Caris Roane: Born of Ashes - XI. fejezet

 

„Hogy viszed át a múltat a jövőbe?

A kérdést először akkor tették fel, amikor Ádám és Éva elhagyta az Édenkertet.

De még mindig nincs rá megfelelő válasz.”

–        Emlékiratok, Beatrice a Negyedikről

 

11. fejezet

 

– Ehhez nincs semmi hozzáfűznivalód? – Endelle az irodájában, az íróasztala előtt állt. Kezét a csípőjére tette, ujjaival végigsimított a félelmetes szoknyája merev vaddisznóbőrén. Hajnali egy óra felé járt az idő, munkája volt a sötét foltban, érezte, hogy a mogorva fintor minden gyönyörűségét furcsa csomóba húzza.

Thorne megvonta a vállát, de nem igazán találkozott a tekintetük. Tízféleképpen tönkrement. Most talán tizenegy is lehetett. Ó, a pokolba is, talán száz.

Thorne jóképű férfi volt, haja világosbarna, a bőre állandóan napbarnított. A szemének minden lehetséges árnyalata megvolt: a barna és a szürke, a kék és a zöld, tökéletes mogyoróbarna, de ez nem elég a leírásához.

Valamikor, mondjuk pár évezreddel ezelőtt, talán rá is hajtott volna, de az első pillanattól kezdve inkább érezte a testvérének, mint olyasvalakinek, akin lovagolhatna. Jó felépítésű volt, ó, a fenébe is, a férfi teste jó felépítésű. Tökéletes arányokkal rendelkezett, a félelmetes vállszélességétől a keskeny csípőjéig. A combjai egy álom. És hatalmas méretű, ha arról volt szó, ami a férfiak lényege.

De az elmúlt száz évben a cölibátusát hirdette, és mindeközben azt a kis ördöggyereket kefélte a Teremtő kolostorban.

Ami visszavezette a nőt az eredeti kérdéséhez. – A fenébe, Thorne, mondanod kell valamit. Nem hagyhatsz csak úgy cserben, legalábbis ebben a kérdésben nem.

A férfi felnézett rá. Ugyanolyan magas, mint ő, de ő − nyilvánvaló okokból − mindig fekete tűsarkúban járt. Ha azt tervezte, hogy a bolygó hét-nyolc legkeményebb emberének parancsol, akkor jobb, ha ad magának némi mesterséges előnyt.

–  Akarod, hogy mondjak valamit? Azt akarod, hogy mondjak valamit? Mit mondjak? Mit mondjak? – Tessék, egy kis szarkazmus. Így már jobb volt.

–   Nem tudom, seggfej, mondd meg te.

–   Rendben. A következőt kell mondanom. Utálom ezt a kibaszott háborút, te vagy az utolsó ember a földön, akinek valaha is megengedték volna, hogy kibaszottul uralkodjon. – Az arca most vörös volt − jól passzolt a vörös karikás szemeihez.

A nő a vállát vonogatta. – Ezért hoztam Marcust a fedélzetre a Sivatagi Délnyugat Kettes Legfelsőbb Adminisztrátorának. Szóval mondj valamit, amit nem tudok, vagy amivel nem értek egyet. Nem akartam ezt a melót, de megkaptam. És tudom, hogy te sosem akartál a helyettesem lenni, szóval mi a fasz van?

A vállai megereszkedtek. – Mi a fenét kellene mondanom. Szeretem őt? Hát, szeretem. Emellett nagyon jól ismerem és tudom, hogy a Látók Erődjébe való költözés felér azzal, hogy felgyújtom.

–  Csak mondd, hogy megérted, miért kell ezt tennem. Mondd ki! Hallanom kell tőled.

Erre a férfi ránézett, igazán ránézett. – A francba, Endelle, ne nehezítsd meg a helyzetet. Csak tedd azt a kibaszott dolgot, amit tenned kell. Én majd túl leszek rajta. Továbblépek. Nem tudom, hogyan, de hát ez nem meglepő.

–     Abbahagynád a Ketel vedelését??

–     Nem. Azt nem tehetem, nem fogom megtenni.

–     A francba!

–   Nincs valami munkád? Ami engem illet, vissza kell mennem Awatukee-be. Ha nem vetted volna észre, két harcosunk hiányzik. Van rá esély, hogy visszahívod Medichit pár éjszakára? Csak addig, amíg Fiona kijut az erdőből?

–   Talán. A francba, azt hiszem, meg kéne tennem. Amúgy sem tudom, mennyire jó ez a nagyköveti körút, de Marcus sokat ad rá. Folyamatosan próbálja építeni a rólam kialakult képet a hozzánk igazodó területeken, de Greavesnek van egy blogja, amiben a legrosszabb formámban mutatkozom.

Thorne megrázta a fejét. – Igen, de néhány ilyen képet biztosan manipuláltak, úgy értem, ugyan már, villantani a Mardi Gras-on New Orleansban?

Endelle megvonta a vállát és tágra nyitotta a szemét.

–     Te most kurvára viccelsz velem.

–  Megittam pár menta julep-et. Oké, talán nyolcat. Különben is, szerinted nem nekem vannak a legszebb melleim?

–     Ismét visszautalok a „nem éppen szabályszerű” témára.

Megrázta a fejét. – Sajnálom, ami Marguerite-tel történt.

–     Igen. Mindegy. Nos, jó móka volt, de vissza kell térnem a háborúba.

–     Hozz nekem egy kis kék bőrt.

–     Mindig hozok. – Felemelte a karját és eltűnt.

Endelle dermedten állt, teljesen mozdulatlanul, leszámítva a bizarr könnyeket, amelyek végiggördültek az arcán. Soha nem sírt, de mostanában, a fenébe is, mostanában nagyon sokszor elvesztette a fejét.

Bár senki sem volt az irodájában, aki láthatta volna, vagy bárhol máshol a közigazgatási főhadiszálláson, megszokásból felemelte a jobb karját és a hálószobájába villant.

A vicces az volt, hogy amikor már ott volt, nem is emlékezett pontosan, hogy mi a fenéért jött. Miért villant ide?

Ó, igen, hogy egyedül legyen, amíg sír.

Csakhogy most nem volt kedve hozzá.

A hálószoba kerek volt, egy másik kisebb rotunda. Pontosan középen volt az ágya, fejtámla nélkül, csak egy diszkógömb lógott a hatalmas mennyezetről, úgy tíz lábnyira az ágytól. Most egy korszak hiányzott neki: tükrök, villogó fények, a rengeteg táncparketten forgó test.

Olyan nehéznek érezte magát, mintha néhányszor fejbe verték volna egy fadeszkával.

Át kellett öltöznie az éjszakai sötét foltban végzett munkájához. Már legalább két órája, vagy még régebb óta kellett volna ott lennie, a hálótér sötét ösvényeit járva, Darian Greaves fénynyomai után kutatva. A nyomok végére érve meg kell akadályoznia, hogy a szemétláda még több nemzetközi halál vámpírjait küldjön az Estrella-hegyi háborús komplexumába.

Remélte, hogy ha eljön az idő, ő maga küldheti őt a kárhozatba. Erre szüksége volt. Tudnia kellett, hogy amikor meghal, akkor tényleg halott lesz.

A szekrénye felé fordult, amelyben a gondosan válogatott hálóruhákat és a puha lila köntösöket tartotta; ezeket akkor viselte, amikor a nyugágyon nyújtózkodott és eljegyezte a sötétedést. Volt egy külön szobája az ősi ruhadarabjainak: a tollaknak, a bőröknek, az összes jó cuccnak, ami mindenkit kellőképpen kizökkentett a környezetéből, hogy pszichológiai előnyt biztosítson neki.

Mindig is kereste az előnyt.

Intett egyet az aktuális ruhája előtt, elküldte a csirketollakat és a bőröket a kedvenc mosodájába, a Murphy's-be a Centralon. Bőrre specializálódtak, a legtöbb harci felszerelést ők csinálták a Vér Harcosai és annyi Milícia Harcos számára, ahányan csak meg akarták fizetni a magas áraikat.

Elejtett néhány káromkodást, aztán körbefordult, meztelenül, mint a szar. Még néhányat kiengedett, miközben a szekrényébe bámult, aztán döntésre jutott, és a levegőbe kiáltotta. – A pokolba is, ha elküldöm Marguerite-et az istenverte, kibaszott Superstition-hegyi látnokok erődjébe. Nem fogom megtenni!

–     Szép leszállópálya, bébi.

Endelle megmerevedett. Ismerte ezt a hangot. James mondta, hogy jön, de bassza meg! Sosem hitte el igazán a mesét, hogy a férfi valóban túlélte a halálát, hogy Luchianne valahogy megmentette a szánalmas seggét.

Ez nem lehetett igaz. Kurvára nem lehetett igaz.

Megfordult, mint valami hülye színésznő a színpadon, valamiféle széles ívben, félig lehajolva.

De ott feküdt az ágyán, könyökét behajlítva, kezét a feje oldalán megtámasztva. Farmer volt rajta, cipő nélkül, és egy feleségverő pólót viselt, minden bizonnyal azért, hogy megmutassa tökéletesen formás, bowlinggolyó alakú vállát, bicepszének abszolút zabálható szélességét, és a mellkasán végigfutó fekete szőr szexi vonalát. A nőnek valósággal összefutott a nyál a szájában.

A férfi tekintete az ágyékára esett, félig lehunyta a szemét. – Igen, szép leszállópálya.

Endelle tudta, hogy jó teste van és nem volt szerény, egy kicsit sem. Helló! Mardi Gras!

Szóval csak egyetlen oka volt, amiért fel akart öltözni: hogy tudassa ezzel az arrogáns seggfejjel − ez a bolt zárva van.

–   Neked halottnak kellene lenned, Braulio. Láttalak meghalni, baszd meg! A pokolba is, a karjaimban tartottalak. Azt hittem, én magam fektettelek a halotti máglyára. Szóval mi volt az, amit elégettem? Kinek a hamvait szórtam szét a Tanganyika-tó tó fölött? Mi volt az, valami kibaszott klón?

Megvonta a vállát.

A férfi az ágyán feküdt, volt képe csak egy vállrándítással elintézni, az egyik váll felemelésével, tehát még csak nem is teljes vállrándítással, hanem egy féllel.

–     Valami ilyesmi – mondta. – Hé, gondoltam, örülni fogsz, ha meglátsz.

–     Húzz a picsába!

–     Ó, bébi, ne légy már ilyen.

Visszafordulva a szekrényéhez lehúzott a fogasról egy lila ruhát. Ki volt akadva. Királyi módon. Ó, bébi. Ó, bébi. A francba, a francba, a francba, a francba, a francba.

Meglengette a kezét, és egy másodperc töredéke múlva az ujjatlan ruha eltakarta, azzal a különbséggel, hogy a feje az egyik karnyílásból lógott ki. Igen, ennyire ki volt akadva.

Csalódottan felkiáltott, ismét intett a kezével.

Ezúttal a ruha oda került, ahová kellett.

Felemelte a karját, egyenesen a legszentebb szentélyébe villant, a kis szentélybe, ahol a sötét foltbeli munkáját végezte. Senki sem jelenthetett meg odabent, kivéve persze a kibaszott Hatodik Földi felemelkedőket.

Egy légmozgás elárulta neki, amit tudnia kellett.

Nem törődött a valaha élt legfélelmetesebb Vér Harcosa jelenlétével, aki egykori szerelmi rabszolgája is volt. Kinyújtózott a nyugágy hosszán, kezeit a hasára kulcsolta, felkészült rá, hogy kilője magát a netovábbra. Ekkor egy kezet érzett a kezei tetején.

Kinyitotta az egyik szemét. – Hagyj békén, Braulio! Nem tudom, észrevetted-e, de most nem vagyok különösebben elragadtatva, hogy látlak.

–     Arra gondoltam, dughatnánk, hogy egy kicsit enyhítsünk az itteni helyzeten.

–     Álmodj csak, seggfej!

– Van néhány új mozdulatom. – Megvonogatta vastag fekete szemöldökét, megmozgatta a hasizmait. – Tanultam egy-két dolgot az elmúlt háromezer évben.

–     Megtanultad megdugni magadat, mert jelenleg csak ennyi akciót látok nálad.

A férfi nevetett. – Nem változtál.

–  És te még mindig egy arrogáns pöcs vagy. Szóval hadd könnyítsem meg a dolgodat. Nem kaphatsz meg engem, Braulio, úgyhogy ha nem azért jöttél, hogy segíts a mi szaros kis háborúnkban, akkor azt javaslom, hogy vidd magad és azt a dudort a nadrágodban bárhová, csak ne ide.

Lehunyta a szemét.

–     Jaj, bébi – nyafogta.

Kinyitotta a szemét, összepréselte az ajkait, majd felállt a kanapéról, hogy szembe nézzen vele. – Ó, bébi? Hány éves vagy, tizenhat?

–     Lehetnék, ha ezt szeretnéd.

–     Annyira tele vagy szarságokkal.

–     Ó, bébi!

Oké, már túl sokszor csinálta. Szóval minden természetfeletti gyorsaságával, amit csak tudott, egy jobb horgot dobott, ami a legjobbakkal vetekedett.

De észrevette, hogy csak a férfi kezét találta el, ami aztán az ökle köré zárult.

–     Ez fájt volna, Endelle.

Túl közel volt hozzá. Kellemes illata volt, valami ismerős, mint a szantálfa vagy valami igazán friss kölni. Telt, érzéki ajkai voltak, de rohadtul inkább választotta volna az egyik legnagyobb játékost, akit az északi törzsek valaha is kitermeltek.

Visszahúzta az öklét, majd elfordult a férfitól. – Jól van, legyen. Miért vagy itt? Miért jöttél hozzám ma este?

–     Megakadályozom, hogy hibát kövess el.

Visszanézett rá, a férfi egy telefont tartott a kezében, az ő telefonját. – Mi a faszom?

–     Fel kell hívnod Owen Stannettet és meg kell egyezned vele Marguerite-ről.

Tehát mindent tudott erről a szarról. – Nem tudom és nem is akarom. A döntést már meghoztam. Nem fogom bántani Thorne-t.

–     A hűséged megható, de hozd meg azt a rohadt döntést.

Erre a nő összehúzta a szemét. – Miért? Miért kellene? Miért kellene megtagadnom Thorne-tól a nőjét? Miért?

–   Tudod, hogy miért. Hozzá kell férned a jövő folyamaihoz... most. – Összeszorította a szemét, mintha hirtelen fájdalmai lettek volna. – A francba. Lejárt az idő.

Nem emelte fel a karját, egyszerűen csak kurvára eltűnt, ezzel egy időben a telefonja leesett a márványpadlóra.

Még néhány káromkodást engedett el az ajkáról.

Felemelte a telefont, és meglepődött, hogy nem tört össze az ütközéstől. Megforgatta a szemét. Megkocogtatta a képernyőt.

Amikor Owen hangja jelentkezett a vonalban, azt mondta: – Rendben, te rohadék, kössünk üzletet. Mennyire akarod Marguerite-et?

 

* * *

 

A túlságosan kora reggeli órákban, a hajnal szürke részében Marguerite ott állt Quena nővér előtt.

Mély álmából ébredt, az első gondolata Thorne volt − hogy talán visszajött, mennyire örült neki. Ráfért már egy jó kis bukfenc az eltelt nap után.

De Thorne nem jött be a szobába, és hála Istennek, volt annyi esze, hogy befogja a száját. Az utolsó dolog, amit ebben a helyzetben akart, hogy Thorne bajba kerüljön.

Így is az volt a legrosszabb érzése, hogy végre bekövetkezett az, amitől a legjobban félt.

Száz év alatt soha nem fordult elő, hogy egy csapat rangidős devotícia keltette fel az ágyából, és hivatalos stílusban egészen Quena nővér irodájáig meneteltek vele.

Most, ahogy szembenézett a Vallásos Barmok Magasztos Rendjének főadminisztrátorával, a kezét mélyen a látnokok talárjának ellentétes ujjaiba csúsztatta, hogy elrejtse remegő kezét.

Quena nővér felállt masszív bojtorjánfa íróasztalától. Homlokán mély, állandó barázdák húzódtak, mintha olyan felelősséget viselne, amelyet senki más nem érthet meg.

–     Tudod, milyen fáradságosan törekedtünk arra, hogy felkészítsünk téged a Második Föld kiemelkedő látójaként végzett áldásos szolgálatodra. Nos, úgy tűnik, az égiek rád mosolyogtak. Tehetségedről tudomást szereztek a Felsőbb Hatalmak. – Elmosolyodott.

A fenébe! A nővér tényleg mosolygott.

Akkor ez nem Thorne-ról szólt.

És mi volt ez az egész baromság a Felsőbb Erőkről?

Ó, Istenem.

Ó, a francba.

A végzet érzése söpört végig rajta. Ahogy minden jó Látó tenné, kinyitotta az elméjét, és a közelgő jövőjének képei végigsöpörtek rajta: bezárva a Látók lakhelyén, a babonák közepén, kiközösítve a társadalomból, szigorú időbeosztásra és hallgatási fogadalmakra kényszerítve, és egy olyan őrlődő rutinhoz láncolva, amelyben folyamatosan a jövőbe kell néznie a Halandók és a Második Föld érdekében.

Quena nővér folytatta: „Őnagysága” áthelyeztet téged a Látók Erődjébe, a Mennydörgés Istenhegyre. Valóban, micsoda megtiszteltetés! El sem tudom képzelni. – Vörös szín virult mindkét sápadt arcán. – Természetesen mindig is reméltem.

Marguerite hallotta, ami felért egy halálos ítélettel és megrázta a fejét. Tovább rázta a fejét, és nem hagyta abba.

–  Látom, hogy el van ájulva a rábízott áldás nagyságától. Megértem. Nem tartod magad méltónak rá, és valóban, tekintve a rituálék, imák és tanulás közbeni általános lelkesedés-hiányodat, nem vagyok meglepve. De a mostani hallgatásod megtisztel téged, és teljesen meg vagyok győződve arról, hogy bármilyen múltbeli hibáid is voltak, bármilyen mély, kikezdhetetlen hibákkal rendelkezel, fel fogsz nőni a feladathoz.

–   Nem. – Megrázta a fejét. – Nem. Nem akarom ezt tenni. Nem megyek el. Nem fogok. Nem kényszeríthetsz rá.

–  Nyugodjon meg, Marguerite nővér. A kötelességed mindig elsőbbséget élvez a vágyakozással szemben. Ezt te is tudod. Különben is, a szüleid már jóváhagyták az áthelyezést. Nem egészen öt perce beszéltem velük. Nagyon büszkék erre a teljesítményre. Megrendeltem a kitüntető harangokat, dokumentumokat és szalagokat. Részt vesznek majd egy ünnepségen, amelyet az egész Második Társadalom megtekinthet az egész világon. Úgy tűnik, nem igazán érti ennek az elismerésnek a nagyságát. Örülnie kellene. Ilyen módon szolgálatot tehet, ez minden, amire egy önhöz hasonló képességű nőnek vágynia kellene.

Tovább rázta a fejét. – Nem, nem, nem megyek. Nem. Nem kényszeríthetsz rá. Senki sem kényszeríthet. Inkább eszem koszt. Inkább Darian vérét iszom.

Quena nővér rémülten hátrált meg. – Marguerite nővér! Hagyj fel az ilyen közönséges dolgokkal.

De Marguerite vadul folytatta: – Nem. Nem. Nem fogok egy csapat vén finggal dolgozni a kolostorban. Nem kényszeríthetsz rá. Előbb meg kell ölnöd.

Quena nővér csapongani kezdett az íróasztala körül. Lebegett. Hangosan érthetetlen dolgokat kiabált. A szoba megtelt vörös köntösökkel, amelyek Marguerite felé rohantak, és lefogták. Kezeket érzett a fején, amelyek hátra, hátra, hátrakényszerítették.

Quena nővér Marguerite homlokára tette a kezét.

A bénulás gyorsan jött.

Még a nyelve is mozdulatlannak bizonyult. Thorne − sikoltotta gondolatban. Semmi jel sem tért vissza hozzá. Hogyan is történhetett volna? Soha nem osztotta meg vele a vérét vagy az elméje mélyét, csak a testét. Soha nem lenne képes megtalálni vagy meghallani őt, vagy tudni, hogy min megy keresztül. Megint magára maradt, egyedül van. Nem tudta elviselni.

De volt még valaki, aki talán tudna segíteni rajta. Fiona! − kiáltotta. Segítség! Fiona, komoly szarban vagyok! Fiona, segítened kell nekem!

Nem kapott levegőt. Nem is érezte, hogy a tüdeje emelkedik és süllyed.

–     Görcsöl.

 

***

 

Fiona hanyatt fekve ébredt, a felbukkanó hajnalt bámulta, nehéz súly nehezedett a mellkasára. A levegő hűvös volt az arcán és a vállán is.

Pislogott és lenézett. Jean-Pierre karjai ölelték át. Eltolta a férfi karját, próbált rájönni, mi ébresztette fel.

Felült.

–   Mi a baj, chérie?

A lány a férfira pillantott. Egyik könyökére támaszkodva megdörzsölte a szemét és valamit zagyvált franciául.

–   Tessék? – kérdezte a lány.

–   Ó. Néha, amikor felébredek, a francia jut eszembe. Azt mondtam, már hajnalodik. A harcosok már majdnem befejezték a harcot. Miért vagy nyugtalan? Nem aludtál jól?

Lesimította a paplant az ölébe. – Nagyon jól aludtam, köszönöm, de úgy ébredtem, hogy valami nagyon nem stimmel. Csak azt nem tudom, mi.

–   Próbálj meg egy pillanatra megnyugodni. Nyugtasd le a gondolataidat.

Fiona felsóhajtott, és lehunyta a szemét. Belélegezte a friss levegőt, amelynek platán és Oak Creek illata volt. Aztán, mintha a nagy távolságból, valamiféle sírós-sikoltó hangot hallott volna, nagyon halkan: Fiona, segíts!

Felpattant a szeme. – Ez Marguerite. Bajban van.

–     A nő a zárdában? Thorne nője?

–     Igen, de a telepátiája olyan gyenge. Megpróbálok közelebb kerülni hozzá. – Ismét lehunyta a szemét, hagyta, hogy a telepátiája addig terjedjen, ameddig csak akar, abba az irányba, amerre csak akar.

Egy pillanattal később Marguerite mellett érezte magát. Itt vagyok, küldte.

Megbénultam, érkezett vissza hozzá.

Hogy érted ezt?

Nem tudok megmozdulni. Nem tudok hangosan beszélni. Valamiféle ruhába vagyok kötözve. Valamilyen járműben vagyok, mint egy mentőautóban. Kérlek, mondd meg Thorne-nak. Átszállítanak a Superstition Mountain Seers erődbe.

Jaj, ne... Hogy lehetséges ez? Szólunk Thorne-nak. Beszélhet Endelle-lel, és megváltoztathatja ezt.

Szünet következett. Endelle jóváhagyta ezt a kibaszott áthelyezést. Az ő ötlete volt.

Marguerite, nem tudom, mit tegyek. Hogyan segíthetnék neked? Mondd meg, mit tegyek.

Újabb szünet, de ez kevésbé tűnt kétségbeesettnek, mintha kevesebb telepatikus zaj lett volna a háttérben. Érezte, hogy Marguerite gondolkodik.

Végül Marguerite azt küldte: Telepatikus kapcsolatot alakíts ki velem. Így bármikor elérhetlek, és te is elérhetsz engem. Megtennéd?

Fiona ölében összekulcsolta a kezét, erősen tartotta magát. Marguerite éjjel-nappal hozzáférést akart a telepátiájához. A kapcsolat összekötné őket. Fiona nem akarta, hogy megkötözzék. Nem akarom, hogy megkötözzenek... senkihez sem. Százhuszonöt évig voltam vérrabszolga. Én... nem tudom, hogy képes vagyok-e erre.

Újabb szünet. Marguerite hangja Fiona fejében ezúttal halkabb volt. Száz évig voltam csapdában. Megértem, hogy honnan jöttél. Bassza meg! Vajon mentális sóhaj követte? Marguerite folytatta: Nem fogom rád erőltetni. Annyira elegem van abból, hogy minden szarságra kényszerítenek. Owen Stannett korábban a zárdában volt. Rávett, hogy vegyem fel a saját jövendőbeli szalagomat. Utáltam, utáltam, hogy erre kényszerítettek. És ami még rosszabb, az a szalag olyan kibaszott szimbólumokkal volt tele, hogy nem értettem, mit jelent, vörös és fekete lángok és egy kavargó kék magasan az égen. Beszippantott az a fura örvény. Szóval nem, felejtsd el a kapcsolatot. Nevetés következett. Különben is, úgy hangzik, mintha csak a nevedet kéne elkezdenem kiabálni és máris idejössz hozzám.

Fiona felnevetett. Azt hiszem, igazad van. De...

De mi?

Fiona szíve dobogni kezdett a mellkasában. Szédült. Azt mondtad, fekete lángok?

Vörös és fekete. Miért? Várj. Emlékszem, hogy egy nem régi látomásban hallottam az „obszidián láng” szavakat. Tudod, hogy ez mit jelent?

Fiona úgy érezte, hogy libabőr fut végig az egész testén, megborzongott. Jean-Pierre odalépett mögé, és meleg karjával körülölelte. A lány ellazult a férfihez simulva. Olyan átkozottul figyelmes. Tényleg nem segített a jelenlegi szorult helyzetükön.

De percekig tartott, amíg mindent elmagyarázott az obszidián-lángról. Miközben Jean-Pierre ölelte és melegen tartotta az egyre világosodó égbolt alatt, beszélt az arany fajtájáról és az Alisonnal való gyakorlásról; a legutóbbi hondurasi csatáról, és arról, hogy telepatikusan utazott Jean-Pierre-rel, sőt, segített neki visszaverni egy Felső felemelkedő támadását.

Jean-Pierre-rel vagy? kérdezte Marguerite. Úgy értem, mintha együtt lennétek? A nője vagy?

Fiona érezte, hogy kipirul az arca. Igen, azt hiszem, az vagyok. De nem akarok az lenni. Megrekedtünk ebben a breh-hedden dologban. Hallottál már róla?

Igen, és hála Istennek, Thorne és köztem nem ez a helyzet. Csak egy másik módja a csapdába esésnek, ha engem kérdezel.

Pontosan. Fiona megkönnyebbülten fellélegzett. Végre valaki megértette, mit érez.

Várj egy percet, küldte Marguerite. Le tudod írni ezt a Felső felemelkedőt? Talán ugyanaz, mármint az, amelyik a Teremtő kolostorában volt.

Fiona visszanézett Jean-Pierre-re, aki ebben a pillanatban lehajolt, hogy megcsókolja a csupasz vállát. Újabb, ezúttal más jellegű borzongás szaladt végig a hátán. – Jean-Pierre. Hagyd ezt abba! – De még ő is látta, hogy a parancsa mögött kevés erő van. Amikor a férfi folytatta, kicsit határozottabban szólalt meg. – Marguerite-tel beszélek. Azt hiszem, ő az obszidián-láng vörös változata lehet.

Jean-Pierre szemei elkerekedtek. – Valóban?

Ó, miért kellett ennek a férfinak ilyen jóképűnek lennie. Megnyalta az ajkát, nyelt egyet, és igyekezett a tárgyra koncentrálni. – Marguerite tudni akarja, hogy nézett ki a Felső felemelkedő. Látta őt, a jövőbeli áramlatokban, közvetlenül a támadás előtt, a kis Helena keresztelőjén. Úgy gondolja, hogy talán egy és ugyanazok.

– Nem láttam, csak egy-két másodpercre. Mi bántottuk őt, te és én, Fiona. Megégettük az alsó lábszárát, mindkettőt. Hátrafelé repült. Nagyon sötét haja volt. Emlékszem rá: nagyon sötét, nagyon hosszú és göndör. Elég jól nézett ki, azt hiszem. Egyenes, keskeny orra volt.

A lány az arcára tette a kezét, és bólintott, majd elküldte ezeket a részleteket Marguerite-nek.

Marguerite hangja a fejében szolid ütésként tért vissza. Biztosan ugyanarról a férfiról van szó. Én pontosan úgy írtam volna le, ahogy a harcosod tette. Egyedül a levitáció segítségével tartotta magát a levegőben, magasan a levegőben, szárnyak nélkül, hogy felülről nézhessen le a csatára. Így láttam az összes halál vámpírját mozogni azon a szaros szabadtéri kápolna előtt.

Hadd mondjam el Jean-Pierre-nek.

Hajrá!

Fiona elvonatkoztatott a Marguerite-tel folytatott beszélgetéstől, és ismét Jean-Pierre-re összpontosított. A férfi félrelökte a hosszú haját, és megcsókolta a bal felső szárny-nyílását. A lány halkan vett egy mély lélegzetet, és felzihált. – Ó, Istenem – suttogta.

Mi folyik itt? kérdezte Marguerite.

Fiona gondolkodás nélkül elküldte: Jean-Pierre az egyik szárny-nyílásomat csókolgatja. Ó, a francba, nem kellett volna ezt mondanom.

De Marguerite halkan morgott. Ez a kibaszott legjobb.

Marguerite, húzta el a száját, és megpróbálta megfeddni.

Ne legyél már ilyen pipa rám. Különben is, ha egy szárnyadat csókolgatja, talán abbahagyhatnánk.

Még nem. El akarom mondani Jean-Pierre-nek, amit mondtál.

Ismét kihúzta magát, de ezúttal oldalra fordult, ellökte a férfit a hátától. – Abbahagynád?

A férfi kuncogott, a feje mögött összekulcsolta a kezét. – Rendben van.

–  Ez fontos. Oké, szóval elmondom, mit mondott. – Átadta az összes információt arról, hogyan lebegett a Felső felemelkedő magasan a levegőben.

Jean-Pierre füttyentett. – A Felső Dimenziókban nagyon sok erő van. Nem vagyok meglepve.

–  Mit gondolsz, mit kellene tennünk − mármint Marguerite-tel? Mi van, ha ő egy obszidián-láng?

–   Szerintem beszélnünk kell Endelle asszonnyal és Thorne-nal. Ez megváltoztathatja az erődbe való áthelyezést.

–   Úgy gondolod?

–   Mit gondolsz, Endelle melyiknek örülne jobban? Egy tehetséges Látónak, akihez részlegesen hozzáférhet, vagy egy obszidián-lángnak, aminek bármikor parancsolhat?

Fionának eszébe jutott Endelle szélsőséges viselkedése, ahogy végigugrott az irodáján, amikor rájött, hogy mi is Fiona valójában. – Értem, mire gondolsz. Elmondom Marguerite-nek. Szólnál Thorne-nak is? Mélységesen sürgősnek érzem a dolgot.

–   Bien sur, chérie. Természetesen. Már most megteszem. – Kinyújtotta a kezét, és a tenyerébe villantotta a telefonját.

Fiona még egyszer elfordult, hogy elölről nézzen, bár érezte Jean-Pierre meleg tenyerét a háta közepén, miközben mély hangja magyarázatot morajlott Thorne-nak.

Még egyszer belemerült az elméjébe, és tudatta Marguerite-tel mindazt, amire készülnek. Majd tájékoztatlak. Tudod, most jutott eszembe valami. Hadd próbáljam meg felvenni veled a kapcsolatot. Hadd távolodjak el tőled, és lássuk, el tudlak-e érni úgy, ahogy te elérsz engem, jó?

Persze. Én nem megyek sehova, baszd meg.

Ezen Fiona felnevetett. Nem tudta, hogy talán az volt-e az oka, hogy mindketten ugyanolyan szörnyen hosszú fogságban voltak, de Marguerite tetszett neki, káromkodás ide vagy oda. Kezdett eltávolodni, egyre közelebb húzta a telepatikus szálat Sedonához, míg végül érezte, hogy majdnem visszapattan. Egy dolgot biztosan tudott, a sok gyakorlás javította a képességeit.

Marguerite, küldte. Várt. Semmi sem történt. Remek. Most mit tegyen?

A telepatikus szálra koncentrált, és egy kicsit meghosszabbította. Egészen konkrétan arra fókuszált, amiről tudta, hogy a nő érzékelte, amikor gondolatról gondolatra kommunikált vele. Aztán éles parancsszóval kimondta a nevét: Marguerite!

Mi a franc! Miért kiabálsz velem?

Fiona ismét felnevetett. Annyira sajnálom. Oké, még egyszer megpróbálom, de azt hiszem, rájöttem.

Visszahúzta a fonalat, amíg az a helyére nem pattant. Vett még egy mély lélegzetet, ismét lehunyta a szemét, és koncentrált. Ezúttal, amikor kitolta a fonalat, olyan halk hangon küldte, amilyen halkan csak tudta: Marguerite, ott vagy?

Sokkal jobb, idióta nőszemély.

Megnevettetsz engem.

Jól van. Már csak egy dolog van. Owen Stannettnek rengeteg hatalma van, ami azt jelenti, hogy valószínűleg pajzsot kapott az erődben. Nem tudom, hogy tudunk-e majd kommunikálni.

Nem tudom, hogy tudunk-e kommunikálni. Oké, rendben. Nos, lépésről lépésre haladunk. Hol hallotta ezt korábban?

Most már visszavonulok. Édes Jézusom, ezek a ribancok bedrogoztak tegnap este, aztán megbénítottak ma reggel. Ha valaha is kijutok az erődből, felgyújtom azt a rohadt kolostort.

Hajrá kislány, küldte Fiona.

Te jössz, kislány? Tényleg? A szarkazmus nem csöpögött, hanem áradt.

Hé, Endelle mindig ezt mondja, amikor lenyűgözi valami, amit tettem.

Nos, akkor, ha Endelle mondja... Még több áradó szarkazmus.

Rendben, akkor... Jól van, rendben. Jean-Pierre megkocogtatja a vállamat. Azt hiszem, pár perc múlva indulunk Thorne-hoz. Amint megtudok valamit, jelentkezem.

Rendben. Ez egy mentális ásítás volt? Később, édesem.

Igen, Fiona határozottan kedvelte Marguerite-et. Viszlát!

Visszahúzta a fonalat.

A szíve nevetségesen felmelegedett, mintha most szerzett volna egy új barátot.

Jean-Pierre felé fordult. A férfi tekintete a lány melleire esett, és eltolta tőlük a paplant. A férfi felsóhajtott. Amikor megszólalt, a tekintete továbbra is a lány mellbimbójára szegeződött, amelyről tudta, hogy gyöngyként húzódott össze a hűvös reggeli levegőben. – Thorne öt perc múlva látni akar minket. Endelle-ét is magával hozza.

A lány már épp bólintott és fel akart állni a matracról, de a férfi hátralökte, mielőtt tiltakozhatott volna; a férfi szája a mellére tapadt, pont a megfelelő nyomással szopogatta, nem túl erősen, nem túl enyhén.

A lány háta meggörbült. A fenébe is, a harcosa gyorsabban tudta felpörgetni, mint a villám.

A lány felnyögött, majd a férfi vállát lökdöste. – Abbahagynád ezt?

A férfi szája leugrott a melléről, és felnézett rá azokkal a nagy szemekkel. Olyan szépnek, sőt boldognak, szinte ellazultnak tűnt.

–  De a melleid olyanok nekem, mint az étel, egy isteneknek való lakoma, én pedig egy éhező férfi vagyok.

Nem volt más, mint a két lábon járó kísértés. Ó, édes Istenem. Nagyot nyelt. – Most már csak négy perc harminc másodpercünk van, hogy felöltözzünk, fogat mossunk, és mozgassuk a seggünket az adminisztratív főhadiszállásra.

–  Nem kérsz előbb egy kis kávét? – A férfi olyan ártatlanul nézett, hogy a lány bedőlt neki.

–   Nincs időnk kávézni. Ó, úgy érted, kávéra, mint... Jean-Pierre, micsoda gazember vagy!

A nő felemelte a karját és egyetlen további magyarázat, vagy vita nélkül egyenesen a férfi fürdőszobájába villant és beugrott a zuhany alá. Öt perc vagy nem öt perc, ő nem megy a főhadiszállásra zuhanyzás nélkül. 

Lexy