A vad: Első és Második epilógus

Első epilógus

Dillon

Egy évvel később…

Az ablakon át figyeltem Lexit. Ő nem látott engem, nem a benti világossággal és a kinti sötétséggel. De én tökéletesen láttam. Mindent láttam, ami az életemet alkotta, amikor rá néztem, ettől ismét egésznek éreztem magam. Ő volt az, aki visszahozott a peremről. Habár mindig sötét leszek, mindig visszatartom magam, ő volt az egyetlen, akinek valaha megnyílok.

Ő és én ugyanolyanok voltunk.

Az enyém volt.

Az én nőm.

A nő, akit az élettől is jobban szeretek.

A feleségem.

Mindig is az enyém volt, és az is marad.

Néhány hónapja házasodtunk össze. Nem volt semmi felhajtás. Pokolba, éppenséggel nem volt se családunk se barátaink, akik részt vehettek volna rajta. Nem, az egészet a bíróságon csináltuk, a nászútunkon az ágyban maradtunk, meztelenül, kimerülve a keféléstől, egy egész hétig.

Istenem, hihetetlen volt. Tápláltuk egymást, számtalanszor fürödtünk izzadságban a szeretkezéstől, és amikor nem voltunk együtt, egyszerűen csak beszélgettünk.

A semmiről és mégis mindenről.

Egy boldogságtól elégedett sóhaj távozott belőlem.

Imádtam, hogy a magaménak tudhatom, hogy egyedül vagyunk itt kint.

Ha valaki elég ostoba volna, hogy megpróbálja elvenni tőlem ezeket, ha megpróbálna kettőnk közé állni, hamar rájönne, mennyire is kisajátító vagyok, ha róla van szó. Ha megpróbálják bántani, az egyetlen személyt, akivel jobban törődőm, mint magával a kibaszott élettel… rájönnek, hogy nem félek a csontok összetörésétől és a vérontástól.

Nem érdekelt, ha ez túlzás volt.

Nem érdekelt, hogy a megszállottság vezérelt.

Kibaszottul imádtam, és ez sohasem fog megváltozni. 

Felkaptam néhány tűzrevaló rönköt és visszatértem a kunyhóba. Megint elindult a havazás, fagyos időjárás volt. Már így is kibaszott hideg volt a tél, de az következő néhány hónapban csak még rosszabbá válhat.

Beértem, a tűzhez tartok és még több fát teszek a lándokra, majd megfordulok és Lexit bámulom.

Enyém.

Még mindig az ablakon bámult ki, feltámadt a szél, ami a jeget és a havat az ablaknak vetette. A hasára emeltem a tekintetem. Az ötödik hónapban volt, a gyermekem növekedett benne.

Büszkeség és birtoklási vágy száguldott át rajtam, egy jó adag oltalmazással.

Az én nőm.

Az én gyerekem.

Visszatértem hozzá és a karjaimba húztam. Hosszú ideig csak tartottam és a hátát dörzsöltem a kezemmel.

–   Min gondolkodsz? – kérdeztem. Mélyet lélegeztem, beszívva a samponja édes illatát, amit használt. A farkam megrándult, majd ismét, nem vette figyelembe a rohadék, hogy keményen küzdjön, ahol Lexivel érintkezett. Elég volt, ha csak Lexire gondoltam és már készen álltam, hogy meghágjam.

–     Csak arra gondolok, hogy milyen messziről jutottunk el ide tavaly.

Messziről indultunk. – De boldog vagy?

–     Természetesen.

–     És semmit sem bántál meg?

Megrázta a fejét, gyengéd, édes mosoly árasztotta el az arcát.

Lehajoltam, hogy megcsókoljam. – Láttad magad valaha is ezen a helyen? – Kettőnk között a hasára tettem a kezem. Bólintott.

–     Erre vágytam, Dillon.

Keményebben csókoltam meg.

–   Mit láttál, bébi? – Megfogtam a tarkóját és a mellkasomra húztam. Hosszú másodpercekig pihentette rajta, mielőtt beszélni kezdett.

–     Ahogy láttam magam, nem voltam egyedül. – Hátra hajolva nézett rám. – Olyan valakivel láttam magam, aki hozzám hasonló.

Istenem, ez a nő a kibaszott térdemre kényszerít.

–     Akit láttam, kívülálló volt, aki mellett senki sem állt, és az az ember akartam lenni, aki valami többet ad neki. Az az ember akartam lenni, aki valami több.

Térdre estem, majd felhúzva az ingjét felfedtem a növekvő pocakját. Újra és újra megpusziltam a hasát, mielőtt ráhajtottam volna a homlokom. Lehunytam a szemem, ne vagyok biztos benne, hogy egy olyan rohadék, mint én, hogy érdemelhetett ki egy olyan nőt, mint Lexi.

–     Te vagy az, aki azzá tettél, aki ma vagyok. – Nem érdekelt, mennyire nyálas ez a szarság. Ez volt az igazság, és addig fogom mondogatni, amíg nem marad levegő a tüdőmben. – Te vagy az egyetlen, aki át tudott rajtam hatolni, és enyhíteni tudtál a vadságomon, amit szorosan magamhoz tartottam, mint egy páncélt.

Keresztül futtatta a kezét a hajamon és megrázta a fejét. – Te és én, mindketten tudjuk, hogy nem szelídítettem meg a vadságodat. – Mosolygott és tovább járatta az ujjait a hajtincseimen keresztül.

De megszelídített engem… részben. Lehet, hogy egy birtokló és territoriális rohadék vagyok, amikor róla és a gyerekről van szó, akivel várandós volt, de ő előtte, szart se adtam semmire és senkire. Még saját magamra se.

–     Előtted, csak túléltem. – Az egyik kezem a hasára helyeztem, és megcsókoltam a bőrét. Meleg volt és annyira lágy. – Te vettél rá az életre. – Suttogtam a gyomrának. – Jó ember akarok lenni miattad, és jó apa, a gyerekünkért.

Lexi előtt csak egy héj voltam.

–     Te leszel a legjobb apa, Dillon, és már jó ember vagy nekem is. Te vagy a legjobb. 

Felemeltem és átkaroltam, szorosan tartottam, ráébresztve, hogy biztonságban van.

Lexi miatt váltam emberré.

Igazi férfi lettem, akinek célja van.

Lexi

Mosolyogni akartam a féltésen, ami Dillonból áradt.

Az ülést cipelte, ami a fiúnkat, Rowleyt tartotta. Tette ezt csuklyával a fején, miközben az élelmiszerüzlet felé tartottunk.

Még csak három hónapja, hogy megvan a fiunk, és ez volt az első utazásunk a hegyről be a városba. A havi ellátmánykészlet ideje volt, és bár Dillon boldogan otthon tartaná a gyereket és engem, én akartam jönni. Végül is ez volt az otthonom.

–   Ugye tudod, hogy a kocsiba is betehetem az ülést? – Kuncogtam, amikor láttam, hogy az ujjpercei elfehérednek a fogantyún, ahogy szorosabban tartotta a bébihordozót.

Egy idősebb nő a férjével határozottan ellépett mellőlünk, mire Dillon felmordult.

Lehet, hogy egy időben az otthonom volt, de többé már nem az.

Az otthonom ott volt, ahol Rowley és Dillon volt. Mindezt magam mögött hagytam, magamtól építettem fel egy életet távol innen.

És amikor a gyerekeink elég idősek lesznek az iskolához, elég idősek lesznek eldönteni, mit akarnak, akkor megtesszük azt a lépést.

Azt tesszük, ami nekünk a legjobb és nem azt, amit mások gondolnak el.

Mentünk kijelentkezni és minden irányból tekinteteket éreztem magunkon.

Felemeltem a fejem és mindegyikükre ránéztem. Bármit mondhatnék nekik, de ők nem érdekelnek. Semmi sem számít, kivéve Dillont és a fiunkat.

Mary dolgozott a kasszánál, és azt kívántam, bár lefotózhatnám  az arcát ebben a pillanatban: kitágult szemek, úgy nézett, mint egy partra vetett hal. Minden szarságra emlékszek, amit a nő Dillonról mondott, amikor az bejött, és semmit sem akartam jobban, mint valami önelégült megjegyzést tenni. De én ettől jobb voltam.

Dillon körém fonta a karját és közelebb húzott, ami már a védjegye volt.

Amitől annyira boldog voltam, amit annyira imádtam. Én is úgy éreztem magam, mint egy nő, akit birtokolnak.

Dillon előre dőlt és a fülembe súgta: – Mert birtokollak, bébi.

Éreztem, hogy elönti a hő az arcom. Vagy hangosan mondtam ki, vagy túl jól ismerem engem. Egyik lehetőség sem zavart.

Elégedett voltam.

Amikor elhagytuk az üzletet, éreztem, hogy még mindig minket figyelt mindenki.

–     Vissza akarok menni oda, és igazából is adni neki valamit, amit bámulhatnának.

A gyereket betesszük hátra, majd megfordulok és ránézek. – Had bámuljanak! Had beszéljenek! Sohasem fogják megtenni, amit mi. – Egy pillanattal később a karjaiba zárt.

Mindenki előtt megcsókolt, és én csak kapaszkodtam, miközben kinyilvánította, hogy birtokol engem.

–     Nem, sosem fogják megtenni azt, amit mi. Senki sem tudja megtenni, Lexi.

Ez az igazság.

Amikor hátráltam, láttam, hogy Dillon megfeszül, mögöttem fókuszált valamire. Átnéztem a vállam felett, láttam ott állni egy férfit, az ajkai közt cigarettával, és engem figyelt.

Nem volt sok alkalom, amikor Dillon féltékenysége egy konkrét személyre jelenlétében törhetett elő, mióta távol éltünk az emberektől, de most, tudom, hogy ez a való élet volt.

Féltékeny volt és követelni akart.

Éreztem, hogy Dillon keze lefelé halad a gerincem mentén, kicsit a hátamon, és végül a seggem domborulatán.

Igazából kedveltem ezt a barlanglakó megnyilvánulást, amikor előjött nála. Imádtam, hogy tudatni akarta, az övé vagyok. Dillon tekintete meglehetősen veszélyes volt, ha annak a pasinak a helyében lennék, akire az emberem koncentrált, elhúztam volna a seggem.

Dillon hozzáállása jelenleg minden módon azt üvöltötte: „enyém”.

A srác végül félrenézett és bement az üzletbe.

Csak mosolyogni tudtam, és hagytam, hogy azok a lepkék a gyomromban továbbra is melegítsenek.

Az emberem a világ végig imádott.

A fenekemre csapott, mire felkuncogtam. Hát persze, hogy meg kellett tenni azt az utolsó dolgot.

Beszálltunk a járműbe és az otthonunk felé vettük az irányt. Nem tudtam megállni, de azt az embert bámultam, aki olyan sok mindenre felnyitotta a szemem, egy világra, ami semmihez sem hasonlított, amit valaha elképzeltem. Amit mi tettünk, talán nem volt egyeseknek hagyományos és talán beszélnek. De amikor szerelmes vagy egy férfiba, és a tudat, hogy ez a férfi eget földet megmozgat, hogy megbizonyosodjon róla, hogy boldog vagy, semmi sem volt, ami lerombolhatná ezt.

Közelebb húzott, a fejem a vállán pihentettem.

A kisbaba apró gügyögéseket hallatott, amitől mosolyogtam.

–     Szeretlek, – mondtam gyengéden.

Dillon mély hangot adott ki. – Én is kibaszottul szeretlek, bébi.

Igen, tökéleteset hoztunk létre.

Ez a szerelem volt egy férfi iránt, és a gyermeked érzése a karjaid közt. Tudom, hogy, csak mert a dolgok sötétek voltak, nem jelentette azt, hogy rosszak is. Csak annyit jelentett, hogy a fény még nem ért el addig.

Második epilógus

Dillon

Figyelembe véve, hol kezdtem, mit vesztettem el és azt, ahol voltam, az életem elég kibaszott hihetetlen volt. Az enyém volt az az egy nő, aki „megfogott”, aki tudja, honnan indultam és bármi történt is, kitartott mellettem. Volt egy egészséges kisfiam, és remélhetőleg mások is követik.

Annak ellenére szerettem, hogy a sötétség még mindig bennem volt.

A kalapácsommal lecsaptam a szögre, megerősítve a fa födémeket a keretben. Újra és újra lecsaptam, a szerszám hangja visszhangzott a fákon, amint érintkezett velük. Amikor a nap elkezdett lenyugodni, elpakoltam a szerszámot és hátra lépve megszemléltem a munkát, ami eddig készült. Kibővítettük a kunyhót, megnagyobbítottuk, remélve, hogy megtöltjük a családdal. Bizonyára rohadt sok időbe telik, de mindannyian akartuk, és már vártam.

Talán könnyebb lenne bemenni a városba, megvásárolni egy kétszintes házat fehér kerítéssel, négy hálószobával és egy nappalival. De ez nem én voltam, és tudom, hogy a feleségem se ilyen. Ez volt az a fajta élet, amit akartunk, és amire szükségünk volt.

A nappali ablakát figyeltem. Visszagondolok egy évvel korábbra, amikor szintén ugyanitt álltam, és figyeltem, ahogy Lexi az üveg másik oldalán áll.

És nézd meg, hol vagyunk most!

Az iránta való érzelmeim valódik voltak. Hitelesek.

Az iránta érzett szerelmem vad volt, megszelídíthetetlen. 

És az iránta való vágyam heves volt és gátlástalan.

Igaz, izzadt és kimerült voltam az egész napos munkától a kunyhó kibővítése miatt, de csak a látványától megkeményedek.

Szükségem van rá.

Bementem és rögtön a bölcső felé néztem.

A baba aludt, a tűz pattogott és morajlott a kandallóban, az asszonyom pedig úgy nézett rám, mintha pontosan tudná, mire vágytam.

Úgy nézett rám, mintha ő is ugyanazt a dolgot akarná, amit én.

Nem mondtunk semmit, csak elkezdtünk levetkőzni. Izzadság borított, bútorszagom volt, de a francba, tudtam, hogy a csajomnak ez tetszett.

Amikor pucér voltam, rajta pedig csak a melltartója és bugyija maradt, rámarkoltam a péniszemre és simogattam magam.

–     Szabadulj meg mindentől, – mondtam halkan.

Lehúzta az alsóneműjét, majd a melltartója jött. Majd amikor Lexi anyaszült meztelen volt, közelebb mentem. Kurvára nem volt rá mód, hogy ma este előjáték is legyen. Durva lesz, kemény, és semmi sem tarthat vissza.

Begörbítve az ujjam hívtam oda magamhoz, felfalva azt a néhány lépést kettőnk közt. Egy pillanat múlva már a karjaim közt tartottam és a konyhaasztal felé haladtunk. Hosszú ideig csókoltam, végig húztam a nyelvem az ajkain, az ajka közé nyomultam. Amikor behatoltam felizgult, a kezem a derekára nyomtam, és előre rántottam. Kirúgtam a lábait, majd hátra hajolva vettem szemügyre a feltárt punciját.

–     Baszd meg, bébi, – hörögtem.

Amikor végig futtattam az ujjam a nedves csiklóján és hallgattam a halk nyögdécselését, tudtam, hogy nincs rá mód, hogy végig ki tudjak tartani majd benne.  

Öt percen belül elmennék.

–     Áruld el, mire vágysz.

–     Rád.

–     A farkamat akarod a szoros kis puncidba, bébi?

Bólintott. – Istenkém, igen. – Elfúlt a lélegzete, amikor ezt mondta.

–     Gyors lesz és kemény, és nem fogok kitartani.

–     Jó, mert már készen állok rá, Dillon.

Mélyen felmordultam.

A seggébe markolva széttártam azt, hosszú pillantást vetettem a rózsaszín, tocsogó pinájára.

A farkam megint megrándult, a golyóim erősen összehúzódtak. Annyira szükségem volt rá, mint a levegőre.

Kézbe véve a farkam a fejét a puncija bejáratához engedtem.

–     Igen, – suttogta. – Bassz meg!

Megmarkoltam a haját, hátra döntöttem a fejét, feltárva a torkát, és egy erős, alapos lökéssel benyomtam a férfiasságom. Felívelt a hátával és csendes kiáltásra nyitotta a száját. Éreztem, hogy a puncija kitágul körülöttem. A torka  mélyéről jövő mély hangot hallatott.

–     Kibaszottul igen! – És ekkor egy kicseszett szörnyeteggé váltam.

Kihúzódtam, és amikor a csúcs a bejáratnál volt, keményen vissza nyomultam. Az erejétől az alsóteste felcsúszott az asztalon. A puncija annyira szoros, nedves és forró volt.

A fejemet betöltötte a bőröm csattanásának hangja az övén.

–     Pokolba, nem fogok kitartani, – mordultam fel. Megragadtam a csípőjét, az ujjaim a húsába vájtam.

–     Olyan közel vagyok. – Nyögte ki ezeket a szavakat.

Krisztus!

Kinyúltam és megtaláltam az ujjaimmal a csiklóját. Kötekedtem a kis gombocskával, tudva, hogy elszáll tőlem. Ki és be süllyedtem ugyanabban az időben, amikor előre-hátra dörzsöltem a csiklóját. Kellett, hogy még egyszer elmenjen. Éreznem kellett, ahogy a puncija összeszorul a rudamon. Mielőtt végre elélvezett tőle, halkan a nevem kiáltotta.

Csak ennyire volt szükségem, hogy kövessem a példáját.

–     Add nekem mindet, Lexi bébi!

–     Igen, – kiáltotta csendesen, figyelemmel volt az alvó gyerekünkre.

Előre dőlve megtartottam az állát a mutató- és hüvelykujjammal, majd oldalra fordítottam a fejét. Az ajkai szétnyíltak, a szemei elnehezültek. Lehajoltam és a szájára nyomtam a sajátom, a magaménak követeltem, a nyelvem a meleg, nedves mélységbe nyomtam, majd megdugtam, mintha a lábai közt volnék.

Az orgazmusom vad volt és erős, megtöltöttem a spermámmal.

A kéj kezdett lágyulni, ahogy a csúcs csökkent. Hosszú másodpercek teltek el úgy, hogy egyikünk sem mozdult. Szerettem belé temetkezni, a farkam megkönnyebbült, a testmelege vett körül.

Kényszerítettem magam, hogy kihúzódjak belőle, nem azért mert akartam, hanem mert a pozíció kényelmetlen neki. Megfordítottam és egy pillanattal később már a karjaim között volt. A vállamon nyugtatta a fejét.

–  Szeretlek, – mondtam a feje oldalánál, belélegeztem a haja édes illatát. – Te is szeretsz? – Incselkedtem vele.

–     Annyira, hogy már fáj.

Igen, pontosan ott volt, ahol lennie kellett.

Velem.

Örökre.

Vége

Lexy