Caris Roane: Born of Ashes - VIII. fejezet

 „Ó, Szerelmem,

Végy el az ajkaddal,

Végy el ezer alkalommal

És lakomát készítek neked.

Ó, Szerelmem,

Végy a karjaid közé,

Végy el ezer alkalommal

És az ágyadban lakom majd.

Ó, Szerelmem.

Végy el a testeddel,

Végy el ezer alkalommal

És felépítem az otthonod.”

–     Összegyűjtött versek, Beatrice a Negyedikről

 

8. fejezet

Fiona a távolban rezgő hangra lett figyelmes, ami nagyon idegesítő volt. Még jobban a párnába temette a fejét és a hegynyi melegségbe, amit a férfi teste sugárzott. Melegítő kar és valami több, valami, ami békének tűnt.

Visszazuhant az álmai közé, kiterjesztette a szárnyait és White Lake fölött repült; a keskeny mesterséges tó White Tanks nyugati részén helyezkedett el. Alison mögött szállt, de jobb oldalán egy-egy nő repült, ami azt jelentette, hogy ő alkotta a trió bal szárnyát.

Habár nem látta tisztán a másik két nőt ‒ mintha vonásaik elmosódtak volna a távolságban ‒ úgy érezte, hogy ez nem más, mint a jövő.

Megdermedt a szíve. A négy fős alakzatban a szárnyaik végét behajlították, hogy az úgynevezett ejtőernyős pozícióba rendeződjenek. Fokozatosan közelebb húzta a szárnyait, hogy a levegőben a tó irányába ereszkedjen.

Meztelen lábujjai megérintették a hűvös vizet.

Felnézett.

Az obszidián-láng arany erejének rohamos áradata repült át rajta felfelé és felfelé, egyesülve a tőle jobbra álló nőkkel. Eufória is áradt, micsoda boldogság, micsoda beteljesülés.

Az ő ereje egyesült a többi nő erejével, és ami korábban három különálló obszidián-láng volt, most egyetlen hatalmas arany-, vörös- és égszínkék egyesüléssé vált; az egyes színek és erők csavarodásává, amelyek csak a széleken keveredtek össze, hogy egy hatalmas, szivárványszínű fénysugárrá kovácsolódjanak.

Lábujjaival még mindig a tó felszínén állt, szárnyaira támaszkodva felnézett. Ott, egy gyönyörű kék örvényben ‒ Alison szemének színében ‒ volt az, amiről tudta, hogy a Harmadik Földre vezető kapu. Egy hangos igen repült át az agyán. Kész volt segíteni Alisonnak megnyitni a harmadik dimenzióba vezető kaput.

Az álom eltűnt ‒ mint egy óriási forgószél, amely egyre magasabbra és magasabbra nyúlik fel az égbe ‒, minden ezredmásodperccel egyre kisebb lett a szemnek, majd végül egyszerűen eltűnt.

A mellette fekvő férfi megmozdult, meglökte, majd a hátára gurította. A zúgó hang visszatért. Annyira idegesítő. Álmosnak érezte magát, nem tudta egészen kinyitni a szemét. Nem tudta, hol van.

Csak a White Lake-re, a White Lake-re, a White Lake-re tudott gondolni, amíg Jean-Pierre suttogva meg nem szólalt a füle mellett. – Fiona, rezeg a telefonod.

Valami motyogva jött ki a száján.

A másik oldalára fordult, imaszerűen összefonta a kezét, majd az arca alá tette.

Egy nagy, meleg kéz megtalálta a vállát, gyengéden megrázta. – Fiona. Későre jár. Alison valószínűleg próbál hívni téged.

Alison olyan gyönyörű volt az álmában. Nem repülőruhát viselt, hanem a legszebb éteri ruhát, amely csupa fehér volt, úgy ölelte körbe, mintha ezernyi átlátszó, hosszú selyemkendőből állna, és több méterrel a lába fölött lógott volna.

Szinte angyalinak tűnt, ami egy vámpírnőtől nagyon furcsa állapot.

A rázkódás újra kezdődött. Ezúttal kinyitotta a szemét, megpróbált koncentrálni. Elaludt. Mikor? Hol?

Görbe fazsindelyek alkották a vele szemben lévő falat. Miért voltak zsindelyek egy hálószobában?

Az emlék, hogy Jean-Pierre faipari műhelyében is volt, és hanyatt feküdt az asztalán, úgy áramlott át rajta, mint futótűz a száraz füves domboldalon.

A vágy lángra kapott. Háta felívelt.

Végre kezdett felébredni.

Megrohanta Jean-Pierre kávéra emlékeztető illatfelhője, hallotta a férfi nyögését. Keze még mindig a nő vállán feküdt.

Megfordulva a férfire nézett, s elkapta az óceán kék, szürke és zöld pillantását, szemhéja félárbócra ereszkedett. Orrlyukai kitágultak, haja a nő karja körül lógott, súrolta a mellét, meztelen mellbimbóival incselkedett.

A férfi álla megfeszült. Ajka szétvált. Egyre jobban előredőlt. A nő felemelkedett, s amikor ajkaik már szinte összetalálkoztak, ismét rezgett a telefon.

Alison.

– Ó, a francba, Alison! Jean-Pierre, mennyi az idő? Hogy aludhattam, aludhattunk ennyi ideig? Ó, édes Istenem!

Ám míg tovább zümmögött a készülék, a férfi a jobb vállára tette a kezét és visszanyomta a nőt a matracra. Hagyta magát. Amikor a hátán feküdt, a férfi mindkét kezét az oldala mellé helyezte. Azt hitte, meg fogja csókolni, utána pedig még ennél is többet tesznek.

Ehelyett hosszú ideig, ünnepélyes arckifejezéssel fogva tartotta a nő tekintetét. – Aludtam, chérie! Évtizedek óta nem aludtam így.

Felfelé pislogott a férfira, mély levegőt vett. Bólintott, feje fel-le siklott a párnán.

–  Én is.

Az alvás iránti érzés még mindig a nőbe kapaszkodott, a vágy is, de abban a pillanatban, a felette lévő harcossal, a sírás kerülgette.

Könnyek gyűltek, majd siklott le az szeméből, egyenesen a hajába.

–  Jean-Pierre, olyan gyönyörű vagy. – Jobb kezét felemelve megcirógatta a harcos hosszú haját, a tetejétől a végéig. Talán azért, mert az alvás még a fejében van, de mindössze arra tudott gondolni, hogy kimondja: – Amikor szárnyakat bontok, elviszel a White Lake fölé repülni?

–  Természetesen oda viszlek repülni, ahová csak szeretnéd.

A férfi mosolygott, hatalmas merész mosollyal, ami tele van humorral és valami férfiassal, annyira szexi, hogy a vágy ismét feltámad. Kezét a vastag tincsű haja köré zárja, majd maga felé húzza a férfit.

De a telefon megint rákezd, hangos és kitartó.

Jean-Pierre tekintete ‒ aki még közelebb helyezkedett el, még jobban fölé hajolt ‒ a nő ajkára tapadt.

– Fel kell vennem. Tényleg! – Mély levegőt vett, lehunyta a szemét, s elkezdett az ágy széle felé csúszni, a ruhakupac felé, ahol a telefonját hagyta, de nem jutott messzebb, mint ahol a férfi keze az ágyra támaszkodott.

Felemelve a kezét visszahúzta az ágyba, a paplan a dereka köré szorult.

A nő a mellkasához szorította a paplant, miközben egyre jobban az ágy szélére ért, hogy elérje a telefont. Fenekén és derekán hűvös levegőt érzett. Miféle látványt nyújthatott.

***

Jean-Pierre a világ leggyönyörűbb formáját nézhette. Imádott ebben a pozícióban figyelni egy nőt: ahogy a teste megfeszült az oldalára dőlve, amitől dereka megnyúlt, csípője pedig egy sima ívelt vonallá vált.

Fenékhasadékát összepréselte az enyhe mozgás miatt, azt akarta, hogy az ujja ezen a vonalon sodródjon, és felfedezze… mindenütt. A nyelvével is.

Majdnem rászólt, hogy emlékeztesse, képes a kezébe parancsolni a telefont. De erős férfi intelligenciája beindult, hátradőlve élvezte a műsort.

Megsimogatta a csípőjét, amitől az olyan csábítóan rázkódott. Összekulcsolta a kezét a feje mögött. Természetesen a vágy sátrat készített a paplanból, de kit érdekel. Az asszony az ágyában tartózkodott, kúszott, még mindig elragadtatott volt álmától ‒ ez tetszett a szemének.

Végül a nő visszanézett Jean Pierre-re és összevonta szemöldökét. ‒ Kérlek, abbahagynád a sok kávé illat árasztását?

– Nem ‒ mondta, és egyszerűen leírta az ügyet. ‒ Hogyan tehetném, ha a tested olyan finom, chérie?

Még egy kicsit összevonta a szemöldökét, megpróbálta maga köré húzni a takarót, de nem sikerült. Az, hogy a szövethez húzódott, egy kicsit jobban takarta a testét.

Új ötlete támadt. Rágondolt és a zümmögő telefonja megjelent a kezében, ami persze azzal járt, hogy a lány megfordult és feléje tekintett, kinyújtotta a kezét.

Tiszta zseni.

Felnyögött, amikor meglátta a lány csupasz mellét, ágaskodó mellbimbóját. Hosszú haja a vállára omlott, némelyik előre hullva leplezte amire vágyott, hogy ajkaival körbejárja.

– Jean-Pierre ‒ kiáltotta. De a férfi távol tartotta a telefont, a karját úgy tartotta el tőle, hogy a lánynak bele kellett nyúlnia. A férfi ugyanabban a pillanatban előrehajolt, és a mellkasát az övéhez szorította, majd a száját a szájára préselte.

A lány taktikai hibát követett el, szétnyitotta az ajkát tiltakozásként. A férfi mélyen beledugta a nyelvét, a lány teste csak úgy megdermedt és az ajkai dolgozni kezdtek, visszasimogatva a férfit, lökésről lökésre.

A lány mozdulatlansága elolvadt, a férfi az ágy túlsó oldalára dobta a telefont.

Éppen hátradőlt volna, hogy magára húzza a nőt, amikor ismét megszólalt a telefon.

Fiona ellökte magát a férfitól. – Elég volt. Emberek függenek tőlünk. – A nő lecsúszott az ágyról a túloldalra, gyors villanások szörnyű sorozatával felöltötte a fekete nadrágját, a magas sarkút és a levendulaszínű blúzát. Éppen a masnit kötötte meg kézzel, amikor a férfi felállt, hogy meztelenül az ágy másik oldalán álljon.

Tekintete arra esett, ami kemény volt és készen állt rá. Látta, ahogy a lány szemöldöke összeráncolódik, és egy apró nyöszörgés hagyja el a száját. Aztán egyszerűen megfordult a fal felé, a vállai kissé megereszkedtek, miközben tovább babrált a csattal.

Jean-Pierre gondolatai egyetlen dologra összpontosultak: a nő az ágyában volt, mellette aludt a teste köré csavarodva. És ő olyan csodálatos békét tapasztalt.

Meglengette a kezét, és az évszázadok gyakorlatával meztelenből teljesen felöltözött, de nem repülős harci felszerelésbe, hanem hosszú ujjú, bordás pólóba, farmerbe és papucsba. Ma este nem fog harcolni, hamarosan elindulnak a Milícia Harcosok Főhadiszállására.

Fiona mostanra már a telefonján bocsánatot kért Alisontól, de aztán azt mondta: ‒ Ó, értem. Hát, akkor ez jó. – Szünetet tartott. – Igen, egész délután aludtunk, el tudod ezt hinni? – Újabb szünet. Egy kuncogás. – Oké, negyed óra múlva találkozunk a Főhadiszálláson.

Megérintette a képernyőt és a férfi felé fordult. – Még megeteti a pici Helenát.

Jean-Pierre bólintott.

–  Nagyon szép vagy. A tengerészkék jól áll.

–  Merci.

A nő lenézett a saját ruhájára. – Nem bánnád, ha időt szánnék arra, hogy néhány holmimat idehozzam, mielőtt elmegyünk? Át kell öltöznöm. Nem mehetek ebben a szerelésben a Főhadiszállásra.

–  Kérlek, érezd magad otthon.

Tizenöt perccel később Jean-Pierre átkarolta Fiona derekát, miközben mindkettőjüket egy biztosított leszállóhelyre villantotta az Apache Junctionben lévő Milícia Harcosok Főhadiszállásán. Mivel fennállt annak a lehetősége, hogy a halál vámpírjai közvetlenül a létesítménybe villanhatnak, az egész komplexumot olyan elektronikus rendszerrel árnyékolták, amely csak a kijelölt platformokra való közvetlen villanást tette lehetővé. A technológia jó dolog.

A pajzs és a platformok előtt sok Milícia Harcos halt meg, amikor a halál vámpírjai egyenesen a létesítménybe villanhattak és kedvükre mészároltak.

Az ügyeletes felemelkedő jól ismerte Jean-Pierre-t, valójában kissé unottnak tűnt, amikor mindkettőjüket átintette.

Jean-Pierre szorosan magához szorította Fionát, miközben lefelé vezette a rámpán át a hosszú épületbe.

A Vér Harcosai ritkán találkoztak Endelle Központi Parancsnokságán. Jeannie és Carla tartotta működésben a hálózatot, már évtizedekkel ezelőtt kidolgozták a tökéletes kommunikációs rendszert a harcosok között, minden parancs Thorne-on keresztül érkezett, hacsak másképp nem rendelkeztek. A Központi Parancsnokság szintén Endelle-nek felelt. De mivel csak nyolc Vér Harcosa volt ‒ Medichi nagyköveti megbízatása miatt hét aktív szolgálatban ‒, így nagyszabású műveletre egyszerűen nem volt szükség.

Ez nem volt igaz a Seriffe Ezredes által vezetett Milícia Harcosaira.

A Milícia Harcosok több ezer főt számláltak Metro Phoenixben, és a felemelkedett város rendőri erejeként, valamint a halál vámpírjai elleni folyamatos háborúban harcoló, megkeményedett erőként szolgáltak. A Második Földön minden területnek voltak küzdő Milícia Harcos egységei, így világszerte félmilliós testvériséget alkottak.

Jean-Pierre tudta, hogy a Milícia Harcosai a hátuk mögött hogyan hívják a Vér Harcosait: WhatBees, a WOTB kezdőbetűk után. Ahogy az a férfiszellemre jellemző volt, az egyik csoport ragaszkodott a területi jogok birtoklásához a másikkal szemben. Ez volt az emberi természet, akár felemelkedett, akár halandó. Éppen ezért udvariasan figyelmen kívül hagyott minden mást, kivéve a legnyilvánvalóbb pisilési versenyeket ‒ egy másik amerikai kifejezés, amit nagyon szeretett.

A kölcsönös tisztelet azonban nagy volt, hiszen minden harcos ugyanazzal az ellenséggel küzdött: Greaves és az ő halál vámpírjaiból álló seregével.

Fiona vezetett, de a férfi pontosan tudta hová tart, és hogy miért van az állán az az ismerős makacs kifejezés. Mielőtt bármi mást tett volna, még mielőtt obszidián-lángként elkezdte volna felfedezni új erejét, ellenőrizni akarta a Milícia Harcosok Főhadiszállásának rácshálóját, hogy nem észleltek-e újabb anomáliákat, amelyek viszont egy újabb vérrabszolga-létesítmény felfedezéséhez vezethetnek. A létesítmények utáni vadászat során Fiona meg volt győződve arról, hogy egy nap megtalálja Ritht, és bíróság elé állítja.

Ahogy elhaladtak a számos szekcióvezető irodája mellett, Jean-Pierre elkapta Gideon tekintetét, és biccentett neki. Gideon vezette a Milícia Harcosainak legutóbbi csoportját, amely tizenegy vérrabszolgát hozott haza a szabadságba.

Gideon visszabiccentett, de azonnal visszatért a számítógépéhez, mintha kerülné Jean-Pierre-t. A vámpírnak oka volt rá. Közeledett a Vér Harcosa státuszhoz, de valahányszor szóba került a téma, felállt a hátán a szőr. Többször is kijelentette, hogy soha nem hagyja el a Milícia Harcosainak szolgálatát.

Gideon most már ugyanolyan magas volt, mint Jean-Pierre, és talán még erősebben izmosodott is. Thorne biztos volt benne, hogy már csak hónapok választják el a WOTB hivatásától.

Isten segítse őket, de Endelle erőinek több Vér Harcosára volt szüksége. A különbség a harcban mélyreható, és valóban nem volt rá magyarázat. De ha egy vámpír elérte a WOTB státuszt, hihetetlenül messze felül tudta múlni a Milícia Harcosait. A legtöbbször egy WOTB egyszerre nyolc vagy több halál vámpírjával is meg tudott küzdeni, míg egy átlagos Milícia Harcosnak egy négyfős osztagban kellett lennie ahhoz, hogy túlélje egyetlen halál vámpírja támadását.

Nem volt összehasonlítási alap, így nem volt szokatlan, hogy Endelle vagy Thorne, vagy bármelyik Vér Harcosa nyomon követte egy Milícia Harcosnak hirtelen fejlődését. Gideon életének ezen a pontján arról volt ismert, hogy egyszerre két, néha három halál vámpírjával is megküzdött. Gideon számára tehát nem volt kis dolog, de a férfi küzdött, sőt, úgy tűnt, megveti a kialakulóban lévő státuszát.

Jean-Pierre mindennél jobban szerette volna, ha segíthetné több WOTB felbukkanását, de jelenleg semmi sem történt, ami a folyamatot meggyorsíthatná.

A rácshoz érve hátralépett, és hagyta, hogy Fiona azt tegye, amihez a legjobban ért. Ellenőrizte az egyes anomáliákat, amelyeket a rácsőrök találtak, és egy olyan különleges árnyalatot keresett ‒ amelyet egyébként csak Fiona látott, és amelyet az elmúlt öt hónapban egyszer sem mulasztotta el ‒, ami mindig vérrabszolga-létesítmény létrehozását jelentette.

Néhány perc múlva visszafordult hozzá, megrázta a fejét. Elmozdult, hogy jobbra dőljön, majd intett. Amikor Jean-Pierre a válla fölött átnézett, a folyosót és a rácsos szobát szegélyező ablakokon keresztül Alisont látta. Elmosolyodott, megállt, majd előremutatott a karjával és intett Fionának, hogy csatlakozzon hozzá.

Jean-Pierre elkísérte Fionát a szobába, ahol Alison úgy döntött, hogy megkezdi a különös, obszidián-láng ismeretéből készült képzést. Miután bejutott, becsukta az ajtót, a teremmel szemben lévő üvegablakokhoz lépett, és felhajtotta a két legközelebbi redőny lamelláját, hogy láthassa a létesítmény más részein zajló mozgást. Lehet, hogy nem láthatott mindent, de bizonyos következtetéseket tudott levonni pusztán abból, hogy figyelte, ki és milyen sebességgel közlekedik a folyosókon.

* * *

– Mi a baj? – kérdezte Fiona. Abban a pillanatban, hogy jól megnézte Alisont, tudta, hogy meg kell kérdeznie.

Alison megforgatta a szemét, teljes fordulatot tett, széttárta a kezét, és azt mondta: – Te is voltál egyszer fiatal anya, igaz?

Minden feszültség, amit Fiona érzett, elszállt. Valami halál vámpírjára számított ‒ vagy ami még rosszabb, Endelle-re, mivel Alison legtöbbször a skorpiókirálynő vezető asszisztenseként dolgozott. De csecsemők? Igen, erről tudott valamit.

–  Nehéz, ugye? – kezdte Fiona.

Az irodában nem voltak bútorok, kivéve egy maroknyi széket az ajtóhoz legközelebbi falnál. Alison leült az egyikre, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Soha nem gondoltam volna, hogy így fogok érezni. Úgy értem, mindig is akartam egy gyereket, de erre nem számítottam. – Fionára emelte a tekintetét, szép kék szemét aranyszínű karima szegélyezte. A szíve fölé tette a kezét és megdörzsölte. – Fáj, amikor távol vagyok Helenától, és ez nagyon megvisel.

Fiona kuncogott. Két gyermeket nevelt fel. – Azért van, hogy nagyon jól kötődjünk hozzájuk. Ez a természet gyönyörű trükkje, mert körülbelül két év múlva meg akarod majd ölni.

Alison mosolygott. – A szörnyű kétévesek.

– Vagy három. Vannak gyerekek, akik hároméves korukig nem támadják meg az emberségedet.

Alison hátradőlt a székben, vett még néhány lélegzetet. Ellazította a karját, és hagyta, hogy az oldalán lógjanak. – Csak arról van szó, hogy ez egy nagyon nehéz időszak ahhoz, hogy gyereket hozzunk a világra.

Fiona annyi mindent mondhatott volna, arról, hogy nyolcéves korában örökre elvesztette a szeretett Peterét, hogy 115 évet veszített el Carolynnal. De ő valami másra tért át. – Egy barátom és három gyermeke 1883-ban tífuszban halt meg. Tudom, hogy az én koromból származó betegségek többségét már kiirtották a Halandó Földön, az Egyesült Államokban, de emlékszem, hogy pontosan azt mondtam, amit most mondtál, ezért ezt kérdezném: Mikor volt valaha is igazán biztonságos egy gyermeket a világra hozni?

Alison megrázta a fejét. – Soha, azt hiszem.

Fiona odalépett mellé, és megfogta a kezét. Volt bennük néhány közös dolog. Mindketten olyan erővel rendelkeztek, amire egyikük sem számított.

Alison nem egyszer beszélt a felemelkedési élményeiről, megdöbbenve attól, amit elért, és amit a jövőben el kellett volna érnie.

És most Fiona valami obszidián-láng nevű dologgal küzdött.

Az embereik tulajdonságai is közösek voltak. Kerrick Harcosnak hatalmas ereje volt a maga nemében. Természetfeletti gyorsasága páratlan volt.

Fiona Jean-Pierre-re pillantott, de az nem rájuk nézett. Két ujjával félretolta a függőleges lécet, és a Főhadiszállás más részein zajló tevékenységet fürkészte. Nem volt egészen biztos benne, hogy azért tette ezt, hogy egy kis magánéletet biztosítson nekik, vagy azért, mert állandóan a biztonsági kérdések miatt aggódott. Az utóbbira gyanakodott.

– Endelle azt mondja, Helenának meg kell tanulnia keménynek lenni, így nem kell ennyire aggódnom amiatt, hogy elszakadok tőle.

Fiona nevetni kezdett, és úgy tűnt, nem tudta abbahagyni.

 Alison végül azt mondta: – Hé, mi van veled?

Fiona még többet kuncogott. Könnyek szaladtak végig az arcán. – Sajnálom, de rég hallottam ilyen vicceset. Tényleg azt hiszed, hogy szülői tanácsokat kell elfogadnod egy olyan nőtől, akinek még sosem volt gyereke? Aki olyan miniszoknyát visel ‒ egészen biztos vagyok benne ‒, amit egy olyan állattól vett, amelyik szeret a sárban hemperegni, és aki köztudottan használja az olyan elegáns kifejezést, hogy "a fenébe a puncival"?

Alison mosolyra húzta a száját, ami nevetésbe csapott át. Ennek hatására szóba került, hogy a felemelkedése körüli néhány napban Endelle egy olyan bodyt viselt, amely teljes egészében valamilyen furcsa, szürke kígyóbőrből készült.

És ez így ment egészen addig, amíg Fiona össze nem görnyedt, és Alison ki nem fejezte a félelmét, hogy ha nem hagyják abba, bepisil a nadrágjába.

–  Úgy hallottam, hogy a bőrhímzésben utazik ‒ kiáltotta Alison, miközben megtörölte az arcát, és alig tudta kimondani a szavakat – mert Owen Stannett hímzett bőrt visel.

Ettől Fiona felhördült, mígnem az egyik kezével többször is a combjára csapott.

Fiona még jó ideig Alison mellett maradt és kuncogott, amikor Alison felkacagott, elkapta Alison tekintetét, és még többet nevetett.

Végül Alison azt mondta: – Hát, azt hiszem, jobb, ha kiderítjük, mi a fene az az obszidián-láng.

De ez csak arra késztette Fionát, hogy újra felnevessen. Ez az élete egyszerűen olyan rohadt furcsa volt.

Miközben Fiona letörölt egy újabb könnycseppet, Alison Jean-Pierre-hez fordult. – Biztos azt hiszed, hogy elment az eszünk.

A férfi most a szobába nézve állt és mosolygott. A szemében gyönyörű fény gyúlt. A csukott ajtónak támaszkodott, a karját a mellkasa előtt fonta össze. – Imádom, hogy mindketten nevettek. Szerintem ez csodálatos. Nem nevetünk eleget ezen a világon, nemde?

Alison felsóhajtott. – Nem, azt hiszem, nem.

Fiona Jean-Pierre-re meredt. A szíve összeszorult. Ez volt az, amit szeretett benne. Mindig tudta, mit kell mondani, és ki is mondta.

Alison felállt. – Rendben, átlépett, jobb, ha nekilátunk, mert amint itt végeztünk, jelentést kell tennem, tudod kinek. Emellett le kell váltanom Kerricket a bébiszitterkedésben, mielőtt ma este a Határvidékre indul.

Fiona is felállt, és kifújta a levegőt. Szóval ez volt az. Ha szerencséje van, kettejük között pontosan megtudja, mit jelent az obszidián-láng arany fajtája.

***

Caz megjelent Greaves genfi penthouse-ának nagy, fekete márvány előcsarnokában. Rith egy szabadon álló szenteltvíztartó mellett várta.

Rith tehát előre látta ezt a találkozást. Másképp nem tudta megmagyarázni a férfi jelenlétét.

–   Már megint a jövő patakjaiba merültél?

Rith csak bámult rá. Az egész ázsiai sztoicizmus. Biztosan nem mosolygott. Olyan furcsán nézett ki, egyenes, fekete haja majdnem a válláig ért, széles homloka, széles orra volt.

Még mindig nem válaszolt, egy szót sem szólt.

Caz meghajlította a mellizmait, amit akkor csinált, amikor egyszerűen dühös volt. Nem volt türelme ehhez a seggnyalóhoz. Kitisztította az elméjét ‒ ez a Negyedik felemelkedők specialitása, hogy bárki, akinek az ereje megközelíti a Harmadik szintet, ne legyen képes olvasni a gondolataiban, vagy a szándékaiban. Csak ekkor mutatta Rith az érzelmek jelét, egy halvány, ijedt fodrozódást, amely fekete haját hullámokban ringatta jobbra-balra, nagyon halványan, alig egy mozdulat volt.

Caz odasétált hozzá, fogva tartotta a tekintetét, aztán belefúrta magát Rith agyába, egyfajta agybaszás, amit szeretett csinálni. De a fenébe is, ez a szemétláda csak ne ült volna úgy lótuszülésben a feje közepén, az alkarokat a térdén egyensúlyozva, a hüvelykujjak és az ujjak összeérintésével.

Nem volt biztos benne, melyik érzelem csapott le először, inkább a düh vagy a sima undor. Ez az ember nem élt. Talán soha nem is élt. Ült a fejében, hűvösen, mint egy uborka, de kétszer olyan haszontalanul. De egy kis természetfeletti varázslattal Caz mentálisan odasétált a meditáló képmáshoz, és egy szolid karaterúgást adott a fejére, egy masszív lábdobást.

Caz kivonult Rith elméjéből, nem lepődött meg, hogy a fattyú elterülve fekszik a padlón, sikoltozva és a fejét fogva. Végre. Egy kis érzelem.

–   Beszélgessünk, rendben?

Rith felnézett rá, sötét szemei még sötétebbek lettek. Még több érzelem? Hát ez igen.

–     Szomorúságot okoztam neked? – kérdezte Caz.

Rith talpra állt. Izzadságfoltok borították az arcát és a nyakát. – Mit akarsz?

–     A jövő folyamaiban jártál, barátom. Mondd meg te.

Rith összeszorította az ajkait. Elfordította a tekintetét Cazról, a szeme ide-oda vándorolt. Amikor megállapodtak, és valami tárgyat bámult a falon, így szólt: – Tudni akarsz a nőről, Fionáról. Információt kívánsz a jövő folyamaiból. Annyit mondhatok, hogy először a másik obszidián-lángot kell megkeresned, azt, aki melletted volt, amikor a Prescottban, a szabadtéri kápolna fölött lebegtél. Szünetet tartott, és találkozott Casimir tekintetével. – Van ennek bármi értelme a számodra?

Caz bólintott. – Hol találom a nőt?

–  A neve Marguerite, és a Teremtő kolostorában van bezárva. Van azonban egy férfi, aki hozzáférhet. Owen Stannett főadminisztrátor.

– Stannett? Bassza meg. – A biztonság kedvéért hozzátette: – A Superstition-hegyi Látnokok Erődjéből?

Rith bólintott.

–     Na, ez olyan nehéz volt? – Kérdezte Caz.

De Rith szemébe furcsa fény költözött, és mosoly ívelt az ajkára. – Tégy, amit akarsz, köss annyi alkut az ördöggel, amennyit csak akarsz, de nem sokáig maradsz ezen a világon Casimir, a Negyedik Földről. Nem vagy már hosszú életű ezen a világon.

Caz megforgatta a szemét. – Kopj le, Látó.

Felemelte a karját, és elhúzott onnan.

Amikor leszállt a Superstition-hegyi Látók Erődjének magas, rozsdás vasajtói előtt, megrázta a fejét. Egy újabb szarfészek. Mi baja volt ezeknek a nagy hatalmú adminisztrátoroknak, hogy ragaszkodtak a mocsokhoz?

Elküldte a kukkoló ablakát egy gyors vadászatra Stannett után, és megtalálta őt ... nos, mit tudja ... egy szépen berendezett irodában. Stannett jellemének darabkái a helyükre kerültek. Nyilvánvaló, hogy a férfi a legjobbat tartogatta magának.

Caz ezt természetesen tiszteletben tartotta.

A célponthoz villant. Stannett megfordult, és azt mondta: – Pont időben. – Még egy kibaszott Látó. Caz legszívesebben mérget köpött volna.

Caz nem szerette Owen Stannettet. Soha nem is tudta szeretni az évszázadok alatt, amióta ismerte.

A kis pöcs, ahogy mindig is gondolt Stannettre, aki egy tányérüveg ablak mellett állt. A kert mögött egy olyan terület feküdt, amely szépségében vetekedett a White Tank üdülőtelep bármelyik kertjével.

A Superstition-hegység látnokainak erődje nemcsak a hegyekben, hanem a Weaver's Needle nevű híres földrajzi nevezetesség közelében helyezkedett el. Stannett irodája, az erőd részeként, egy meredek lejtőre nézett, amelynek sivatagi terepnek kellett volna lennie. Stannett azonban átalakította a föld egy részét, hogy mikroklímájú kupolát hozzon létre, amely alatt a mediterrán éghajlathoz jobban illő kert alakult ki: Virágok hullámzottak a kőfalakon; kőutak vezettek a levendulával, pozsgás növényekkel és rózsákkal teli, faragott ágyások között. Mindenütt magas olasz ciprusok tarkították az intenzív kék égboltot.

Lélegzetelállító.

Egy kertészet iránt érzékeny embernek olyasvalakinek kellett volna lennie, akit Caz értékelni tudott. Ehelyett a Negyedik felemelkedési ösztönei kínos ellenpontként csattogtak a kert szépségével szemben. Valami nem stimmelt Owen Stannett-tel, az önjelölt szadista-hedonistával.

Stannett rövid és nagyon sűrű sötétbarna haját furcsa hullámban hordta a feje jobb oldalán. Fekete mellszőrzete csomókban állt ki hímzett, vörös bőrmellényének mély V-alakú nyílásából. A kabátja is hasonló volt, de fehér, és az alapszínekben hímzett virágokkal, plusz zöld és lila színfoltokkal.

Valahogy úgy nézett ki, mint egy nyugati Liberace. Még cowboycsizmát is viselt.

Caz megfordult, hogy leüljön az íróasztallal szemben lévő merev, barna bőr klubszékbe.

– Miért vagy ilyen morcos, Owen? Azt hittem, örülni fogsz, hogy látsz. Régen jól szórakoztunk együtt.

Owen felületes lélegzetet vett. – Az három évszázaddal ezelőtt volt.

–  Ó ‒ húzta ki magát Caz. – Mintha tegnap lett volna, mégis úgy tűnik, hogy tényleg feldúlt vagy. Azt hittem, élvezed, hogy megosztod velem az ágyamat.

–   Amikor nem bántottál, elég kellemes volt.

Caz a nyelvét csattogtatta. – Soha ne tarts haragot. Különben is, hogy lehetsz dühös, amikor én segítettem neked megszerezni ezt a melót? Hát nem alakult jól, különösen, amióta a COPASS létrejött?

–  Bevallom, hogy igen.

–  Akkor azt hiszem, tartozol nekem egy-két szívességgel.

Stannett válla egy centit ereszkedett. Caz le volt nyűgözve. Stannett olyasmi volt, mint egy csecsemő évszázadokkal ezelőtt, mindig panaszkodott, ha valami fájt, mindig azt akarta, hogy felszabadítsák. De itt most ő irányította önmagát, és olyannyira az erődöt, hogy egymaga megbénította a Második Föld uralkodóját.

–   Mit akarsz? – kérdezte Stannett.

Egyenesen a lényegre tért. Caz ismét le volt nyűgözve.

Elmondta neki a lényeget a Teremtő kolostorban történt fiaskóról. Stannett néhányszor bólintott. Caz Fionáról és az obszidián-lángról beszélt, és a kis pöcs nem rezzent össze, egy kicsit sem. Tehát a ravasz fattyú tudott az obszidián-láng felbukkanásáról.

–    Nem vagyok benne biztos, hogy miben lehetek a hasznodra, Casimir. – Kinyújtotta a kezét, mintha tehetetlen lenne, aztán leült az íróasztala mögötti székébe.

Caz összehúzta a szemét. – Szóval, mennyire ismered a kolostor főgondnokát?

–     Egy kicsit.

–   Ó, szerintem nagyon is jól ismered. Milyen ravasz lettél. – Szünetet tartott, átszűrte az időzónákat, valamint az éjszakát és a nappalt. – Igen, ez ma reggel lett volna, arizonai idő szerint. Hogy repül az idő.

–  Ahogy képzelheted, próbálom rekonstruálni az eseményeket, próbálom felismerni az összefüggéseket. Próbáltam rájönni, hogy egy vérrabszolga-létesítményből nemrég kimentett nő hogyan tud hirtelen figyelmeztetni egy támadásra, amikor egyszerűen nem úgy tűnik, hogy rendelkezne látnoki képességekkel. Elég rejtélyes, nem gondolod? Honnan tudta, hogy halál vámpírjai vannak az erdőben?

Rithhez hasonlóan Stannett is mozdulatlanul tartotta az arcát, miközben várt.

Caz folytatta: – Szóval gondolkodni kezdtem. Az obszidián-láng mindig hármasával jön, és igen, nálunk a Felső Dimenziókban gyakrabban fordul elő a jelenség, így valamelyest ismerem őket. De miközben a csatatér felett lebegtem, a csata előtt egy jelenlétet éreztem magam mellett. Ekkor raktam össze az egyet és a kettőt. Arra gondoltam, mi van, ha van egy hatalmas felemelkedő a kolostorban, aki valahogy figyelmeztette Fionát a közelgő veszélyre.

–     Ennek lenne értelme.

Caz érezte, hogy fokozódik a vérmérséklete, és hirtelen mélységes vágyat érzett, hogy nekilóduljon Stannettnek, és szó szerint széttépje, végtagról végtagra. Vett két nagyon mély lélegzetet. Megvetette ezt az egész alattomos színlelést, mintha Stannettnek fogalma sem lenne róla.

– Hagyd abba a hülyeséget, Owen. Mondd el, mit tudsz Marguerite-ről. Mondj el mindent, mondj el mindent most.

Csak ekkor tért vissza valami az egykori Owen Stannettből. Még az álla is megremegett egy kicsit, ahogy megveregette a fején a hullámot. – Ő a legtehetségesebb Látó, akit valaha ismertem.

–     Akkor miért nem költöztetted ide?

–     Ez bonyolult.

–     Próbáld meg. Nem vagyok híján az intelligenciának.

–     Ő Thorne Harcosé.

Ezt Caz soha nem sejtette volna. – Marguerite Thorne asszonya, úgy érted, hogy megdugja, egy deviáns a kolostorban?

–     Azt hiszem, igen, már az internálás kezdete óta.

Caz hirtelen új tiszteletet érzett Thorne iránt. Ki gondolta volna? Hogy az egyik jótevő molesztál egy zárdai nővért? De hát akkor beszéljünk egy életre kelt fiatalkori fantáziáról. A gondolatai Juliannára terelődtek, és egy gyors forgatókönyv suhant át az agyán a szigorú zárdaruhába öltözött nőről, aki ártatlan és annyira fél, hogy mi fog történni vele.

Hogy ne menjen túl messzire ezen az érdekes úton, visszaterelte a figyelmét a jelenbe. – Még mindig nem értem, miért nem hoztad ide a nőt. A COPASS törvényei szerint minden jogod megvolt hozzá.

–  Soha nem vittem el a nőt, mert féltem attól, hogy Thorne mit tenne, hogyan reagálna. Nagy szüksége van rá.

–     Csak nem azt akarod mondani, hogy Thorne-t véded?

Stannett megrázta a fejét. – Magamat és az érdekeimet védem attól, ami akkor történhetne, ha Thorne azt hinné, hogy a nője veszélyben van.

–     Még több jövőáramlásos baromság?

Stannett nem próbált érvelni az álláspontja mellett. Csupán bólintott.

Caz a plafonra terelte a tekintetét. Stannett mennyezete palacsempe négyzetekből és tükör négyzetekből állt. Milyen különös. Bár a tükrök valóban bizonyos előnyökkel jártak, amikor meghatározott dolgokkal foglalkoztak.

A szeméről lehullott a hályog. Caz nevetni kezdett. Tudnia kellett volna. Tudnia kellett volna. Csak egyetlen oka volt annak, hogy az ember bezárjon egy épületet: a magánélet és a titkok.

–     Megdugtad valaha Marguerite-et?

–     Nem. – Tisztán, élesen, egyenesen.

–   Mi van az itteni Látóiddal? Tisztán tartod őket, vagy kiszolgálod magad, bármilyen gyönyörrel, ami az utadba kerül?

Owen a kert irányába fordította a tekintetét.

– Ó, ne nézz már ilyen megdöbbenten, Owen. Jóváhagyom. És ha emlékszel, még arra is bátorítottalak, hogy fedezd fel a rejtett vágyaidat és szükségleteidet.

Stannett hallgatott, ami nem volt rossz lépés.

–   Nos, nem kellene ennyire elkeseredned. És ki hibáztathatna téged? Elvégre a nők a cellákban, meg néhány férfi is ‒ micsoda kísértés. – Összeszűkítette a tekintetét. – Most már minden olyan világosnak tűnik számomra. Néhány pillanattal ezelőtt még csak egy rejtély voltál. Most pedig egy nyitott könyv. – Összetette a kezét és felállt. – Minden úgy van, ahogy reméltem. Szóval a következőt fogod tenni értem. Azt akarom, hogy menj el a kolostorba, és tarts egy kis foglalkozást Marguerite-tel. Tedd próbára, csak ezúttal, amikor a jövő folyamaiba megy, vedd fel a saját fényszalagját, és derítsd ki, hogy mit lát.

Stannett bólintott. – Ahogy óhajtod.

Mindig is előzékeny fattyú volt, ha az jól jött neki.

–     De egy dolgot próbálj meg észben tartani. Egyszer a Parancsnok azt akarja majd, hogy megszabaduljon tőle. Szóval még ha itt is köt ki, kérlek, ne hidd, hogy örökre megtarthatod.

–     Egyetértünk?

Stannett lassan bólintott, elméjének kerekei forogtak. – Igen.

–      Jó. Most pedig kérlek, menj egyenesen a Teremtő kolostorba, nézd meg kiderült-e, hogy Marguerite a második bajkeverőnk. Megerősítést akarok, mert pontosan tudni szeretném, hogy mivel állok szemben.

–     És mit fogsz csinálni, amíg én a kolostorban vagyok?

Caznak nem kellett volna megmondania, de mégis megtette. – Egy kis csapdát állítok Fionának. Csak néhány dolgot szeretnék megállapítani az erejéről, mielőtt sokkal messzebbre megyek ezen az úton.

–     A saját rejtekhelyed biztonságban tartása?

Mindig. – És ez pontosan az igazság volt. 

Lexy