Charity Tahmaseb: Kávé és Szellemek 1: Első epizód

Szellem a kávéfőzőben

***

Felajánlom a feltakarítást. Felajánlom, hogy ingyen megszabadítom a kávéfőzőjüket a szellemtől.

Mindenki nedves, de mivel a víz csak langyos volt, senki sem lett leforrázva. Ez az amiért az menedzser kitolt az üzletből, ahelyett, hogy hívja a rendőrséget.

Ahogy az ajtó bezárul, a hangja visszhangzik mögöttem:

–     Igen, megvan Malcolm Armand telefonszáma?

Valami nem engedi, hogy elhagyjam a járdát a bolt előtt. A lábaim gyökeret eresztettek a cukorjuhar ültetvények mellett. De mert olyan sokáig állok ott, elkapom a látványt, hogy Malcolm Armand leparkol és kiugrik a kétüléseséből. Az utas ülésen bekötve trófea barátnőként foglal helyet a szamovár.

–     Ez nem nagyon praktikus. – Mondom.

Megáll séta közben, a szamovárt távol tatja tőlem.

–     Mi?

–   Hová rakod a szellemeket? Úgy értem, amikor elfogod őket. –   A kabrió felé mutatok. – Nincs benne helye.

Szemügyre vesz, a kávétól elázott ingemet, a foltos nadrágomat, és mindenemet. Szaglászik, az orrát ráncolja és anélkül száguld be a boltba, hogy még egyszer felém pillantana. Megfordulok, feltépem a lábaim és lépésről lépésre az elülső ablak felé oldalgok.

Bent az általam keltet rendetlenség van, de figyelmen kívül hagyom. Amit látni akarok, hogyan csinálja Malcolm, amit csinál, hogy csalogatja a szellemeket. Olyan sokáig bámultam, hogy a nap megszárította az ingem. A bolt belsejét tanulmányoztam, a szamovár elhelyezését, és nyomon követtem Malcolm minden mozdulatát, amíg a menedzser megránt egy zsinórt és a reluxák meggátolják a rálátást.

Bármi is ragad meg a boltban – a szellem vagy Malcolm – lazítok a szorításán. Elutasítottam, hazavánszorgok, és egy csomó kávészínezett lábnyomot hagyok magam után.

***

–     K-k-aty? Ott vagy?

A hívás reggel kilenckor érkezik, egy olyan napsütéses és ragyogó napon, hogy csak a legelszántabbak maradhatnak pesszimisták. Mivel az összes rég esedékes számlám ki van terítve az étkezőasztalra, jó úton vagyok afelé, hogy csatlakozzak a soraikhoz.

–     Sadie? – Úgy hangzott, mint ő, de még sohasem hallottam így remegni a hangját.

–     Kérlek, siess!

–     Mi folyik ott? Hol vagy?

–     A tornácomon. Nem engednek be.

–     Kicsodák?

–     A szellemek.

–     Miért nem hívod Malcolmot? – A kérdés élesen jött ki, savval és féltékenységgel fűszerezve.

–     Cs-csapdába esett bent.

–     Csapdába?

–     Meghal? – Sadie hangja akadozik.

–     A szellemek nem… – ölnek. Nem, az átlagos szellemek nem. De képesek rá. – Rögtön ott leszek.

Aztán a hűtő felét kiforgattam és egy fuvallat csap meg, ráébredek, hogy a most rögtön nem történik meg. Kidobtam a bűzlő dobozokat a szemétbe, a babok is ott landoltak. Csak néhány zörgött magányosan a dobozban.

Nem tértem vissza a Coffee Depot-ba a katasztrofális interjúm óta, de úgy tűnik, ma meg fogok állni ott.

A kávéfőzővel bepattanok az ülésbe, a négy fontnyi cukorral, néhány tartály félig-meddig a teherautó padlóján, bekapcsolok két piros lámpát a Coffee Depot felé vezető úton. Kis idő elteltével a kis csengő az ajtó fölött abbahagyja a csilingelést, az asszisztens menedzser megkerüli a pultot.

Előre indul, a karjai tele vannak kávébabos táskákkal. Csúszva megáll és felém löki a babokat.

–     De… – kezdem.

Feltart egy mobil telefont. A kijelzőn egy üzenet olvasható:

Malcolm: Adj neki bármit, amit akar.

Bizonytalanul, a szavakra pislogtam. A karjaimban tartottam mindent, amit akartam, vagy legalábbis amire szükség volt. Átmenetileg. Az ajtó felé tartok.

–     Hívj vagy üzenj, ha utánpótlásra van szükséged – szól utánam a menedzser.

–     Valakit el fogok érte küldeni.

Az ajtó suhogva bezáródott, mielőtt köszönetet mondhatnék.

Lexy