Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghosts 1)

Szellemekkel suttogó

( 4. részlet a harmadik epizódból)

***

–     Nem kell az ajtóig velem jönnöd.

Ezt már mondtam korábban is. Tulajdonképpen legalább százszor elmondtam, mióta Malcolm és én elkezdtünk együtt dolgozni. Annak ellenére, hogy az utcám csendes és a szomszédaim fele nyitva hagyja az ajtaját (a másik fele pedig kulcsot tart a hamis kövek alatt), ha a nap a horizonttal kacérkodik, Malcolm megteszi az utat felfelé a veranda első lépcsőfokáig és megbizonyosodik, hogy elérem az ajtómat.

Semmit sem válaszol. Sosem erőltetem a dolgot és cserébe, ő sem. Csak ott van, szilárd és biztos. Ez az apró dolog meghatározza, hogy ki is ő.

–     Akkor reggel, – kezdem. A kezem az ajtókilincsen. Egy pillanattal később elrántom a kezem. Nem tudom megmondani, mi történt először. Felkiáltok? Vagy a mellkasomhoz szorítom a kezem, mert a fagy éles csípése átégeti magát a bőrömön?

–     Katy! Mi ez?

Megdermedtem, de eléggé kiegyenesedtem, hogy leteszteljem az ajtót újra. A jég szilárd. A házam? Malcolm megtapogatja az ajtót, de visszarántja a kezét

–     Francba. – A pillantása találkozik az enyémmel. – Ez nem lehet.

De az. A házam teljesen ellepték a szellemek. 

Leellenőrzi a verandát, a tetőt, az udvart. – Talán a hátsó ajtó? – Megfogja a kezem. Az ujjai olyan melegek, nem akarom elengedni. Körbe megyünk a házon, felcsattogunk a hátsó lépcsőkön, és szembesülünk a fagytól deres ajtóval. Ahelyett, hogy elengedné, Malcolm még erősebben markolja az ujjaimat.

–     Most mi lesz? – mondom.

–     Mit tettél az utolsó alkalommal? – Sadie háza felé bólint.

Óh, igen! Hát persze! A teljesen szellemekkel fertőzött Sadie számolódig talán az első együtt végzett munkánknak, még ha akkor nem is voltunk ennek tudatában. Megköszörülöm a torkom.

–     Mindnyájan tudjuk, hogy a kávé nem fő le magától, igaz?

Először csak a jeges csend köszönti a nyilatkozatomat. Aztán, lassan, a hátsó ajtó nyikorogva tárul ki. Beengedtek a konyháig. Amikor próbálunk átnyomulni a ház más részére, egy erő hátra tol bennünket, a kávéfőző irányába. Valami sokkal erősebb, mint egy lélek, megzörgeti a rekeszt, ahol a Kona keveréket tartom.

–     Úgy látszik, megvan a menetrendünk, – mondja Malcolm.

Az eltelt néhány hónapban annyi bögre kávét főztünk együtt, hogy már koreográfiának tűnik. Tudja, melyik kancsót használjuk, mennyi kanál cukor kell. Ez, talán, nem szigorúan szükséges ugyanazt az elemet ugyanúgy alkalmazni, de a rutin az embereket és a szellemeket is megnyugtatja.

A levegő vibrál körülöttünk, egy egész falka szellem számít az első illatokra a gazdagon elkészített kávéfőzőből.

Kitöltöm a kávét a konyhaasztalon felsorakoztatott tizenkét kávéscsészébe.

Malcolm beleteszi a cukrot és a tejszínt. Mindig ugyanaz: három fekete, három tejszínnel, három cukorral, és három extra világos és extra édes.

Zamatos gőz tölti meg a konyhát. Kavarog, nem csak a levegő áramlásától, hanem a szellemektől, amik megtöltik a helyiséget, fürdőznek a melegben és aromában. A ház hőmérséklete szintén megemelkedett, a termosztát majdnem visszatért a normálishoz. A mosogatónak ereszkedem.

–     Mi folyik itt? – kérdezem.

Mintegy válaszként hideg áramlik a bokám körül. A szellemek sürgetnek előrefelé. Malcolmra nézek, majd újra megfogja a kezem. Együtt lopódzunk be a nappaliba, az ebédlőbe, felfedezve a teljes házat.

Megtelt szellemekkel, a padlástól a pincéig. Eltévesztettem a számolást valamivel kilencvenen túl. Néhányat felismerek, vagy legalább ismerősnek tűnnek, amikor a bőrömhöz surlódnak. Mások furcsa, vad dolgok, amik mély erdőkben és elhagyatott házakban kísértenek. Az egyetlen szellem, akit nem érzékelek, az a nagyanyám.

–     Miért vannak itt? – kérdezem Malcolmot.

Nem logikus, sem a felszínen, sehogyan sem. Elkapom, majd szabadon engedem a szellemeket öt éves korom óta. Nem rémülök meg tőlük, bár már összeakadtam a makacsabbakkal is. Mindig van egy kapcsolatunk, ahol én – gyakrabban, mint nem – elrontom a mulatságuk.

Malcolm feltartja az egyik kezét, megforgatja a levegőben. A szellemek olyan szilárdak, hogy látom őket áthaladni az ujjai közt. – Azt hiszem megijedtek, – mondja.

–     Mitől?

–     Armand úrnőtől?

–     Ő valódi veszélyforrás? – kérdezem.

Bizonyára a nő egy csaló és kitervelte, hogy kicsalja a pénzt az emberekből, ebben, meglehetősen biztos vagyok. De veszélyes? Ezt nem látom.

–     Mi van, ha ez figyelemelterelés? – Kettőnk közt int. – Miattunk.

Most ugyanazt a kezét emeli a levegőbe. – És miattuk. Mindnyájan egy helyen vagyunk. Ki akarhatja, hogy mindannyiunk egy helyen legyen?

–     Ha minden szellem nálam van, akkor úgy tűnik, Armand úrnő elvégzi a munkáját, ugye? – mondom.

–     Mi van, ha ez ennél több? Mi van, ha ő az elterelés?

–     Úgy érted, az a dolog… ? – Kezdem, de a szavaim elhalnak. Félelem tölti meg a gyomrom, olyan jeges, mint a szellemek körülöttem.

–     Igen, az a dolog, ami rád támadt a mauzóleumnál.

–     Az már hetekkel ezelőtt történt.

–     Csakis az volt, – mondja. – Szerintem ez nem olyan valami, ami törődik az idővel.

Igaza volt. A dolog – nincs más elnevezésem rá – nem szellem. Nem tudom mi más lehetne, mint valamiféle entitás, lény. De talán néhány házivendégem lehet. 

–     Oké, srácok. – A szám köré teszem a kezem, hagyva hogy a hangom átvágjon a helyiségen. – Ki akar még több kávét?

A levegő izgatottságtól fénylik. Néhány lélek a fejem körül forog.

Malcolm felhúzza az egyik szemöldökét, incselkedő tekintettel az arcán. Igazán imádni való, amikor ezt teszi. De amikor kinyújtom a kezem, nem habozik.

–     Neked esetleg babot kell szerezned a Kávéházból, amikor kinyit, – mondom neki a konyhába visszafelé tartva.

–     Mit forgatsz a fejedben?

–     Le fogjuk itatni ezeket a srácokat.

***

–     Ez olyan, mint a főiskolás partik, – mondja Malcolm. A szemei egyszerre fényesek és félig le vannak eresztve.

Mert igen, magunkat is kényeztettük jó néhány csészével. Nincs értelme hagyni, hogy a nagyon kiváló és nagyon drága Kona keverék pocsékba menjen, még ha a szellemek egész éjszaka benne is táncoltak. És táncoltak. Számos lebeg a levegőben, lusták és kimerültek. A szellemek süvítve gáncsolnak el, akármikor máshová próbálok menni, ami nem a konyha. De azért, a kísértetek olyanok, mint a taknyos kölykök – majdnem mindig mozgásban vannak és csaknem állandóan bajt kevernek.

–     Okod van rá, hogy ezt csinálod, nem igaz? – teszi hozzá.

–     Talán elárulnak nekünk valamit, – mondom.

–     Azt hittem, hogy azt mondtad a szellemsuttogás csalás.

–     Óh, az is! Nem beszélek személyes démonokról vagy sérelmekről, vagy az üzenetátadásról a sír túloldaláról. Hanem arról beszélek, amit látnak és hallanak. Mindegyiknek van egy kis darab… valami, amit nem lehet érzékelni. De együtt? Együtt talán kitaláljuk, mi folyik itt.

–     És azt is tudod, hogyan?

–     Újabban a nagyanyám beszél Mrs. Greeleyhez, – mondom, majd némi vonakodással hozzáteszem, – és az utóbbi időben azt hiszem, én is képes vagyok hallani őt.

–     És ezt csak most mondod el nekem? – A szemei vadak, a tekintetét fáradtság és düh színezte.

–     Mrs. Greeley miatt jöttem csak rá. – Vállat vonok. – De nem is olyan, mint egy rendes beszélgetés. Sose gondoltam, hogy beszélhetünk a kísértetekkel. Még mindig így gondolom. De elkapok szavakat, általában azokat, amiknek nincs értelme. Mi van, ha itt mindenkinek, – intek az egyik kezemmel, – van egy szava hozzánk?

Mosolyodva próbáltam lecserélni a haragot. – Különösen, ha ellátjuk őket egy csomó friss kávéval.

–     Különösen akkor.

–     Mi lenne, ha lefeküdnél a padlóra, én pedig köréd helyezném a kávéscsészéket? – javasolja.

Rámeredek, bizonytalanul, hogy viccel-e vagy sem. – Nem. Ez csak hátborzongató.

Felnevet, a hang fáradt, de még mindig egy nevetés. – Ugratlak.

–     Ám a lefekvés jól hangzik, – mondom.

Elfojt egy ásítást. – Valóban.

Tudom, hogy nem kellene. A kávé ellenére érzem az éjszaka hatását a szempilláimon. És ledőleni Malcolmmal, még ha csak a nappali padlójára, még ha jó két lábnyi távolság választ is el egymástól minket, akkor is rossz ötlet volt. De tekintetünket a plafonon tartva mégis megtesszük. A szellemek olyan erőteljesek, hogy a körvonaluk a szemünk előtt hullámzik, és a plafon fénylik, mintha aranyfüsttel lenne borítva. Bár az ujjperceink nem érintkeznek, elég közel van, hogy érezzem a testmelegét felém nyúlni.

–     Te, – mondja a suttogásnál is halkabban.

–     Én?

–     A szellemek. Rólad beszélnek. Ezt hallom, vagy azt a szót a fejemben. Katy. Katy. Katy. – Elcsendesedik. – Szeretnek téged.

–     Nem sejtem, miért. Mindig lelövöm a poénjukat.

–     Szerintem ők nem ezt gondolják.

Nem válaszolok. Fölöttünk a szellemek folytatják a táncukat. Egy lélek meglöki a lábam.

–     Hallasz valamit? – kérdezi Malcolm.

–     Nem tudom. Túl ostobaság, hogy valódi legyen.

–     Mi az? – mondja.

–     Búú!

–     Mi?

–     Csak ez. Búú. Tudod, amikor meg akarsz ijeszteni valakit. Előugrasz, és azt mondod „Búú”. Kicsit gyerekes dolog.

–     Egy gyerek elképzelése a szellemekről.

A szavai miatt szembe fordulunk egymással.

–     Ne. – Utáltam a módot, ahogy a szavak a felszínre törtek a számból, szánalmas és kicsi.

–     Nincs itt, Katy. – A könyökére támaszkodik. – Ő… akármi is legyen. Biztonságban vagyunk, ebben a házban biztonságban vagy.

–     Tudod hogyan?

Körül néz, keresztül böki az egyik szellemet az ujjaival. – Valószínűleg, mert itt vannak. Ők is megijedtek, emlékszel?

–     Nem hiszem, hogy ez biztonságban tart minket, – mondom.

–     Akkor mit tegyünk?

–     Csaljuk csapdába.

Körülöttünk a falak megremegtek, mintha már egyedül ezek a szavak csapdává változtak volna. Talpra szökkenek, Malcolm az egyik kezét nyújtva felsegít. Ott állunk összekulcsolt kezekkel, a falak remegnek körülöttünk.

–     Akármi is ez, – mondja Malcolm, – a házon kívül van. Biztonságban vagyunk.

Én nem voltam ebben annyira biztos.

A legerősebb rengés az elülső részből érkezik. Ott, ahol a fenyegetés van.

Oda kell mennünk, ha látni akarjuk, mivel állunk szembe.

–     Gyerünk! – Arra bólintok, amit a ház hivatalos nappalijaként használunk. Az ablakok az ház előtti gyepre néznek.

Sötétségben hagyjuk el a nappalit, Malcolm ketté húzza az ujjaival a reluxákat. Szitkozódik és hagyja, hogy a helyük hulljanak.

Aztán nem mozdul.

Ezért megismétlem a mozdulatot. A járdán nem az a lény van, aki az álmaimban kísért, nem az a dolog, ami megpróbált megölni alig néhány hete, hanem Malcolm testvére.

Nigel csaknem önmaga szellemének tűnt, azzal a sokkolóan fehér hajjal, a vékony, nyúzott arcával. Nem gyógyult fel teljesen a szellemevésből, vagyis nem fizikailag. Úgy bámult fel a házra, mintha lakoma lenne.

Nem csoda, hogy a szellemek megrengetik a falaimat.

–     Rendben van, – kiáltok fel. – Nem fog elnyelni titeket.

A rázkódás folytatódik. Malcolm elenged egy sóhajt. Nincs senki ebben a házban, ember vagy túlvilági, aki hinne nekem.

–     Nem engedem neki, – teszem hozzá, félre tolom az ajtót, ami a bejárathoz vezet. Megérintem a kilincset, de olyan keményen rázza meg és löki el a kezem, hogy Malcolm mellkasának csapódok.

–     Bocsánat, – átfogom a fagyási sérült kezem a másikkal. – Gyerünk, srácok! Engedjetek ki!

Semmi. Az ajtógomb a fagytól homályos. Tudom, ha megfőzünk még egy edény kávét, hányni fogok.

–     Nem fog bejönni, de ehhez ki kell engednetek, – mondom, a legészszerűbb hangomat használva. – Vissza akartok menni, hogy valaki mást kísértsetek rajtam kívül, ugye? Egyszerűen csak elkaplak most titeket és kikocsikázok veletek a természetvédelmi terültre.

A kilincs kiolvadt, a meleg sárgaréz áttört a fagyon. Még csak le sem kellett nyomnom. Egy egész csapat szellem előzékenyen kitárta nekünk az ajtót. Kiestünk az első verandára. Az ajtó bevágódott mögöttünk.

Egy másik megvesztegetési kör lesz, mire rávesszük őket, hogy megint kinyissák.

–     Nigel? – Malcolm megmarkolja a veranda korlátját, a kezén a bütykök elfehérednek. – Mi ez az egész?

–     Katy nagyanyja, – kezd bele.

De félbeszakítom. – A nagyanyám! –Elindítom a lépteim, de Malcolm megállít egy gyengéd mozdulattal a vállamnál fogva.

–     Ő… a nagymamád küldött, – mondja Nigel. A házra mered, a szeme tág a borzalomtól és éhségtől. – Armand úrnő. Elkergetett minden szellemet a gondozó intézményből. A nő most… lakmározik.

–     Lakmározik? – Alig tudom kikényszeríteni a szót a torkomban lévő epétől.

–     Nem úgy, ahogy te gondolod, – teszi hozzá Nigel. – Ő a szégyent, a megalázottságot fogyasztja el. Valamilyen módon olyan, mint én. Én… – A tekintete ismét visszatér a házhoz. – A szellemek rabja vagyok. Ő a szégyené, mindaddig, amíg másban is van. Ezért vesz rá mindenkit, hogy vallja be a legmélyebb bánatukat, a legszégyenteljesebb tapasztalatukat.

A szándék keményen megüt. – És a gondozó intézményben van, mert a hosszú életű embereknek gyakran hosszú listájuk van a megbánásról.

–     Ez a végső schadenfreude[1], – jegyzi meg Malcolm.

Örülni valaki más szerencsétlenségének. Öröm és pénz. És mennyire szörnyű ellopni mindezt valakitől.

–     Mennünk kellen, – mondom óvatos pillantást vetve Malcolmra. – Szükségük lesz a segítségünkre.

Malcolm a vállamon nyugtatja a fejét. – Nem hagyhatom itt, – mondja olyan hangon, amit csak az én fülemnek szánt. – Nem tudom. Te is tudod. És te sem mehetsz egyedül.

–     Magam is mehetek, – tartok ki emellett.

–     Nem, nem mehetsz!

A hang nem Malcomé. Nigel sem az, aki ezeket a szavakat mondja. A szomszédban, Sadie rohan le a tornáca lépcsőin, a rózsaszín gyapjú köntöse a nyomában csapkod. Hozzáillő rózsaszínű házi cipő fedi a lábát, a sarkuk minden egyes heves lépéssel a betonon csattog. Úgy tartja a seprűt, mint egy kardot. Olyan kegyetlen, hogy teszek egy lépést hátra, bele Malcolm ölelésébe.

–     Én majd őrzöm a szellemeket! – jelenti ki a nő. – Nem fogom engedni ennek a fiatalembernek, hogy tovább bántsa magát, és nekik sem fogom hagyni – megsuhintja a házam felé a seprűt, – hogy bajba kerüljenek.

–     Sadie, biztos vagy ebben? – mondom. Ez? A nőtől, aki megrémül a lelkektől?

–     Te tudod ki hagyott el engem, ugye? – válaszolja. – Harold. Az egész város tudja, hála Armand úrnőnek. És tudod ki nem hagyott el?

Csak a fejem tudtam rázni.

–     A lelkeim. Annak ellenére, hogy megijesztettek, igen, elmondhatom, de egész éjszaka velem maradtak. Miután újraéledt a Harold miatti megalázottság a szeánszon, miután mindent megtettem, hogy megszabaduljak tőlük, mégis maradtak. Nos? Itt vagyok, hogy visszaadjam a szívességet. – Nigel irányába hadonászik a seprűvel. – Ne gyűjtsön ötleteket, fiatalember!

Nigel lelép a járdáról és az árokban landol.

Sadie hozzánk fordul, a seprű készenlétben. – No! Ne csak álljatok ott. Gyerünk!

–     Vihetjük a kocsimat, – mondja Malcolm. – Az lesz a leggyorsabb. – Megveregeti a zsebeit. – Pokolba, a kulcsaim…

A bejárati ajtóm kivágódik. Egy pillanattal később a kulcstartó vitorlázik át a levegőn és landol Malcolm lábainál.

–     Hát akkor? – Sürget Sadie ismét.

Malcolm felkapja a kulcsot, miközben bevágódom a kabrió utasülésébe. Tarka legénységet hagytunk hátra a kipufogógőzben. Egy megváltozott szellemevőt, egy nőt, aki kővé dermed a szellemektől, és egy házat, ami megtelt a város minden egyes szellemével, egyet leszámítva.

Lexy

---

[1] A német eredetű kifejezés egy érzelmet takar, amit akkor érzünk, amikör örömet lelünk valaki más balszerencséjében.