Caris Roane: Born of Ashes - V. fejezet

 

„ A szabadságnak egyetlen egy mestere van.

A növekvő hatalom.”

–     Közmondások gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

 

5. fejezet

Fiona mogorván bámulta Jean-Pierre-t. Nem akarta, hogy Endelle laposra verje. Ugyanakkor tényleg szüksége volt rá, hogy abbahagyja ezt az ősemberes marhaságot. Meg tudja küzdeni a saját csatáit, nagyon szépen köszöni.

De ahogy Endellét nézte, felsóhajtott. Egyetlen tényt tudomásul kell venni: átkozottul nincs módja rá, hogy ebben csatát nyerjen, még véletlenül sem. 

– Nem baszogatlak, Fiona. Úgy gondolom kibaszott nagy bajban vagyunk. Muszáj tudnom róla, mi folyik körülötted – vagy te nem érted, mennyire figyelemre méltó, amiért kapcsolatba léptél ezzel a Marguerite nővel? Nem ismerek egyetlen olyan átlépettet sem, aki hasonló telepatikus kommunikációt tud fogadni a semmiből, valami ismeretlen nővel egy másik területről. De úgy tűnt nekem, hogy előre látta a harcot, ami azt jelenti, komoly látó képességei vannak. Elég régóta itt vagy, hogy tudd, ha mindez igaz, akkor tudnám használni a nőt. A Supertitionsbe kell mennie, de istenemre mondom, nem fogom minden feltétel nélkül átengedni Stannettnek. – Elnézett Fionáról, szeme úgy cikázott, mintha tudná, hogy vezeti a Felsőbb Adminisztrátor az Erődöt. Pillantás megáll egy rövid időre, Thorne-on pihent, majd megint elfordult. Fiona tudta, hogy a közeli Látó Erőd Endelle rémálmává változott.

Furcsa szisszenést hallott a háta mögül. Nagyszerű! Most mi akasztotta ki Jean-Pierre-t?

Megfordulva a férfira nézett, de annak pillantása kitisztult és oldalról Thorne-t vizslatta. Amikor ő is felé fordult, visszafojtott a zihálást. Thorne meggörnyedt és furcsa hangot hallatott, valahol a nyögés és zihálás kombinációja között. A férfi úgy nézett ki, mint aki nem kap levegőt.

– Á, Jézus, – morogta Endelle. Majd hozzátette. – Bassza meg! Thorne, jól vagy? Kell egy palack víz? Vagy mondjuk Ketel?

A férfi felállt, az arca olyan piros, mintha fulladozna. Hosszan küzdött a levegővétellel, majd megköszörülte a torkát. – A Ketel nagyszerű lenne. Köszönöm!

Endelle kitartotta a kezét, pár pillanatig a levegőben tartotta, talán kinetikusan épp vodkát tölt ki a másik szobában, majd, voálá, megjelent egy pohárnyi tiszta folyadék.

Thorne eltolta magát a faltól, botorkált néhány lépést és elvette a poharat. A keze remegett, de lehúzta.

Fiona Jean-Pierre-re nézett, de ő néhányszor alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Még mindig a padlón ült, ami egyértelműen jó dolog. Hátra söpörte a haját, amit a cadroennel rögzített a helyére.

Amikor eltűnt a pirosság Thorne arcáról, Endelle ismét Fionára figyelt világos barna szemével. – Vesztegetjük a napot, kisasszony. Had tegyem a kezem az arcodra és lássam, mi zajlik.

Fiona sóhajtott. Nincs mit tenni.

Endelle közelébe ment és lehunyta a szemét. Könnyebb, ha nem bámulja a tincseit és nem néz bele az ősi kinézetű szemekbe. Lenyugodott, s ahogy Endelle hűvös ujjai megérintették az arcát, leejtette a pajzsait.

–  Jó, – mondta Endelle. – Maradj olyan nyugodt, amennyire csak tudsz.

Ami nem volt könnyű, amikor egy nő épp végig utazott az elmédben, de olyan volt, mintha természetfeletti ujjak bökdösnék. – Most mutasd meg a Margueritével folytatott beszélgetésed emlékét.

Fiona ráébredt, hogy egyetlen részletet sem fog kímélni. Az igazság kiderül. Shakespeare mondta. Remélte, Thorne legalább kissé megbarátkozik a ténnyel, hogy legalább száz évig titokban tudta tartani a viszonyát Margueritével. Ami valamiféle rekordnak számít.

Az ujjak támadtak és böködtek és kapartak és ástak, mígnem az érzés már fájdalmassá vált. Tudta mikor jutott el Endelle a legutóbbi csatához.

Engedd le a pajzsokat, átlépett, küldte Endelle a fejében. Már megvan az igazság, szóval hagyd abba az aggodalmaskodást.

Margueritéről?

És Thorne-ról. Igen. És csak azt tudom mondani, hogy a telepátiádnak gyönyörű hangszíne van, szinte olyan, mint a zene, nagyon erős. Pajzs?

Fiona nem is gondolt arra, hogy felhúzza a pajzsot, de mégis annyira aggódott Thorne miatt, hogy végül megtette. Befelé koncentrált és hagyta az utolsó pajzsot is lehullani.

Endelle néhány pillanatig a fejében maradt. Felfedezte az emléket, tulajdonképpen az egész terjedelmét a beszélgetésének Margueritével.

Egy dologban igazam volt: ez a nő felveszi a jövőáramlatok szalagját, egy zöldesen irizáló szalagot. Hm.

Látod a jövő folyamokat? Fionát ledöbbentette, amit Endelle képes volt megállapítani. Fiona nem vette észre, hogy Marguerite kiolvasott valamit a jövő áramlataiból. Persze később kikövetkeztette, de abban a pillanatban fogalma sem volt róla.

Nem pontosan, inkább a rezonanciáját érzem, mint egy utókép. Most arra van szükségem, hogy erős legyél.

Ohó!

Miért?- kérdezte Fiona.

Van egy réteg, amit soha nem láttam még korábban. Talán át kell hatolnom rajta. Készen állsz?

Fenébe! Jó. Csak rajta!

Endelle egyre lejjebb és lejjebb hajtotta az elméjét, a fájdalom villámként csapott bele. Fiona sikoltozni kezdett, legalábbis mindkettejük fejében. Remélte, hogy Endelle ettől majd abbahagyja. Ehelyett a nő egyre erősebben nyomta, mintha szolid ütések lennének Fiona elméjében. Biztos volt benne, hogy az agya vagy felrobban, vagy összeomlik. Vagy az egyiknek, vagy a másiknak kellett lennie.

Aztán mindenütt ragyogó arany fény villant fel, szikrázó, irizáló. Alatta pedig forróság hullámzott, de nem a szokásos vörösen izzó forróság - valami más, valami sötét, valami hatalmas.

Ugyanabban a pillanatban érezte Endelle-t, az egészet, és ismerte őt. Megértette a kukkolóerejét, a kinetikus képességét, ami hihetetlen volt, a dimenziók közötti telepatikus képességét, a kézrobbantásának szintjét, a sötét hely képességét, azt, hogy a sötét térben mozogjon. Még több érkezett, magáról a nőről: hogy évezredek óta kötöttségek nélkül élt, hogy ennyi ideje nem ismerte az igazi szerelmet, hogy a Legfelsőbb Adminisztrátorként végzett feladatai nemcsak a szerelem képességétől, hanem a vágytól is megfosztották. Úgyhogy a nő lénye mélyén nem annyira veszteséget, mint inkább teljes lemondást érzett.

A forróság kezdett felemelkedni, mint fekete, érthetetlen lángok, és a nő újra sikoltozni kezdett.

Aztán semmi.

***

Jean-Pierre a karjai közt tartotta a nőjét. Aki elalélt, szinte élettelennek tűnt. Azt akarta, hogy Endelle segítsen, de a nő körbe-körbe szaladgált a szobában, vad, győzedelmes kiáltásokhoz hasonló, vad, állatias hangokat hallatott. Öklét a plafonra emelte, az asztalára ugrott és addig kiabált, míg berekedt.

Thorne sem tudta, mit tegyen. Fiona mellett térdelt, de nem érintette meg. – Lélegzik?

–  Csak alig. Kérlek, hozd ide Horace-t.

– Igen, igen, – motyogta Thorne. – És Alisont is. – Igen, Alison. Aki az elme gyógyítója.

Jean-Pierre a mellkasához szorította Fionát. Ringatta. Halkan suttogott a fülébe, az anyanyelvén ejtette ki a szavakat, amik lecsendesítik az elméjét, de valószínűleg a nőnek is segít. – Nem veszíthetlek el, Fiona! Harcolnod kell!

Horace egy pillanattal később villant a szobába. Thorne felállva átadta helyét a gyógyítónak. A férfi megkérdezte mi történt.

Jean-Pierre megrázta a fejét. – Nem tudom pontosan. Endelle asszony megpróbálta leolvasni az erejét, de biztosan mélyre hatolt. Láthatod, milyen állapotban van Őnagysága. Nem tudom, hogy ő is veszélyben van-e.

Horace mögötte az asztal felé nézett, majd elmosolyodott. – A vezetőnk eufóriát él át. Ennyi az egész. Ujjong.

–  Ujjong? Hogy a faszba érted ezt?

Endelle leugrott az asztaláról, kezével Thorne vállára csapott. Thorne a földre rogyott. – Mi a fasz van? – kiáltotta a férfi.

Jean-Pierre soha nem látta még Endellét ilyen vad tekintetűnek. Egy pillanatra a szeme barna barázdái is gyönyörű barnává váltak. Annyira fiatalnak tűnt.

A nő Fiona felé rázta az ujját. Az egész keze, karja, teste remegett. – Ő… ő valami olyan, amit egész életemben soha nem láttam. Sosem kellett léteznie. Eljött és nem csak ő, hanem még kettő. Ó, Istenem, még kettő, mert a mítoszt úgy szól, hárman jönnek, a hatalom hármasa. 

Újra elkezdett fel-alá járkálni a szobában, ugrált, lebegett, visított.

–  Látod? – mondta Horace. – Éljenzés.

–   Úgy érted, hogy boldog?

– És izgatott a lehetőségek miatt. – Horace hátradőlt a sarkára, és Fionára összpontosított. – Nem kell aggódnod, Jean-Pierre. Fizikailag tökéletesen rendben van. Ha ennyi erő lenne a fejedben - biccentett a hüvelykujjával Endelle irányába -, akkor neked is szükséged lenne néhány percre, hogy magadhoz térj.

Jean-Pierre rekedt sóhajtást eresztett meg. – Jól van. Ez jó. Thorne Alisont is hívta.

Horace bólintott. – Ő az, akire itt szükség van.

Jean-Pierre tekintetet találkozott az övével. – Köszönöm, barátom. - Horace minden este a Vér Harcosainak szolgált. Ő és a csapata a terepen gyógyította a testi sérüléseiket, afféle természetfeletti orvosként.

Horace Jean-Pierre vállára helyezte a kezét. – Légy jó! – Lábra állt, váltott néhány szót Thorne-nal, felemelte a karját és eltűnt.

Egy perccel később megérkezett Alison. Egy pillanatra dermedten állt Endelle látványa miatt, ahogy örömtáncot lejt hatalmas márvány íróasztalán.

De tekintetét Jean-Pierre és Fiona felé emelve Alison rögtön Fiona mellé térdelt. – Mi történt és miért néz ki Endelle úgy, mint aki megőrült?

– Nem tudjuk biztosan. Fiona feltörő elerét tesztelte és ez lett az eredmény. Fiona elkezdett sikítozni, egy idő után abbahagyta, majd megint sikított, szörnyű fájdalomkiáltások voltak. Végül elájult.

Alison Fiona homlokára tette a kezét. Jean-Pierre még ilyen távolságból is érezte, hogy meleg energia áramlik belőle. Újra tudott lélegezni.

Telt-múlt az idő. Alison gyógyító erőfeszítései ellenére - olyannyira, hogy a homloka nedves lett, és remegett - Fiona még percekig nem kezdett visszatérni önmagához.

Addigra Endelle már az íróasztala szélén ült, sörtés szoknyája szegélyén csomósodott, tekintete Fionára szegeződött.

–  Mondd neki, hogy ébredjen fel! Most!

–  Endelle, – üvöltötte Thorne. – Nem tettél már eleget?

– Nem érted, de nemsokára megtudod. Francba, mindannyian megtudjátok! – Összecsapta a tenyerét és felkiáltott. – Háh! Van valamink! A jó büdös francba!

Aztán kacagott.

Talán kacagás volt, de abban a pillanatban Fiona szeme megrebbent, majd végül kinyílt. Találkozott Jean-Pierre tekintetével, de nem volt fény a szemében, mintha befelé fordult volt önmagába. Megtette, bár kiküszködte a karjait és felült, keze az ölében pihent, lábát egyenesen kinyújtotta maga előtt.

Alison Fiona hátára tette a kezét és a közelébe húzódott. – Hogy érzed magad?

– Jól. Furcsán. De legalább nincs több fájdalom. – Fejét elfordítva Alisonra nézett, aztán Endellére.

Jean-Pierre is arra fordult, így láthatta Fiona arcát. Nagyon sápadt volt.

–  Átkozottul fájt, Endelle!

–   Jó, - elmélkedett Endelle. – Az átlépés nem való puhányoknak.

– Nem, tényleg nem, - válaszolta Fiona. Aztán mosolyogni kezdett, nagyon lassan kunkorodott a szája sarka, de egyre szélesebb és szélesebb lett, míg vigyorrá változott, szemébe olyan fény került, amit a férfi korábban nem látott.

Endelle biccentett.

Fiona viszonozta.

Mit fedeztek fel a nők? Mitől sikoltott olyan fájdalmasan Fiona? És miért mosolyog most mégis?

–  Mi történt, chérie? Mit láttál?

– Az arany fény forrását. Nem, aranyfény lángját, csillogó fényt, földöntúlit, amit fekete lángok ettek körül. Igen, ezt láttam. Fekete lángokat, sötétet, nagyon sötétet, de hatalmasat. Olyan sok hatalmat. Nem tudom megmagyarázni.

Thorne csatlakozott Endelle-hez az íróasztalnál. – De mit jelent ez?

Endelle leugrott az asztaláról, és Fiona elé lépett. Lefelé nyújtotta a kezét, Fiona megfogta. Endelle segített felállni neki. Jean-Pierre és Alison is felállt vele együtt.

Ismét Fiona arcára tette a kezét. Jean-Pierre tiltakozni akart, de valami Endelle viselkedésében megállította.

–  Nem tudom elhinni - mondta Endelle. – Egyszerűen nem tudom elhinni. - Fiona szemébe bámult.

Minden dolog közül a leghihetetlenebb valósult meg: könnyek folytak le Endelle arcán. A karjai közé húzta Fionát, átölelte és zokogott.

Jean-Pierre először Alisonnal nézett össze, majd Thorne-nal, de ők vállat voltak, bizonytalanok voltak, miért tűnt Endelle legyőzöttnek, amikor soha nem volt az.

Végül Endelle elengedte Fionát, egy köteg papírzsebkendőt parancsolt a kezébe, majd úgy fújta ki az orrát, mint egy elefánttrombitálás.

–  Chérie?

Fiona felé fordult, az arca örömteli.  Az ő szemében is könnyek csillogtak, de visszafojtotta, mintha nem lenne hajlandó lehullatni és elpusztítani, amit boldogságnak látott a szemében. Aztán a nő is valami váratlan dolgot tett. A férfihoz ment, aki szélesre tárta a karját, a nő a mellkasához préselődött, a dereka köré fonta a karját és átölelte.

A nő még soha nem tett ilyet.

Ha valaha el kellene képzelnie, milyen a mennyország, akkor ez a pillanat olyan lenne. A nő elveszett a karjai közt, ő pedig ölelte. Bármi történt, valami lényeges megváltozott a nőjében. Érezte.

Fiona kissé megmozdult, és kezet nyújtott Alisonnak. Amikor Alison megfogta, zihált, és kissé meggörbítette a nyakát, majd megnyugodott, és felkiáltott: - Ó, Istenem! Fiona. - Ezúttal a szemei nedvesek lettek.

Jean-Pierre átölelte Fionát, de nem érzett belőle semmit, ami ilyen megdöbbentő érzéseket váltott volna ki belőle.

– Rendben, hölgyeim - mondta végül Thorne. – Elegem van a feszültségből. Mi a fasz folyik itt?

Endelle karon ütötte, nem túl erősen, mert valóban egyenesen maradt. A kezét Fiona irányába suhintotta. – Thorne, egy istenverte obszidiánlángot nézel, nyilvánvalóan az arany fajtából.

Thorne megfordult, és Fionára meredt. – De én azt hittem, hogy ez csak mítosz. Az a könyv, amit mindannyian követünk, az a Philippe hogyishívják című kötet, biztos tele van szarral. Az obszidiánlángot mítosznak nevezte, most meg azt mondod, hogy létezik.

–  Ne a szerzőt hibáztasd. Mindannyian azt hittük, hogy a breh-hedden is egy mítosz, de Jean-Pierre megmondhatja, hogy létezik.

–  Sajnos nagyon is él és virul. De mit jelent ez, Endelle? Mi az az obszidiánláng?

Fiona volt az, aki megszólalt. – Egy kötelesség és egy cél, amelynek középpontjában a hatalom áll, sok hatalom.

–  Miféle hatalom? - Thorne kérdezte. Vadul fintorgott.

Endelle körbe-körbe mozgott, látszólag még mindig le volt taglózva. Amikor ismét a kis csoport elé állt, a kezével hadonászott, és megrázta a fejét, a fonat alját ide-oda csapkodva. – Az erő mindig a nőből, a leglényegesebb erejéből fakad. Azt hiszem, Fionánál ez a telepátiájával kezdődik, ami tényleg a Negyedik felemelkedő szintjén van, és onnan fog áramlani. Azt hiszem, már most is megvan benne a képesség, hogy dimenziók között is kommunikáljon. De ez most mellékes.

–  Mit jelent ez számára a közeljövőben? - kérdezte Jean-Pierre.

– Gyakorlatot - mondta Endelle. – Sok gyakorlást. Szüksége lesz egy mentorra is, aki segít neki ezt a hatalmat működésbe hozni. Alison, azt akarom, hogy te csináld, mert te mentális vagy. A francba, ez nem hangzott jól, de tudod, mire gondolok.

Alison megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy ez a megfelelő időpont nekem. –  Abban a pillanatban azonban, ahogy a szavak elhagyták a száját, mintha a másik cipő is leesett volna, és keményen a padlóra csapódott volna.

–  Mi a francot akar ez jelenteni? - Endelle megkérdezte. – Mióta számít egyáltalán, hogy valami 'jó alkalom neked'?

Thorne a plafonra pillantott. Jean-Pierre úgy tett, mintha egy szöszt találna a kabátja ujján.

– Még csak egy éve vagyok felemelkedett - mondta Alison. – Mit tudok én az erők előhozataláról?

Endelle felhorkant. – Tudod mit, hercegnő, vagy te csinálod, vagy én csinálom.

Erre Fiona tett egy lépést Alison felé, Alison pedig egy lépést Fiona felé. – Ó, nem, nem, nem, nem - mondta Fiona.

Endelle felnevetett. – Én is ezt gondoltam. - Alisonra pillantott. – Különben is, bárki, akinek van egy szaros agya, láthatja, hogy Fionának még mindig ott van az a poszttraumás-szarság-zavar. Már jobban van, de túl kell tennie magát rajta, és ez a te kibaszott szakterületed, nem igaz? És elegem van a nyafogásból! Alison, jobbat vártam tőled.

–  Rendben. - Alison megforgatta a szemét. – Jól van. Mindegy.

– Ez az igazi szellem - mondta Endelle. Még egyszer összecsapta a kezét. – Hát, átkozott puncikáim, obszidián láng! Most komoly szarságokat fogunk látni. Jegyezd meg a szavaimat.

Jean-Pierre figyelte, ahogy a nő egyikről a másikra pillant, de két másodperccel később megkeményedett az arckifejezése. – Rendben, ti ketten. - Találkozott Jean-Pierre tekintetével, majd Fionára váltott. – Elég ebből az ostobaságból. Mondanám, hogy fejezzétek be a breh-heddent, de már tudom, hogy mindketten elég makacsok vagytok ahhoz, hogy élet-halál harcot vívjatok velem emiatt. De hadd mondjam el, hogyan fog ez lezajlani. Fiona, összeköltözöl Jean-Pierre-rel, és nincs vita. Szükséged lesz a védelmére. És Jean-Pierre, további intézkedésig nincs több harc a Határvidéken.

Thorne közbeszólt. – Endelle, így is alig tudjuk tartani a frontot, hogy Medichi a bolygón kóborol, Marcus pedig csak heti két este áll rendelkezésre.

Endelle elgondolkodott. – Van néhány erős milícia harcosotok, akik feljebb lépnek a ranglétrán. Gideon például, és azt hiszem, Duncanben is van némi kurázsi. Küldjétek ki mindkettőjüket egy harminckét fős kontingenssel. Azzal elintézhetjük az ügyet. De semmi vita. Fionát biztonságban kell tartanunk. A francba, obszidián láng.

Egy pillanatra elidőzött, majd visszanézett Jean-Pierre-re és Fionára. – Vigyétek a sedonai nyúlüregbe, és tartsátok ott. Most, hogy már tudom, mi van nálunk, nem fog sokáig tartani, amíg tudod, ki tudja, ki rájön, és akkor megint  szarban leszünk.

Fiona megfordult, és Jean-Pierre-re nézett. Olyan furcsán érezte magát, szédült, és elsőre nem ismerte fel, hogy amit érez, az nagyon közel áll a mámorhoz - pontosan ahhoz, amit Endelle is átélt néhány pillanattal ezelőtt.

Az elmúlt öt hónapban a tető alatt akarta őt látni... az ágyában. De mit szólna hozzá, ha mindig ott lenne vele, vele, állandóan. Ó, mon Dieu, tout le temps.

De Fiona a lábán szökdécselt, és amikor az illata, a könnyű, vajas croissant illata megcsapta, tudta, hogy a gondolatai ugyanazt az utat járták be, mint az övéi. Mégis meglepődött, amikor ahelyett, hogy visszahőkölt volna, ahelyett, hogy ellépett volna tőle, és távolságot teremtett volna, a lány ismét közeledett hozzá. Amikor a férfi kinyitotta a karját, a nő ismét beljebb lépett.

Mon Dieu, mon Dieu, mon Dieu, mon Dieu ...

Valami megváltozott az asszonyban, valami csoda történt, hogy úgy tűnt, örömmel fogadta a gondolatot, hogy az ő otthonában van.

Milyen ironikus, hogy éppen abban a pillanatban, amikor megkapta azt, amire a világon a legjobban vágyott, nem érzett mást, csak vak pánikot, menekülési vágyat. Endelle-nek igaza volt. Ha a nő megparancsolta volna nekik, hogy fejezzék be a breh-heddent, a férfi harcolt volna ellene, mindhalálig. Fionával is.

Nem akarta ezt az intimitást, mégis vágyott rá, hogy a közelében legyen. Szét volt szakadva, mintha két férfi lett volna, akik soha nem hagyják abba az egymás elleni harcot.

De amikor a lány édes illata, a croissant és a nő illata újra az orra alá szállt, hagyta magát belesüllyedni a pillanatba, a vágyába, átölelve azt, amire vágyott. Mit ártana, ha Fionával együtt a szenvedély oltárára helyezné magát, ha feláldozná magát, a testét a nő gyönyöréért?

– Ami téged illet, Thorne - vágott bele a gondolataiba Endelle. – Úgy tűnik, van egy kis megbeszélnivalónk.

Thorne nem válaszolt a nő tekintetére. Úgy tűnt, mintha a márványasztalának irányába bámulna, semmi különösre. A válla megereszkedett. – Igen, azt hiszem, van.

– Van még valami - mondta, Jean-Pierre-re pillantva. – Már régóta gondolkodom ezen, és akár most is megoszthatnám a gondolataimat. Azt hiszem, egy Harmadik vagy Negyedik felemelkedő okozza ezeket a baromságokat nálatok, amikor harcoltok. Most, hogy már tudok Fionáról, minden értelmet nyer. Greaves nem kockáztatna, nem ilyen későn a játékban. Úgy hiszem, hogy egy nagyhatalmú embert hozott a fedélzetre, hogy segítsen.

– Hát hogy a faszba harcoljunk egy Harmadik felemelkedővel? - kérdezte Thorne. – És ne is kezdjünk bele egy Negyedik seggfejbe?

Endelle megvonta a vállát. – A szart is kiveri belőlem. Úgy tűnik, ő is úgy ragadt, ahogy Greaves és én. Lehet, hogy néhány felsőbb felemelkedő bébiszittere vigyáz rá, ami jó dolog. A rossz hír persze az, hogy ennek a vámpírnak egy hajónyi hatalma és egy tucatnyi trükkje lesz a seggében. Szóval szóljatok a harcosoknak, és mi csak folytassuk tovább. - A kezét a sörteszoknyájára tette. – Rendben. A többiek tűnjenek el innen. Beszélnem kell a helyettesemmel.

Jean-Pierre tartotta az ajtót Alisonnak és Fionának. Szándékában állt a nőjére bízni a döntést: hogy először a milícia harcos főhadiszállására menjenek-e, és a délután folyamán folytassák a Rith utáni vadászatot, vagy egyenesen a sedonai otthonába menjenek.

Legnagyobb meglepetésére a nő Sedonát választotta, méghozzá olyan okból, ami megérintette a szívét. – Ma nem aludtál eleget. Ezt most azonnal elintézzük.

Alig tudta elhinni: öt hónap elteltével nemcsak hogy megparancsolták neki, hogy az otthonában maradjon, de még akarta is. Efelől nem volt kétsége. Semmi visszafogottság, semmi visszatartás. Oui, valami egészen biztosan megváltozott nála.

Alison és Fiona megbeszélték, hogy mikor találkozzanak az első edzésen. Mivel késő délutánra rendezkedtek be, Alison felemelte a kezét, és hazavillant, hogy a nap hátralévő részében a gyermekével lehessen.

Jean-Pierre végre kettesben maradt Fionával. – Chérie, annyira szeretném tudni, mi történt. Megváltoztál, másnak tűnsz.

Fiona ajkai szétnyíltak, és a szemébe belépett az a régi fény. – Megváltoztam, de nem biztos, hogy meg tudom magyarázni.

–  Sikoltoztál, Fiona. Tisztában voltál ezzel?

–  Ó, fájt. Endelle áthatolt azon a helyen, mélyen az elmémben, olyan volt mint egy akadály az agyam és a lelkem között. Nem tudom elmagyarázni. Nem igazán. De amikor megtette, olyan volt, mintha egy gejzír a legcsodálatosabb ragyogó arannyal szétrobbant volna az elmémben. Azt kívánom, bár láthattad volna, Jean-Pierre. Káprázatos volt. De a szépség csak egy része volt a tapasztalatnak. Úgy éreztem, mintha valami hatalmas dolog emelkedne fel a bensőmben, mintha mindenre képes lennék, és azt gondoltam, az járt a fejemben, hogy most már tényleg Rith után mehetek. Igen, ezt gondoltam, hogy most már elég erőm van ahhoz, hogy levadásszam, megtaláljam, hogy igazságot szolgáltassak neki.

–  A szemed megtelt tűzzel. – Amikor a férfi keze a dereka köré fonódott? Amikor kezét a férfi mellkasára simította a dzseki alatt? Meg akarta csókolni a nőt, de nem itt, nem Legfelsőbb Őnagysága irodájának folyosóján. – Mehetünk a házamba?

–  Igen. – Csak így, miután öt hónapig távol tartotta a férfit, most igent mond.

Bólintott, és magához húzta a nőt, felemelte a karját és villant.

Az utazás a sötét foltban olyan sima volt, mint a selyem, egy gyors siklás, majd földet értek a vöröstéglás teraszon, az udvaron. Bal oldalt egy kis fa híd állt, amit a férfi egy kiszáradt folyómeder fölé épített, ami Oak Creek felé tartott, jobbra íves füves terület feküdt.

Körülnézett, és kiterjesztette természetfeletti érzékeit, hallását és látását, az ellenségre vadászva. De csak egy sólyom hangja tért vissza hozzá, magasan a levegőben, a házát körülvevő arizonai platánok csúcsain túl.

– Szóval ez az otthonod? - Részben kérdés, részben kijelentés.

–  Oui.

– És ezt te építetted, egyedül, az elmúlt két évszázadban, amióta a világnak ezen a részén élsz.

A férfi a randevúik során már mesélt neki a házáról, de a lány még nem látta. Büszke volt a "nyúlüregére", ahogy Endelle oly találóan nevezte az otthonát. Soha nem volt terve, csak építette a szobákat, lépcsőket és ablakokat, hagyta, hogy a lelke vezesse. Az egyetlen dolog, amiben biztos volt, az az, hogy a legközepén egy nagy kerek szoba volt, egyfajta meditációra szánt tér, de nagyon nagy, az ég felé nyitott üvegmennyezettel és üvegpadlóval, hogy az alatta folyó patakra lehessen látni.

Túl azon a vágyon, hogy ez a szoba legyen, a ház valóban évről évre impulzusok munkája volt.

Szerette.

De vajon a nőnek is tetszik, amit létrehozott?

Miközben ezek a kétségek csomóvá csavarták a gyomrát, a nő iránti vágya, hogy megossza vele az otthonát és az ágyát, mindent felülírt. Meg kellett ismernie a lány gondolatait, fenntartásait, jelenlegi kívánságait.

–  Bejönnél? Velem leszel, Fiona?

A kérdést őszintének, sőt egyértelműnek szánta. Mennyivel jobb volt tudni, mire számíthat, mint megbotlani és megbántani a lányt egy óvatlan csókkal vagy öleléssel.

Figyelte, ahogy a lány arcára a legcsodálatosabb pír kúszik fel. Ismerte a lány múltját, tudta, hogy csak egyetlen másik férfit ismert életében, a sok évtizeddel ezelőtti férjét.

Más korban született, a régi Bostonban, ahol nagyon szigorú elképzelésekkel rendelkeztek a szexről. És a szexről soha nem beszéltek volna, valószínűleg még férj és feleség között sem.

–  Nem akarlak erőltetni, chérie.

Végre találkozott a férfi tekintetével. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy bármit is teszünk együtt, ebben a furcsa átmeneti időszakban, amikor megtanulom, mit jelent obszidián lángnak lenni, nem garantálhatom, hogy bármi maradandó lesz köztünk. Tudom, hogy a breh-hedden bezár minket ezekbe a valóban félelmetes, de csodálatos érzésekbe, de az én szívem más útra van rögzítve. Megértetted?

–     Rith megtalálása és üldözése. Ennek az új világnak a szolgálata.

A lány bólintott. – Elszánt vagyok, Jean-Pierre.

Ezek a gondolatok csodálatos módon megnyugtatták a férfit, legalábbis annyira, hogy meg tudott fordulni, és fel tudta ajánlani karját a lánynak.

Elfogadta, de azt mondta: – Le akarok feküdni veled.

A férfi szemei becsukódtak, mintha nem tudná nyitva tartani. Halk hangot adott ki, ami egyszerre sóhaj és zihálás. A világon mindennél jobban az ágyába akarta vinni és ott is tartani, a teste fölé csúszni, a titkos helyébe, érezni, megtapasztalni a nedvességét, az ízét.

A nő rákacagott. – Olyan az illatod, mint a Starbucksnak.

A férfi halkan nevetett. – Nyílván egy egész kávébab-ültetvény, egy gyárnyi füstcső gomolyog az illatomból.

– Igen. De ez nagyon elégedetté tesz engem.

Megszorította a nő kezét. – Gyere. Engedd meg, hogy megmutassam az otthonom.

A nővel együtt elindultak, de a léptei lelassultak. Megfordult és a nőre nézett. Meglepettnek tűnt, szemöldöke magasan a homlokáig ugrott. – Mi az?

– Amikor a házadról meséltél, hogyan építetted fel, nem fogtam fel, mennyi üveget használtál fel. Amikor idejöttem azt hittem, csak egy kunyhó az erdőben, de ez még csak nem is hasonlít hozzá.

– Áh, igen. De ha körül nézel, meglátod majd az okot, amiért a platánerdő közepére tettem a házat. A házzal szemben van Oak Creek, amit innen is lehet hallani. Azt akartam, minderre rálátásom legyen.

– Ez… gyönyörű. - Lassan mondta a szavakat, mintha minden egyes szótagot kiélvezne, amitől a férfi szíve persze megdobbant.

A főbejárat a ház testéhez képest ferdén állt, egy meredek tornác védte az időjárás viszontagságaitól. Sedonában néha hó esett, nyáron pedig heves monszunesők.

Elengedte a lányt, hogy átcsúsztassa a karját a derekára és szorosan magához ölelte. Csak ezután lépett előre vele.

Kinyitotta a bejárati ajtót és szélesre tárta, hagyta, hogy a lány megelőzze.

Amikor a lány átlépte a küszöböt, valami erős dolog megnyílt benne, és kiáradt, a megkönnyebbülés gödrét hagyva maga után - mintha egész hónapban visszatartotta volna a lélegzetét, s most végre fellélegezhet.

Oui, a breh-hedden szörnyű úr volt.

De ő itt volt, az otthonában, vele, és biztonságban volt.

– Egy zongora, – kiáltott fel a nő. Megfordulva válla felett nézett a férfira. – A legtöbb dolog közül, amit vártam, hogy látni fogok, ez nem volt köztük. Játszol?

Mennyi döbbenet. Vállat vont. Tudta, hogy nem kellene megsértődnie, de mégis így volt. – Oui. Bien sur. Természetesen.

A nő röviden becsukta a szemét. – Ez annyira…. helytelenül hangzott, elnézésedet kérem. De még nem láttam zongorát a Második Földön, nem mintha sok átlépett otthonában jártam volna.

Természetesen nem. Talán csak egy maroknyit, mivel a férfi közel tartotta magához, csak Endelle asszony adminisztratív főhadiszállásán, a Milícia Harcosainak főhadiszállásán, a lánya otthonában, vagy Alison és Kerrick házában találkozott vele. Egyszer volt Medichi és Parisa villájában. De ez minden... és zongora egyik otthonban sem volt. Talán egy nap.

Visszafordult a szögletes előcsarnokban álló kis zongorához, és azt mondta: - Csak hát minden harcos olyan keményen harcol. Még Seriffe is annyit van távol, mikor a Milicia Harcosokkal dolgozik. Nem gondoltam volna, hogy bárkinek is van ideje ilyen dolgokra, akár egy szerény hobbira is.

A lánynak szép alakja volt; a válla nem volt sem keskeny, sem túl széles, és a dereka is keskeny volt. Vágyott rá, hogy átkarolja a derekát, és megnézze, hogy az ujjai találkoznak-e. Hosszú ujjai voltak. Arra gondolt, hogy talán összeérnek, ujjhegyről ujjhegyre, de az ilyen gondolatoktól remegni kezdett a combja.

A férfi hátulról közel húzódott hozzá, és megtapogatta a blúz levendulaszínű selymét. A haja csak néhány centire lógott a derekától, olyan sűrű és gyönyörű volt, gesztenyebarna, sötét arannyal és vörössel csíkozva.

Igyekezett félretenni a remegést és a vágyat. – Volt idő, amikor nem úgy harcoltunk, mint most. A Központ hívott minket szolgálatra egész éjszaka, különböző időpontokban, de nem minden órában hajnalig, mint most. Sok mindent megtehettünk, amikor először felemelkedtem; így építette Medichi a villáját és a szőlőskertjét, és így építettem én ezt a házat. De a háború az elmúlt évtizedekben megváltozott, sokkal intenzívebbé vált. Igen, egy időben sok mindent megtehettünk.

Visszanézett a férfira, mosolya incselkedő volt. A férfi lélegzete elakadt a torkában egy ilyen arckifejezés láttán. Nem gondolta, hogy meg fogja szokni a lány szépségét, és azt, ahogyan érezte magát tőle, különösen, ha olyan mosolyt visel, ami a szeméig ér.

–  Sok dolgot, mi?

A férfi szintén mosolygott, nem foglalkozott túl sokat a jelentésével, ujjai a selyemblúzt simogatták egy vonalban a nyakán, a leomló gesztenyebarna fürtök hulláma alatt, míg rátalált a bőrre. Lassan cirógatta a tarkóját.

–  Oui. Sok dolgot. Nem fogok hazudni neked. Férfi vagyok.

A nő mosolya kissé elhalványult. – És sok ilyen akciót hoztál ide?

Megcsóválta a fejét. – Ide? Nem, Fiona. Jamais. Soha. Esküszöm! Nem hoztalak volna a házamba, ha megtettem volna.

Minden incselkedés eltűnt kedves arcáról, a férfi előre dőlt. Csókot lehelt az arcvonalára. – Senkit sem akartam itt tudni, amíg meg nem láttalak Toulouseban.

Pislogott és lenézett, ami a legbiztosabb jele annak, hogy a régi szörnyű emlékek felszínre törtek.

Átkozta magát, amiért felhozta Toulouse-t. Vajon elvesztette minden képességét? Minden finomságát? Merde. Toulouse volt az a hely, ahová az a szörnyeteg, Rith vitte őt és a többi vérrabszolgát, amikor a Vér Harcosai kimentették Parisát a burmai létesítményből.

Úgy döntött, hogy egyszerűen más irányba tereli a beszélgetést.

– Gyere - mondta. Ellépett a lánytól, de közben megfogta a kezét. A mögötte lévő ajtó felé húzta, a bejárati ajtótól jobbra. – Szeretnék mutatni neked valamit.

A lány követte, nem tiltakozott.

A férfi kinyitotta neki az ajtót. – Legyél óvatos. A lépcső egy kicsit meredek. - A ház nagy része lejtőre épült, a ház előrehaladásában sok rövid lépcsőfok volt, némelyik felfelé, némelyik lefelé.

A fa illata és a lány illata áradt szét rajta. A lenti szoba hűvös és sötét volt. A lépcsőn leereszkedve megérintette az egyik, tőle jobbra lévő kapcsolót.

A mennyezetbe épített lámpák csak úgy körös-körül meleg fényben világították meg a szobát.

–  Ó ... te jó ég! - Az arcához szorította a kezét. – Folyton ... meglepsz engem.

Körülnézett a faipari műhelyében, nem igazán értette, mire gondol a lány.

Visszafordult hozzá. – Hát nem érted, Harcos? Te nem vagy egyszerű ember.

–  És te azt hitted, hogy az vagyok?

A nő lassan ide-oda rázta a fejét. – Nem láttam túl azon a csatározáson, amit te csinálsz. De ez... - Körbefordult. – Minden szerszám egy meghatározott helyen van felakasztva a falra. És több száz lehet belőlük. Az egész olyan ... szervezett.

– Nagyon egyszerűvé teszi a folyamatot, amikor az ember tudja, hol tartják a szerszámait.

A nő a szoba közepén álló asztalhoz lépett, és végigsimított a kezével a tetején. Megérintette azt a helyet, ahol dolgozott, ő pedig meghatódott. Érezte, hogy a szíve hevesen dobog. A nő mondott neki valamit. A tetteivel jobban beszélt, mint a szavaival, talán jobban, mint bármelyik nő, akit valaha is ismert.

Az asztal mellett állva a férfihoz fordult. – Itt akarlak, – mondta a nő. Az asztalon pihentette tenyerét, fejét kissé oldalra billentette. 

Lexy