon halvány harangzúgást hallott.

–     Hallod ezt? – kérdezte. – Nagyon gyönyörű.

A férfi körülnézett. – Nem hallok semmit, csak a harcosok gratulációját petite Helenának. Mi az? Mit hallasz?

–     Hát, olyan, mint egy ódivatú templomharang, nagyon halk, az alsó tartományban, mély, zengő, mint egy férfi hangja.

A férfi tekintetét kutatta, de az még mindig a fejét csóválta.

Hirtelen fejfájás tört be a fejébe, amitől odaszorította a kezét. Küszködve szívta be a levegőt.

–     Mi az? Mi a baj? Mondd el, Fiona!

–     Én… nem tudom. Szerintem a telepátiám. – Kicsit lejjebb eresztette telepatikus pajzsait, a Kolostor felé terelte a figyelmét.

Egy nő elméje kiáltozott az övében. Segíts, az istenit! Segíts kijutni erről a kibaszott helyről!

A fejfájás elmúlt, kinyitotta a szemeit és megint Jean-Pierre-re nézett. – Azt hiszem egy nő a Kolostorban a segítségemet kéri. Az elméje… azt a, hihetetlenül erős, habár egy percre úgy hangzott, mint Legfőbb nagysága. Mit tegyek?

Vállat vont. – A helyedben, én megpróbálnék kapcsolatba lépni vele. Biztos van magyarázat erre a hirtelen, váratlan eseményre.

Fiona lehunyta a szemét, elméjét ismét a kolostor felé irányította. 

Lexy