Charity Tahmaseb: Kávé és Szellemek 1: Második epizód

Engedd ki a szellemeket

***

Belesüllyedek a kanapépárnákba, mintha Malcolm vallomása ellopta volna belőlem a levegőt. Talán így volt, képletesen persze. Egy szellemfaló. Még sohasem találkoztam ilyennel, a nagymamám sohasem mesélt erről.

–     Hogy illek bele ebbe a helyzetbe?

–  Te… megmentettél engem. A szamovárt tároló helyként használtam, így nem kellett elnyelnem a szellemeket, nem estem kísértésbe. – Felsóhajt. – Most, hogy tudom, van más lehetőség is, hogy nem kell magammal cipelnem vagy magamban, normális életet élhetek. Tudod miért rúgtak ki a brókercégből, nem igaz?

–     Azt gondoltam a gazdasági válság miatt.

Megrázza a fejét. – Ez a kifogás. A leépítés. A diploma után a bátyám odáig követett. Az első munkám a főiskola után. Azt hittem, mindent elrendeztem. Azt egy nap feltűnt Nigel. Ő...

Malcolm abbahagyta és a plafonon keresgélt, mintha a szavak, amikre szüksége van, ott lennének.

–     A nyilvános előtérben állt, mint valamiféle őrült próféta, a szellemekről beszélt és természetesen rólam. Az embereket zaklatta, különösen a női brókereket. Ez … – Megborzong. – Szörnyű volt.

–     Miért nem árultad el nekem?

–  Azt gondoltam véget ért. Fogtam egy bőröndöt és mindent magam mögött hagytam, kivéve a szamovárt, majd addig vezettem, míg majdnem kifogyott az üzemanyag. Megálltam itt. Tetszett a város. Hallottam rólad és a nagymamádról. Arra gondoltam, hogy talán neked is ugyanaz a problémád. – Itt vállat von. – Volt értelme a maradásnak.

Elhiszem. – Különösen utáltalak, amikor először feltűntél.

Malcolm hátraveti a fejét és nevet – az első könnyed hang, amit tegnap óta hallok tőle. 

–     Tudom – mondja, miközben kapkodja a levegőt.

–     El akarod nyelni a szellemeket? Ez olyan, mint alkoholistának lenni?

Megrázza a fejét, a mosolya még megvolt, bár a szemei mogorvák lettek.

– Nem, szerencsére. Nem hiszem, hogy képes lennék így működni, amikor kimegyünk egy hívásra.

Kíváncsi voltam, mennyire igaz ez, de nem akartam neki ellentmondani. – Mi történik a szellemekkel, amikor a bátyád elnyelő őket? Tudod?

–     Azt mondja, erőt adnak neki, de nem tudok, hogy benne vannak-e, esetleg eltűnnek vagy feloldódnak. – Vállat von, tenyere az ég felé mutat. – Talán a részévé válnak.

A szavaitól egy szörnyű gondolat csapódik belém.

–     A nagyanyám.

–     Mi?

–     Ő… –  visszafojtom a szavaim.

Sosem árultam el Malcolm-nak a titkom, hogy a nagyanyám szelleme vadászik rám. Vagy inkább, hogy neki egy kísértés sorozata van, és amikor a banki egyenlegünk egy bizonyos szintig süllyed, felhajtást csinál, amikor is hívást kapunk és a szükséges készpénzt.

–   A nagymamám szellem. – Ismerem be végül. Itt. Most mindketten vallottunk. A párnákba akartam süllyedni, de a kifejezés Malcolm arcán nem hagyta.

–  Honnan tudod? Te magad mondtad, hogy a legtöbb szellem elveszti az emberi személyiségét.

– A legtöbb igen, vagy ragaszkodnak egy tulajdonságukhoz. Életében, az, amit a nagyanyám a legjobban akart, hogy engem megvédjen. Szóval a túlvilági létében?

– Még mindig gondoskodik rólad, vagyis rólunk. – Ezúttal halkan nevet. – Múlt hónapban a szellem a banki széfben?

Bólintok.

–     Feltételezem ő volt az, aki az ügyvédi irodában is feltűnt.

–     Ott is.

–     Mi van Sadie-vel?

Sadie Lancaster a szomszédom, az egyik, aki hiszi, hogy folyamatosan szellemek árasztják el.

–     Nem, Sadie-nek csak alacsony a toleranciája a lelkek felé. De nem ez a lényeg.

Malcolm felemeli az egyik szemöldökét.

–     Mi van, ha a bátyád megtalálja a nagyanyámat és elnyeli?

***

Visszatértünk a Tartós Pihenés Mauzóleumba. Őszi hűvösség van a levegőben. Bár felhúztam egy pár térdzoknit, a bőrcsík a gyapjúszövet és a kötés között libabőrös lett. De a lábam melegben volt a bőr túrabakancsban, a maradék részem pedig a bőrkabátban.

Az egész vezetést azzal töltöm, hogy próbálom figyelmen kívül hagyni Malcolm bámulását, de leparkolva kieresztem a bosszúságot.

–     Mi van?

–     Figyelj… – kezdi.

–     Mintha kisétáltál volna az álmaiból, kedvesem.

Ez a telefon hangja, de hogy honnan ered, és hogy tűnhet úgy, hogy egyszerre visszhangzik a fejemben és körülöttünk mindenhol, nem tudom megmondani. Megint egy dolog, ami dacol a logikával és a fizikával, mint korábban a szellem úszó lepedője.

–     Ezt érted zaklatás alatt? – Suttogom. – Ő csinálja ezt… személyesen?

Malcolm arca eltorzul. Gyorsan bólint.

–  Sajnálom. – Én is így értem. Gyanítom, hogy ez az első sortűz csupán egy része annak, amit a testvére elindíthat.

A világ körülöttünk elcsendesül. Szellő lebegteti a szoknyám, de nem hallom a szelet. Nincs madárének. Majdnem olyan a csend, biztosra veszem, mint a mauzóleum belsejében. De nekünk itt kell lennünk, ha csak azért is, mert nincsenek itt szellemek. A nagyanyám nincs itt. Legalább nem érzem őt. Szembeszállna ezzel a szellemfalóval, ha azt gondolná, hogy ártana nekem?

Ismerem a választ és úgy döntök, nem gondolok rá, nem most.

–     Miért vagyunk megint itt?  – Kérdezi Malcolm.

–  Mert itt kezdődött el, mert amikor olyan sok különböző ember van benned, valószínűleg szükséged van egy csendes helyre. Nem igaz, Nigel?

A csend válaszol nekem. Malcolm engem néz. Tiltakozni akartam, hogy nem, nem vesztettem el hirtelen az eszem. Helyette azt mondom:

–     Állítsuk fel a tábori tűzhelyet.

Kint vagyunk a parkolóban. Ha valaki tiltakozna, rá tudunk mutatni, hogy nincs jel, ami bizonyítaná: nem főztünk kávét. Vagy teát, ami azt illeti.

Malcolm felállítja a tűzhelyet a furgonom csomagterének ajtaján. Én kicsomagolom a kávéfőzőt és a Kona keveréket. Egy ehhez hasonló munka elmondhatatlan számú szellemmel? Nos, szükségünk van jó cuccokra.

De a férfi keze lassan mozog. A tekintetét a combomon lévő kötésre célozza.

Végül bármi ürügyet megragad a tűzhely elindítása ellen.

–     Nem tudom ezt csinálni. – Mondja. – Nem tudom nézni, hogy megint megsérülsz.

–     Nem fog bántódásom esni.

Megfordul és felém dobja a fejét.

–     Éppen ez az, Katy. Nem ismered őt. Én igen. És bármeddig el fog menni…

– Áh, szegény kistestvér. – A furcsa hang hátulról jön. – Mindig megpróbálod eljátszani a fényes páncélú lovagot. Milyen rossz, hogy a bajba jutott leánykád nem akarja, hogy megmentsék.

Nyilvánvalóan rosszat mond, mert a fémes szavak őrült tevékenységbe hajszolják Malcolm-ot, és hamarosan a kempingtűzhely propánt és hőt pumpál a levegőbe. Réteszem a kávéfőzőt és a kávé aromája követi a hőt. Aztán kihúzok még három kávéfőzőt a furgon első üléséről.

Malcolm összeráncolt homlokkal figyeli a látványt.

–     Katy, mi a … ?

–     Hány éve nyeli el a testvéred a szellemeket?

A száját keskeny, kemény vonallá húzta össze.

–     Nem vagyok benne biztos. Olyan három, talán több.

Várom, hogy az a furcsa, fémes hang vihogjon, de még mindig semmi.

–     Rengeteg szellem van itt és szeretnének egy kis kávét.

Malcolm pislog. – Vagy lehetséges, hogy teát.

–    Vagy lehetséges, hogy teát. – Visszhangzom. Meg szeretném ölelni, de nem vagyok benne biztos, hogy meg kellene tennem. Az talán csak még több muníciót adna Nigel-nek és Malcolm már egyébként is feszült.

Én nem lennék az? Feltérképezem a parkolót. Ha halljuk őt, a testvérének a közelben kell lennie.

–     Azok a szellemek. – Mondom. – Szerinted segítenek felerősíteni a hangját?

–     Igen, éppenséggel meglehet.

Felugrok és megfordulok, de senki sincs a hátamnál. Malcolm a csomagtér ajtaja mellett áll, egy szamovárt szorít, amit a teafőzéshez fog használni.

–Ó, okos vagy. – Mondom. – Hát nem okos, Malcolm?

Malcol úgy bámul, mintha elvesztettem volna az eszem. Talán. – De különbség van az okos és az okos közt, és te nem vagy nagyon okos.

Tiltakozó üvöltés száll fel, de minden levegő és arany falevelek és egy kicsivel több.

– Mert nem okos dolog elnyelni a szellemeket. – Amikor nem érkezik rá válasz, folytatom. – Hogy tudod mindet ellenőrzés alatt tartani? Mindegyik akar valamit, igaz? Hogy kezeled? Hogy tartod vissza őket a szökéstől?  – Visszamegyek az ajtóhoz és a tábori tűzhelyhez.

Ahol Malcolm kipakolta a csészékét. Én töltök. Ő a cukrot adagolja. Én a tejszínt. Úgy dolgozunk, mint régen én és a nagymamám, a mozdulataink, mint a tökéletesen koreografált táncmozdulatok. Rámosolygok. Aggodalomráncok húzódnak a szemei körül, de egy apró mosollyal viszonozza.

Illatos gőz tölti be a levegőt. A parkoló sűrű az aroma és a hűvös őszi nap keveredésétől, a mennyország lehetne, vagy legalább is egy verziója. Kivéve, hogy a Tartós Pihenés Mauzóleum felborít mindent, természetesen.

A kiáltás töri meg a csendet, amit fuldokló hang követ.

–     Kifelé vágynak, ugye? – Mondom. Nem kapok választ.

–     Katy, nézd! – Mutatja Malcolm, aztán az egyik tároló edényünkért nyúl.

Az egyik csésze kávé fölött valami kavarog. Aprócska dolog, alig több, mint egy lélek, de a jelenléte beárnyalja a levegőt, amitől úgy csillog a gőz, ahogy magától képtelen lenne. Malcolm könnyen csapdába ejti az edényben. A dolog még nem adja fel a harcot, de csaknem az aljára süllyed, mintha egy jó pihenésre lenne szüksége.

A férfi szemügyre veszi az edényt majd engem. – Ez kifáradt.

Bólintok.

–     A szellemek fáradnak?

Vállat vonok. – Talán attól, hogy benne volt valaki olyan sok mindenkivel együtt?

Lehetséges. És talán egyszerűen nem működik, nem amikor egy második, harmadik és negyedik kavarog két csésze kávé és egy csésze tea fölött. Egymás után elfogjuk őket, és a tárolóedényeket a teherautóm hátuljába rakjuk.

A csend felkészületlenül ér minket. Olyan elfoglaltak voltunk a szellemek elfogásával, hogy csak most veszem észre a levegő áporodottságát. A gőz a csészékbe süllyed, mintha tömegre tett volna szert. A világ csendes és mentes mindentől: illatoktól, hangoktól. Közelebb araszolok Malcolmhoz, de még az Ivory szappan és szerecsendió illata is elvész.

–     Ez a vihar előtti csend. – Mondom.

A kocsim felé bólint, nem, sokkal inkább az alatta lévő hely felé. Az ujjait a combjára csapja, visszaszámol.

Három… kettő… egy…

Mindketten a csomagtér ajtaja alá vetjük magunkat. Az aszfalt elszakítja a harisnyámat, felhasítja a csupasz bőröm. Malcolm közelebb ránt a furgonhoz, a kávé és a tea leesik. Ez egy könyörtelen vihar. Nevetés, melynek csengése követ minket, amitől a szívem szorosan összerándul.

–  Brávó, brávó. De komolyan gondoltátok, hogy a kávé működni fog? – A fémes győzedelmes.    

Malcolm engem néz. Attól tartok az arckifejezésem mindent kifejez: igen, tényleg azt hittem, hogy a kávé működik.

–  A szellemek elfáradtak. – Suttogom. – Valóban el akarnak tűnni. Szükségük van egy okra, hogy kitörjenek.

Ekkor megérzem a családi és jeges cirógatást az arcomon. Az lecsap és meglöki Malcolmot is, akinek a szemei szélesre nyílnak.

–     Katy, ez nem…

–     De az. – mondom. – Itt a nagymamám.

Tovább folytatja a csapkodást és lökdösődést, mintha ki tudna nyomni a furgon alja alól. Megfordulok és alacsonyan kikúszok a menedékből. Megfordulok és kikerülöm a nagyobb kávétócsák többségét. Már elvesztették az illatukat, a levegő feledtük hideg és áporodott, de ahogy a nagymamám a furgon körül örvénylik, a csillogás visszatér.

Valahol a fák vonalának messzeségében üvöltés visszhangzik.

–     Több kávé, – mondom – és még több tea kell.

Malcolm begyújtja a kemping tűzhelyet. Én kimérem a zaccot. A furgon hátuljában a nagyanyám lecsap a műanyag tárolóedények körül, amelyekben lakók vannak. A szellemek zörögnek, majd elmerülnek, zörögnek, elmerülnek. Előre-hátra szökken, mielőtt ellebben a parkolón. Pusztán a Villanását kapom el közel a fák vonalánál.

Megragadom Malcolm csuklóját.

–     Csalinak használja magát.

A férfi arca megsebzett. Leráz magáról, majd mielőtt bármit mondhatnák vagy tehetnék, a parkolón keresztül nekilódul, a fák vonala felé, a bátyja felé, és a nagymamám szelleme felé.

***

Lexy