Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghost 1)

Szellemekkel suttogó 

( 1. részlet a harmadik epizódból)

Ameddig a szellemek eltűntetése működik, addig a lelkek megtisztítása Sadie Lancaster házában sosem fog megváltozni. Gyanítom, hogy ők ugyanaz a két lélek, habár a lelkekről ezt nehéz elmondani. Gyanítom, hogy befolyásolja őket egy fontos mennyiségű szeretet Sadie-től, mert mindig visszatérnek. Nem bánják az elfogásukat szolgáló erőfeszítéseimet. Nem bánják a kávét sem, amit így felhasználok. Összességében, Sadie házának megtisztítása a szellemektől bizonyos összegű készpénz befolyását garantálja minden hónapban.

A K&M SzellemIrtó Specialisták méltányolja és számít arra a bizonyos mennyiségű pénzre.

– Tudod, Katy, – mondja nekem Sadie, a kezek csapkodnak. – Beszéltem valakivel, aki azt mondta, magamhoz kellene ölelnem a szellemeimet.

– Megtehetnéd, – mondom, mentálisan a készpénz mennyiségét mérlegelem az őszinteség ellenében. Az kezemben bölcsőbe fogok egy csésze kávét, amit a fő fürdőszobában terveztem elhelyezni. A szellemek szeretik a különféle WC- vicceket. Igazából nem akarsz egyet a fürdőszobádba. A bögre égeti az ujjaim hegyét, gőz száll fel a csészéből. A gőzben valami csillog. Talán már megvan az első fogásom.

– A nő azt mondja, nem fognak engem bántani, – teszi hozzá Sadie.

– Nem fognak, – mondom. – Viszont csintalankodni fognak.

Sadie határozottan megrázza a fejét.

– Csak megpróbálnak kommunikálni. Neked ezt tudnod kellene, Katy.

Nos, nem, nem azt akarják. És nem, nem tudok olyan sok dolgot. Igaz, a kísérteteknek vannak vágyaik, de nem úgy, ahogy az emberek többsége hiszi. Egyikőjük sem akar leülni csevegni. Nem akarnak magukon könnyíteni, nem számít, mit látsz a televízióban. Mint a legtöbb természetfeletti dolog esetében, a szellemekről szóló információk nagyon félrevezetők.

– Akárhogy is, – mondja Sadie. – Armand úrnő…

– Várj! Armand úrnő? – A partnerem – az M a K&M-ben – Malcolm Armand.

– Hát, igen. Én csak azt feltételeztem, hogy egy nővér vagy egy nagynéni. Ugyanaz a fekete haj és minden. – Sadie egy kézzel legyint, elhessegetve a kérdésem.

Nagynéni. Nővér. Szélhámos? A kezem megremeg a gondolatra. A kávé kilöttyen a perem felett. Fáj a bőröm. Visszanyelem a fájdalmat. Amikor beérek a fürdőbe, majd engedek némi hideg vizet az égésre. De most? Most többet szeretnék megtudni erről az Armand úrnőről.

Sadie összekulcsolta a kezét az álla alatt.

– Olvasott, pont itt a nappaliban. –  A szemei csillognak. – Mindent tud, Harold-ról, hogy annak ellenére is szeretett, hogy megcsalt…

Mi mást lehetne mondani egy özvegynek, aki egyszerre gyászol és megbántott. Felsóhajtok, a leheletem követi a csészéből fölszálló gőzt. A lélek ott van, várja, hogy elkapják. Kötekszik.

– Cold reading[1]. – Motyogom magamnak.

– Parancsolsz, kedves?

– Azt mondtam, a kávé kezd kihűlni. Be kell vinnem a fürdőszobába.

Meg kell tennem, és esetleg még felhívni Malcolmot, és elfogni egy szellemet. Mindhármat megtehetem a fürdőszobában.

Leteszem a csészét, majd visszatérek egy tároló edénnyel. Nyitva tartom az emelkedő gőz mellett. A kávé kihűl, a lélek kitölti.

– Befelé.

Még csak nem is kell felkapnom az apró dolgot. Kényelmesen beúszik az edénybe, letelepedik az aljára, és tiltakozás nélkül hagyta, amikor becsavartam a tetejét. Szemmagasságba tartom az edényt és az átlátszó üvegen keresztül belenézek.

– Mi már korábban is találkoztunk.

Válaszul a lélek a tárolóedény oldalának puffan.

A lélek biztosítva, írok Malcolmnak. Semmi. Hívom Malcolmot. Még mindig semmi. Végső megoldásként megpróbálom felhívni a Springside Hosszútávú Gondozás intézményt.

– Áh, szia, Katy, – mondja a menedzser, a nő hangja tiszta és világos, tele van humorral. – Igen, Malcolm itt van.

A tény, hogy az igazgatóval beszélek, aki annyira vidámnak hangzik, egyedül egy dolgot jelenthet: Malcolm éppen teszi neki a szépet. A Springside személyzete és lakói szeretik őt. Vagyis inkább a legtöbb női személyzet és lakó.

A háttérben valaki felkiállt, felzihál, mintha egy bűvész virágot húzott volna elő a kalapból, és odaajándékozta volna valakinek a közönségből.

A menedzser nevet.

– Ó, a látogatása feldobja mindenki napját… a tiéd is, Katy, nem úgy értettem….

Akármikor látogatok is el, nekem csak elrontani sikerül a többiek bridzspartiját. Szóval nem, kétlem, hogy egy nap-felvidító lennék.

– Ez nagyon fontos, – mondom. – A telefonhoz tudná hívni Malcolmot?

Az igazgató letette a telefont. Hangok szűrődnek át a vonalon, csacsogás és nevetés. Valaki felrikolt. Amikor Malcolm felveszi a telefont a hangja melegséggel árnyalt.

– Malcolm Armand.

– Katy vagyok.

Szünet áll be, miközben szinte hallom, hogy engem szid. Igen, tudom.

Félbeszakítom a Malcolm Armand féle bűvészperceket és a mókázást.

– Van egy lánytestvéred? – Kérdezem.

A kérdés fair és nem a semmiből bukkant fel, már ha azt gyanítanád. Néhány héttel ezelőttig nem is tudtam, hogy Malcolmnak van egy testvére, aki elnyeli a szellemeket. Ezért egészen lehetséges, hogy a férfi családfája tartalmaz egy médiumot is.

– Nincs.

– Akkor egy nagynéni? Vagy egy női unokatestvér?

– Talán egy másodunokatestvér. Vagy talán az első, az, aki elköltözött. Sosem emlékszem rá.

– Mit szólnál egy úrnőhöz? Van olyanod? 

– Katy, mi a pokol ez?

– Van valaki a városban. A nő azt állítja magáról… – Szünetet tartok és Sadiere pillantok, kérdőn felemelve a szemöldököm.

– Egy médium a mi világunk és a másvilág között, – hadarta el Sadie. Úgy hangzik, mintha reklámot szajkózna.

– Egy médium. Tanácsokat adott Sadienek. – Lehet, hogy nagy mennyiségű készpénzért, de ennek majd később járok utána. – Armand úrnőnek hívatja magát.

– Komolyan, Katy, – mondja Malcolm. – Feltételezzük, hogy volt egy szeretőm, szerinted valóban magát Armand úrnőnek szólítva járná körbe a várost?

– Nem… Csak próbáltam felkelteni a figyelmed.

A vonal elcsendesült, majd a nevetése árasztja el a fülem. Ez egy gazdag nevetés, amit ha megfőzhetnél és csészébe önthetnéd, akkor olyan íze lenne, mint az édes, sötét sültnek.

– Az már a tiéd, – mondja, a jókedv visszatért a hangjába. – Mindig is azt teszed.

A torkom összeszűkült. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy érti ezt. Bár, biztos vagyok benne, hogy nem fogok válaszolni. Vagy inkább nem tudok válaszolni. A torkom nem engedi. A vonalon keresztül hallom, hogy a cseverészés hangereje az intézményben csökken, suhanás, ami úgy hangzik, mint a levegő süvítése. Malcolm lélegzete elhal.

– Öm, Katy, tudod, hogy néz ki Armand úrnő?

Megismétlem a kérdést, alig hagyja el a szám, amikor Sadie a kezembe ad egy háromba hajtott prospektust.

– Hosszú sötét haj, – mondom.

– Pipa

– Huszonkilenc és negyvenkilenc között bármennyi lehet.

– Pipa.

– Hosszú, lebegő köntösszerű dolog? – teszem hozzá.

– Azt hiszem, kaftánnak hívják.

Igen. Meghagyom Malcolmnak, hogy ismerje a megfelelő kifejezést.

– Bárhogy is, –mondom. – Rózsaszínt és sárgát viselt a fotón. Cicomás.

– Kék és zöld. De igen, drágának tűnik, mintha selyemből készült volna.

– Selyemből készült.

Sarkon fordultam, mert a dallomos női hang úgy tűnik, egyszerre jön a telefonból és körülöttem a levegőből.

– Hangszóró, – mormogja Malcolm.

Lenémítom a telefonom, aztán közelebb nyomom a fülemhez, nem vagyok hajlandó elmulasztani egyetlen szót is ebből az eszmecseréből.

– Hallom, osztozunk a természetfeletti és a vezetéknév iránti érdeklődésben, – ugyanazzal a dallamos hanggal mondja. – Armand úrnő vagyok.

– Malcolm Armand.

Lenyűgözöttnek hangzik, vagy mintha megpróbálná lenyűgözni. A brossúrából a nő képe bámul rám. Azt feltételeztem, hogy Photoshop. Talán rosszul feltételeztem.

A torkom ismét eldugul, szűk és sós íze van. Ne légy hülye. Malcolm az üzlettársad. Szabadon lenyűgözhet bárkit, akit szeretne.

Csak én nem voltam annyira lenyűgözött.

– Be kell fogadnunk a másvilági barátainkat, – mondja Armand úrnő. A hangja ingadozik, mintha forogna beszéd közben.

– A fizikai beszéd, – mondja a férfi, – nem lehetséges.

A nő nevetése csilingelt, mintha a legviccesebb dolgot mondta volna ki.

– De el tudod kapni őket, ugye? –mondja. – Muszáj, hogy legyen valami lényegük, szubsztanciájuk.

Hát, igen, de nem elég egy öleléshez.

– És te csak szabadon engeded őket? – kérdezi.

– Persze. – Malcolm hangja erős és határozott. – Mi pontosan, elkapjuk őket és elvégezzük a kiszabadítási folyamatot. De nem pusztítjuk el őket.

– De valamilyen módon, ez nem mégis kegyetlenség?

Kegyetlenség? Hegyeztem a fülem Malcolm válaszára, hogy a nő mit fog válaszolni.

– Nem értem, miért, – mondja. – Szabadon bocsájtjuk őket.

– Elválasztva, védtelenül, elveszve, mindezt a levegőben? Olyan mint, kiengedni egy laboratóriumi állatot vagy egy házi kedvencet a vadonba. A megszokott környezetük nélkül képtelenek a túlélésre.

Aggódó kopogás a bensőmben. Sohasem gondoltam bele, hogy amit teszünk, olyan mint a szándékos kegyetlenkedés. Ez egy szolgáltatás, igazából az embereknek és a szellemeknek is. A szellemek többsége több, mint hajlandó rá, hogy elkapják őket. Sok, mint Sadie szellemei, keresik a visszavezető útjukat, hogy ismét kísértsenek. A nagyanyám, aki megtanított mindenre a szellemekről és a szellemvadászatról, mindig azt mondta, hogy mi mindenkinek részben szívességet tettünk.

– Nem hiszem, hogy ez igaz, – mondja Malcolm, de a meggyőződés a hangjában repedéseket tartalmaz. Végül is, hallom őket, még akkor is, ha senki más nem.

– Tessék. – Valami zörög, valami, ami papírnak tűnik, elég valószínű, hogy egy másolata a brossúrának, amit Sadie nyomott korábban a kezembe. – Ma este szeánszot tartok. Hozd a kis partnered is.

Kis partner?

– Kávé és tároló edény? – Felhorkantva nevet, ami nem csilingelő, hála istenek. – Gyertek el és nézzétek meg, hogy dolgozik egy igazi szellemsuttogó.

***

Malcolm nincs az irodánkban mikor megérkezek, de a testvére, Nigel ott van. Nigel, aki szintén egy Armand. Nigel, aki tud egy két dolgot a szellemekről, még ha azok a dolgok onnan erednek, hogy elnyeli őket. Még csak mostanában épült fel ebből a függőségéből. Bár néha csillog a szeme, mintha fontolgatna egy ízletes szellemet. Ő a mi bennlakó számítógépszakértőnk.

Átnyújtom neki Armand úrnő brossúrját.

– Waoh. – Nigel egyik kezével végig szánt a teljesen fehér haján. – A nő… erős.

– Kapcsolat?

– Nem tudok róla, de… – megvonja a vállát. – Az Armand családfa szétszórt fajta.

Egy pillanatig az ismertetőt tanulmányozza, majd felpillant, ritka mosollyal kápráztatva el engem.

– Van egy domain[2] neve. És ahol domain név van, ott nyom is található. Kövessük!

A keze repült a billentyűzeten, közben odahúzok egy széket, hogy figyeljem.

–   Essünk neki, – mondja. – Úgy látszik egy állandó weboldalt működtet. Nincs itt sok minden.

Előre hajolva futó pillantást vetek Armand úrnő oldalára.

Engedd, hogy Armand úrnő suttogjon a szellemekkel az életedből. Garantált. Hatékony. Gyógyítsd meg magad, és figyeld a szellemek menekülését.

A szemem forgatom.

–     Nem lenyűgöző? – kérdezi Nigel.

– Nem igazán. Mindent tud Sadie házasságáról, hogy Harold megcsalta, és valószínűleg azt is, hogyan halt meg.

–     Hogy halt meg a férfi?

–     Ágyban, egy másik nővel.

Nigel elborzad.

–     Tényleg? Szegény Sadie.

–  Gondolod, hogy felderít egy várost, – mondom, – majd kiindulási pontnak használja a cold readinghez?

Igazán nem lenne kemény a felderítés az újságokban nyalánkságok után, hogy aztán feltegyen néhány kérdést a városban. Harold Lancaster gyászjelentése tartózkodó volt, de ha tudod, mit keress, képes vagy olvasni a sorok között is. És bár még nem találkoztam vele, Armand úrnő olyan típusú ember benyomását kelti bennem, aki tudja, hogy kell olvasni a sorok között.

– Valószínűleg, – mondja Nigel. – Manapság szinte mindent megtalálhatsz az interneten.

–     De miért használja a ti vezetékneveteket?

–     Hogy felkeltse a figyelmünk?

Egy új hang csatlakozik a beszélgetéshez.  Malcolm áll a konferenciaterem ajtajában, ami megduplázza Nigel munkaterületét.

–     Mi a te szereped mindebben? – kérdezi Nigel.

Malcolm félig nevet és a fejét rázza.

–     Ő… ? – Nigel Armand úrnő portréja felé mutat. – Személyes?

–     Ó, igen, és még néhányan.

– Mi? – erősködök. – Mi ő? – Egyik testvérről a másikra nézek, de egyikük sem hajlandó viszonozni a pillantásom.

Nigel megköszörüli a torkát.  

– Mindenesetre itt van a dolog a domain névvel. Annak ellenére, hogy a bejelentkezése privát, tehetünk egy kört az Internet Wayback Machine-nal, hogy megtudjuk, mindig Armand úrnő volt e.

Néhányat kattintott a billentyűzeten. Aztán diadalmasan elhúzódik az asztalától, ökleit a levegőbe emeli.

–     Hölgyem és uram, ismerjék meg Ramone úrnőt.

Malcolm az egyik vállára támaszkodik. Én a másikra. A weboldal változatlan leszámítva a vezetéknevet a képernyő közepén.

Nigel felnéz a testvérére.

–     Fel kell lépnünk a szellem fórumokra, hogy lássuk, ha bárki róla beszél.

Szinte sose zavarok a szellem fórumokon, mert bármi van rajtuk, azok vagy teljesen tévesek, vagy pedig tele vannak túlzásokkal. De ebben az esetben, talán egyedül ez az, amire szükségünk van.

Nigel közelebb húzza a székét az asztalhoz és előre dől, mintha versenyt futna.

–     Rajta vagyok.

***

Lexy 

---

[1] Az ún. cold reading (bár nincs bevett magyar megfelelője, szó szerint hideg olvasásnak fordítható) egy pár speciális technika használata, melynek segítségével jellemzően mentalisták, illuzionisták, jövendőmondók és médiumok képesek részletes információkat meghatározni egy másik személyről ezzel azt a látszatot keltve, hogy sokkal többet tudnak az adott témáról, mint valójában. (A szöveget a Wikipédiáról szedtem).

Mivel nincs magyar megfelelője, a továbbiakban én a cold reading kifejezést használom, nem pedig a szó szerinti fordítását.

[2] A domain a szerver számítógépek (webkiszolgálók) beazonosítására létrehozott névtartomány. (Forrás: Webparadicsom).