A vad: VIII. és IX. fejezet

8. fejezet

Lexi

Másnap…

–     Így akarok maradni, Lexi, veled az ágyamban, a tetőm alatt, – mondta Dillon, a hangja mély és álomittas. – Azt akarom, hogy minden elképzelhető módon az enyém légy, nem azért, mert itt akarlak tartani – ami egyébként átfutott az agyamon – hanem mert te is tudod, ez az a hely, ahol lenned kell. – A szavai igazak voltak, komolyak. A keze épp a lábam között volt, a tenyere beborította a puncim. Tulajdonosi tett volt, ami boldoggá tett.

Nem éreztem magam Dillon tulajdonának, nem, ahogy engem tartott, és a szavaktól sem, amiket mondott. Gyors volt, talán még őrültség is, de helyesnek tűnt.

Válaszokat keresve érkeztem ide, kerestem valamit, ami felismerést és valóságot hozna az életembe. Reménykedtem, hogy ezeket Dillonnal fogom meglelni, és hogy az ösztöneim nem tévedtek abban, hogy mi ketten egyformák voltunk.

Felemelkedtem az ágyban, így vele szemben voltam. Az az intenzív kifejezés volt az arcán, de kezdtem felfogni, hogy ez egyszerűen Dillon volt. Minden módon kemény volt, elzárkózott az érzelmeitől, azok után, amiken keresztül ment. Éreztem az irántam való vágyait, a farka még mindig nagyon kemény, és nagyon nagy. Lehet, hogy nemrég szexeltünk, de úgy tűnt, készen áll rám, még mindig szüksége van rám.

De amikor közelebb húzódtam, az egyik kezét a nyakamra helyezte, nem húzott, hanem megállított, birtokolt.

–     Akarod? – kérdezte csendesen.

–  Akarom, – válaszoltam kérdés nélkül. Talán túl korai, túl mély? De csak szexeltünk. Ilyen intimitásban lenni egy férfival, hallgatni, ahogy rólam beszél és a dolgokról, amiket velem akart, bizonyára azt jelentette, hogy nem csak a fizikai együttlétről volt szó?

Megfogta az arcom és hosszú másodpercekig meg se szólalt. A hüvelykujja érzése, ahogy a bőrömön mozog, lassan, gyengéden, elárulta ezt a férfit, a vadsága ellenére egy gyengéd óriás volt.

De csak veled.

Tudtam. Éreztem.

A bicepsze belsejét figyelve észrevettem egy kis fekete verébtetoválást. Nem gondolkodva csak cselekedtem, felemeltem a kezem és megérintettem azt a kis vázlatot.

–     Mit jelent?

Egy pillanatig csendben volt.

– A szabadság, amiről tudom, hogy a testvérem akarta volna nekem, de amit, magamnak nem tudok megadni.

Az arcát bámultam, láttam, hogy az arckifejezése elfelhősödött valamitől, amire jelenleg gondolt.

Még én is láttam, hogy a kis madár a sötétséget szimbolizálja, a mértékének a hiányát, az életet.

–     Bármit megkaphatsz, amit csak szeretnél.

Az arca részben ellágyult, előre hajolt és megcsókolt.

–     Itt vagy te. Ez minden, amire szükségem van.

Elolvadtam tőle, hosszú pillanatokig a fejem egyszerűen csak a mellkasán pihentetve hallgattam a szívverésének hangját

–     Együtt tudnál élni azzal az emberrel?

Nem kellett kifejtenem, hogy is értette. Hátra döntöttem a fejem és még egyszer az arcába néztem.

–     Itt maradtam, mert láttam benned valamit, amit magamban is láttam minden egyes napon. – Borostával fedett arcára tettem a kezem. – Nem várom el tőled, hogy megváltozz. Aki te vagy, azt akarom. Te vagy az, akit akarok.  – Visszahelyeztem a fejem a mellkasára, így maradtunk, nem beszéltünk, csak lélegeztünk.

Csak élünk.

Dillon

Hallgattam, ahogy Lexi aludt. Néztem, ahogy légzés közben fel és le emelkedett a mellkasa. Az arca hibátlan volt pihenés közben, megelégedett és békés volt. Tudja, hogy velem biztonságban van. Megértettem, éreztem is abból, ahogy rajtam pihent.

Lefelé simítottam az oldalán, a dereka hajlatán, a csípője fölött, a seggén.

Minden módon az enyém volt.

Elfogadta azt, aki vagyok, hogy nem voltam az a „jó fiú”. A pokolba is elmennék, csak hogy biztonságban tartsam, és velem kerül szembe bárki, aki azt gondolja, árthat neki, de sohasem leszek az a fényes páncélban és fehér lovon lovagló lovag, aki megmenti a napot.

Inkább a horror filmek szörnyetege voltam.

Sohasem lennék képes behódolni a sötétségemnek. Csak háttérzajjá változott, mert Lexi az életem része lett.

Igazság szerint nyugalmat éreztem a közelében, olyan könnyedséget, amit korábban sosem éreztem. De túl sokat láttam, az életben és a háborúban, sohasem leszek az a férfi lenni, akit ő megérdemelne.

De minden egyes nap arra fogok törekedni, hogy meglássa, hogy értse, ő az egyetlen dolog, ami számított nekem. Nélküle az életemben csak gyűlölettel és önelégültséggel felhőzött a fejjel jártam volna.

Vele az oldalamon úgy éreztem, mintha teljes lennék. Mindez gyors volt, talán még egy oldalról kissé őrültség is, de azért élek… miatta éltem.

Talán nem leszek képes változtatni azon, aki vagyok, de átkozottul biztos vagyok benne, hogy egy boldog életet fogok neki adni és tudni fogja, hogy ő áll első helyen. Mindig.

9. fejezet

Dillon

Egy héttel később…

Itt akartam tartani, elfeledtetve vele az erdőben álló kunyhón túli csúf világot. De erre Lexinek saját magának kellett rájönnie. Látnia kellett, hogy nekünk csak arra van szükségünk, ami itt van.

Azt akartam, hogy Lexi tudja, hogy ha velem marad, akkor itt kell lennie. Nincs visszaút, nincs remény, hogy megváltozhatok, vagy úgy éljük az életet, ahogy ő eltervezte.

Sosem változok meg.

Mindig birtokolni fogom.

Mindig közel fogom tartani.

Lementünk a hegyről, az út sziklás, egyenetlen. Éreztem az idegességét, az ülésen átnyúlva közelebb húztam. Pokolba, ha az ölembe vehetném, akkor ezen az útvonalon mentem volna.

Meg akartam kérdezni, hogy biztos-e benne, hogy ez volt e az, amit akart. De már tudtam a válaszát. Tudom, hogy velem volt itt.

És a francba is, jó érzés volt.

Még fél óra múltán érkeztünk meg végül a lakásához. A kormány mögött maradtam, engedtem, hogy ő irányítson. Ez az ő területe volt, nála volt a hatalom. Ha úgy döntött, nem akarja azt az egyetlen életet, amit meg tudtam volna neki adni, úgy tudnék tenni, mintha hagynám, hogy ez legyen az utolsó mondat. De az igazság az volt, hogy sohasem tudnám elengedni.

Csendben maradtam és csak bámultam rá, láttam, hogy a gondolatok úgy suhantak át az arcán, mint egy kaleidoszkóp.

És életemben először, amikor tudom, hogy itt és most megváltoztathatja az elhatározását, féltem.

Lexi

Ugyanolyan illat volt, megbánás és szomorúság keveréke, de az emlékeké is.

A kocsiból kiszállva összeszedtem a bátorságom, hogy végig csináljam mindezt. Felbámultam az otthonra, ahol felnőttem, a házra, ahol nevettem, féltem és sírtam. Régen még egy otthon volt, de most csak olybá tűnt, mint egy héj: üres, magányos.

Éreztem, hogy Dillon a vállamra helyezi a kezét, aminek a melegsége, a támasza… a tény, hogy már nem voltam egyedül, tízszeresen elárulta, hogy az én döntésem helyes volt.

Nem volt rá mód, hogy figyelmen kívül hagyjam az érzéseimet, vagy hogy mit akartam az életemben. Határozottan hittem, hogy egy okból kerültem Dillon útjába, és ő is az enyémbe.  

Ezen a helyen éltem, itt volt egyszer az otthonom, de többé már nem az.

Megfordultam, lábujjhegyre emelkedve az ajkaim Dillonéra tettem. Körém fonta a karját, közel tartott, biztonságban éreztem magam, szerelmesen.

Igen. Szerelem.

Hátra hajtottam a fejem, Dillon arcába bámultam. Ellenségesen nézett, bármit elmondanék neki, csak ne aggodalmaskodjon.

–     Ez már többé nem az a hely, ahol élek. – Ebben a másodpercben láttam az azonnali változást az arckifejezésében.

A megkönnyebbülést.

–  Azt akarom, hogy az otthonom melletted legyen, mert ez az a hely, ahol lenni szeretnék.

A gyorsaság egy kifejezés arra, ahogy köztünk Dillonnal megtörténtek a dolgok, de úgy tűnik, mintha megtaláltuk volna az életem egyik elveszett kirakós darabját. Felemelte a kezét és gyengéden megérintette az esésem során szerzett sebet. Jól voltam, de láttam az arcán valami olyan apróságot, ami feloldhatja a kemény nyugalmát.

– Azt akarom, hogy ebben biztos legyél. – A hangja még az átlagosnál is keményebbnek hangzott, még fájdalmasabbnak.

–     Biztos vagyok benne. – És az is voltam.

–  Jó, mert nincs rá mód, hogy elsétáljak tőled. – Megcsókolta a homlokom. – Kibaszottul nem tudnálak elengedni, amikor csak most kaptalak meg. – A kezébe fogta az arcom és a szemembe nézett. – Nem tudom, meg tudom-e neked adni azt a tündérmeseszerű életet, de azt átkozottul biztosan tudom, hogy boldoggá foglak tenni.

Ettől mindenféle kellemes dolgot éreztem. – Már azzá tettél.

Nem akartam itt lenni, még a döntésem előtt sem, hogy követem a szívem és Dillonhoz megyek. Ez a hely régóta elvesztette a varázsát.

Elég hamar rájöttem a dolgokra, de most csak a boldogságom – és Dilloné – számított.

Mit érne az életed, ha nem tudnál boldog lenni azzal, akit akartál?

Lexy