A vad: III. fejezet

3.            fejezet

Dillon

Követtem.

Vadásztam.

Megöltem a táplálékom.

Ezt az életet választottam, a túlélésért döntöttem mellette. A városból szerzett készletek tartósított és létfontosságú termékek voltak. De a hús, a fehérje … azokat a saját módszeremmel szerzem be.

Azon dolgoztam, hogy elkapjam.

A rokkantsegély miatt is lejártam. Nem tette lehetővé, hogy luxus körülmények között éljek, de nem is vágytam ilyesmire. Egyszerű férfi voltam, még egyszerűbb szükségletekkel.

Csendben vágtam át az erdőn, ügyeltem rá, hogy leellenőrizzem a környezetem. Az elmúlt órában egy szarvast követtem. A közeben volt. Éreztem a félelmet a levegőben, a tényt, hogy tudta, nyomon követem.  

Olyan hosszú ideje csináltam már, hogy a második természetemmé vált, valamivé, ami az egyik részem volt. Több mint egy évtizede itt kint voltam önmagamra utalva. Emberekkel körülvéve lenni nem tett nekem jót. A testvérem elment és nincs más családtagom, egyedül voltam. De már hozzászoktam.

De vágyakozni Lexi-re és tudni, hogy megkaphatom, két nagyon különböző dolog.

És őt akartam.

Megálltam, hallgatóztam. Tőlem balra hallottam a szarvast. Az íjam az oldalamon volt, a testem felkészült, a szívem lassan, szilárdan dobogott.

Közel voltam az ösvényhez, ami felvezet egészen a kunyhómig, és arra indultam. Majd megláttam az állatot. Mélyen lekuporodtam, részben elrejtőzve egy hatalmas fa mögött. Előkészítettem az íjam. 

A szarvas felemelte a fejét, a füle megrándult. Tudta, hogy ott voltam, de nem tudta hol vagy mennyire vagyok veszélyes. Nem játék volt nekem. Túlélés volt, élelem.

Felkészültem a célzásra, amikor egy női nyöszörgés hangja megdermesztett. A szarvas elrohant, mire átkozódtam, de újabb hang jött, felemelkedtem és megindultam felé. Elég közel voltam, hogy lássam az ösvényt, de senkit sem láttam rajta.

Ám aztán észrevettem.

Lexi.

Kint a semmi közepén.

Sebesülten.

A hátamra csatoltam az íjam és gyorsan odamentem hozzá. A szívem állandó ütemben vert, de minden ösztönöm azt ordította, hogy jussak hozzá. Meg kellett védenem.

Leguggoltam elé és rögtön megláttam a vért a halántékán. A hasán feküdt, a szikla, aminek valószínűleg neki kellett csapódnia, alig néhány centiméterre volt a koponyájától. Újra felnyögött, de a szeme csukva maradt.

Nem gondoltam semmi másra, csak hogy a kunyhómhoz vigyem Lexi-t és meggyőződjek róla, hogy rendben van. A város túl messze volt és én körül akartam venni a dolgaimmal, amíg gondoskodok róla.

Territoriális.

Birtokló.

Enyém.

Lexi

Valami nedvességet éreztem az arcomon mielőtt teljesen magamhoz tértem. Vagy talán a nedvesség ébresztett fel?

– Lexi?

A hang, amit hallottam mély volt és rekedt. Ismerős volt.

– Lexi, nyisd ki nekem a szemeidet, bébi.

Úgy tettem, amire gyengéd parancsot kaptam. A látásom először homályos volt, de aztán kitisztult és megláttam Dillont előttem. Segített felülni, grimaszoltam a fejem lüktetése miatt. Felemelve a kezem megérintettem a kötést a halántékomon.

– Mi történt? – kérdeztem. A hangom rekedt volt, ezért megköszörültem. Átnyújtott egy pohár vizet, amit mind megittam. Nem is voltam tudatában mennyire szomjas voltam, amíg észre nem vettem.

–  Itt van – mondta és két fehér pirulát adott nekem.

Néztem azokat, majd felemeltem a fejem és Dillon-ra tekintettem.

– Paracetamol. Biztos vagyok benne, hogy a fejed kicsinál.

Semmi érzelmet nem produkált, semmiféle arckifejezést. Az arca akár a gránit.

–Köszönöm. – Bevettem a tablettákat és leöblítettem a maradék vízzel. Egy pillanattal később újra töltötte a poharat. Még azzal is végeztem.

–Úgy látszik elestél és beverted a fejed egy sziklába. Én találtam rád vadászat közben. – A fejem lüktetett, mintha a szavai emlékeztetések lennének. – De úgy tűnik csak felületes. Nem hiszem, hogy agyrázkódásod lenne, de ha szeretnéd, be tudlak vinni a városi kórházba.

A szemébe néztem. Sehová sem akartam menni, még ha meg is sérültem. Újra megérintettem a fejem. Azon a helyen érzékeny volt, de egyébként jól éreztem magam.

– Sokáig voltam kint?

– Néhány órával ezelőtt leltem rá.

Az egyetlen ablakon bámultam ki, amit láttam. Koromsötét volt odakint.

Miután visszaadtam neki a poharat, figyeltem, ahogy, feltételezésem szerint, a konyhába ment. Egy fatüzelésű kályha, egy réginek tűnő hűtőszekrény és egy rögtönzött mosogató volt benne.

Ahogy körbe néztem, rájöttem, hogy az egész helyiség meglehetősen rusztikus.

Volt még egy kanapéja, ami látott már jobb napokat is, semmi elektronikusat nem fedeztem fel. Folyttattam a környezetem feltérképezését.

A kunyhó kicsi volt, igazán aprócska.  Egy hatalmas szoba volt, az ágy, amin épp voltam, majdnem elfoglalta az egész bal sarkot. Dillon is nagy ember volt, nem hittem, hogy egy dupla matrac megtartaná egy éjszakán keresztül. A tűzbe bámultam, amit fáradságos munkával csinált meg. A gyomrom erősen megkordult, mire azonnal forróság árasztotta el az arcom.

Dillon megfordult, de az arcát kifejezéstelenül tartotta.

– Mikor ettél utoljára?

Elgondolkodtam rajta. Tisztességesen megreggeliztem, de az túra alatt csak rágcsálni valóm volt.

– Már egy ideje. – Mondtam.

Morcos hangot adott ki és bólintott, mielőtt megfordult és oda sétált, ahol a mosogató volt. Csak most vettem észre, hogy van egy fagyasztója oldalt. Ezt részben elrejtette a fal, ami kissé kijött a konyhából.

Oké, szóval egyértelműen villamosenergia működteti azt a dolgot.

– Generátor.

A mélyhűtőről rá kaptam a tekintetem. Engem bámult, a hangja olyan mély volt, hogy úgy tűnt, mintha valóban cirógatná a testem.

Kihúzott egy szeletet, ami húsnak tűnt, és a gyomrom ebben a pillanatban döntötte el, hogy korogni fog. Dillon ismét rám pillantott, és bár láttam valami villanást a szemében, az arca sztoikus maradt.

– Adj tíz percet és készítek valamit neked.

A fejem egy másodpercre elkezdett lüktetni, mielőtt végül a fájdalom enyhült. A lábam csupasz volt, de még mindig a túraruhámban voltam. Viszont nem számít, milyen történeteket hallottam arról, hogy Dillon egy ragadozó, mégis ő gondoskodott rólam. Törődött velem, mint ahogy most is.

A szavát betartva, tíz perc múlva visszatért egyik kezében egy tányérral, a másikban egy pohár frissen töltött vízzel.

–Szerinted tudnál az asztalnál ülni? – Kérdezte az állával a kis fából készült asztal felé intve. Egyetlen egy szék volt hozzá tolva, ami öregnek tűnt és megviseltnek.

Bólintottam és feltornáztam magam. A fapadló még zokniban is hideg volt a lábam alatt. Dillon letette a tányért és a poharat, majd kihúzta nekem a széket. Amikor helyet foglaltam, ő pedig előre dőlve betolta a széket, megesküdtem volna, hogy hallottam elakadni a lélegzetét. De felegyenesedett és egy pillanattal később megkerülte az asztalt.

Hátulról nekitámaszkodott a sérült, szakad kanapénak, a karjait összefonta, a tekintetét rám függesztette. Bár évek óta rengeteg alkalommal figyeltem őt, ebben a pillanatba, ezen a helyen másnak tűnt.

A szürke hosszú ujjú póló kiemelte a tetovált alkarját. A kezét bámultam, a tintát is, elképzeltem őket magamon, amint megérintenek, ahogy rávesz, hogy alávessem magam az akaratának. A mellkasához emeltem a tekintetem. Az erő a felszín alatt forrongott. Követtem felfelé a tetovált torkáig, majd az arcáig. Megesküdnék, hogy egy pillanatra érzelmet láttam vibrálni az arcán.

–  Köszönöm, hogy segítettél és meggyőződtél róla, hogy jól vagyok.

–  Szívesen, Lexi.

Attól, ahogy kiejtette a nevem, életre kelt a bőröm.

–  Nem számít, hogy mit hallottál, nem vagyok szörnyeteg.

Bár kimondta, mégis azt a kemény sötétséget figyeltem az arcán.  

–Sosem gondoltam, hogy szörnyeteg vagy. – Abból az okból jöttem ide, hogy elmondja neki, akarom őt, hogy minden lehetséges módon jók lennénk együtt. De ez most helytelennek tűnik. Nem ez a legmegfelelőbb időpont erre.

Az előttem lévő ételre koncentráltam. Steaket csinált nekem. Elkezdtem enni, a gyomrom ismét korgott. Mielőtt észrevettem, már a felét meg is ettem. Közelebb jött és felém tolta a vizet. Azt is kivégeztem.

– Még egyszer köszönöm.

Válaszul csak morgott, majd eltette a tányért és a poharat.

–Feküdj vissza. Elég szépen beütötted a fejed. Valószínűleg az a legjobb, ha az éjszaka többi részében az ágyban pihensz.  

– A hátam és a seggem sajog a fekvéstől. – Felálltam, de egy szédüléshullám támadt rám. Kissé meginogtam, az utamban lévő szék miatt elvesztettem az egyensúlyom. Azt gondoltam, hogy a földre fogok esni, de erős karok ragadták meg a derekam és húztak hátra egy erős mellkashoz. Egy pillanatra minden megdermedt.

Abbahagytam a légzést.

A szívemet a fülemben hallottam vágtatni.

Éreztem a belőle áradó erőt és férfiasságot. Az illata, a minket körülvevő dolgai között lenni, mindez belém csapódott.

– Gyerünk, – mondta halkan, de olyan mély hanggal, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy mennyire férfias.

Lehet, hogy ebben a pillanatban szédültem, de átkozottul biztos vagyok benne, hogy éreztem a kemény teste minden hajlatát és vonalát.

Az ágyhoz segített és aztán már benne is voltam, a szédülés elmúlt, fellélegeztem. Lehunytam a szemem, utolért a kimerültség. Furcsának kellett volna érződnie, hiszen Dillon ágyában fekszem, ő pedig gondoskodik rólam.

De nem volt az.

Ez éppenséggel… helyesnek és kényelmesnek tűnt.

Tudom, hogy Dillon engem bámult, mert éreztem magamon a pillantását. És amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy igazam volt. Mellettem állt, a teste annyira hatalmas, olyan erős.

– Mit kerestél ennyire kint? – kérdezte, egy pillanatig küzdöttem a mondanivalómmal. Őszinteség vagy találjak ki néhány hülye kifogást, mert ha elárulom neki, miért voltam olyan közel a helyhez, ahol nyilvánvalóan ő él, az furcsának tűnne?

Végül az őszinteség mellett döntöttem. Ami mindig a legjobb megoldás volt.

– Téged kerestelek. – Elhelyezkedtem az ágyon. Most a párnákon pihentem, az egész testem megtámasztotta, a szívem robajlott, mert beismertem az igazságot, arra vártam, hogy Dillon mondjon valamit.

Megfordult és megragadta a széket, amin korábban ültem, majd közelebb húzta. A lába végig karcolta a fapadlót.

A kunyhóban a fény lámpákból és gyertyákból eredt, amit kicsit érdekesnek találtam, tudva, hogy volt egy generátora.

Miért is olyan furcsa? Ez a férfi egyértelműen szeret korlátok nélkül élni és élvezi az egyszerű létezést.  Hány ember mondhatja még el ezt magáról?

– Miért? – kérdezi végül, és lenézek a kezemre. Összekulcsoltam őket, az idegeim a felszínre jöttek.

– Évek óta figyeltelek, amikor havonta bejöttél az élelmiszerboltba. – Szemkontaktust létesítettem vele. De Dillon mindig is egy nehezen olvasható könyv volt. Nem produkált semmilyen külső érzelmet, szóval megpróbálni felmérni a reakcióját lehetetlenség volt. – És minden alkalommal, amikor láttalak, hallottam a pletykákat, láttam, nem engedted, hogy hatással legyenek rád, tudtam, te meg én ugyanolyanok vagyunk.

Felemelte az egyik szemöldökét, mintha nevetséges lenne, amit mondtam. Bár ez a megnyilvánulás is meglehetősen megfontolt volt.

– Szóval okos dolognak gondoltad kijönni ilyen távolra, miért is, elárulni ezt nekem? – Hátradőlt a széken és a hatalmas karját összefonta a mellkasa előtt. Nem kellett volna másodjára is szemrevételeznem, mennyire szélesek a vállai és a mellkasa. Szintén nem kellett volna figyelnem a világosan kirajzolódó hat kockát a vékony anyag alatt, ami rajta volt.

De a jelenlétében azt éreztem, hogy én voltam a legnőiesebb ember a világon, vele szemben törékeny voltam.

– Nem mondtam, hogy ez volt a legjobb terv. – Ismertem be.

Hosszú másodpercekig egyikünk sem szólalt meg. De nem olyan furcsa csend ereszkedett ránk. Engem figyelt és annyira szerettem volna félrenézni, mert valaki figyelmének a középpontjában lenni elég intenzív volt,  de én is visszabámultam rá. Mocorgott a helyén, és a combjain pihenő karja felé dőlt.

– Mi van, ha nem vadásztam volna? Mi van, ha nem lettem volna ott, Lexi?

Ebben a pillanatban egyetlen szó sem jött.

–Tudod, hogy idekinn vadállatok vannak, amik nem gondolnák meg kétszer, hogy utánad vessék e magukat, különösen a friss véreddel a levegőben.

Össze szorult a torkom.  

– A gondolat, hogy bármi rossz történhetett volna veled … – Abbahagyta a beszédet, az arca megkeményedett, mintha dühös volna. – Ez kibaszottul pusztító lett volna, Lexi.

Istenem, több érzelem volt a hangjában, mint amit valaha éreztem vagy hallottam benne az évek alatt, amióta ismerem.

Újra hátra dőlt a széken, az álkacsát összeszorította, egy izom rángatózott a borostával fedett arcán.

–A városban kellett volna beszélnünk, – szólal meg végül ismét hosszú másodpercekig tartó csend után.

–  Ott kellett volna. – Megint a kezemre néztem. Bolondnak éreztem magam, mint akit összeszidtak.

Igaza volt. Milyen szörnyűség történhetett volna? Tiszta szerencse, hogy ő jött.

Egek, még csak gondolni sem akartam rá. Csak le szerettem volna hunyni a szemem és úgy tenni, mintha a dolgok pont olyanok lennének, amilyennek elképzeltem őket…  Dillon bevallja nekem, hogy ő is annyira akarja ezt, amennyire én.

Lexy