A tapasztalt: I. fejezet

Hugo

Az elmúlt négy évben minden gondolatom ő volt.

Mióta elmentem a középiskola befejezésének és a tizennyolcadik születésnapjának tiszteletére rendezett ünnepségről, Sabine az elmémben volt.

Négy. Kibaszott. Éve.

Lehunytam a szemem és magam elé képzeltem.

Mindig Sabine-re gondolok.

Elképzelem a hosszú fekete haját… körbe akarom tekerni a hajtincseit a kezemen, miközben szeretkezünk.

Elképzeltem, ahogy a kék szemei felnéznek rám, kitágulnak és megtelnek gyönyörrel, miközben előrenyomakodok a testébe.

Elképzelem a kezeimet, a számat és a nyelvemet, amint nőies hajlatain mozognak.

Négy éve akarok egy nőt, akire, tudom, hogy nem kellene vágyakoznom, de akit képtelen voltam kiverni a fejemből.

Sokkal fiatalabb volt nálam, de mindez nem volt probléma. A korkülönbség a legkevésbé sem zavart. Egy huszonegy éves nő volt, aki okos, tökéletese volt számomra. Sabine mindig tudta, mit akar az élettől, és amit kigondolt, abban mindig jeleskedett. Lehet. hogy évek óta nem láttam, de tudom, hogy ilyen szempontból még határozottabbá vált. Ez nem olyan tulajdonság, amit bárki hagy elhalványulni.

Az sem érdekelt, hogy Leo – egy barátom családjának – lánya volt. Talán mégis kellene, de nem hagyom, hogy bármilyen bonyodalom távol tartson tőle, a fájdalom, amire rengeteget gondoltam.

Négy hosszú év volt, amióta nem volt bensőséges viszonyom egy nővel sem. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy elmenjek bármelyikükkel is, nem, amikor az egyetlen, akit akarok, az Sabine.

Ennyi idő után tudtam, hogy egyedül csak őt akartam mindig is, és olyan élettapasztalatokkal, mint nekem volt, tudtam, hogy ez nem csak múló vágy.

Egy kezemet végighúztam az arcomon és fáradtan szedtem a levegőt.

–          Szeretne még valamit inni, Mr. Romanov?

Felpillantottam a légiutas-kísérőre és megráztam a fejem.

–          Köszönöm nem, Marcella! – Még három órám volt, mielőtt landolok New Yorkban és még egy óra, amíg eljutok Leo és a felesége, Annabelle házához. És mire eljutok az otthonukba túl késő lesz bárkivel is találkozni.

Egyszerűbb lehetőség lett volna egy szállodát szerezni, de ez nem volt lehetséges, nem, amikor Leo és Annebelle ragaszkodott hozzá, hogy a vendégházukban maradjak. Jobban tudtam, mint hogy bármelyikőjükkel is vitatkozzak.

Hamarabb kell megérkeznem.

Hiányoztam Sabine diplomaosztó ünnepségéről, és még ha tudtam már egy ideje az eseményről, nem volt lehetséges átszervezni az üzleti kötelezettségeimet. De ez nem állított meg, hogy hatalmas bűntudatot érezzek.

Benyúltam a zsebembe és kivettem a fehér bőr dobozt. Kinyitottam és lebámultam a gyémánt karkötőre, amit neki vettem.

Sabine volt az egyetlen nő, akinek valaha ékszert adtam és habár talán csak egy ártatlan gesztusnak tűnik, egy gratulációs ajándéknak a teljesítményéért, a nyaklánc és most ez a karkötő, többet jelentett nekem, mint azt valaha sejthetné.

Ő többet jelentett nekem, mint azt valaha is tudhatná.

Sabine

Négy év telt el, mióta nem láttam.

Négy éve akarok egy férfit, amiről tudom, hogy soha nem történhet meg.

Négy éve minden srácot, akivel kapcsolatot akarok kialakítani, hozzá hasonlítok… Hugo-hoz.

Azt mondogatom magamnak, fel kell ébrednem és rá kell jönnöm, hogy sohasem lehet az enyém egy férfi, aki több mint kétszer annyi idős, mint én, aki az apám életre szóló barátja.

De mondom magamnak, amit kellene és nem kellene akarnom azt sokkal keményebb lenne megvalósítani, mert amit szeretnék az elérhetetlen, még ha érte is nyúlnék.

Az asztalon keresztül a szüleimre figyeltem. Már véget ért a kis vacsora parti, amit a diplomaosztóm megünneplésére rendeztek, mert megszereztem a főiskolai végzettséget és most már csak hárman voltunk. Az egyetemre kell ezentúl koncentrálnom, hogy megszerezzem a mester képesítést, de tudva, hogy Hugo ma este érkezik, csak rá tudtam gondolni.

Hugo Romanov.

Csak a nevének a gondolatára megbizsereg a bőröm az éberségtől. A testemen keresztülszáguldó adrenalin váltja ki ezt a reakciót.

–          Valamikor ma este érkezik meg, bár nem vagyok benne biztos mikor.

Az apámra figyeltem. Hátradőlt az ebédlőben lévő székben és az ajkához emelte a boros poharát. Az anyámra nézett, aki előtt szintén volt borospohár.

–           Már négy éve volt, hogy utoljára az Államokban járt?

Az apám bólintott.

–          Igen, Sabine középiskolai érettségije óta. Habár nagyjából egy éve visszajött egy üzleti ügy miatt, de nem tett külön utat, hogy találkozzon velünk.

A szívem felgyorsult, tudva, hogy itt volt, valószínűleg államokkal odébb, de még mindig közelebb volt, mint amikor Európában volt.

–          Fogadok, izgatott vagy, hogy újra látod Hugo-t. – mondta az anyám és kortyolt egy a borából, miközben a karima felett engem figyelt.

Vállat vontam, nem mutatva mennyire ideges voltam, milyen sok várakozás cikázott át rajtam.

Hárman kivégeztünk egy üveg bort és a második üveg is már félig üres volt. Lenyúltam és végig futtattam az ujjam a poharamon.

–          Régen volt már – válaszoltam csendesen az utolsó alkalomra gondolva, amikor láttam.

Élénken emlékszem a sötét és ízletes kölni illatára. De egyfajta a koros könyvek és a tapasztalat illata is körül lengte, mindez oly heves, részegítő aroma volt. Ösztönösen felemeltem a kezem a rózsaszín aranyból készült madártoll alakú nyaklánchoz, amit tőle kaptam.

Ajándék volt Hugo-tól, de nem csak a középiskolai érettségi alkalmából, hanem búcsú is volt.

Minden nap viseltem, mióta megkaptam.

–          Kettőtök közt mindig megvolt ez a különleges kötelék.

Az apámra figyeltem, miközben beszélt.

–          Nem igazán. – Lehet, hogy amikor fiatalabb voltam és az államokban élt, nagyobb szerepe volt az életemben, mint hogy csak jelen volt, de sohasem mondhattam, hogy közel álltunk egymáshoz.

–          Természetesen. Hugo órákat töltött veled a konyhaasztalnál, hogy oroszul tanítson. Emlékszel?

Élénken emlékeztem. Az utolsó óránk akkor volt, amikor tizenhét éves voltam és meglátogatott, miután Oroszországban járt üzleti ügyek miatt.

–          Azért, mert az apám azt akarta tőle, hogy tegyen engem még „kockábbá”.  – Az apámra mosolyogtam. Ugratott, amikor azt a javaslatot tettem, hogy elkezdek tanulni egy nyelvet, de Hugo mindezt komolyan vette. A következő két évben, tizenöt éves koromtól tizenhétéves koromig, bármikor volt Hugo a városban, órákat töltött velem és tanította az anyanyelvét – az egyiket a négy közül, amiken folyékonyan beszél.

Az igazság az, hogy csak egy maréknyi orosz kifejezést tudok, főleg azért, mert képtelen voltam a koncentrálásra, amikor a közelben volt. De próbáltam realizálni, hogy az én személyes valóságom nem foglalja magába Hugo-t.

És még mindezen évek után is nehéz volt nem beleesni.

Lexy