A szobatárs: Prológus

Brendan

Mindig is egyedül csak őt akartam, nem is tudom hányszor próbáltam ezt a dolgot elrejteni, hányszor próbáltam meg megtagadni, nem tudtam önmagamnak hazudni.  Ez a pont akkor jött el, amikor már nem tudtam figyelmen kívül hagyni, amikor már nem akartam színlelni, hogy én vagyok az a pimasz seggfej, aki a bőre alá is be akar jutni.

De nézni őt, ahogy felnő, beindított engem. Nehéz volt nekem, hogy nem szegezhettem oda az ágyamhoz, megmutatni, hogy mit tesz velem...megmutatni, hogy mennyit jelent nekem.

-          Vége van. – hallom Meghan anyját, ahogy ezt apámnak mondja a földszinten, de én jobban figyeltem a lányra, akit szerettem és tiszta fájdalmat láttam a szemeiben.

-          Hosszú ideje vége van már – mondta válaszul apám.

Évek óta elnyomtam magamban, ahogy Meghan iránt érzek, azt színleltem, hogy nem érzek többet a mostohatestvérem iránt, rám volt erőltetve, hogy vele éljek miután a szüleink összeházasodtak. De nem volt nehéz Meghannal egy szobában lakni, nem, ha szívem megdobbant, ha rá néztem.

És, ha technikailag nem is éltem otthon az elmúlt évben és félig meddig főiskolán is voltam, és minden egyes kibaszott hétvégén hazajöttem pontosan azért, hogy láthassam őt.

Mindig ő volt.

Mindig ő lesz.

Az igazság az volt, hogy az évek alatt vigyáztam rá, amennyire csak tudtam, és tudtam, hogy ez szerelem, és ezt egyetlen lány se múlhatja felül. És amikor végre elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy férfi legyek és megmondjam neki, hogy az életem végéig akarom őt, csakis az enyémnek, ez a hülyeség a szüleink között megakadályozta ezt.

De még mindig nem mondtam semmit, nem mondtam el neki, hogy hogyan érzek iránta, mert, az a gondolat, hogy megijesztem őt és ez éket ver közénk, a szart is kiijesztette belőlem.

Azt hiszem, inkább megakartam maradni, ezen a szinten az életemben, mint azt hogy falat emeljek kettőnk között, mert ki akartam nyitni a számat és meg akartam mondani, hogy szeretem őt.

Most fájdalmat okozott nekem az a gondolat, hogy elfog hagyni engem, hogy nem lesz részese az életemnek, nem láthatom őt minden kibaszott napon, és ez szétszakította a szívem.

Odamentem hozzá és segítettem neki felfelé a lépcsőn.  Nem harcolt velem, nem mondott semmit. Helyette hagyta, hogy a szobámba vigyem, leültessem az ágy szélére és fogjam a kezét. Nem beszéltünk hosszú másodpercekig, és utáltam ezt, hogy nem találtam a megfelelő szavakat, amellyel boldoggá tehettem volna. Erős voltam miatta, de a lent zajló vita nehézzé tette a tiszta gondolkodást.

-          Minden rendben lesz. – Mondtam végül, de ahogy rám nézett, az a tény hogy a szemei teli voltak fájdalommal, ez a feszültség a gerincemig hatolt. Nem tudtam semmit sem tenni, hogy jobban érezze magát és ez egy kibaszott szopás volt.

Most csakis rá figyeltem. Meghan volt a fontos. Mindig is kibaszottul fontos lesz.

Meghan

Ugyanabban a szobában éltünk évekig. Az érzelmeim iránta valami olyasmivé váltak melyek elemésztettek engem, és nem csak azért, mert elvittek az otthonomtól... hanem mert, attól az embertől is, akit szeretek.

Brendanra nézek. Idősebb volt nálam két évvel. Főiskolára ment, kollégiumban volt, de mégis hazajött minden hétvégén, hogy velem töltse az idejét, és úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

Nem mutathattam ki, hogy mennyire zavar engem, és erősebbé kell válnom, de nagyon nehéz volt színlelni, és éppen elégszer megtettem amíg Brendannal laktam.

Brendanra néztem. Mindig is ilyen pimasz volt, egy önelégült mosollyal az arcán. De velem, úgy érzem egy másik oldalát mutatta meg, az igazi oldala valódi volt és őszinte. Csak erre akartam koncentrálni, elmerülni benne, és most, meg kellett mondanom magamnak, hogy ez nem a vége.

Lehet, hogy nem tudja, hogy hogyan érzek iránta, hogy mennyire érint meg ez, de Istenem, úgy érzem, mintha sírnék, ha megmutatom neki a legtisztább érzelmeimet.  Rám nézett és együttérzést láttam a szemeiben, azt gondolhatta, hogy kiborultam a válás miatt.

Nem voltam az.

Láttam előre ezt az eseményt már hónapokkal ezelőtt, hogy a válás elkerülhetetlen, de reméltem, hogy rosszul gondolom.

Brendan miatt éreztem így, és nem tudtam, hogy mi fog történni ezután, hogy nem fogom többé látni őt. Istenem, még azt se tudom mi lesz ezután, hogy egy városban fogunk élni.

Nem tudtam, ezután mi fog játszódni, és elveszve éreztem magam. Úgy éreztem, mintha kicsúszna a kezeim közül az irányítás, és nincs semmi, ami megtartana.

Akit akartam, hogy megtartson az Brendan volt.

Gina