Caris Roane: Born of Ashes - XXIII. fejezet

 

„A breh-hedden mindig feltárja a pillangót.”

–     Közmondások Gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

 

23. fejezet

 

Jean-Pierre sokáig nem mozdult. Fionát a karjában tartotta, képtelen volt elengedni, vagy azt javasolni, hogy vonuljanak vissza a hálószobájába, vagy bármi mást. A béke tartotta mozdulatlanul, olyasmi, amit már nagyon régóta nem érzett, utoljára talán jóval a forradalom előtt.

Tartotta a pillanatot, ahogy Fionát is, élvezte, és azt kívánta, bárcsak örökre megállíthatná az időt. A légzése nagyon mély volt, olyan, mintha a földbe nyúlnának, és minden jót visszahúznának a testébe.

Teljes szívéből szerette Fionát.

Olyan volt neki, mint a csillagok, egy hatalmas univerzum, amit megismerhetett és felfedezhetett.

Akkor már tudta mire vágyik vele, mi elégítené ki most a lelkét.

–   Az imént jöttem rá – mondta – annyira elfoglaltak voltunk, hogy nem mutattam meg neked a házamat, csak egy-két szobát. Szeretném, ha most az egészet megnéznéd.

Fiona felemelte a fejét. – Szeretném. – Elhúzódott a férfi karjából, majd megfogta a kezét.

A férfi szobáról szobára vezette, végig az üvegből és fából készült építmény területén, amit az elméjével tervezett és a kezével épített; több vendégszobán, egy médiaszobán, egy nagy borospincén, amely mélyen a föld alatt volt. Megmutatta a szekrényt, ahol a harci repülési felszerelését és a fegyvereit tartotta, majd ismét a dolgozószobát és a nagy télikertet, amely tele volt növényekkel és fákkal a világ minden tájáról.

Becsukta az üvegajtót, körülnézett, és azt kérdezte: – Miért van az az érzésem, hogy egy nagyon nagy kört jártunk be?

–  Mert így van. – A férfi egy boltíves faajtó irányába mutatott. – Ez itt... a házam középpontja.

Olyan furcsán érezte magát, amikor kimondta a szavakat. A szíve zakatoló hangot adott ki a fülében, amikor kinyitotta az ajtót, és szélesre tárta a nőnek, hogy az beléphessen előtte. Ez a szoba, amely nem is volt egészen szoba, különleges jelentőséggel bírt számára. Amikor nem tudott aludni, ide jött. Az elmúlt öt hónapban gyakran járt itt.

–     Ezt hívom én „platánszobának”.

Nem ment messzire, csak néhány métert. Felnézett és zihált. Lenézett, és ugyanezt tette.

Újra felnézett.

A szobát kitöltő és magasan a fejük fölött elágazó arizonai platánfa épp csak elkezdett lombot hajtani, talán 18 méter magas lehetett. A kéreg még mindig fehér volt a téltől.

A fa már akkor megnőtt, amikor a házának ezt a részét építette. A kb. 12 méter átmérőjű tér teljesen nyitott volt az ég felé, és évszaktól függetlenül ki volt téve az időjárásnak.

Egy hatalmas ág egészen alacsonyan, derékmagasságban nőtt. – Gyakran ülök ennek az alacsonyabb ágnak a hajlatában és meditálok, vagy legalábbis megpróbálok, amikor elszökik előlem az álom.

Az arcára tette a kezét. – Olyan gyönyörű – suttogta.

Nem volt fényszennyezés, ami akadályozta volna a fekete éjszakai égbolt látványát. A 3 méter magas vörösfenyő falakon sem voltak ablakok.

–     Örökké itt tudnék maradni – mondta még mindig halk hangon.

Ennél édesebb szavakat nem is mondhatott volna.

Ismét lenézett, tett néhány óvatos lépést. Nem hibáztatta a lányt. A padló vastag, nagyon drága üvegből készült panelekből állt, amelyeket acélgerendák támasztottak alá, tökéletesen biztonságos volt, de a zuhanás illúziója mégis ott maradt. Néhány évtizeddel ezelőtt létrehozott egy csatornát, amely az Oak Creek vizét egy második patakhoz irányította, hogy ez a kerek központi szoba az áramló víz fölött függjön. Egy szigetet tartott fenn a fa körül.

Fent az ég, lent a víz, középen egy fa, amely él és növekszik.

Tovább sétált, amíg a fa közelében nem állt. – Úgy érzem, mintha a világegyetem középpontjában lennék.

–     Az enyémnek te vagy a középpontja.

A nő szembefordult vele. Felsóhajtott és elmosolyodott.

A férfi odament hozzá, a szíve megtelt. A karjába vette és mélyen megcsókolta. A lány hozzá hajolt, és a bájos, édes croissant illata egyre magasabbra emelkedett, hogy körülvegye és elnyelje a férfit.

–     Szóval, a breh-hedden?

–     Oui.

A lány körülnézett. – Arra gondoltál, hogy itt csináljuk végig?

–     Nem a breh-hedden-re gondoltam, amikor idehoztalak, de lehet, hogy igazad van. – Félkörben megfordult, majd vissza. – Ebben a szobában meditálok. Nézem a csillagokat, élvezem a hűvös levegőt, az alattam folyó patak hangját. Nyáron a fa teljesen lombos és illatos. Szeretném ezt itt is csinálni, de ‒ mi az? Nagyon tágra nyílt a szemed.

–     Jean-Pierre, leengednéd a szárnyaidat?

–     Úgy érted, most rögtön? Itt?

Fiona bólintott. – Én... még sosem láttam ilyet. Úgy értem, láttam már, de közelről még soha. Azon gondolkodom, hogy talán láttam, ahogy a szárnyak kibontakoznak...

Megkerülte a férfit, a hátához lépett. Amikor a nő kezével végigsimított a szárnynyílásokon, a férfi élesen vett levegőt. – Très érzékeny, chérie, különösen az érintésedre. – A férfi még mindig viselte a repülőfelszerelését, így a szárnyak teljesen szabadon voltak.

–     Szexuális – jelentette ki a lány.

–     Ilyenkor igen.

Hallotta a lány sóhaját.

–     De oui, szívesen leengedem a szárnyaimat neked.

–  Köszönöm – suttogta ismét, ezúttal szinte áhítattal. Érezte, hogy Fiona ajkát a hátához nyomja, a szíve megakadt a gyengéd gesztustól. – Csak még egy dolgot kell kérnem.

Már azelőtt tudta, mielőtt a lány megkérdezte volna. – Azt kívánod, hogy ruha akadálya nélkül vonjam fel a szárnyaimat.

Hallotta a nő halk sziszegését. – Igen. – Fiona illatának kísérő kavargásától elmosolyodott.

Eltüntette magáról a harci ruháját és a szekrényébe küldte. A hűvös levegő odafentről végigáramlott a testén.

A lány keze megtalálta a derekát, és ő a sajátjába kapta őket. Igen, a szíve olyan nagyon megtelt.

A hátára összpontosított. Két évszázada kapta meg a szárnyait; a folyamat olyan volt, mint a légzés, és általában néhány másodpercig tartott, néha kevesebb. De azt akarta, hogy a lány mindent lásson, és ha akarja, a hátát is megtapogathassa a folyamat során, ezért lassan haladt.

–     Megérintheted a hátamat, ha szeretnéd. Csak ne feledd, hogy a nyílások be fognak nedvesedni, de persze minden érintésed olyan, mint a tűz.

–     Rendben – motyogta a lány.

Hagyta, hogy az izmok és a szövetek V alakban megduzzadjanak a hátán. A szárnynyílások bizseregtek, a gerince tövében izgalmat érzett. Az évek során persze megtanulta, hogy a farka ne reagáljon, ne merevedjen meg, mert a szárnyak kiengedése nagyon közel állt a szexuális élményhez. De mivel Fionával volt, és érezte a saját izgalmi állapotát, hagyta, hogy a teste úgy reagáljon, ahogyan akart.

Nagyon gyengéden érezte a kezét a hátán, és még egyszer az ajkait, ahogy újra és újra megcsókolta.

A torka összeszorult, ahogy a nő iránti vágya egyre fokozódott. Mély lélegzeteket vett, meghosszabbítva a pillanatot, hogy Fiona felfedezhesse. Nehezére esett, amikor megérintette a nyílásokat, majd megnyalta az egyiket.

–     Ne, chérie – kiáltotta. – Vagy nem tudom irányítani, amit csinálok.

A nő visszatért a megvastagodott húshoz, közvetlenül a válla alatt, apró csókokkal, amelyek olyan érzést keltettek, mintha pillangók érintenék a bőrét. – Készen állsz a felszállásra? – kérdezte.

–     Igen.

–     Akkor engedd szárnyaidat szárnyalni.

Jean-Pierre lehunyta a szemét. Ezt megtenni a nőjéért jelentett valamit, és egy gondolattal elengedte, amit eddig visszatartott.

A szárnyai gyors mozdulatokban jöttek, ami rendkívül érzéki élmény volt, nagyon hasonlított az orgazmushoz. Így amikor teljes felszállásba húzta a szárnyait, majd tovább nyújtotta őket, hogy a feje fölött szinte összeérjenek a végei ‒ a jólét érzése áramlott át az ereiben.

–     Ó, Jean-Pierre, olyan gyönyörűek. Láttam már őket, de ilyen közelről még soha. A színük csodálatos, majdnem olyan, mint...

–  A szemed – mondta. Korábban nem gondolt erre, de igaz volt. – A szárnyaim a te szemed színét viselik, ezüst-kék.

Hallotta, ahogy a lány zihál. Szárnyait szorosra húzta, szorosan a testéhez vonta őket, hogy szembefordulhasson vele. Aztán hagyta, hogy ismét kibontakozzanak. Azt akarta, hogy Fiona lássa őket, mindent, elölről és hátulról.

A nő tekintete végigsöpört rajtuk.

–     Hatalmasok a szárnyaid. – De szemöldökét összevonta.

–     Mi az?

–     Miért nem tudom leengedni a szárnyaimat? – Fiona találkozott a férfi tekintetével, a szemét kutatta.

–     Nem tudom, chérie, de meg fog történni, amikor meg kell történnie, ezt megígérem neked.

Kétszer bólintott, aztán elmosolyodott. – Azt hiszem, most nem kellene emiatt aggódnom. – Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a tollakat. – Fáj vagy zavar téged?

–     Nem, egy enyhe érintés teljesen rendben van, de ha erősen meghúzom a tollat, az nagyon fáj.

A lány tekintete végigsimított a férfi mellkasán, majd lejjebb vándorolt. Amikor mennyei illatának újabb áradata csapott le rá, a farka, amely szintén teljes erőbedobással állt, válaszul megrándult.

A nő még egyszer találkozott a férfi tekintetével, majd felemelkedett, hogy megcsókolja, kezét könnyedén a vállára tette. – Tudsz szeretkezni így?

A férfi elmosolyodott. – Oui, chérie, egészen biztosan, de ehhez némi finomságra lesz szükség.

Fiona körbepillantott, a fejét ide-oda csóválta. – De... pontosan hogyan?

Látta a zavarodottságot a nő arcán, és gondolatban kutakodott. Egy darabka előrelátás jutott eszébe, az idő fodrozódása, ami a fejében tekergett: Tudta, mi fog történni a breh-hedden alatt, valami olyan gyönyörű, olyan rendkívüli, hogy egy pillanatra nem működött a tüdeje. Látott még valami mást is, pontosan azt, amiért a leglényegesebb erejét obszidián-lángnak hívták.

–     Fiona, meg tudsz bízni bennem? Tudnom kell.

A lány mosolygott, szinte szégyenlősen. – Természetesen bízom benned.

–     Jó. Szükséged is lesz rá.

A nő egy kis lépést hátrált. – Most már megijesztesz.

–     Valamit a karjaimba villantok.

–     Oké.

A férfi intett a kezével.

–     Ó. – Nevetett, aztán megsimogatta a kanapéjáról származó takarót. – Azt hittem, talán a zongorát akarod behozni ide. – A nő ismét kuncogott. – Oké, akkor ez mire kell?

Még egyszer összehúzta a szárnyait, megfordult, és a takarót a fa alacsony ágára terítette. – Azt akarom, hogy itt feküdj hasra. Ebben a pózban akarom befejezni a breh-hedden-t. Ennek oka van, de egyelőre szeretném megtartani magamnak. Meg tudsz bízni bennem? Megteszed ezt értem?

 

* * *

 

Fiona pislogott. Bizonyára pislogott. De az elméje gyorsan a barlangba vitte. A férfi hátulról ragadta meg és most úgy tűnt, hogy újra meg akarja tenni.

Zihált, de csak azért, mert a vágy, amit érzett, szinte csípett, olyan intenzív volt, mintha egy kéz szorongatta volna a lába között.

Jean-Pierre felnyögött, és csökkentette a távolságot. A karjaiba vette Fionát, megcsókolta, a nyelvével betört a szájába. Croissant illatod van, chérie.

Ahogy a férfi ajkai az övén játszottak, ahogy a nyelve a száját tapogatta, a nő elküldte: Ebben a pózban voltam a barlangban.

A férfi felnyögött, és még egyszer minden nagyon mélyen megfeszült, rángatott és húzott. A nő olyan közel volt, és a férfi csak csókolgatta. De akkor mi más volt az újdonság?

A férfi hátrált, a nő pedig az ág felé fordult.

Fiona megborzongott. Nem várta meg a javaslatot, egyszerűen eltüntette magáról a ruháját. Ismerte Jean-Pierre-t. Tudta, hogy mennyire szereti, ahogy hátulról nézi, ezért csípőből átvetette magát az ágon, és mezítláb az üvegpadlóra lépve széttárta a lábát.

A hang, ami belőle jött, mély, torokhangú nyögés volt. Nem lepődött meg, hogy amit először érzett, az a férfi farkának koronája volt, amely apró lökésekben, egymás után nyomódott a nyílásához, de nem egészen hatolt bele.

A férfi kezei a csípőjére kerültek, hosszú ujjai mindkét oldalán gyúrni kezdték a farpofáját. Aztán lecsúsztatta a kezeit a combjain, majd vissza felfelé. Fiona egész idő alatt érezte a férfi farkának nyomását.

A férfi föléje hajolt, megcsókolta a hátát, majd nyalogatni és szopogatni kezdte a szárnynyílásokat. A lány felnyögött és felkönyökölt, felkiáltott. Ó, igen, nagyon érzékenyek voltak. A borzongás végigfutott az oldalán.

Megragadta a széles ágat, amelyen megtámasztotta magát. Alig bírt levegőt venni.

A férfi végigcsókolta a hátát, egyre lejjebb és lejjebb, ajkai végigsiklottak a nő fenekén. A hüvelykujjait használva széttárta a nőt, majd valami nagyon puha és nedves dolog hatolt belé. A nyelve. Ó, Istenem, a nyelve.

Fiona felsikoltott, amikor a férfi elkezdte nyalogatni. A kezei végigsimítottak a combjain, majd fel és fel, hogy megsimogassák a punciját. Egész idő alatt nyalogatta. Olyan jó ízed van, Fiona. Egy lakoma számomra. Egy gazdag, dekadens lakoma.

Imádom, hogy megkóstolsz, ahogy lakomázol belőlem.

Újra és újra benyomta a nyelvét a nőbe, amíg apró kiáltások hagyták el a száját. Annyira közel volt. A férfi megszorította fenekének húsát. Gyere velem, mon amour. Menj el!

A hangja, a gyönyörű, rezonáló hangja a francia bájjal, Fionát a végsőkig magával ragadta. Hosszan és hangosan felsikoltott, a gyönyör átjárta, miközben a férfi tovább nyalta, ujjait a puncijába mélyesztette.

Érzem, ahogy a nyelvemet magával ragadja a mélységed, chérie. Olyan gyönyörű. Most pedig élvezz el nekem újra.

A nő teste válaszolt, még egyszer felsikoltott, csípője az ágnak dörzsölődött. A férfi nyelve és az ujjai között Fiona újra elélvezett. És újra.

Végre kielégült, legalábbis egyelőre, és lankadtan feküdt az ágon; fejét oldalra hajtotta, térdeit kissé behajlította, és halk sóhajok sorozata hagyta el az ajkát.

–   Milyen gyönyörű hangokat adsz ki. – A férfi most a nő mögé állt, keze végigsimított a háta közepén. – A szárnynyílásaid nedvesek.

Fiona legközelebb a férfi ajkait érezte, ahogy egymás után megcsókolta a szárnynyílásokat, majd megborzongott, amikor a nyelve végigsimított a nyílásokon.

–     Ó – tört ki a szájából. – Jean-Pierre, te nem is tudod, milyen jó érzés.

–     Ó, dehogynem tudom.

Újabb borzongás futott végig a testén, mint lágy eső.

–   A hátad szövetei megduzzadtak, Fiona. Azt hiszem, hamarosan ki fogod engedni a szárnyaidat.

Elkezdte elhúzni a haját a nyaka bal oldaláról, mire a nő még jobban megborzongott. A férfi férfiassága ismét a nyílásához nyomódott. Fiona megmozgatta a csípőjét, próbálta segíteni a férfit, hogy utat találjon befelé. Nem mintha segítségre lett volna szüksége, de hirtelen akarta a kapcsolatot, akarta, hogy a férfi farka mélyen benne legyen.

–     Akkor ennyire aggódsz? Szükséged van rá, hogy most benned legyek?

Fiona egy érthetetlen mmm-t mormolt, majd azt mondta: – Igen. Ó, Istenem, igen.

Ahogy a férfi mélyen lehajolt, hogy megcsókolja a nyakát, lassú lökésekbe kezdett a csípőjével, és a nő érezte, hogy végre belé hatol. Mindig is szerette a szexet, a kapcsolatot, az egységet.

A mai este más lesz, intenzívebb, tartalmasabb, és történnek majd váratlan dolgok. A gyomrában szorongás lüktetett, de erre nem akart gondolni, most nem.

Könnyek gyűltek a szemébe. – Szeretlek – suttogta.

A férfi hosszú mozdulatokkal nyalogatta a nyakát a vénája fölött. Kissé arrébb tolta a lány fejét, hogy jobb szöget alakítson ki. Jobb karját a lány háta alá csúsztatta és megtámasztotta. – Szükségem van a véredre – suttogta. – A véredet akarom magamban, le a torkomon, az ereimbe hatolva, megerősítve engem.

Meghajlította a csípőjét, és elérte a lány végpontját. Nagyon lassan visszahúzódott. Talán a szög miatt, de ahogy a farka végighúzódott rajta, a lány felnyögött.

A nyakán végigfutó nyalások egyre erősebbek lettek, amíg érezte, hogy az erei kiemelkednek. Abban a pillanatban, amikor ez megtörtént, a férfi lecsapott egy gyors szúrással, ami mélyen belülről megfeszítette. A csípője egyenletes ütemben mozgott, miközben ivott belőle.

Jean-Pierre, küldte, újra el fogok élvezni.

Igen, azt akarom, hogy elélvezz. Kérlek, élvezz el. Ah, a véred, mint a tűz. Mon Dieu.

A férfi csípője most keményen vágódott a nőbe. Még a hatalmas fa is megmozdult egy kicsit. Minden egyes lökés a szárnyait is mozgásba hozta, hogy a levegő végigáramoljon a bőrén, az érzés egy újabb rétege.

Az orgazmus gyorsan jött és villámlott végig a húsán, egy duzzadó fájdalom, amely egyre csak ömlött és ömlött szét rajta. A férfi lefogta, miközben ivott, így a nő nem tudott mást tenni, mint hosszú, gurgulázó hangot kiadni.

Olyan közel. Olyan közel. Fogd meg a csuklómat, Fiona. Vigyük végig.

A lány megfogta a karját, csak egy suttogó gondolat erejéig előbújtak az agyarai. Lecsapott, vért szívott, és inni kezdett. Még mindig mélyen bele volt temetve, kemény volt, mint a szikla, de nem mozdult.

Készülj fel az elmémre, küldte.

Készen állok. Ó, a te véred. Ó, Istenem! Ó, Istenem!

Gazdag férfiasságát és egy csipetnyi kávé ízét érezte; mégsem az íze, hanem a vérében rejlő erő kezdett felgyülemleni benne. Egy tűz, igen, egy tűz, amely forrón égett, amely képes volt lángra lobbantani és a semmibe égetni őt.

Az elméje úgy húzódott az övéhez, mint egy szilárd fal.

Készen állsz? küldte.

Készen állsz?

A férfi nyomult. A legkisebb lökés. Aztán az elméje a nő elméjében volt. Ezt már érezte korábban is, a barlangban.

Átgördült elméjén az érzés súlyos hulláma, egyfajta egyesülés, egy újabb kapcsolat. Szárnyai szárnyaltak, csípője pumpált, szája a lány torkát szívta. Nyögések kavarogtak a fülében.

A gyönyör lovagolta Fionát, egy finom ló a célegyenesben. Már többször is elélvezett, de ebben a pillanatban ‒ amikor Jean-Pierre a fejében volt, a vérét vette, úgy mozgott benne és vette körül, mint a meleg fürdővíz ‒, úgy érezte,  mintha az orgazmus a tengerparton várná, hogy a szél a kikötőbe fújja, és hatalmas lesz.

Annyira boldog volt, abszurdan boldog, hogy ez a férfi, ez a vámpír, ez a Harcos a vérét veszi, belé hatol, átgördül az elméjén. Új szóra volt szüksége ahhoz, hogy milyen érzés ez, arra a tűzre, ami az ereiben száguldott az ő vére miatt.

Euforikus. Igen, euforikusnak és békésnek érezte magát, és eggyé vált a férfival.

Gyere hozzám, küldte a férfi.

Fiona megértette, mit akar ezzel mondani, és egyszerű módon benyomult a férfi elméjébe. Érezte, hogy milyen közel van az orgazmushoz, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel tartja vissza magát, várva rá, talán erre a pillanatra.

Itt vagyok.

Gondolatban is szeretlek, Fiona.

Szeretek itt lenni. De, Jean-Pierre, ez az, ami most van. Mindent megtettünk. A breh-hedden.

Oui. Ó, Fiona, Fiona, drágám, ma chérie.

Jean-Pierre. Könnyek hullottak a szeméből.

A férfi gyorsabban mozgatta a csípőjét, majd hirtelen elengedte a nő nyakát, és felemelkedett, szárnyainak suhintása hűvös levegőt küldött nedves hátára. A férfi belekapaszkodott az ágba, és keményen a nőbe vágódott.

Fiona visszahúzta agyarait a férfi csuklójából, az orgazmus eluralkodott rajta. A teste lángolt, az érzések villámgyorsan elárasztották, a gyönyör sorozatát küldve felfelé a testén, apró villámcsapásokat, fel és fel.

Sikoltott, és a villámok tovább csapkodtak, ugráltak, repültek.

Jean-Pierre belekiabált a szobába, ahogy elélvezett benne, a farka rángatózott. Ahogy a férfi elélvezett, egy újabb orgazmus száguldott át rajta, egyre feljebb és feljebb repült, és újabb sikoly tört ki a torkán.

A férfi megcsókolta a lány tarkóját, teste belelendült a nőbe, testük még mindig összekapcsolódott, elméje még mindig gazdagon beágyazódott az övébe.

Az egységtől ismét könnyek csordultak végig az arcán.

–     Jean-Pierre – mondta rekedten.

–     Ma chérie – suttogta a nyakán, a fülébe, a hajába. – Ma chérie. Ma chérie.

A férfi szárnyainak tollai végigsöpörtek a karján.

A könnyek tovább folytak.

Nagyon furcsán érezte magát, nem egészen a saját testében. Csodálatosnak érezte magát. Kiáltani akart, körbe-körbe pörögni, nevetni, repülni.

De ahogy a férfi teste elcsendesedett, az övé is követte.

–     Érzed ezt? – kérdezte a férfi.

Fiona bólintott. – Igen. Azt hiszem.

Érezte, hogy valami nagy távolságban lebeg, várakozik. Végül úgy jött, mint egy nagy szél, keményen és erőteljesen fújt.

Jean-Pierre, aki még mindig hozzá kapcsolódott, fölé hajolt, karjaival átölelte.

A szél mindkettőjükön végigsöpört.

Fiona érezte a kattanást a mellkasának közepén. – Érzed ezt? Egy kattanást?

–     Igen, a szívem közelében.

–     Igen.

–     Fiona, a szárnynyílásod.

Most már érezte, a hátának duzzadását, a szárnynyílásokat, semmi újat, és mégis minden új volt. Valami nagy gátat lépett át. Most úgy érezte, mintha oly sokáig egy sziget lett volna, elszakítva egy virágzó szárazföldtől. Most volt egy híd, és ő kedvére kelhetett át rajta.

Már nem viszketett a háta.

Ehelyett érezte a benne rejlő erőt, egy új biztonságot a lábában, és megértette, hogy ki ő, hogy kinek kell lennie, önmagában és az életében.

–     Azt hiszem, ki tudom ereszteni a szárnyaimat – mondta.

–     Akkor tedd meg, most azonnal. Semmi sem lenne szebb számomra.

A férfi elkezdett visszahúzódni tőle, de a nő hátranyúlt, és megfogta a férfi csípőjét. – Nem, most először így akarom csinálni, veled bennem. Meg tudod csinálni?

Érezte, hogy a férfi megremeg, és rájött, hogy még mindig nagyon felizgult. Jean-Pierre, érzem, hogy... nagyon feszes vagy.

Ez a te véred.

Rajta volt a borzongás sora, ahogy a férfi nagyon lassan belé hatolt, majd visszahúzódott, majd újra tolt, egy új, egyenletes ritmusban.

Most engedd le a szárnyaidat.

A férfi vérével, mint tűzzel az ereiben, az elméje még mindig a férfiéban merült el, a teste még mindig mélyen összekapcsolódott és simogatta; Fiona lehunyta a szemét, és gyönyörű gondolata támadt. Szárnyak.

A férfi felkiáltott. – Jönnek a szárnyaid. Érzem belülről.

És csak úgy, a szárnyai kezdtek előjönni a testéből a szárnynyílásokon keresztül, óriási sebességgel repülve, úgyhogy mire kinyitotta volna a szemét, a szárnyak már ott voltak, a helyükön tartották őket.

– Fiona, olyan gyönyörűek! Annyira gyönyörű vagy! De én nem tudom tovább visszafogni magam.

A nő tudta, mire gondol, és mivel a szárnyak megjelenése, ahogy a férfi mondta, közel állt a szexuális élményhez, felkiáltott: – Csináld!

Eközben a férfi a csípőjét fogva hátulról pumpálta, egyre erősebben és gyorsabban. Mielőtt egy maréknyi másodperc eltelt volna, a lány meggörbítette a nyakát és felsikoltott, ahogy az orgazmus újra magával ragadta, jobban, mint korábban, jobban, mint bármikor. – Ó, Istenem – jött ki a torkán egy hosszú, nyögő hang.

Jean-Pierre hevesen nyögött, amikor ismét belé eresztette magát, csípője villámgyorsan mozgott, a szárnyaiból fújó szél az erotikus érzés egy újabb rétegét hozta.

Még egy utolsó nyögés, és a csípője végül lecsillapodott.

 

* * *

 

Jean-Pierre csak egyetlen dolgot bánt: hogy olyan sokáig várt azzal, hogy teljesen átadja magát Fionának.

Ez az éjszaka semmihez sem hasonlított, amit korábban átélt. Megtisztelve érezte magát, hogy ilyen közel lehetett hozzá abban a pillanatban, amikor először engedte ki a szárnyait. De ezt látta a rövid látomásban, hogy a lány ma este fogja kiengedni a szárnyait. Csak arra nem számított, hogy ilyen bensőséges kapcsolatban lesz vele, amikor ez megtörténik.

Végigsimított a hátán a gerince mentén. Egyik kezével végigsimított a puha fekete szárnyakon, amelyeken arany lángjelek voltak. Ez volt az obszidián-láng jelentése, a gyönyörű szárnyak, amelyek tükrözték a hivatását és az ajándékát.

–     Látod a szárnyaidat, chérie? Próbálj meg rájuk nézni. Ezek... csodálatosak.

Látta, ahogy Fiona megfeszíti a hátizmait, ezzel a hajlítással a bal szárnya közelebb húzódott a testéhez, abba az irányba, amerre a feje fordult. – A tollazata fekete és aranyszínű. Ó, most már tényleg értem. Obszidián-láng. Hűha. Olyan gyönyörűek, mint amilyennek gondolom őket?

–     Hihetetlen. Semmi más. Bárcsak úgy láthatnád őket, ahogy én.

Lehajolt és megcsókolta a nőt a szárnyai között, érezte, hogy megborzong alatta. A szemei nedvesek voltak. Nem tehetett róla. Az élete épp most változott meg; a föld megfordult, hogy a csillagok új elrendezését mutassa meg.

Nagyon óvatosan a lány hátára hajolt, mellkasát a bőréhez és a szárnyak tövéhez szorította. Tollainak hegyét összekeverte a sajátjával. – Annyira büszke vagyok rád.

–     Csak egy dolgot akarok tudni – mondta Fiona.

–     Mi az, ma chérie?

–     Milyen hamar tudok repülni?

 

* * *

 

Casimir a hattyúk és a libák között ült. Mindannyian megnyugodtak egy nehéz éjszaka után, amely magában foglalta a második visszavillanást Las Vegasba, egy olyan közlekedési módon, amelyre nem voltak alkalmasak.

A hatalmas pajtában kissé erős volt a szag, de... mindegy. Megnyugtatónak találta a jelenlétüket.

Nem volt boldog.

A sötétben ült, a karját a térdeire kulcsolva. Háromszoros vastagságú pajzs vette körül, ami lehetőség szerint megakadályozza, hogy bizonyos erős Második felemelkedők behatoljanak a terébe.

Nem volt hozzászokva, hogy szembenézzen a saját halálával.

Nem volt hozzászokva a kudarchoz.

És nem volt hozzászokva az áruláshoz sem, legalábbis nem így, nem váratlanul.

A Sötét Látványosságban történtek után tulajdonképpen visszavillant Párizsba, a pajzsokkal védett szállodai szobájának peremére csak azért, hogy megnézze, életben vannak-e még a gyermekei.

És éltek is.

Miután látta, hogy a szállodai szoba biztonságban van, elhozta Juliannát a palotai tömeg széléről Phoenixbe és lefektette. Őt is elkapta a tömegoszlatás ‒ különben ő is halott lett volna. A lelkét nyomasztotta a tudat, hogy Greaves akkorra rendezte az Aréna robbantását, amikor tudta, hogy még mindig az épületben van.

Nem is nagyon vitatkozott, amikor a férfi azt mondta neki, hogy szüksége van egy kis időre egyedül.

De ahogy a madarak között ült, bevallotta, hogy nem tudja, mit tegyen.

–     Gondoltam, hogy itt talállak, barátom.

És hogy a francba törte át Greaves a pajzsát? Egyáltalán mennyi ereje volt ennek a Második felemelkedőnek?

–     Elég erőm van – felelte Greaves.

Szóval Darian olvasott a gondolataiban? Megfordult, hogy ránézzen, természetfeletti látása fényárba borította Greaves-t. Hat méterre állt tőle, néhány üres hattyús láda mellett. – Akkor azért jöttél ide, hogy te magad fejezd be a munkát?

–     Fogalmam sincs, mire gondolsz.

– Hagyd abba a hülyeséget, Darian. Tudom, hogy azt akartad, meghaljak a robbanásban.

Hallotta, ahogy Greaves felsóhajtott. – Bevallom, ez volt az egyik lehetőség, amit a Mumbai Látnokok Erődjéből küldtek nekem. – Elindult Casimir irányába. – De ha valóban a halálodat akartam volna, magam végzem el a munkát. A COPASS-nak nincsenek olyan szabályai, amelyek megtiltanák nekem, hogy elvegyem a Felsőbb Felemelkedők életét.

–     Akkor nem tervezted, hogy meghalok?

–     Őszinte leszek veled, reménykedtem benne, de nem voltam derűlátó. Nehéz idők ezek, mint most már láthatod; nagyon nehéz, szinte lehetetlen bármilyen pontossággal ismerni a jövőt. Úgy értem, komolyan, Casimir, megjósolhattad volna, hogy egy fiatal felemelkedő képes lesz arra, hogy egyesítse az erejét a Második Föld legdurvább nőjével, és valóban sikerül húszezer embert kivillantani egy színházból?

Amikor így fogalmazott... – Azt hiszem, nem.

–     Akkor épp most fogalmaztad meg az összes jelenlegi dilemmámat, valamint azt az okot, amiért először is alkut kötöttem veled. Amikor meghallottam a látomást a halálodról, elvetettem.

–     De nem bántad volna, ha látod, hogy elpárolgok.

–     Nem jobban, mint ahogy te sem hullatnál könnyeket a temetésemen.

A „kis barack”-nak igaza volt.

– De nem azért jöttem ide, hogy a múltról beszélgessünk, hanem inkább a  közeljövőről. Mindhárom elsődleges Látó Erődöm nagyon érdekes információval szolgált a második obszidián-lángunkról. Azt hiszem, már tudjátok, hogy ki ő.

A férfi bólintott. – Marguerite.

–     Eltűnt.

Erre Greaves-re meredt. A férfi azonnal megértette a következményeket. – Folytasd!

–     Úgy tűnik elszökött, és most a Halandók Földjén kóborol, teljesen védtelenül.

Na, ez érdekes volt.

–  Azt akarom, hogy az obszidián triád megtörjön, mielőtt esélye lenne arra, hogy valódi hatalomra tegyen szert. Te vagy az egyetlen, aki képes erre Casimir, de tudnom kell, hogy az éjszakai kudarc lerombolta-e az önbizalmadat, kitépte-e a túlméretezett golyóidat a szűk nadrágodból? Hm?

Casimir mellkasa összeszorult, ahogy Greaves-re meredt. – Nem – mondta.

Greaves viszonozta a tekintetét, kétségkívül felmérve a helyzetét. – Ezt az egyet mindig is tudtam rólad barátom, a hedonizmusod nem a legnagyobb hibád. A hiúság tart téged rabságban. Ebben a pillanatban el sem tudod hinni, hogy ma este valóban kudarcot vallottál. Tévedhetetlennek hitted a tervedet, és most alig tudod elviselni a gondolatot, hogy egy fiatal, még kétszáz évesnek sem nevezhető vámpírnő legyőzött téged. Igazam van?

Casimir nem volt hajlandó válaszolni neki.

– Ne nézz ilyen morcosan. Elrontja a szépségedet. Elvégre nem is különbözünk annyira. Képzeld el, mit éreztem, amikor a segítségedet kellett kérnem.

Cazt zavarta, hogy a fattyú ennyire értelmesen beszél. Már majdnem elhatározta, hogy inkább Greaves pusztulását teszi a céljává, mintsem hogy folytassa az erőfeszítéseit Endelle kormányának megbuktatására. Most Greaves adott neki okot arra, hogy folytassa a harcot.

–     Akkor hát magadra hagylak. – Greaves emelni kezdte a karját, majd leeresztette. – Egy dologra vagyok kíváncsi. Valóban behatoltál Juliannába a ma esti előadás alatt?

–     Soha nem dicsekszem a dugással.

Greaves kuncogott. – Szerintem igen, de nem azért, mert annyira jól ismerlek, hanem inkább azért, mert ismerem Juliannát, azt a buja teremtést.

Casimir állta a tekintetét. – Julianna soha nem egyezett volna bele, hogy fellépjen bizonyos mértékű... kompenzáció nélkül.

Erre Greaves ismét felnevetett. – Nem. Nem tette volna.

–     Hiányzik neked.

–     Nem tagadom, hogy jól illettünk egymáshoz. – A karja felemelkedett. A fattyú eltűnt.

Casimir talpra állt. Ami a buzdító beszédeket illeti, Greaves-nek volt hozzá érzéke.

Ideje visszatérni Párizsba.

Lexy