Drága Mr. Black 18. fejezet

Chloe

Egyetlen pillantás nélkül átrohantam az utcán, és berontottam az ajtón, amely egyenesen a konyhába vezetett. A kulcsaimat az első pultra ejtettem, és tompa nyomással megcsíptem az orrnyergemet.

A könnyek maguktól jöttek.

Azt hittem, meg tudok küzdeni velük.

Tévedtem.

Kezemmel eltakartam az arcomat, és eltüntettem a felgyülemlett nedvességet, mielőtt bárki lejönne és kiszúrná. Leengedtem a kezem, de amikor véletlenül balra néztem, egy ismeretlen személy ült a pultnál, egy csésze kávéval a kezében.

Természetes, az enyémhez hasonló, barnás arcbőre volt, szemei ugyanolyan lágyak, mint valakinek, aki nyilvánvalóan rokona ‒ szürkék és tele kíváncsisággal. Magasnak tűnt, széles mellkassal és gonosz, vésett vonásokkal. Sötét, göndör haja tökéletesen rövidre vágott. Profi. Tiszta. A külseje valahogy megfélemlítő volt, de valami kedvesség keringett körülötte, ami bizonyította, hogy nem ítélhetem meg ránézésre.

Éppen egy gyors kortyot akart inni a főzetből, de biztos voltam benne, hogy a belépőm felkeltette a teljes figyelmét. Ziháltam, és a mellkasomra szorítottam a kezemet. 

– Oh, istenem. A szavak torpedóként repültek ki a számon. Az arcom olyan vörös lett, mint a cseresznye.

Őszinte és kissé izgatottnak tűnő mosolyt öltött magára. Aggódott, de ahogy a tekintete végigjárta a testemet, egyértelműen tetszett neki, amit látott. Nem vettem tudomást a bámészkodásáról. Már hozzászoktam, miután három évet töltöttem egy kanos, fiatal férfiakkal teli főiskolán.

Ez a fickó úgy nézett ki, mint aki most végzett a főiskolán, nem pedig huszonkilenc éves, ahogy Margie említette. Bizonyára nagyon fiatalon kaphatta meg a tanári állást. Szerencsés ember. Fiatalos, mégis vonzó arca volt. Összeszedtem magam, letöröltem az arcomról a maradék könnyeket, és intettem neki.

– Szia ‒ mondta, majd összepréselte az ajkait. Nedves szemeimet tanulmányozta. Valószínűleg a nyelve hegyén volt a késztetés, hogy megkérdezze, mi bajom van, de örültem, hogy nem fáradozott.

– Uh. Hé. Bocsánat – nyeltem nagyot. – Te biztos Sterling vagy.

– Igen. És te pedig Chloe.

– Igen. Szuper kínosnak és nagyon hülyének éreztem magam.

– Hmm ‒ hangot adott ki, ami majdnem olyan volt, mint egy kis nevetés. – Örülök, hogy megismertelek, Chloe.

Kinyújtott kézzel kezdett felállni a bárszékről, de én megzavartam, és gyorsan megállt. Nem voltam hajlandó kézfogásra vagy érintésre. Megértette a célzást, helyet foglalt, és újra felvette a kávéját. Elfordította a tekintetét tőlem. 

– Fel kéne mennem a szobámba, hadd fejezd be a reggelidet.

– Ó, igen. Kérlek, menj csak. Ne is törődj velem ‒ bátorított, hogy menjek. Örültem, hogy nem éreztem magam tőle még szánalmasabbnak. Összeszedtem magam, mondtam Sterlingnek, örülök, hogy megismerhettem, aztán kisurrantam a konyhából és felsiettem a lépcsőn a hálószobámba. Hallottam, hogy Margie apám szobájában vitatkozik vele az öltözködésről.

Most nem volt időm vagy türelmem ezzel foglalkozni. Úgy döntöttem, az a legjobb, ha hagyom, hogy Margie egyedül intézze a dolgát. Végül is ez volt a munkája. Még akkor is, ha a fia, akit három éve nem látott, egyedül kávézott odalent, és valószínűleg rá várt.

Szegény fiú.

Sajnáltam, hogy szemtanúja kellett legyen a felháborodásomnak, és hallgatnia kellett apám makacsságát. Nem volt kétségem afelől, hogy azon tűnődött, hol van anyám. Nem lepődtem volna meg, ha a Knight családot kissé diszfunkcionálisnak tartja.

Beléptem a szobámba, becsuktam és bezártam magam mögött az ajtót; az ablakhoz siettem, és majdnem megbotlottam a kék szőnyegemben, hogy átérjek rajta. Az ablaka nyitva volt, a függönyök félrehúzva, de őt sehol sem láttam.

Istenem, de bunkó.

Nem tudtam elhinni, hogy ezt mondta nekem. Nekem? A lánynak, aki miatt mindent érzett. Nem akartam dicsekedni, de én is éreztem, hogy élek. És ezt az arcomba vágta? Aztán Trixie ribanc seggét használta kifogásnak?

Nem. Egyszerűen nem tudtam megbirkózni ezzel.

Miért kellett ennek így lennie? Miért nem lehetett minden egyszerű és könnyű? Miért nem lehetett mindkettő az enyém? Elmondhattam volna Izzynek, hogy lefekszem az apjával, de nagy volt a kockázata annak, hogy elveszítem őt. Ezt nem tolerálta, nem tűrte volna el. Ráadásul Izzy sokat beszélt, és ezt a tulajdonságát egyértelműen az apjától örökölte.

Semmit sem szépített volna meg. Az érzéseit sem. Azt sem, hogy milyen hülyén néztünk ki együtt. És a barátságunknak biztosan véget vet.

Imádtunk a fiúkról beszélgetni, de az apjáról beszélni pokolian furcsa lett volna. Határokat kellett volna szabni. Minden megváltozott volna. Izzy és én azt terveztük, hogy összeköltözünk, ha vége a sulinak. Ő lett volna a szobatársam harminc éves korunkig, vagy az eljegyzésünkig, nagyszerű karrierrel a hátunk mögött.

De mindez nem történik meg, ha rájön, mi van Theo és köztem. Nem csak ezt, de azt is utáltam volna, ha Theónak tönkre megy a lányával való szilárd kapcsolata, mert túlságosan lefoglalja, hogy a legjobb barátnőjével háljon. Nem lehettem én az az elmosódott vonal, ami köztük állt. Én voltam hozzá a legközelebb. Bízott bennem, hogy soha nem bántom. Az egymás iránt érzett szeretetünk óriási, ezért könnyű volt megbántani egymást.

Ez rossz volt. És mocskos.

Én nem voltam rossz, hacsak nem tartózkodtam a közelében.

A francba. Néhány dolgot meg kellett változtatni.

Ez volt az én ébresztőm.

Állj le most, vagy soha nem fogsz.

Három hosszú és unalmas nap telt el, amit otthon töltöttem. Még a napi kocogásra sem vettem a fáradságot. Tudtam, hogy ha megteszem, összefutok vele. Így hát elkezdtem úszni néhány kört a medencénkben.

Jobban élveztem volna, ha nem érzem mindig azt, hogy valaki figyel engem. Nyomasztó volt, és amikor megfordultam vagy a házam felé néztem ‒ ahogy kimásztam a medencéből ‒, láttam, hogy a vendégszoba függönye be van húzva, és Sterling Martinez csak centikre áll az ablaktól.

Mosolygott, de én nem foglalkoztam vele. Felvettem a törülközőmet és figyeltem őt, ahogy elsétáltam, amíg már nem láttam. Esküszöm, volt benne valami, amit furcsálltam. Igen, aranyos volt, és nyilvánvalóan szerette az anyját, mert minden reggel arcon csókolta, de túl sokat bámult.

Nem, ez nem a csodálat vagy akár az érdeklődés pillantása. Ez egy mély tekintet volt, mintha sok olyan titkot tudna rólam, amit még senkinek sem mondtam el.

Minden nap elmentem Sterling mellett a nappaliban vagy a konyhában. Amikor az úszás után ebédet készítettem, ő besétált, könnyedén integetett egy nyájas üdvözléssel, majd mögém lépett, hogy a hűtőhöz érjen. Szándékosan ment el mellettem, amitől a szőrszálak a gerincem hosszában felálltak. Az érzés... bizarr volt. Igen, kirázott tőle a hideg, de ugyanakkor hűvös, megnyugtató borzongást is keltett bennem.

– Sterling. A lehető leglaposabban köszöntem neki, mintha évek óta ismerném, és egyszerűen csak eltűrném a jelenlétét. Ahogy mondtam, furcsa.

Egy másik megjegyzés: a három nap alatt folyamatosan hívott és üzeneteket küldött Theo. Egyikre sem válaszoltam. Ahhoz, hogy kordában tartsam magam, távolságot kellett tartanom. Végtelen sokszor akartam beadni a derekam, visszahívni, miután hagyott egy hangpostát, és könyörgött, hogy válaszoljak a hívására.

A harmadik éjszaka kaptam tőle a legtöbb hívást. Hatot. Talán nem voltam olyan kétségbeesett, mint gondoltam. Nyilvánvalóan egy szinten voltunk. Lehet, hogy a múltkor túlreagáltam, de ő tudta az okát.

És azt is tudta, hogy nem helyes folytatni ezt a kibaszott színjátékot. Úgy tenni, mintha nem érdekelne. Úgy tenni, mintha ez nem lenne több, mint amit mindketten tudtunk. Egy hét alatt túl messzire mentünk. Képzeld el, milyen messzire mentünk volna két hónap alatt.

Aznap este az ágyban feküdtem, és ismét a csillagokat bámultam a plafonon. Reménytelennek éreztem, hogy így véget vetek ennek. Vége volt? Feladta volna a hívásokat? Abbahagyná az sms-ezést, vagy egyáltalán nem foglalkozna velem, ha egyszer rájönne, hogy igazam volt abban, hogy megpróbálom elengedni a dolgot? Azért mondom, hogy „megpróbáltam”, mert nem álltam készen.

Folyton csak rá gondoltam. Vagy az utolsó éjszakára, amit vele töltöttem. Ahogy vele aludtam, egész éjjel összebújva, és beszívtam az egyedi, férfias illatát. Hogy másnap reggelre olyan kemény lett tőle, hogy elélveztem, mert én voltam az, aki ezt lehetővé tette.

Sóhajtottam, és megfordultam. Közeledett az éjfél. Bámultam a velem szemben lévő ébresztőóra neonzöld számait. Nem voltam álmos. Ilyen túlzsúfolt elmével szinte lehetetlen lett volna aludni.

A jegyzőkönyv elfogadásra került. Kényszerítettem a szememet, hogy lehunyjam. Nem segített.

A telefonom megszólalt mellettem az ágyon. „Mr. Black” jelent meg ismét, és a másodperc töredékére elkezdtem felvenni, de gyorsan meggondoltam magam, elnémítottam a csengést, és az óra mellé tettem.

A képernyő elsötétült, de amint ez megtörtént, valami megkopogtatta az ablakomat. Zihálva felültem, az ablak felé néztem, és észrevettem mögötte egy árnyékot. A kopogás ismét megtörte a csendet, én pedig felálltam, és oda siettem, mert pontosan tudtam, ki az.

Félrehúztam a függönyt, és ott állt Mr. Black, teljesen feketében. A fején baseballsapka volt, sötétbarna szemei rám szegeződtek. Sietve nyitottam ki az ablakot, és sziszegve suttogtam: – Mi a fenét keresel itt fent?

Nem törődött a kérdésemmel, bemászott az ablakon, és halk puffanással landolt. Hátraléptem, ahogy felemelkedett, megfordult és becsukta az ablakot. Nem zárta be, ami jó jel volt. Hamarosan el fog menni.

– Theo, mi a fenét keresel itt fent? Miért másztál be az ablakomon?

Megvonta az egyik vállát. – Nyilvánvalóan csak így láthatlak. A szeme villogott a sapkája alatt. – Megint úgy viselkedtem, mint egy tizenhat éves fiú.

Igyekeztem nem mosolyogni, és sikerült is. Belül azonban sugárzott a lelkem. Összefontam a karjaimat a mellkasomon, és egy lépést távolodtam tőle, egyik szemöldökömet felvonva. A függönyöm közötti résen át beszűrődő utcai fényen láttam az arcának egy részét.

Kibaszottul elképesztően nézett ki. Ha nem vagyok olyan ideges, és nem dolgozom olyan keményen azon, hogy megőrizzem a nyugalmamat, már a puszta látványától is összefutott volna a nyál a számban.

Egyszínű, fekete póló ölelte körbe a testét, derekán fekete kosárlabdanadrág, és hozzá illő fekete Nike cipő. Tetoválásai bónuszként hatottak, a tinta gyönyörűen kirajzolódott tónusos karjain. Ahogy ott állt, azon tűnődtem, hogyan maradhattam távol három teljes napig. Három nap egyszerűen túl hosszúnak tűnt ahhoz, hogy távol legyek Theo Blacktől.

A teste tömör volt, a mellkasa világosan kirajzolódott az ing alatt. A középen lévő dudor pedig világosan mutatta, mire számíthatott egy nő ‒ és én tudtam ‒, amikor úgy döntött, hogy ágyba bújik vele.

Theo előrelépve megkérdezte: – Miért nem vettél tudomást rólam? A hangja nem volt kedves vagy komoly, mint ahogy én elképzeltem a megválaszolatlan üzeneteit. Kissé ingerült volt. 

– Napok óta hívogatlak, minden erőmmel azon vagyok, hogy kibaszottul megmagyarázzam, de te nem adsz rá lehetőséget.

Kiegyenesítettem a hátamat. – Ahogy mondtad, túlságosan érzelmes voltam. Rájöttem erre, és meghátráltam. Ezt akartad, igaz?

– Mondtam én ezt valaha is?

A hangja sötét volt. Ismét előrelépett, orrlyukai frusztráltan tágultak.

– Nem kellett volna mondanod.

Theo elkomorult. Azt vártam, hogy többet mond, de ehelyett befejezte a közeledést, magához húzott, és az ágyamhoz vezetett. – Figyelj rám, kicsim ‒ motyogta, ajkát a fülemhez érintve. Megborzongtam, de hallgattam, úgy döntöttem, hogy a tiltakozás értelmetlen. – Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban, és tudod, mire jutottam?

Úgy tettem, mintha nem vennék tudomást róla, és kerültem a bugyit olvasztó csókokat, amelyeket az arcomra és a mellkasom közepére nyomott, amikor finoman lefektetett.

Feje felbillent, szemei találkoztak az enyémmel. – Mennyire élvezem, hogy a közeledben lehetek ‒ folytatta. És hogy ‒ még ha nem is gondolod ‒ mennyire törődöm veled. A fenébe is, szeretlek, Chloe. És ha ezt nem látod, akkor nem tudom, mi a faszt mondhatnék neked.

A mosolya ferde volt, a tekintetem intenzíven az övére szegeződött. Ő... szeret engem? Theodore Black szeret engem? Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is hallom ezeket a szavakat a szájából. Nem szabadott volna szeretni... vagy akár túlságosan is törődni vele.

– Nem, ez a szar nem egyik napról a másikra történt, sőt még csak nem is a múlt héten ‒  magyarázta. Már majdnem tíz éve szeretlek. Akkoriban ez egy egyszerű szerelem volt. Az a fajta, amit bárkinek adnál, akivel ennyi időt töltesz. De azon a napon a parkban, amikor másodszor is megengedted, hogy megkapjalak, és úgy néztél rám, mintha én lennék a tökéletes és legnagyszerűbb ember a világon ‒ elbuktam, Chloe. Kibaszottul elbuktam, és mindvégig próbáltam úgy tenni, mintha nem történt volna meg, mert túl hamar bekövetkezett Janet halála után és a gyászom közepette. Azt hittem, biztosan a gyászom és az elhagyatottságom miatt érzek így irántad.  Megrázta a fejét, ahogy felült. – De nem... ez az érzés valódi volt. És kölcsönös. Azt mondtuk, hogy a szerelem nem jöhet bele ebbe az egészbe, de, basszus, végig itt volt, Kicsi Lovag.

A szívem megbotlott a dobbanásaiban, megpróbált minden szót megragadni és belekapaszkodni. 

– Te... szeretsz engem? – suttogtam, miközben felültem mellé. Egyenesen a szemébe néztem, és valahogy reméltem, hogy elfordul, megtorpan; bármit, ami megmutatná, hogy nem gondolja komolyan ‒ de nem tette. Visszanézett rám, olyan telt és barna szemekkel, hogy a hasam megremegett.

– Nagyon is. A mosolya fiús volt. Ártatlan.

Nem tudom, mi volt az, de kurvára felgyújtott. Ámulva bámultam rá, és mielőtt az agyam felfoghatta volna a tetteimet, előreugrottam, a nyaka köré fontam a karjaimat, és megcsókoltam.

Rám borult, ahogy magamhoz rántottam, és ugyanolyan égető intenzitással viszonozta a csókot, mint amilyen intenzíven én is tartottam. Istenem, úgy éreztem magam, mint a világ legjobb lánya. Az a három nap magány semmit sem jelentett. A szavai, és az a tény, hogy igazi seggfejnek tartottam, könnyedén felváltotta a vallomása. Minden negatívum és sértettség eltűnt, és a szívem megtelt pozitívummal, ami sugárzott felé.

Nem tudtam betelni vele. A dudor a nadrágjában átütött, egyenesen a puncimat bökte. Segítettem neki a nadrágjával, miközben ő az enyémre koncentrált. Lélegzetünk összekeveredett, ajkaink összeértek.

A farkát a bejáratomnál tartotta, és felsóhajtott mielőtt belém hatolt, és úgy feszült, mintha három nap túl hosszú lenne ahhoz, hogy ne kapjon meg.

Elsüllyedtem és ringatóztam a hatalmas testével, erősen kapaszkodtam, ahogy csendesen magához szorított, szája az enyémre tapadt, egyik kezét az arcomra simította. Minden porcikám össze akart ütközni ezzel a férfival, eggyé akartam olvadni, mert pontosan ezek voltunk kettesben. Egyek voltunk.

Semmi sem helyettesítheti a Theo iránti érzéseimet. Tizenkét éves korom óta szerettem őt, kislány korom óta. És ezt ő is tudta, de soha nem élt vissza ezzel, amíg az időzítés nem volt a rossz és a jó kombinációja.

Nem hibáztattam őt. Még magamat sem okolhattam. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, de hogyan is küzdhetnénk ellene? Rendkívül nehéz volt távol maradni az előre kijelölt utaktól. Ennek meg kellett történnie, és bár megrémített a kimenetelének a gondolata, egyszerűen nem tudtam elképzelni az életemet nélküle.

De Izzy nélkül sem.

Gyűlöltem, amikor megzavarta a pillanatainkat. Erős volt a késztetés, hogy ellökjem magamtól, de nem olyan erős mint az, hogy magamhoz húzzam, és soha ne engedjem el.

A rá vonatkozó gondolatokat félresöpörte, a bűntudatot felváltotta egy nagy töltekezés ezzel a dicsőséges férfival. Csípője egyenletesen simult a lábam közé, és néhány másodpercig folytatta ugyanazt a gyors lökést, mielőtt elengedte volna, és olyan halkan nyögött, ahogy csak tudott. A fejét lehajtotta és megcsókolt ott, ahol a szája landolt.

Mély sóhaj töltötte be a szobát, ahogy a mellkasomon pihent. Felemeltem a fejét, és a lágy barna szemébe nézve azt suttogtam: – Én is szeretlek, Theo. Már olyan régóta szeretlek. A karja szorosan körém fonódott. – Az irántad érzett szeretetem pótolhatatlan. Soha senki nem éreztetett velem olyan érzéseket, mint te. Tudom, hogy ez helytelen ‒ mondtam, és tudom, hogy nem kellene ilyen érzéseket megosztanunk egymással, de ez mind igaz. Utálok hazudni magamnak. Utálok küzdeni ellene. Utálok nélküled lenni.

Végignézett rajtam, majd megnyalta az ajkait, kihúzta magát, és az oldalamhoz lépett. Megragadta az állam a hüvelyk- és mutatóujjával, és megdöntötte a fejemet, hagyva, hogy a szánk egymáshoz simuljon. Sóhajtottam, ahogy a nyelve szétválasztotta az ajkaimat, körbetekerve az enyémet, mielőtt elhúzódott, súrolva az alsó ajkamat. – Te vagy az én Kicsi Lovagom ‒ motyogta. – A sziklám. A megmentőm. Szeretlek.

Ezek a szavak egész éjjel ismétlődtek. Egy órán át ölelgetett, és viccelődött a dühömön, és néhányszor játékosan megpofozgatott, mielőtt elment. Megkért, hogy másnap jöjjek el, hogy segítsek neki összepakolni a holmiját.

A főbérlője azt mondta neki, hogy néhány nappal korábban beköltözhet, és tekintve, hogy egy csomó szart kellett összepakolnia, beleegyeztem. Végül is, egyedül nem tudta volna megcsinálni az egészet.

A dühöm alábbhagyott. Eksztázis futott végig az ereimben, egy olyan érzés, ami csak akkor alakult ki bennem, amikor ő a közelemben volt. Úgy mosolyogtam, mint egy gyerek karácsony este. Theóval attól a pillanattól kezdve minden nap ajándék volt.

– Nem gondolkodom ‒ mondta, mielőtt elment. Már átmászott az ablakomon, testét a fa vastag ága támasztotta meg. – Semmi mi lett volna, ha és semmi talán. Élni fogunk. Jól fogunk szórakozni, és ragaszkodni fogunk a pillanatnyi boldogságunkhoz. Mindent érezni fogunk, és kurvára szeretni fogjuk egymást. Olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy a szívem megdobbant. – Szeretlek, Chloe.

– Én is szeretlek ‒ válaszoltam. És komolyan gondoltam. Tényleg komolyan gondoltam, és csodálatos érzés volt hangosan kimondani.