Engedd ki a szellemeket
A közhiedelemmel ellentétben nehéz megtalálni egy szellemet
a temetőben. De egy mauzóleumban? Mint az egyik szellemtelenben, ahol Malcolm
és én épp keresztülsétálunk? Így még nehezebb lesz. Végtelen termeken át
vándorlunk. Fal falt követ. Kiállító kiállító után. A belseje tele ablakokkal,
acéllal és márvánnyal. A napfény keresztülömlik az üvegen, amitől
összerezzenek. Még akkor is a Tartós Pihenés Mauzóleum[1] a
– könnyen lehetséges – leghidegebb hely a földön, vagy legalábbis ebben az
országban.
– Nem
érzek semmit – mondom Malcolm-nak. Éppenséggel, súgom, ami nevetséges, mert mi
voltunk az egyedüli két ember a harmadik emeleten.
– Gyerünk
tovább – mondja, a hangja szintén fojtott. – Talán van itt valami. Plusz,
megígértem.
Igazság szerint, ritkán utasítunk el szelleműző
munkát. Gyakran nem többek, mint egy csintalan kis lelkek. Imádnak viccelődni.
Ha esetleg valami a temetőben kísértene, annak tündérnek kellene lennie. Bármit is
hiszel érzékelni, látni vagy tapasztalni az a képzeleted szüleménye, félelmek
és elfojtott érzelmek. Nem ördögűzőre van szükséged. Hanem egy pszichiáterre.
Tudom, hogy kell szellemekkel bánni. De ez a hely? A
hely rossz módon üresnek érződik. Legalább a temetőben fű párnázza a lépteidet.
A sírjelzések történetekre, életekre és szerelmekre utalnak. Madarak
csiripelnek. Szitakötők zsongnak.
– Biztosan
a csövek zenélnek. – A mennyezet felé bámulok, mintha megkereshetném a rejtett
hangszórót. Semmi sem zavarja a sima márvány felületeket.
– Érdekes cikket olvasok Csernobil megtisztításáról.
– mondja – A csöveknek kellett zenélnie a dolgozóknak, mióta nem voltak más
zajok.
Kíváncsi vagyok, felfigyel-e rá, hogy a Tartós
Pihenés Mauzóleumot a világ legnagyobb nukleáris katasztrófájához hasonlítja.
Köhög és megfordulva körülnéz – talán így nem fogom
látni a pírt az arcán.
– De
ez egy tiszta, jól megvilágított hely.
Igen. Rájön.
– Nem
hiszem, hogy Hemingway erre gondolt. – Mondom.
Malcolm kuncogott. Szeretem a nevetését, de ezen a
helyen helytelennek hangzik.
– Játszd
vissza a videót. – mondja – Közelebb kerültünk a folthoz.
Szerintem csak kifogás, hogy bármi mást hall, mint a
lépéseink hangját és a lélegzetünket. Kihúzza a telefonját és előhívja a
felvételt. Rajta az ügyfelünk, Doug kalauzol a mauzóleumban, ahol mi vagyunk,
kezében egy videó kamerával. Néha közvetlenül a lencsébe beszél, de többnyire
egy köves, virtuális utazás az egész ezeken a termeken keresztül. Megbillenek,
a légi betegség megelőz engem.
– Jól
vagy? – Malcolm közelebb lép, egy kezét
a hátam aljára helyezi.
Megcsap a tea sáfrány illata, amit magával cipel.
Olyan meleg és élettel teli ezen a helyen, ami nem
az. A férfinak szerecsendió és Ivory szappan illata volt. Szeretek a közelében
lenni, de nem akarok téves ötleteket adni neki. Nem akarok magamnak téves ötleteket adni.
Megtartom a távolságot.
A képernyőn Doug vándorlása folytatódik.
– Doug
még csak nem is veszi észre a szellemet, miközben videózik. – mondja Malcolm.
– Csak
miután visszanézte a videót, akkor vett észre valami furcsát.
Ez nem kölcsönöz hitelt Doug állításának, de
csendben szkeptikus maradok.
– Ott!
– Mondja Malcolm. A hideg márványfalak visszaverik a szót és úgy tűnik
egyszerre felfalják. A hely irigy minden élő dologra.
A képernyőn egy fehér lepedőhöz hasonló lebegett. Ez
egy gyerek elképzelése a szellemekről. Annyit mondtam már Malcolmnak, de
kényszert érzek, hogy ismét emlegessem.
– A
szellemek nem így néznek ki. Ez valószínűleg valami, amit belevágott a férfi a
videóba.
– Nem
hiszem. Nem egy technológiai zseni.
– Manapság
nem kell technológiai zseninek lenned. Elég felbérelned rá valakit.
Malcolm most hozzám fordul, karjait keresztbe fonja
a mellkasán, a telefon még mindig a kezében volt.
– Miért
tenné valaki ezt? Jó pénzt fizet nekünk, amire szükségünk van, a nyomozásért…
– És
megsemmisítésért.
– És
a megsemmisítésért, ha szükséges. Mire fel akkor a baj és költség?
Óh, sok oka van. Amikor a nagymamámmal dolgoztam összeakadtunk
olyanokkal. Néhány ember sóvárog a figyelemért, vagy annyira magányosak, hogy
kétségbeesetten vágynak rá. Egy szellem kiválasztja őket vagy a házukat a
kísértéshez?
Nos, ennek azt kell jelentenie, hogy ők
különlegesek. Vagyis az érvelés így működik.
De Malcolm új az üzletben. Ő az, akit a nagymamám
vadnak hívna, de nem rossz módon. A szellemvadászat mindkettőnk veleszületett
tulajdonsága és jártassága, ami generációkon át öröklődött. Régen az őse
kétségtelenül megélt abból, amit most mi csinálunk. Ám amikor találkoztam vele,
még csak nem is ismerte az elfogás megfelelő eljárását és a szabadon engedést.
A lépteinket a videón lévőkhöz igazítottuk, ahol az
a fehér lebegés eltűnt a falban. Egy szellőző helyezkedett el a sarkon. Tény,
hogy számos ventilátor volt szerte az épületben. Tiszta. Jól megvilágított. Nem
levegőző.
De aztán a halottnak nincs szüksége levegőre, ugye?
– A
ventilátor megmagyarázza a lebegést – mondom. – Néhány horgász zsinór, egy
lepedő vagy egy régi menyasszonyi fátyol? Rögtön szellem.
– És
felszerelték valahogy, nem igaz? – A pillantása a falakat és a mennyezetet
kutatja.
Óh, igen, nála a pont. Nincs hely csigának és
kötélnek. Nincs hely egy összeesküvő elrejtéséhez.
– Malcolm,
szerintem csak…
– Őszinte
leszek, Katy. – A szavai sietősek, aggodalmasak. – Én már elköltöttem az
előleget.
Én ismerem a szellemvadászatot, de Malcolm ismeri az
üzletet. Szavai hideget küldtek belém, ami versenyzik a hely hőmérsékletével.
– Az
irodahely bérleti díj, – mondja. – A kiirtási üzletkötések nem fognak minket az
üzletben megtartani. Néhány ember elkezdte ölelgetni a lelkeiket és velük
együtt élni. – Vállat von. – Most hiányzik egy dolog.
A nagyanyám és én mindig többé-kevésbé a végeikkel
találkozunk. Akkor Malcolm kibogozhatja
a házon lévő adókat, amit a nagymamámtól örököltem. Semmi megtakarításom sincs
és még csak elindítottam egy nyugalomba vonulási számlát, de csak mert Malcolm
ragaszkodott hozzá. Amikor pénzről van szó, bízok benne.
Megigazítom a hátizsákot a vállamon.
– Úgy
vélem végül is nem árt elkészíteni a kávét. Ha van itt szellem, előjön majd
miatta.
Egy hosszú márvány pad kiváló helyet biztosít.
Malcolm kirakodja a csészéket és termoszokat. Én töltök. Tizenkettő kávéscsésze
mint mindig: három fekete, három cukorral, három tejszínnel, és három extra
világos és extra édes. Mindenkinek van kedvence, még a szellemeknek is.
– Ki
kell vennünk a teát is – mondom neki.
A mosoly leolvasztja az aggodalmakat az arcáról. –
Nézzük meg mennyire válogatósak.
Általában a helyszínen főzöm meg a kávét, de úgy
döntöttünk, hogy kipróbáljuk egy nekifutással a termosz felszerelést. Ha elég
jól beválik elhagyatott istállóknál és raktáraknál, akkor itt is működnie kell.
Gőz emelkedik fel a csészéből, felmelegítve, tapintható sűrűséggel betöltve a
levegőt.
– Úh
– Malcolm a szájába dugja az egyik ujját, habár így sem tudja csillapítani
az égést. – Óvatosan, még mindig forró.
– Jó.
Láttad már valaha mit tesz egy szellem egy csésze langyos kávéval? – Kérdezem.
A fejét rázza.
– Rendetlen.
– Egy tucat kávéfoltos ingem bizonyítja.
A kezét a szállingózó gőzhöz tartja. – Itt jobban
érződik.
Igen. Még akkor is, ha a levegő mindentől tiszta
volt, csak a kávé aromája volt. Nincs villanás. Nem örvénylik a gőz a csésze
felett. Egy tárolóedény már készen van nálam az elfogáshoz, de jelenleg nincs
mit elkapni.
Én is javaslom a teát, hiszen talán ez egy
különleges fajta szellem, válogatós fajta, akit csak az egzotikum csábított.
Malcolm teareceptje ősi perzsa, amelyek egzotikusak szoktak lenni. Mielőtt egy
szót is szólhatnék egy sikoltás visszhangzik a hosszú folyosón, olyan hangon,
amitől felállnak a nyakadon a szőrszálak.
Valami lecsap. Valami lebeg. Ágylepedő.
Mennyasszonyi fátyol. De mindkettő lehet. A csapás ereje mindegyik kávéscsészét
feldönti. A folyadék mindenfelé loccsan. A síremlékekre, az azokat díszítő
selyemvirágokra, a padlóra.
Rám.
Fekete kávé csapódik a combomra, azonnal leforráz. Felnyüszítek,
majd a farmerem ráncigálom, az anyag túl forró, túl szűk, túl síkos, hogy
megragadjam. Nem mozdulok elég gyorsan, nem rángatom elég erősen. Fájdalom
cikázik át a bőrömön. Végül kigombolom és lerántom.
Egy pillanattal később az anyag a térdem alatt van,
az égetés ereje eltűnik. Hirtelen a nyirkos, kávé borította padlóra zuhanok, a
tenyerem a szememre szorítom. Nem fogok
sírni. Nem fogok sírni.
– Katy!
– Malcolm a padlón hozzám csúszik. – Jézus, had nézzem.
Könnyedén hátrahúz. A lélegzetvétele nem túl biztató.
– Mennyire
rossz? – Kérdezem, a tenyerem lecsukja a szemeimet.
– Kórház
rossz, tárcsázom a 911-et rossz.
Az ujjaimon keresztül kukucskálok ki rá.
– Nincs pénzünk mentőszolgálatra. – Két
településnyire vagyunk otthontól. Mennyibe kerülne egy mentő? Többe, mint
amennyit szerintem költenünk kellene, talán többe, mint amennyit egyáltalán elkölthetünk.
– Valahogy
szerzünk pénzt.
– A
teherautóm. Ez lesz a leggyorsabb, és van egy égési készlet a kesztyűtartóban.
– Az
EMT[2]…
– Nem
tudna többet tenni, mint amit saját magam is megtehetek. – Őszintén, ne
papoljon nekem a pénzügyekről, aztán pedig várja tőlem, hogy ne legyek
felelősségteljes a kiadásainkkal.
– Kompromisszum.
– Felemeli egy ujját. – Ne menj sehová.
Kihúzza az öltözéke tökéletesen fehér ingét, ami
most pettyes a kávétól és így kevésbé tökéletes. Segít felállni, a segítségével
megszabadítom a lábaim a farmertől, aztán kreál egy rögtönzött szoknyát az ingéből.
Aztán lovag - a ragyogó - páncélban módon a karjaiba
húz és végigcipel a folyosón.
– Tudok
menni. – Tiltakozok.
– De
nem fogsz. – Egyenesen a lépcsők felé megy.
– Van
lift. – Mutatok rá.
– És
a mi szerencsénkkel a végén csapdába esnénk benne. Kösz, nem.
Nála a pont. Bármi volt az a dolog, vereséggel
zártunk. Szórakozni az elektronikus rendszerrel olyan dolog volt, amit egy erős
kísértet megtehet, alkalmanként, bár még mindig bizonytalan vagyok, mivel
akadtunk össze.
– Talán
teával kellene kiszolgálnunk, – mondom.
Morogva nevet és közelebb ránt a mellkasához.
Szerecsendió. Ivory szappan.
Ha mindennek van teteje, hát akkor, bajbajutott
leánykának lenni, az.
Malcolm biztonságba helyez a furgonban, becsatol,
mintha attól tartana, hogy visszairamodok még több szellemmel harcolni. Az ösztönei
megfelelőek, mert pont azt mondom.
– A
cuccunk. Nem hagyhatjuk csak úgy itt.
A precíz készítésű német termoszok és az összeillő
csészék, nem is említve mindent mást a felszerelésünkben.
– De
nem vagyok meggyőződve, hogy egyedül kellene bemenned.
A pillantása a mauzóleumról rám ugrik. Finom
barázdák vannak a szája és a szeme körül.
– Igazad
van. De valakinek be kell mennie. Maradj.
Mintha bárhová mennék félig felöltözve. Csúfolódva
szalutálok neki. Malcolm elnyargal, és én utána bámulok, az előrehaladását az
ablakon keresztül követem, miközben a lépcső felé halad. Aztán eltűnik.
Várok. És várok. A combom elég erősen csípett, hogy
elakadjon a lélegzetem. Elő kellene húznom az égési csomagot és belekezdeni az
elsősegélybe, de a szemeimet a mauzóleumon tartottam.
Ekkor veszem észre. Meglátom. Valami fehér. Valami
lebegő. Lepedő. Menyasszonyi fátyol. Bármi is ez, a mauzóleumban köröz, ami
egyedül úgy írható le, mint egy győzelmi kör. A dolog… kárörvendő.
Malcolm áttöri a mauzóleum üvegajtaját, a
felszerelést a mellkasához szorítja. Szinte kiesek a kocsiból a törekvéseimtől,
hogy az ég felé mutassak. De a dolog eltűnik, így amikor Malcolm megfordul,
hogy megnézze, csak a kék ég köszönti.
A pakkot a lábamhoz dobja és beugrik a vezető
oldalba.
– Katy?
– Láttam
– mondom.
– Ezt?
– A
dolgot. A dolgot Doug videójáról.
– Tudod,
hogy mi ez?
A teherautó életre hörgött, és sebességbe tette. Az
út sima, de a felfüggesztés rossz, szóval kilódulunk a főút irányába.
Az összes szellemvadászatban eltöltött évem során,
az össze történetben, amit a nagyanyám mesélt nekem, még sohasem láttam vagy
hallottam ehhez hasonlót.
Ötletem sincs.
Lexy
Köszönöm szépen!
VálaszTörlés