Szellemekkel suttogó
(5. részlet a harmadik epizódból)
A nap narancssárga és rózsaszín fénnyel emelkedik fel,
amitől a homokkő épületek ragyognak a Main Street mentén. Malcolm vörös
kabriója siklik az úton, visszatükröződött a kirakatok ablakaiban, mint valami
egy filmből.
– Szerinted
az a … dolog az? – Kérdeztem Malcolmtól a levegő zúgása mellett. – Ő… egy
testet keresett. – Nem is említve, hogy az a dolog rövid ideig foglyul ejtette
Nigelt.
Megrázta a fejét. – Nem. A nő megérintett engem,
emlékszel? A színpadon?
Óh. Igen.
Emlékszek.
– Nem
tudom, ki ő valójában, de túl sok a melegsége és túl szilárd, hogy bármi más
legyen, mint ember.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez bizonyít bármit is.
Nem tudom elűzni a képet, ahogy a vörös körmével Malcolm állkapcsát simogatja,
szóval az én nézőpontom egyértelműen ferde.
Malcolm leparkol az úttesten. Attól a pillanattól,
hogy leállította a motort, meghallottam a kiáltásokat. Őszinte és mély
zokogások, az a fajta, ami az egész testet rázza. Egy pillantást vetettem
Malcolmra. Aggodalmas homlokráncolása a sajátomat tükrözte. A sírás
folytatódik, minden jajveszékelés fájdalmasan facsarja össze a szívem.
A lábaim meginognak, amikor kiugrok. Bizonytalanul
megragadom az autó oldalát, nem állok egészen készen behatolni a dupla ajtón
keresztül és bejutni a gondozó intézetbe.
Verejtékben fürdik a homlokom. Egy szédüléshullám
visszahúz az autó ajtajához.
– Katy?
– Malcolm mellettem van. Feltűnik a látómezőmben.
– Az
éjszakai műszak? Érzem…
– Gyengeséget,
– fejezi be. – Én is.
A zokogás változatlan folytatódik.
– Jól
éreztem magam, amikor elmentünk, – mondom. – Fáradtan, de jól.
Bólint, majd megdörzsöli a halántékát.
A bejárat mellett valaki elvesztett egy járókeretet.
Megbotlok a kinti szőnyegben és megragadom azt. Elvétem. A földre esek, majd
beindul az automatikus ajtó. Kinyílik. Bentről a jajgatások hangja növekszik,
hangosabb, még szívszaggatóbb.
A járókeretre támaszkodva húzom fel magam, újra
működésbe hozva az ajtókat, minden egyes alkalommal, amikor próbálnak
bezáródni. Mire Malcolm odaér hozzám, a bőre borzalmas szürke árnyalatúra
váltott.
– Borzalmasan
nézel ki, – mondja a férfi.
– Ez
mindkettőnkre igaz.
A gondozó intézmény felé sántikálunk, az ajtó most
szélesre tárul. Minden lépéssel növekszik a jajveszékelés, amíg
megbizonyosodok, hogy a hang megerősödik körülöttünk a levegőben.
– A
legfurcsább késztetést érzem, hogy meséljek neked arról az esetről, amikor
elhagytam a rövidnadrágom egy focimeccs alatt, – mondja, a lélegzete
erőltetett.
– Egy
meccsen? Úgy érted a pályán, mindenki előtt?
– Igen,
ez… megalázó volt, nem utolsó sorban, és semmit sem viseltem…. – Az egyik ujjam
az ajkára helyezem.
– Ne
most.
– De…
– Egy
nap, amikor ez az egész elmúlik, ha még mindig el akarod majd mesélni nekem,
megteheted. De nem most. A nő egyszerűen csak lakmározni akar a szégyenedből.
Megértés dereng fel a kimerült szemében.
– Hát
persze. Ami megmagyarázza, miért akarok mesélni neked az összes rossz
randimról.
– Nem
tudom elhinni, hogy valaha is volt rossz randid, – mondom. Ahhoz túl kifinomult
és elbűvölő.
– Én
tartózkodom. – Valahogy sikerült kacsintania. – Később, és te is mesélhetsz
nekem a tieidről.
– Nincs
miről mesélni.
Újra nekifogtam a vándorlásnak. Már majdnem az
előtérben vagyunk, ott a szőnyegpadló. Nem tudom, mennyi ideig tudok sétálni és
ott elesni, ami jobb opciónak tűnik, de inkább ez, mint a bejárat kemény
csempéje.
– Szóval
akkor minden randid bámulatosan jó volt? – kérdezi.
– Nincsenek
randik, – mondom, a tenyerem izzad a járókeret markolatján. – Se jó, se rossz.
Malcolm leáll, így egy - két lépést a járókerettel
nélküle tettem meg.
A szőnyegen vagyok, a felülete megőrzi a lábnyomomat.
Amikor Malcolm nem zárkózik fel, felemelem a nyakam, hogy szemügyre vegyem.
– Még
sohasem randiztál? – A tekintete végigmér, a roskatag lábaimtól a fejem
búbjáig, a pillantása kétkedő.
– Nem.
– Csak most, hogy beismertem, jöttem rá, mennyire furcsa egy nőtől az én
koromba, hogy sosem volt randija.
Mennyire… megalázó.
Valami ropog a levegőben, feláll a szőr a karomon és a
tarkómon, mint a villamos energiától. Egy pillanattal később, egy erő ütközik
nekem a helyiségen keresztül, a recepciós pulton, a padlón át. Harcolok a
lélegzetvételért, az egyensúlyomért. A látásom egyetlen pontra szűkül, mielőtt
kitágul.
– Köszönöm,
szellemvadász, – mondja egy hang, dallamos és nőies, csak ez a csábító fele. –
Ez volt a legízleteseb falat szégyen, amit feltálaltál. Remélem több is van
ott, ahonnan ez jött.
Armand úrnő még mindig karcsú és magas, fényes fekete
haja a hátára omlik, fehér köpenye körülötte lebeg. Sőt, valami erőteljes
benne. Én az aurájának hívnám, de nem hiszek az ilyen dolgokban, a nagyanyám
sem tette mindenesetre. Valami körülveszi Armand úrnőt, mint egy erőmező. Izzik
és pattog, helyenként szikrákat bocsát ki.
Bármilyen szó,
amit mondhatnék, elvészne az elektromosságban, ami megtölti a levegőt. A csend
lehet arany, ám ebben az esetben úgy sejtem, az egyetlen dolog lehet, ami
megment minket. Ne beszélj! Ki ne ejts
egy szót se! Ne tápláld a nőt! A homlokom ráncolom, remélve, hogy a
gondolat erejével kivetítem Malcolmnak az ötletet. Minden erőfeszítésemmel
Armand úrnő pörgését próbálom elkapni a tekintetemmel.
– Áh,
és itt vagy te, a férfi azzal a sok titokkal, amik közül néhány úh, annyire
szégyenletes, te rossz fiú. Mondd el, Malcolm! Biztos vagyok benne, hogy Katy
hallani szeretné őket. Tudod, hogy tudom.
Ő egy ledermedt férfi, a szégyentől, vagy más okból,
nem tudom. Aztán észreveszem az ujjai rándulását. Újra megrándulnak, a hal
irányába, ami a lakók szobájának szárnyába vezet, a szárny, ahonnan a kiabálás
még mindig visszhangzik. Abban az apró rándulásban egyetlen üzenetet észlelek:
Menj!
Csúszok, a feltérdeltem a durva szőnyegen. Mielőtt
eltűnök a folyosón, Malcolm hangját hallom, olyan erős és szilárd, kíváncsi
vagyok, hogy irányítja.
– Elmondom
a titkaimat, Armand úrnő, de neked is el kell mondanod néhányat a tieidből.
***
A zokogások és jajgatások a lakók szobájából tovább
gyengítenek. Négykézláb haladok tovább előre. Minden alkalommal, amikor
próbálom talpra nyomni magam, más kiáltás támadja meg a fülem. Végül elérem
Mrs. Greeley ajtaját és neki zuhanok.
– Mrs.
Greeley? Ott van? Rendben van?
– Katy,
kedves, te vagy az? – A hangja aggódó, de könnyektől mentes.
– Én
vagyok az.
– Csapdába
estem. Az a boszorkány megpiszkálta az ajtó kilincsét.
– Adjon
egy pillanatot, – mondom. Óh, a kilincs magasan van. Fel tudok állni, hogy
elérjem? Hogyne próbálnám meg? Hagytam, hogy a fejem Mrs. Greeley ajtajának
puffanjon, a vereség hangja.
– Hunyd
le a szemed, kedves, – mondja Mrs. Greeley.
– Micsoda?
– Hunyd
le a szemed. Elvakítva észreveszed a hamisságot a nő hangjában. Ha lehunyod a
szemed, hallani fogod, mi ő.
Természetesen
mióta beléptem az intézetbe megvakultam, pedig nem hagytam csukva a szemem, egy
pillanatnál tovább. Nem akarok harcolni… vakon. De pont ezt csinálja Mrs.
Greeley is, és eddig ő az egyetlen, akit nem kapott el a bánat és szégyen
hálója. A szeánszra gondolok, hogy mennyire ragaszkodott hozzá Armand úrnő,
hogy Sadie nyitva tartsa a szemét. Szembesíteni a személyes démonjaival? Vagy
engedni Armand úrnőnek, hogy lubickoljon a szégyenben?
Becsuktam a szemem. Először semmi sem változott. A
sírás hangosabban csengett a fülemben. De visszatér az erő a végtagjaimba.
Felnyúlva kinyitom Mrs. Greeley ajtaját. Az nyikorog, Mrs. Greeley pedig tapsol.
– Szép
munka! Most le kell jutnunk a halba és el kell mondanunk a többieknek, hogy
csukják be a szemük.
Sikoly visszhangzik a folyosón, nyomorult és
túlvilági. Érzékelem benne Armand úrnőt
meztelen valójában. Nem maradt benne csábítás, de a zenei tónus áttör rajta,
arra csábít, hogy kinyissam a szemem.
– Nem,
– mondja Mrs. Greeley. – Igen, én is érzem a sürgetést. Biztos vagyok benne,
hogy Armand úrnő nem számolt velem.
Valóban nem tette. Álló helyzetbe tolom magam,
kitartom magam elé a kezem, az ujjhegyeim a levegőnek feszülnek. Valamibe bele
fogok rohanni az úton a hal felé, kétségtelen.
– Állj!
– A parancs robosztus, annyira, hogy eltévesztem a lépést.
Az a mély, dallamos hang erősebb. A szemhéjam
megrebben, mielőtt ismét összeszorítom.
– Menj,
– ösztönöz Mrs. Greeley.
Igen, de hová? A szemem nem merem kinyitni. Mielőtt
bármelyik irányba mozdulhatnék, valami hátul a lábamba rohan.
– Oh!
Katy-lány, te vagy az?
– Mr.
Carlotta?
– Folytasd,
– mondja. – Fedezve vagy. Annabelle és én védjük a hátad.
– Öreg
bolond, – motyogja Mrs. Greeley, de a hangja lágy.
Még mindig nem tudom merre menjek, nem a lehunyt
szemeimmel. Aztán valami hideg és ismerős simogatja meg az arcom. A szavak Katy-lány a fejemben lebegnek. A
nagyanyám. Itt van, megmutatja, melyik irányba menjek.
Óvatosan teszek egy lépést, majd egy másikat. A
nagyanyám megböki az arcom, előbb a jobb oldalt, majd a balt, segít navigálni
az akadályok körül.
Néhány méterenként felkiáltok.
– Csukják
be a szemüket! Ne nyissák ki!
Lépésről lépésre hagy alább a zokogás. Lépésről
lépésre csendesedik le a gondozó létesítmény. Annak ellenére, hogy Armand úrnő
szavai most hízelegve szednek rá és gúnyosok, nincs hatalmuk.
Rajtam sincs, és senki máson az intézetben, akik
becsukták a szemüket. Még akkor is, vagy talán emiatt, a nő felém tart. Nem
tudom, merre van Malcolm, és nem nyitom ki a szemem, hogy megkeressem. Mrs.
Greeley felkiált.
Mr. Carlotta felszólít: – Tarts ki! Áttör.
Még kitartok. Elértem a közös területet. A
televízióból a reggeli hírműsor tompított zümmögése árad. A sírás mindent
elfojtott.
Talán csak képzelődöm, de szerintem horkolást hallok.
A nagyanyám körülöttem örvénylik, mintha egyedül ezzel meg tudna védeni. Érzem
őt a szememen, mintha emlékeztetni próbálna, hogy ne nyissam fel őket. Majd egy
másik jelenlét érkezik a szobába.
– Azt
hiszed, hogy ismered a férfit, – kuruttyolja Armand úrnő. Valamennyiünk
szégyene nélkül gyenge volt. – Ez lesz a veszted.
Ez már majdnem elég, hogy rávegyen, majdnem elég, hogy
kinyissam a szemem. De nem teszem. Összeszorítom az öklöm a sürgetésre. A
nagyanyám ciklonként áramlik körülöttem. Azt hiszem örökké így állhatunk,
Armand úrnő túl gyenge, hogy a gúnyolódáson kívül mással támadjon rám, akkor
sem merem kinyitni a szemem.
Puffanás visszhangzik a közös részen, majd eltűnik a
nő jelenléte.
– Kinyithatod
a szemed, Katy. – Malcolm hangja nyugodt és barátságos, és a lehunyt szemeimmel
a ritmusa meglepő. Azt hiszem, hosszú ideig hallgatnám őt így. De ehelyett
kinyitom a szemem. Amikor megteszem, ő az első dolog, amit észreveszek. És
lefelé néz.
Ott, a padlón, a lábai védelmében egy tárolóedény van.
Az üvegben Armand úrnő ködös és összezsugorodott képe lebeg.
– Szép
munka, – szólalok meg.
– A
tiéd is.
Nem emeljük fel az edényt. Helyette, az éjszakai
vezető hoz nekünk egy vékony tepsit az intézet konyhájából. Az üvegre csúsztatjuk, így most a csapdánk mozgatható.
Malcolm vezet. Én addig szorítom a két darabot, – az
üveget és a tepsit – amíg megfájdulnak a kezeim. Túlhajtunk a szokásos szabadon
engedő pontunkon, a szélfogón a kis pataknál. Túlhajtunk a természetvédelmi
területen és az állami parkon, ahol az átlagos szellemeket engedjük szabadon.
Ezeken túl még egy teljes órát hajtunk. A szél a
tarkómon, a szemem és az ajkam körül kergeti a hajam. Még mindig az edényt és
tepsit szorítom.
Malcolm elhagyja az autópályát, a mellékutakon hajt,
amíg talál egy elhagyatott kavicsos utat, ami alig több, mint egy ösvény. Egy
felszántott kukoricamező mellett állítja meg a kabriót.
Feltartja az egyik kezét. – Tarts ki, – mondja, és az
autót megkerülve kinyitja az ajtóm.
Kiszállok, Malcolm keze csatlakozik az enyémhez.
Együtt botladozunk át a keréknyomokon és kukorica sorfalakon. A
legelszigeteltebb helynek kell lennie a földön, aminek a közepén megálltunk,
vagyis az lenne, ha Malcolm nem volna mellettem.
Majd a földre tettük a tárolót. Egyikünk sem távolítja
el a tepsit. A szél vagy egy állat elég hamar leüti majd. Eközben Armand úrnő a
saját homályában pörkölődik.
Hátra nézés nélkül térünk vissza a kabrióhoz. A mezőn
félúton Malcolm megfogja a kezem.
***
– A
dolgok változnak, – mondom Malcolmnak mielőtt belépünk a Springside községbe.
Ezek az első elhangzott szavak, mióta elhagytuk a kukoricamezőt. – Régóta tudom,
mit kell csinálni, hogy kell elkapni a szellemeket. De a szellemevés? Armand
úrnő? Egyiknek sincs értelme. Nem tudom elhinni, hogy a nagyanyám ne beszélt
volna nekem ezekről a dolgokról.
Malcolm csendben van, az állkapcsa megfeszül. Előttünk
a lámpa pirosra vált a Main and Fifthen.
– Szerinted
mi volt? – kérdezem. – Korábban azt mondtad, hogy szerinted ember volt.
– Igen,
– mondja. – Azt hiszem egy időben annak kellett lennie. Szerintem a függőség
kitartóan táplálkozott belőle. Úgy értem nézd Nigelt velem összehasonlítva.
Csak két évvel idősebb tőlem.
De legalább húsznak tűnik.
– Vajon
a nagyanyám egykor tudott ezekről a dolgokról? – Úgy gondolom, hogy tudnia
kellett. Talán túl hamar halt meg, hogy elmondja nekem.
– Arról,
amit Armand úrnő mondott… – kezdi Malcolm.
Félbeszakítom. – Kétlem, hogy van bármilyen
szégyenletes titkod. És ha van is? Akkor mi van? Az a múltban volt.
Át akarok nyúlni, megpaskolni a térdét vagy valami.
Nem teszem. Helyette egymásba kulcsolom a kezem és remélem, hogy a helyes
dolgot mondtam.
Felsóhajt. A lámpa zöldre vált. Egyetlen bólintással
sebességbe teszi az autót.
Malcolm lelassítja a kabriót, amikor elérünk az
utcámhoz. Feltérünk az útra, jóval a sebességhatár alatt. Tény, hogy gyorsabban
hazasétálnék. Minden csendesnek tűnik. Mégis, a szívem az aggodalomtól dübörög.
Bent a házamban meleg levegő üdvözöl minket. A fagy
leolvadt a sárgaréz kilincsekről. Gyors kört teszek, de még egy lélek sincs a
lakásban.
A múlt esti szelleminvázió egyetlen bizonyítéka a
rendetlenség, kihűlt kávéscsészék borítják az egész helyiséget, a barna foltok
a szőnyegen, a fröccsenés folt az egyik falon, ami hátborzongató lenne, ha az
vér lenne, a Kona keverék helyett.
Malcolm óvatosan körbe pillant. – Hol van Nigel? –
Megfordul és már kint is van az utcán, mielőtt választ javasolhatnék.
Kávéivás közben találunk rá Nigelre Sadie konyhájában.
Sadie boldogan cseveg egy talk show drónjával. Nigel a messzeségbe bámul. Akár
hallja Sadiet, akár nem, úgy tűnik, nem számít. Furcsa megelégedés fénylik az
arcán, és az ember, aki pusztán órákkal ezelőtt rémülettel és éhséggel bámult,
száműzetve lett. Malcolm az egyik kezét a bátyja vállára helyezi és
megszorítja.
Meglepetésemre, Sadie lelkei egy extra nagy bögre
gőzben sütkéreznek. De rajtuk kívül az ő háza is szellemmentes.
A lelkekre mutatok. – Szeretnéd, hogy magammal vigyem
őket? – kérdezem a nőt.
Biztosan nincsenek jól, nem számít, bármennyire is
tűnnek elégedettnek.
Sadie megfontolja, a keze az állán. – Talán ma este,
ha elkezdenek feléledni. De most? – Zord tekintete vet feléjük. – Maradhatnak.
Malcolm zsebe rezeg. Vagyis inkább a telefonja.
Előhúzza, felhúzza a szemöldökét, majd találkozik a tekintetemmel.
– Úgy
tűnik, visszatérünk az üzletbe, – mondja. – Akarsz menni szellemet elfogni?
– A
nagyanyám? – Súgom a kiutat.
– Lehetséges.
– Megint
ügyvédi iroda?
– Bank.
Az igazgató be van zárva a pincébe.
– Akkor
ez valószínűleg a nagyanyám.
– A
bankpénztáros azt akarja, hogy extra kávét vigyünk. – Ismét megnézi a
telefonját.
– És
az egyik teát szeretne.
– Felárat
kell majd felszámolnunk, ha a szellemeket és
az embereket is ellátjuk innivalóval, – mondom.
Visszatérve Malcolm kabriójához döbbenek rá, hogy még mindig
a múlt éjszakai ruhámban vagyok, a görkoris szoknyám ferde, a térdzoknim jóval
a térdem alá ereszkedett. Fogat sem mostam. A hajam? Az utazás után az
országban? Félek megnézni.
De amikor a férfi elindítja a kocsit és rám vigyorog,
egyik sem számít.
– Készen
állsz, partner? – kérdezi.
– Készen,
– mondom a szélbe. – Felkészültem.
Ui.: Ezzel vége a harmadik epizódnak. Jövő héttől már a negyedik epizód részei jönnek. 👻👻👻👻
Lexy
Köszi, már hiányoltam őket!👻☕
VálaszTörlésKöszönöm, már alig vártam.
VálaszTörlésKöszönöm a munkátokat! Örülök a folytatásnak!
VálaszTörlés