Caris Roane: Obsidian Flame - Negyedik fejezet

 

„Ami rejtve van,

nyilvánosságra fog kerülni.”

-           Közmondások Gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

4. fejezet

 

Thorne szorosan átkarolta Marguerite derekát, talán túlságosan is szorosan. A rezgés magával ragadta, a térben való siklás egyedülálló érzése. Rövid kihagyás után tudatosult benne, hogy a lába földet ért.

Amikor materializálódott, azonnal szembe találta magát a látomásból ismert fiatalemberrel, aki karddal a kezében leguggolt, majd a fekete férfi elé lépett, egy védelmi manőverrel, amit Thorne helyeselt.

A fiatal harcos és a fekete férfi egyszerre szólalt meg, de lehalkították a hangjukat.

–   Thorne harcos.

–    Istenem ‒ mondta a fekete férfi. – Egy Vér Harcos, itt a mi kolóniánkon.

Tehát tudták, hogy ki ő. Ez átkozottul jó dolog volt.

–    És te ki vagy? ‒ kérdezte, talán túl hangosan a falu álmos éjszakájában.

–  Diallo ‒ válaszolt. Én vezetem ezt a telepet. – A fiatal harcos felé mutatott. – Ő pedig Arthur Robillard.

Thorne rábámult.

–    Robillard. Akkor te Jean-Pierre Harcos rokona vagy.

Az ifjú bólintott, lassan lehorgasztotta az állát, az ajka komor vonallá húzódott. Nem tűnt boldognak.

Diallo tekintete Marguerite-re siklott, és hirtelen lélegzetet vett.

–  Te vagy az egyetlen.

–    Ez meg mi a fenét jelent? – kérdezte Marguerite.

Thorne szorosan átölelte a derekát.

–   Az egyetlen mi? – Thorne rekedtes hangja megint egy kicsit hangos volt.

–   Ő egy hatalmas erejű Látó.

–    És? – csattant fel Marguerite.

–    Te vagy, akinek az a sorsa, hogy mindent megváltoztasson.

–     Ó, mindegy.

–     Nem szívesen szakítom félbe ‒ mondta Arthur, de van valami odakint.

–   Akkor érzed? – kérdezte Thorne. Tekintete találkozott a fiatalemberével, ami csak egy csillogás volt a sötétben.

–     Mintha valami mászna a nyakamon.

Thorne bólintott.

–   És milyen kapcsolatban állsz Jean-Pierre-rel?

–   A dédunokája vagyok, de ezt csak egy hete tudtam meg.

–  Úgy nézel ki, mint ő. Amikor guggoltál, mintha őt láttam volna. Szereztél harci tapasztalatot?

–  Keveset.

Thorne összehúzta a szemét.

–  Mennyit? – Arra gondolt, hogy talán háborús játékokban, olyanokban, amilyeneket az ifjúsági katonai kiképzőgyakorlatokon végeznek.

– Az elmúlt egy évben öltem halál vámpírjait. Ennyit arról, hogy mennyi tapasztalatom van.

A fiúnak egyértelműen volt tartása, de... a francba.

–    Hányat, az isten szerelmére?

–     Eleget.

–     Körülbelül?

–     Talán húszat.

Thorne nyaka megmerevedett. Hogy a fenébe volt ez egyáltalán lehetséges?

–     És miért gyilkolod a „szépfiú”-kat?

–    Hát ‒ húzta fel magát a férfi. – Valakinek el kell végeznie a munkát.

Thorne legszívesebben megragadta volna a fiatalembert a tarkójánál fogva, hogy jó erősen megrázza. Milyen jogon kritizálta őt ‒ hogy több halál vámpírját kellett volna megölnie ‒, és mi a faszért kockáztatta az életét azzal, hogy egyáltalán rájuk támadt? Még az évek alatt kiképzett Milícia Harcosoknak is négyes csapatokban kellett dolgozniuk, csak hogy egy „szépfiú”-t elintézzenek. És ez a kölyök egyedül ölte meg őket? Hacsak...

–    Egyedül dolgozol?

–     Néha.

Édes Istenem, mindenható.

–     Úgy érted, mások is vállalnak ilyen hülye kockázatot?

Arthur állkapcsa kőkemény lett. Még egy agresszív lépést is tett Thorne felé.

–   Csak a magam nevében beszélek. – A válasz tehát igen volt. – Ha nincs más, aki elvégezhetne egy munkát, akkor igen, én csinálom. Van ezzel valami problémád, Harcos?

Alapvetően nem, de ez a kölyök túl fiatal.

–   Hány éves vagy?

–    Tizenkilenc.

Szerette volna észhez téríteni a kölyköt, de most felállt a szőr a tarkóján. Hosszú tapasztalatból pontosan tudta, hogy ez mit jelent.

Elengedte Marguerite-et, és ellépett tőle, hogy azonosított kardját a kezébe villantsa. A kardokat a Vér Harcosok és a Milícia Harcosai is azonosítani tudták. Egy más személyhez tartozó kard megérintése halált is okozhatott.

– Diallo, nagyra értékelném, ha elvinnéd Marguerite-et valami biztonságos helyre, amíg Arthur és én elintézzük az ügyeket.

–     Hé, nekem nincs beleszólásom ebbe?

Thorne csak nézett rá, ujjai a markolaton dolgoztak.

–   Van, ha tudsz harcolni a halál vámpírjaival, mert az érzékelésem alapján, legalább nyolc „szépfiú” mozog az erdőben és jön egyenesen felénk.

Felemelte mindkét kezét.

–   Megértettem. – Diallóhoz fordult. – Szóval, milyen szállások vannak ezen a helyen?

Diallo elmosolyodott.

–    Egy faházam, ami mindig készen áll a vendégek számára, de volt egy megérzésem is.

–    Vártál minket?

Thorne rájuk meredt. Muszáj, hogy a nője távol legyen ettől a helytől, amiről tudta, hogy hamarosan csatatérré válik.

Marguerite felhúzott szemöldökkel pillantott rá.

– A barátom kezd türelmetlen lenni velünk. Készen állsz rá, hogy kivillants minket innen?

Thorne mentálisan megbotlott azon, hogy a nő az imént a barátjának nevezte. Hát, bassza meg, amiért ennyire tetszett neki.

–   Igen, persze ‒ válaszolta Diallo.

Diallo Marguerite vállára tette a kezét, amitől Thorne gyomra összeszorult annak ellenére, hogy az érintés szükséges és ártalmatlan volt. Még egy ilyen kritikus helyzetben is, mint ez, a breh-heddennek meg kellett szólalnia. A páros eltűnt.

–    Mióta kaptál kiképzést a Második Föld különböző táboraiban? ‒ fordult Arthur felé.

–     Gyerekkorom óta. Megfogott a dolog.

–     Miért nem vagy a Milícia Harcosai között?

Erre valami mintha lecsillapodott volna a fiatal harcosban.

–     Nem gondoltam, hogy a háború ide is követni fog.

Thorne annyira megértette ezt. Nos, nem az ő dolga volt megítélni, hogy Arthur Robillard, Jean-Pierre dédunokája miért van itt, egy Halandók Földje-i kolónián. De azt is megértette, hogy bár Arthurnak az volt a szándéka, hogy elmeneküljön a háború elől, a háború így is, úgy is megtalálta őt, és valószínűleg olyan okból, ami áldásos lehet a falusiak számára.

–   Jönnek ‒ mondta Arthur.

– Igen. – Thorne körbefordult, természetfeletti hallását élesítve. Halk lépéseket érzékelt az erdőben.

–     Hetet hallok, talán nyolcat.

Thorne rápillantott.

–          Te is hallod?

Arthur bólintott, tekintete előreszegeződött.

–  Úgy tűnik, Jean-Pierre génjei otthonra találtak.

Arthur csak a szája bal oldalán mosolygott. Édes Jézusom, látta ezt a mosolyt Jean-Pierre ajkán. A Robillardoknak elég furcsa ajkuk volt, de biztosan tudta, hogy a nők odavannak értük; az alsó ajkuk telt, míg a felső hegyesebb, mint a legtöbbjüké. Olyan furcsa volt Jean-Pierre-t látni ebben a kölyökben.

Thorne körülnézett a faluban. A házak egy keskeny völgyben szóródtak szét egy patak ellentétes oldalán. A levegő hideg volt, talán négy fok lehetett.

Arthur ráncolta a homlokát, majd megkérdezte.

–   Hogy akarod ezt játszani? Szándékodban áll kiengedni a szárnyaidat?

– Csak ha muszáj lesz. Amikor a testvéreimmel harcolok, nagyjából kilenc láb távolságot tartunk, és igyekszünk háttal állni egymásnak. Ez megakadályozza, hogy ezek a szemetek bármelyikünk mögé kerüljenek. Szóval, hánnyal harcoltál már egyszerre? És mondd meg az igazat. Tudnom kell, mire számíthatok tőled.

–    Nem sokkal ‒ mondta a Arthur. – Öttel, azt hiszem.

Thorne majdnem elejtette a kardját.

–    Öt ellen harcoltál egyszerre, egyedül és túlélted, hogy elmondhasd?

Arthur felvonta a szemöldökét.

–   Mintha az nehéz lenne?

Thorne kuncogott. A kölyök tudta, hogyan kell előlépni.

Arthur leguggolt, és kissé megdöntötte a fejét északnyugat felé, felfelé a völgyben, a fák irányába.

–    Ott.

Thorne Arthur tekintetének irányába pillantott, ahol az első három „szépfiú” előbukkant.

Arthur magas hangot adott ki, aminek hatására csoportosan Thorne irányába fordultak.

–   Mindig gúnyolódsz a halál vámpírjaival?

Arthur megint csak elmosolyodott. A fenébe, pont úgy nézett ki, mint Jean-Pierre.

Thorne lenézett a völgybe, majd lehajtotta a fejét.

–    Van még néhány az épület túloldalán.

–     Úgy tűnik, szét kell válnunk.

–     Gondolod, hogy meg tudod oldani?

Arthur összehúzta a szemét.

– Kapd be ‒ mondta, és sarkon fordult. Elindult, majd eltűnt Thorne elől. Ilyen gyorsan csak Kerrick tudott mozogni. A francba, mi a faszt nézett? Már tudta: A Vér jövendőbeli Harcosát.

Ekkorra az északról érkező csapat már majdnem a nyomában volt. Hallotta a lélegzetüket és a suttogásukat. Amikor megfordult, felemelte a kardját. Kezdődött a játék.

Ezek nagydarab rohadékok voltak, de meglehetősen újak a halál vámpírjai között. Még mindig voltak megmaradt spanyol ajkú tulajdonságaik. Bár az arcvonásaik egységesülése már megkezdődött, ahogy az izmok feldúsulása is, határozottan látszott a finom barna bőr sápadtsága.

A csoport mögé hajolt, és a bal szélső fattyú combnyúlványait levágta, a középső seggfej veséjét kivágta, majd megfordult, hogy az utolsó „szépfiú” kardjával találkozzon a magasban. A fémek hangosan és súlyosan csattantak egymásra az éjszakai levegőben. Félig-meddig azt várta, hogy a felemelkedők kirohannak az otthonukból. Ehelyett egymás után kialudtak a fények.

A falusiak jól képzettek.

Megpördült és lehajolt, majd hátulról egyenesen lekapta az utolsó „szépfiú” fejét. A kemény földre csapódó nehéz puffanás ismerős hang volt.

Leguggolt és körbefordult, újabb halál vámpírjára vadászva. Semmit sem talált.

Halálos iramban, természetfeletti sebességet hozzáadva, Arthur irányába indult. Hallotta a harcot, de a csata egy kunyhó mögé, a patak közelébe tevődött át.

Befordult a sarkon, és megállt. Csatlakozott volna a harchoz, de már két holttest feküdt a földön, és Arthur teljes erőbedobással küzdött a maradék három halál vámpírjával.

A fiatalember villámgyorsan mozgott, akárcsak Kerrick, egy kis Jean-Pierre-es laza stílussal megspékelve. A kardforgató képességei megbabonázták. Ráférne még egy kis gyakorlás a harcosokkal, de az istenit, nagyon jó volt.

Az egyik halál vámpírja elesett. A bal oldali fattyú megindult, mintha ölni akarna, és Thorne majdnem villant, hogy elfogja, de ehelyett Arthur eltűnt, majd újra megjelent mögötte, megragadta a „szépfiú” hosszú, egyenes fekete haját, hátrahúzta a fejét, és a markolatán lévő rövid kést a nyakába döfte, majd megrántotta.

Az utolsó halál vámpírja egyáltalán nem tűnt csüggedtnek.

Magasságban megegyezett Artúrral, de puszta súlyával és izomtömegével kétségkívül nyolcvan kilóval súlyosabb volt nála.

Thorne hátrált, hogy jobban lássa az utcát. Észak felé testek hevertek a földön, de egyikük sem mozdult. Délen a falu csendes és sötét volt. Igen, a lakosság jól képzett volt. Diallo műve? A francba, itt volt mit tanulni.

Kiterjesztette a hallását a halál vámpírjának morgásán túlra, Arthur lépései irányába. A talaj a patak felé lejtett, de úgy tűnt, Artur gyors lábai számára mindez nem számított.

Thorne még egyszer végigpásztázta a mögötte elterülő sötét erdőt, de semmi nem jutott vissza hozzá. A hallása minden bizonnyal érzékelt volna egy újabb halál vámpírját.

Bármi is volt ez a támadás, Arthur az utolsó halál vámpírját is harcba keverte.

Miután eltelt egy fél perc, Thorne a homlokát ráncolta. Mi a fenéért tartott Arthurnak ilyen sokáig, hogy végezzen ezzel a fickóval? A fattyú nyelt, lomhán mozgott, és őrülten izzadt.

–   Kell segítség? ‒ ajánlotta fel. Talán Arthur fáradt volt.

De megjelent az az ismerős, szájtól-fülig érő mosoly. A „szépfiú” kardja kínosan végigkarcolta Arthur pengéjét.

Arthur hátrált, megpördült, és egyúttal megpördítette Thorne-t is. Aztán visszatért az ellenség felé, és folytatta a harcot. Újra és újra belekezdett, szúrás és hárítás, könnyedén, fürgén hárította a megszokott egyenes támadásokat.

Amikor a halál vámpírja végül térdre rogyott minden lélegzetét beszívva, mintha fuldokolna, Arthur magasra emelte a pengéjét.

A francba, egy újonc hibája.

A halál vámpírja pozíciót váltott, kardját gyors ívben Arthur lábai irányába vitte, és lenyesett néhány bőrdarabot, amikor Arthur a kelleténél egy hajszálnyival később mozdult.

De ugyanabban a pillanatban Arthur lehúzta a kardját, és leszedte a „szépfiú” fejét.

Egy pillanatig fél lábon ugrált.

–  A francba – jött az összepréselt ajkak között.

Amikor végre abbahagyta az ugrálást, letette a lábát, Thorne elmosolyodott. A seb alig volt valami, talán négy hüvelyk átmérőjű, egy hüvelyk mély, még csak nem is az, amit a Vér Harcosai bőrégésnek neveztek.

Thorne azt mondta neki, hogy üljön le a földre. Arthur lecsüccsent. Thorne nem rendelkezett kiterjedt gyógyító képességekkel, de ezt el tudta látni.

Leguggolt, és a kezét a sebre tette.

–  Átkozottul szép mozdulataid vannak.

–  Ez egy ostoba hiba volt ‒ mondta Arthur.

Thorne kuncogott.

–  Századonként néhányszor elkövetem ugyanezt, mióta felemelkedtem. Szerencsém van, hogy még megvan mindkét lábam. Egyszer még a gyomromon keresztül is bekaptam. Na, az kurvára fájt.

Arthur kuncogott.

–  Jól vagyunk? – megrántotta a fejét északi irányba.

– Igen. Voltak már korábban is halál vámpírjai a faluban? Azon gondolkodom, hogy mit kellene tennünk a holttestekkel. Észrevettem, hogy valamiféle bonyolult ködötök van.

– Te látod?

A kezét stabilan tartotta, de csak nézte Arthurt.

–  Igen.

Arthur félmosolya előbukkant.

–  Gondolom, Endelle asszony helyettesének van némi hatalma.

–  Jól gondolod, rendben. Milyen érzés?

–  Jó. Egy kicsit fáj.

–  Akarod, hogy megcsókoljam, hogy jobban legyél?

De Arthur csak nevetett.

Egy perc múlva, miután a seb szépen összezáródott, Thorne visszaült a földre. Tekintetük összetalálkozott.

–  Te a Vér Harcosa kaliberű harcos vagy. Ezt tudod, ugye? A Milícia Harcosai nem képesek arra, amire te.

Arthur tekintete elhomályosult, és félrenézett.

– Nem érdekel, Thorne Harcos. Régebben álmodtam róla. Azt hittem, talán még a hivatásom is lehet, de...

–   De mi?

Arthur megmozdult, és egymásra néztek.

–   Ha lenne egy fiad, azt akarnád, hogy azt csinálja, amit te?

Mindaz, amivé a háború vált, keményen nyomta Thorne-t.

–   Senki sem tudja, mit kell tennie ‒ suttogta.

Ó, bassza meg! Nem akarta egy gyereken levezetni. Felpattant és kicsúsztatta a harcos telefonját a kiltje zsebéből. Hívást indított.

–  Itt Jeannie. Miben segíthetek?

– Thorne vagyok.

–   Van ott valaki?

Még mindig csend.

Biztos volt benne, hogy ez az üzenet neki szól. Talán Endelle felállított egy rendszert, hogy nyomon kövesse őt, hogy eljusson hozzá. A pokolba is, igen, ezt tette. Legalábbis ő ezt tenné.

–  Nyolc holttestem van, Jeannie. Meg kell szabadulnom tőlük, de van egy védőpajzs a fejünk felett. Nem vagyok benne biztos, hogy megtalálsz minket.

–   A világ melyik részén vagytok? Az segítene leszűkíteni a keresést.

Thorne Arthurra pillantott.

–  Hol van ez a hely?

Bár az éjszaka sötét volt, Thorne kitágította a látóterét, és mintha fény derült volna Arthur hirtelen mélabús arckifejezésére. Megrázta a fejét, és összeszorította az ajkát.

Nagyszerű. Nyolc halott halál vámpírja volt itt és egy makacs tinédzser miatt nem volt módja, hogy megszabaduljon tőlük. A francba.

–  Elhamvasztjuk őket. ‒ Diallo hangja áthallatszott a sötét éjszakán. – Egy máglyán.

Thorne balra fordult. Diallo közeledett, hajfonatai ránehezedtek a vállára.

Thorne bólintott. Visszatette a füléhez a telefonját.

–  Vond vissza a parancsot, Jeannie. Másképp intézkedünk.

–   Mikor jössz haza? ‒ csuklott el a hangja.

A földet bámulta. Hát, ez volt a nagy kérdés, nem igaz? Mikor jön haza? Azt kívánta, bárcsak most azonnal elvillanhatna a Második Földre, és visszatérhetne az igazi munkájához, a Vér Harcosainak vezetéséhez, Endelle szolgálatához. De nem tudott, és valami a mellkasának mélyén azt súgta neki, hogy nem csak arról van szó, hogy Marguerite sebezhető, vagy hogy épp most fedezett fel egy titkos kolóniát, vagy akár arról, hogy a kolóniát halál vámpírjai támadták meg, és szükségük van a védelmére. Nem, az igazi ok mélyebben rejlett, és magához Endelle-hez volt köze, de a fene akart most megküzdeni ezekkel a kérdésekkel.

–   Nem is tudom. Mennem kell. Vigyázz magadra.

Nem várta meg, hogy a lány elköszönjön, vagy bármi mást mondjon neki. Tépelődött, és nem akart még több bűntudatot érezni a cserbenhagyása miatt, mint amennyit már így is érzett.

Végigcsúsztatta a hüvelykujját a kártya csíkján, véget vetve a hívásnak, és visszatette a zsebébe.

Arthur talpra állt és körbejárta, a lábát ki-kirúgva tesztelte a nemrég begyógyult vágást.

– Ez egy szörnyű éjszaka ‒ mondta Diallo. Nagyon mély, gazdag hangja volt, olyan hang, amire az emberek hallgatnak.

Behunyta a szemét, és kevesebb mint egy percen belül több férfi kezdett Diallo irányába futni. Nyilvánvalóan épp most küldött telepatikus hívást az embereknek.

Érdekes.

Ki a fene ez az ember?

Elnézett Diallo mellett, majd körültekintett.

–  Hol van Marguerite?

Diallo egyenesen a szemébe nézett.

– Adtam neki egy kunyhót, azt ott. – Kissé megfordult, és elegáns kézmozdulattal intett. – Azt, amelyiknek az első oszlop mellett van a növénytartója, a sétány fölött íves rácskerettel. ‒ Körülbelül harminc méterre volt a csata helyszínétől.

– Köszönöm. – Jézusom, mennyi kérdése volt, de a legkritikusabb felszínre tört. – Marguerite révén én is megismertem a látomást erről az eseményről, és azt is, hogy ez a telep a Látók menedéke. Igaz ez?

Diallo bólintott.

–   Igen, a Második Föld minden részéből vannak itt Látóink. És igen, megvédjük őket.

–   De érti a nagyobb összefüggést?

Diallo mély levegőt vett, majd lassan kiengedte. Tekintete elgondolkodóvá vált, mintha azt keresné, hogy pontosan mit is mondhatna, vagy mit is kellene mondania.

– Igen. Hogy egy nagyon erős teremtmény felfedezte a helyzetünket azzal a szándékkal, hogy megszerezze néhány Látónkat. – Kissé felemelte az állát. – Az ön asszonyát leszámítva csak egyetlen Látó van, aki elég erős ahhoz, hogy megzavarja a ködöt, amely ezt a kolóniát védi, vagy hogy legyőzze a blokkokat, amelyeket évszázadok óta tartunk fenn a jövő folyamaiban.

–   Owen Stannett ‒ motyogta Thorne.

Ő volt az a szörnyeteg, aki három héttel ezelőttig a Superstition-hegyi Látnokok Erődjének Főadminisztrátora volt. Megpróbálta megerőszakolni Marguerite-et, hogy teherbe ejtse. A szemétláda egy szuper Látókból álló szuperfajt akart létrehozni. Már több Superstition Látót megerőszakolt, és gyermekeket nemzett velük. Úgy tűnt, hogy még mindig szándékában állt a Látók begyűjtése, még akkor is, ha a Halandók Földjére szöktek meg.

–   Pontosan.

Thorne állta a tekintetét.

–  Akkor ismeri a közelmúltbeli eseményeket a Másodikon, különösen a Superstition Látó Erőddel kapcsolatban?

Diallo halvány mosolyt mutatott.

–  Mindent tudunk, ami történik, Thorne Harcos. Mi egy rejtett kolónia vagyunk, nem pedig tudatlan.

–   Nem akartam megsérteni.

Néhány férfi közeledett.

– Thorne Harcos ‒ kezdte Diallo határozott hangon, aminek hatására a közeledő falusiak között döbbent mormogás hallatszott. – Szeretném megköszönni ezt a ma esti szolgálatot, és üdvözölni a kolóniánkon. Holnap beszélünk, és akkor minden kérdésedre válaszolok. Arthur és én a halottakat eltüntetjük. Egyelőre addig használhatjátok a kunyhót, ameddig csak szeretnétek. Y pro nai-y-stae.

Thorne elmosolyodott. Ez egy régi kifejezés volt, ami lényegében azt jelentette: „Maradhatsz az örökkévalóságig”.

–  Ez nagyon kedves tőled.

Ahogy elindult a kunyhó irányába, a tarkóján a szőrszálak kissé megmozdultak. Visszafordult az erdő felé. Arthur is így tett.

De az ő érzékei majdnem olyan gyorsan megnyugodtak. Bármi is volt ott, most már eltűnt.

Összenézett Arthurral.

–    Stannett?

–   Talán. Bárcsak a fattyú megmutatná magát.

–   Hallottam, hogy teherbe ejtett egy csomó látnokot.

–   Mindez része a tervének, hogy létrehozzon egy szuperfajt.

–   Fasz ‒ motyogta Arthur.

–   Nem is mondhattam volna jobban.

–  Arthur – szólította Diallo, és előreintette.

Arthur Thorne felé fordult, és kinyújtotta a kezét.

–   Örülök, hogy megismerhettelek. Ha holnap lesz egy kis időd, talán megmutathatnád néhány mozdulatodat.

–   Megkapod. Csak vadássz le engem.

Arthur hirtelen megfordult, és csatlakozott a munkásosztaghoz. Amikor a falubeliek nyugati irányba indultak, Thorne végre átjutott a sávon.

Minden ház oldalán vagy hátulján zöldségeskertek voltak, buja kertek, amelyeknek március végén, ilyen magasan a hegyekben nem lett volna szabad így zöldülniük. De ezek itt felemelkedők voltak, és kétségtelen, hogy néhány időjárási módosítást azért vezettek be, hogy a telepesek önellátók legyenek.

A kunyhó belsejében fény gyúlt. Thorne szíve elkezdte a légkalapácsos rutinját, mert újra látni fogja Marguerite-et, a nőt, akire futótűzként kezdett vágyni.

A nő az ajtófélfának támaszkodva állt a rácsos ajtó mögött, karját a mellkasán összefonva.

–   Szóval, hányan voltak?

–   Nyolcan.

–     Mindet te ölted meg?

Hátrapillantott. Ha megpróbálta is nézni a csatát, a kilátást az utca túloldalán egy virágzó kert zárta el. Az utca felőlihez ki kellett volna lépnie a tornácra. Marguerite sok minden volt, de bolond, az nem.

A lány kérdésére megrázta a fejét.

–    Hármat szedtem le. Arthur ötöt kezelt.

–    Az a gyerek? ‒ kiáltott fel.

A férfi elmosolyodott. – Be fogsz engedni?

–    Diallo adta nekem ezt a helyet éjszakára. Nem emlékszem, hogy bármit is mondott volna rólad.

A férfi mosolya kiszélesedett. Vajon ő kezdte ezt a játékot? Ez volt az egyik kedvence, és a lány arckifejezése azt sugallta, hogy talán igen.

–  Engedj be, Marguerite. – Használta a rezonanciáját, egy alacsony számot, mindössze hármat.

Hallotta a lány halk lélegzetvételét, de mégsem lepődött meg, hogy azt válaszolta: – Nem fog megtörténni.

Ötször osztotta meg a rezonanciáját.

– Azt mondtam, engedj be. – Be akart jutni, egészen, és nem José vagy bárki más formájában.

Az éjszaka hátralévő része az övé.

Marguerite megerősítette akaratát, mert minél tovább tartotta magát, annál jobban felhúzta Thorne-t ‒ és imádta ezt látni. Ő is jó hangulatban volt, bár nem értette, hogy miért. Volt már férfival, de ez most más. Ő Thorne, és nagyon jól ismerte őt. Mindig is szerette, ahogy a férfi gondoskodott róla, amikor szüksége volt rá. Ráadásul nem rúgná ki az ágyból, amikor végzett. Átölelné, és ma este talán még ez is tetszene neki.

Mióta leszálltak a felemelkedettek ezen a furcsa, titkos kolóniáján, úgy érezte, mintha valami hívná, valami mélyen legbelül, olyan helyeken érintve a szívét, amelyeket eddig nem ismert. Elbizonytalanodott, kizökkent a ritmusból, pedig ő sosem járt így. Néha kiakadt, de mindig tudta, mit akar, hová akar menni, és kit akar a lábai között látni.

– Ma este nem engedhetlek be, Thorne, ezt te is tudod ‒ mondta. – Végeztünk, emlékszel? Kihoztál a Superstition Erődből, aztán elhagytam Endelle irodáját, és most itt vagyok, csupán egy hülye látomás miatt. De aludhatsz a verandán, ha akarsz.

A cseresznyés dohány aromája átszűrődött a szúnyoghálón. Az orrlyukai kitágultak azzal a szándékkal, hogy minden illatcseppet elkapjon. Édes Istenem az égben, de az az illat, amit a férfi árasztott ‒ amikor tisztátalan gondolatai támadtak róla ‒ biztos, hogy a lenti részeire varázslatosan hatott. Kezdte feszültnek érezni magát.

Halk morgás hallatszott, Thorne pedig elkapta a kis fogantyút, és húzni kezdte. Szerencsére belül is volt egy, így a lány visszatartotta. Az volt a jó a felemelkedett vámpír életben, hogy egyszerűen kapott némi erőt anélkül, hogy súlyzóznia kellett volna. Így hát erősen tartotta magát.

Persze ez csak illúzió volt. A férfi a tenyere felemelésével el tudta volna hamvasztani az ajtót. Komoly kézrobbantó képességgel rendelkezett. Ráadásul olyan testalkatú volt, hogy a nő egész idő alatt a mellizmait bámulta, amelyeket nem takart a fegyverhámja. A kezét akarta magán, aztán az ajkát.

Thorne ismét megrántotta az ajtót.

–  Engedj be, Marguerite. – Újabb rezonancia. A lány szédült, nem kapott levegőt. Ez már hét rezonancia kellett, hogy legyen. A férfi tehetséges volt. Amikor tizenötig jutott, és egyenesen a fülébe beszélt, olyan gyorsan el tudta érni a lányt. Valamiféle varázsló volt, igazi Merlin, ez a szemétláda.

A helyzet az volt, hogy az összes férfi közül, akit valaha is ismert, Thorne-ban bízott, még akkor is, amikor ősember módjára viselkedett.

A férfi erősebben rángatta az ajtót. Az ajtófélfa miatt volt egy kis előnye, így a kilincsbe kapaszkodott, és hátradőlve hagyta, hogy a súlya dolgozzon helyette.

Aztán még komolyabban kezdte rángatni. A lány által meggyújtott olajlámpa halvány fényében is látni lehetett, hogy a férfi bicepsze megfeszül és a legcsodálatosabb izomzattá duzzad.

Erősen rá akart harapni, érezni, ahogy a férfi megrándul alatta.

Thorne tovább húzta az ajtót, ami Marguerite-et is magával rántotta. Csak kapaszkodott a fogantyúba, miközben a lába a tornácra csúszott. A tekintete egész idő alatt, mint egy idiótának, egyenesen arra az izomra szegeződött.

Olyan egyszerű nőstény volt. Imádta a férfi testét, úgy, ahogy imádta, minden arcát, domborulatát, mélyedését és feszes kiállását. Ez volt a gyengéje, Thorne minden testi ereje, és az, ahogy a háborúban harcolt. Mit árult el róla, hogy hiába volt koszos az izzadságtól és a vértől a legutóbbi csata miatt, a lányt nem érdekelte? Soha nem is zavarta. Az elmúlt száz évben egyszer sem. Az első pillanattól kezdve képes volt elfogadni, hogy ki és mi a férfi, a Vér Harcosa, a Második Társadalom védelmezője, a halál vámpírjainak elpusztítója.

És most, Isten bocsássa meg neki, a férfi az övé volt, és el akarta venni.

–   Úgy néz ki, hogy bejövök.

A nő elmosolyodott. A hangja egy átkozott kavicsbánya volt. Mégis azt mondta:

– Felejtsd el, Harcos. Esélyed sincs rá. – De a férfi átkarolta a derekát, és most magához húzta. Holnap meg kell javítania a szúnyoghálót, mert az lelógott a bőrszíjas zsanérjairól.

A férfi szája olyan ismerős volt neki, mint a tükörképe a tükörben. Ismerte az ajkait, minden milliméterét. A nyelve vastag, és most is dolgozott vele, ki-be járkált a lány szájában, gyönyörű ígéreteket tett mindarról, amit tenni fog vele... amíg nem lesz még egy ilyen hülye látomása.

A látomás emléke, az, ahogyan ráomlott, megvakította és némává tette, miközben fogva tartotta, megmerevítette, sőt, még azt a gyönyörű nyelvet is figyelmen kívül hagyta.

Thorne hátrébb húzódott, a tarkójához csúsztatta a kezét, gyengéden megsimogatta.

–  Hé ‒ suttogta a férfi. – Mi a helyzet? Csak úgy vasalódeszkává váltál a karjaimban.

Elhúzódott tőle, és bement a házba. Édes Istenem, soha nem húzódott el így.

– Mi a baj?

–Miért volt ez a látomásom? Nem értem. – A fal melletti keskeny faasztalon álló olajlámpa lágy fényben világította meg a szobát. Átment a barna bőrkanapéhoz, és összegömbölyödött. Nem akart véget vetni a pillanatnak, de válaszokra volt szüksége.

Követte őt a szobába, és becsukta az ajtót. A meglepően szép vászonfüggönyt az utcára néző széles ablaksor elé húzta.

Ott maradt az ablaknál, kivette a cadroent a hajából és vett néhány mély lélegzetet. A kiltje lengett. Valahogy rosszkor akadt el.

–   Hé, bocsánat ‒ mondta.

Megvonta a vállát, de elmosolyodott és lehajolt.

–   francba, hogy megdolgoztatsz.

Hallotta, hogy a férfi kuncog, és figyelte, ahogy a sűrű haja előrehullik.

Egy pillanat múlva újra felemelkedett, és találkozott a lány tekintetével, de ezúttal komor volt.

–  Azt hiszem, egyszerű a dolog. Új kialakulóban lévő képességed van, ami nem egy kibaszott piknik. De van még valami, amit el kell mondanom neked. Diallóval úgy hisszük, Stannett áll a támadás mögött. Elég erős ahhoz, hogy megzavarja a kolónia ködét.

Erre a teste megrándult.

–   Stannett és a halál vámpírjai?

–   Miért ne? Kétségbeesett. Úgy gondoljuk, hogy az itt élő Látókra vadászik.

– Tudod, ennek teljes mértékben van értelme. Valószínűleg a jövő folyamaiban pontosan a Látók titkos rejtekhelyére vadászott.

–     Szóval úgy vadászik, hogy alapból látja a jövőt?

–  Persze. Mármint, többnyire egy személy képe jelenik meg a fejedben, amíg meg nem találod a megfelelő fényszalagot, de témát is választhatsz. Legalábbis én tudtam, és kétségtelenül Stannett is, bár azt hiszem, én jobban értek hozzá, ezért használt engem, amikor a kolostorba zártak – szorította össze az ajkát. – De van még valami. Stannettnek lett volna ereje átjutni ezen a furcsa ködön, amit a legtöbb Látó még csak nem is érzékel.

Thorne kinyújtotta a karját.

–  A francba. Sajnálom.

Marguerite tekintete végigsiklott a karján és a fekete csuklóvédőjén lévő vörös csíkokon. Egy fekete toll ragadt rá, de ez nem zavarta. Rengetegszer volt már vele, miután egész éjjel csatázott.

De odafordult hozzá, és azt mondta:

– Az a helyzet, Marguerite, hogy nem számít, mit tesz Stannett, vagy Greaves. Szembe kell nézned azzal a ténnyel, hogy új, kialakuló erőd van. Foglalkoznod kell vele. Különben csak rosszabb lesz, és szerintem ezt te is tudod. Te az obszidián-láng igazságos vörös fajtája vagy, és ez elől nem menekülhetsz.

–Nem futok el. – A lány az ujja köré csavarta egy hajtincsét. Érezte, ahogy a szemöldöke összeráncolódik.

– Nekem úgy tűnik, mintha futnál. – A férfi előrelépett, hogy szembe álljanak egymással. És az igazság? Tetszett neki, a férfi egyenes beszéde. Sosem volt egy szelíd virágszál. Soha nem is lesz az.

Hátradöntötte a fejét a párnára, és felnézett, egészen felfelé. Jézusom, de magas volt.

– Rohanok valami után, Thorne, ezt te is tudod. A szabadságomat akarom. Úgy szeretnék élni, ahogy elterveztem, új erőkkel vagy anélkül. Ez a legkevesebb, amit megérdemlek egy évszázad után abban a szarfészekben.

A vállai kissé megvonaglottak.

–   Tudom. Mit gondolsz, miért nem kiabálok veled?

A lány összeszűkítette a szemét, úgy nézet Thorne-ra.

–   Ez biztos megöl téged.

–   Mi?

–    Hogy távol vagy a harcosoktól, a kötelességedtől? Ennyit tudok rólad.

– Igazad van ‒ vonta meg a vállát. Minden percét utálom ‒ hiszen elhagytam a posztomat ‒, egy dolgot kivéve.

–    Mi lenne az?

A férfi majdnem elmosolyodott.

– Megérdemled. Úgy értem, a vérmérsékleted nem egy leányálom, néha legszívesebben megfojtanálak, de egy harcos vigyáz a nőre, akit szeret. Ilyen egyszerű.

–       Micsoda szemétláda vagy, hogy ilyen kedves vagy hozzám.

Thorne lehajolt, és megfogta a kezét.

–    Gyere ide. Gyere velem zuhanyozni. A francokat fogok továbbra is úgy beszélgetni veled, hogy a mellkasom tele van a halál vámpírjainak belével. 

Lexy