Charity Tahmaseb: Kávé és Szellemek 1: Második epizód

Engedd ki a szellemeket

* * *

A karom nyílalt a tetanusztól. Ez az apró bosszúság jobban zavart, mint a kötés csomója a combomon keresztül, illetve a tény, hogy semmiféle farmert nem tudok a kötés fölé húzni. Rákényszerültem, hogy rövid, kacér görkoris szoknyát hordjak. Ez a szoknya, ami igazán túl rövid a legtöbb cselekvéshez, lehet az egyetlen dolog, amit a jövő hétig viselhetek.

Nem túl jó érzés a szellemvadászathoz.

A kanapén ülök az irodánkban, a tálcát felemeltem a combjaim fölé, hidat építve a kötésem fölé. Bölcs lépésként Malcolm hideg ebédet hozott, szendvicseket és jeges limonádét a szomszédos csemegeboltból. Nem vagyok hangulatban a kávéhoz.

–     Jól vagy? – mondja. Éppenséggel, minden tizenöt percben megkérdezi. Mostanáig nem szerettem a válaszadást.

–     Ezelőtt sohasem voltam felhólyagosodva – mondom neki.

–     A doktor azt mondta nem fog behegesedni….

–     Nem ez az, ami idegesít.

Óh, vannak sebhelyeim, sokuk látható, hála a görkoris szoknyának. Sokkal inkább a becsület jelvényeként, a nagymamámmal végzett munka örökségeként tekintek rájuk.

–     Teljesen felkészületlen voltam a történtekkel kapcsolatban.

–     Mindketten azok voltunk.

–     De nekem nem kellett volna annak lennem.

Még órákkal később is emészt, a végtelen internetes keresés idáig vezet, olyan nagy csalódottságot hagy bennem, hogy attól tartok, a legtöbb szavam több mint morgásként fog előbukni, harapós leszek.

–     Ez nekem teljesen más. – Teszem hozzá. A szavak a levegőben lógnak, rájövök, hogy mennyire arrogánsan hangzanak és már késő, hogy visszavonjam őket.

A szendvicsét tanulmányozza, Fekete Erdő sonka és baby Swiss sajt rozskenyéren, a kedvence. Ahelyett, hogy enne, visszateszi a papír tányérra.

–     Tudod, mit gondolok? – mondja.

–     Mit?

– Gyakorlatilag igazad van. Ez neked más, de nem azért mert azt hiszed felkészületlenül vágtál bele. Senki sem olyan felkészült, mint te.

–     Akkor mi volt az?

–     Szerintem ez… egy kelepce, lestámadás volt. Bármi is volt az a dolog, téged vett célba.

–     Úgy gondolod?

Malcolm megdönti a fejét, lassú, meggondolt mozdulat. Megdörzsöli az állkapcsát.

–    Nincs rá bizonyítékom, de érzem. Nem volt ott semmi, amikor visszafutottam. Még a kiömlött kávé illatát sem éreztem.

–     Siettünk…

–    És fel kellett emelnem minden csészét és a termoszokat is. Ismered a hideg kávé illatát.

Igen. Akaratlanul borzongás fut rajtam keresztül és Malcolm védelmezőn egy gyapjút dob és teker át a vállaimon körül. Nem utasítom vissza.

–   A helynek bűzlenie kéne. – A kávézó asztalra ül, onnan a tekintetét pontosan látom. – Én mondom neked, semmi sem volt ott, semmi szag, és ez nem olyan, hogy a helyiségben semmi nem érződik az állott levegőn kívül.

–     A ventilátorok? – Vetem fel. – Teljes kapacitáson mennek.

Válasz helyett előhúzza az asztal alól a csomagot. A belseje zörgött. Kiemel belőle egy ezüst termoszt, azt, amelyiket az extra édes, extra világos főzetnél használjuk. A belsejének párásnak és nyálkásnak kellene lennie. Nem számít, milyen óvatosan töltjük, ez a legpiszkosabb termoszunk. Az ezüst csillog. Malcolm lecsavarja a tetejét. Az orra alatt hadonászik vele, majd az enyém alatt.

Semmi.

–     Ez furcsa, – mondom – de nem bizonyítja, hogy miattam van itt az a dolog.

Határozottan éles pillantást vet a combjaim felé. Oké, talán mégis.

–     Bosszú. – Mondja.

–     Mi?

–     A szó megragadt a fejemben. Bosszú. Egyedül azt nem tudom kitalálni miért.  Ki vagy mi szeretne bosszút állni rajtad. Sosem csináltál többet, mint elkaptad és szabadon engedted őket, ugye?

Megrázom a fejem. Nem, mindig ez volt a szigorú politikánk. Igaz, hogy a szellemek utálatosak, különösen azok, amelyek neheztelnek a túlvilágon is. Az erősebbekkel, aljasabbakkal a megoldás nem más, mint minél messzebb elvezetni velük, körbe-körbe autózni, amíg elvesztik minden tájékozódási érzéküket. Kétségtelenül, ha egyszer megszabadulnak, meglelhetik a visszavezető utat. De inkább keresnek egy új helyet a kísértéshez.

–     Mi van a nagyanyáddal?

–     Tudomásom szerint nem és mindent tőle tanultam.

A térdére támasztja a könyökét, az állát az öklére fekteti. Fekete szemeit fekete szempillák keretezik. Ilyen közelségből a hatás lélegzetelállító. Nem csodálkoznék, ha a nő, aki a csemegepultnál dolgozik, ingyen adná a desszertet neki.

–   Talán ki kellene terjesztenünk a keresést – mondja. – Talán ez a dolog nem szellem. Meséltem neked az öreg viktoriánusról, akivel együtt éltem a főiskolán.

Itt fedezte fel a szellemvadász képességét vagy épp az fedezte fel őt.

–  Az emberek azt gondolták, hogy vicces, hogy el tudom fogni a szellemeket és a szamováromba tehetem őket, de én mindig szomorú dolognak gondoltam.

Az embereken a diákszövetségi testvéreit érti, és elég szép kollekciót gyűjtött össze az idő alatt, amíg találkoztunk. Meg kellett tanítanom neki, hogy kell kiengedni a szellemeket, habár még mindig nincs trükkje. Az idő java részében visszakanyarodnak és jól kupán vágják.

–     De más dolog folyik ott. Nem szellem, de … – Szünetet tart, az ujját az ajkához préseli. – Egyértelműen természetfeletti. Sosem tudtam, mik voltak, csak azt, hogy nem tudom elkapni őket.

Nem tetszik a gondolat, hogy nem lehet elkapni. Arra a fehér lebegésre gondolok – lepedő vagy menyasszonyi fátyol. Pusztán csel, ezek szerint? Valami, ami megragadja a figyelmünket – vagy egy potenciális kliens figyelmét? Ha igen, akkor működik.

–     Talán beszélned kellene Doug-gal. – Mondom. – Lásd el új hírekkel.

Malcolm felsóhajt.

–     Ha megteszem, összevissza fog fecsegni róla az egész interneten.

– Egy, már olyan sok marhaság van a szellemekről az egész interneten, hogy mit számít egy kicsivel több? Kettő? – Elkapom Malcom pillantását. – Talán nem is lenne olyan rossz dolog.

***

Nem tudom mi ez az internettel és a szellemekkel, de ez egy lehetséges módja a csalásnak. Vagy talán az internet általában az. Már régen abbahagytam, hogy megpróbáljam megmagyarázni a potenciális ügyfél világosságának tulajdonságát. Egyszerűen nem működik. Ha valaki szellemet akar látni egy helyszínen egy fényképen, akkor látni fognak.

Még soha egyszer sem rögzítettem filmen egy szellemet sem, habár már több száz pocsék filmet vettem, hogy mégis megpróbáljam. Még amikor a forró kávéscsésze feletti gőzben kavarognak, a szellemek egyszerűen nem mutatkoznak meg a képen vagy annak digitális verzióján.

Kevesebb mint huszonnégy órával azután, hogy Malcolm felvilágosította Doug-ot a telefonhívások és e-mail-ek árasztanak el. Még mindig kanapén-bekötözve állapotban vagyok, még mindig a görkoris szoknyámba. Átlapozom a fotókat, amiket azokhoz az e-mail-ekhez csatoltak, és felderítem a paranormális chat fórumokat összefüggéseket keresve.

Amikor rezeg a telefonom automatikusan válaszolok:

–     K&M SzellemIrtó Specialisták.

– Rossz úton haladsz. – Csicsereg a hang, mintha egy elektronikus szűrőn át szivárogna. Kihangosításra teszem a hívást és Malcolm felé intek.

–     Mit mondasz? – Kérdezem a hívót, majd egy ujjam az ajkamhoz nyomom.

 Malcolm bólint, aztán a kávézóasztal mellé kuporodik és a füle a telefonom célozza meg.

–     Rossz úton haladsz és az ügyfeled egy idióta.

–     Hogyhogy?

–     Komolyan elhiszed, hogy látja a szellemeket? Filmre tudja venni őket?

–     Nos, bármit is látott, azt én is láttam.

A telefonáló horkantott. A végeredmény statikus zaj lett, amitől a fülemre szorítom a kezem.

–     De te nem vagy elég ostoba, hogy szellemnek hívd.

–     Nem kedveled Doug-ot. – Mondom.

A csend olyan hosszúra nyúlik, hogy már azt hiszem a hívás véget ért.

–     Ennek semmi köze Doug-hoz. Tudnod kell, hogy … Malcolm. Igen, tudom, hogy hallgatózol.

Malcolm egy kezével a kávézóasztalra csap. Hátraugrok, a szívem dübörög.

–     Ki az? – mondja. – Tudni akarom ki vagy.

Mindig olyan hűvös, olyan nyugodt, olyan Malcolm. De ez? Ezt az oldalát még sohasem láttam. A füleim próbálták kivenni a hívó válaszát, de Malcolm az, aki minden figyelmemet megragadja.

–     Nem tudod kitalálni? Óh, Malcolm, igazán? Pedig sohasem gondoltam rólad, hogy ostoba volnál. – Statikussággal terhelt sóhaj halad át a hangszórókon. – És az üzleti partnered nagyon szép. – Szégyen lenne, ha azok az égések az arcán végződnének, nem igaz?

–     Ki vagy? – Malcolm hangja recseg.

Az enyém nem.

–  Ne légy hülye.– Mondom a telefonálónak. – Ez csak üres fenyegetés, üres és ostoba.

–     Ki mondja, hogy üres?

–  Én mondom. Az áldozatnak kell vele törődnie és engem nem érdekel. Égés az arcomon. Nem érdekel. Egyik sem érdekel. De törődök a barátaimmal….

–     Biztosan tudod, hogy ki a barátod?

A hangszórók kieresztenek még egy fülsértő statikusságot, majd elcsendesülnek. A tekintetem találkozik Malcolm-éval.

–     Mi a pokol volt ez? – mondom.

–     Katy. – Megrázza a fejét. – Katy, én…

–    Kérlek, mondd, hogy ez nem az, amikor teszel néhány szörnyűséges vallomást, ami mindent megváltoztat!

Figyelembe veszem a követelésem és a hívóét. Csak négy hónapja ismeretem Malcolm-ot és ebből egy hónapig a riválisom volt a szellemvadász bizniszben.

Mennyire állíthatom biztosan, hogy ismerem? Megesküdnék rá, hogy jó és becsületes és mindazokra a dolgokra, amilyennek egy embernek lennie kell, különösen az üzleti partnerednek?

Megtenném? Mi az alternatíva?

–     Óóó,  – mondom, a megvilágosodást feltűnt, a tüdőm végül nagyot  lélegzett.

–     Hát persze. A kétely magvai. Ki utál téged vagy engem eléggé, hogy ezt csinálja?

–     Akkor… – Kezdi.

–     Azt hiszem játszottak velünk. Mit gondolsz?

A kávézóasztalra támasztja a könyökét, a fejét pedig a kezén pihenteti.

Figyelmen kívül hagyom.

–     Ez egy ember, nem természetfeletti. – Lepedő és menyasszonyi fátyol. A gondolat kemény csapást mér rám. – Ugye nem bontottál fel egy eljegyzést vagy bármit, mielőtt ideköltöztél?

Imádkozok, hogy nemet mondjon vagy megrázza a fejét vagy bármi. Mégis olyan szoborszerű marad, mintha gyászolna.

–    Malcolm. – Előrehajolok, megsimogatom a haját, aztán gyengéden a vállára teszem a kezem. – Mi folyik itt?

–     Egyszer régen volt egy bátyám. – mondja. – Nigel.

Egyszer régen? A tündérmesés kezdet ellenére valami azt mondja nekem, hogy ez egy komor történet lesz.

–     Volt egy bátyád. – mondtam a szavakat halkan.

–   Technikailag még mindig van. Az idő tájt, amikor felfedeztem, hogy el tudom fogni a szellemeket, a bátyám is felfedezte. Csak ahelyett, hogy beletenné őket valamibe, ő elnyelte őket.

–     Elnyelte őket? Ez egyáltalán lehetséges?

Malcolm elkínzottan bólintott nekem.

–     Tele volt szellemekkel?

Malcolm megint bólint.

–     És megharagudott rád, mert?

A szemei találkoztak az enyémekkel. Sötétek, nedvesek és olyan sok bánattal teltek voltak, hogy a szívem összeszorul.

–     Miattad.

***

Lexy