Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghosts 1)

Szellemekkel suttogó

(5. részlet a harmadik epizódból)

A nap narancssárga és rózsaszín fénnyel emelkedik fel, amitől a homokkő épületek ragyognak a Main Street mentén. Malcolm vörös kabriója siklik az úton, visszatükröződött a kirakatok ablakaiban, mint valami egy filmből.

–  Szerinted az a … dolog az? – Kérdeztem Malcolmtól a levegő zúgása mellett. – Ő… egy testet keresett. – Nem is említve, hogy az a dolog rövid ideig foglyul ejtette Nigelt.

Megrázta a fejét. – Nem. A nő megérintett engem, emlékszel? A színpadon?

Óh. Igen. Emlékszek.

–     Nem tudom, ki ő valójában, de túl sok a melegsége és túl szilárd, hogy bármi más legyen, mint ember.

Nem vagyok benne biztos, hogy ez bizonyít bármit is. Nem tudom elűzni a képet, ahogy a vörös körmével Malcolm állkapcsát simogatja, szóval az én nézőpontom egyértelműen ferde.

Malcolm leparkol az úttesten. Attól a pillanattól, hogy leállította a motort, meghallottam a kiáltásokat. Őszinte és mély zokogások, az a fajta, ami az egész testet rázza. Egy pillantást vetettem Malcolmra. Aggodalmas homlokráncolása a sajátomat tükrözte. A sírás folytatódik, minden jajveszékelés fájdalmasan facsarja össze a szívem.

A lábaim meginognak, amikor kiugrok. Bizonytalanul megragadom az autó oldalát, nem állok egészen készen behatolni a dupla ajtón keresztül és bejutni a gondozó intézetbe.

Verejtékben fürdik a homlokom. Egy szédüléshullám visszahúz az autó ajtajához.

–     Katy? – Malcolm mellettem van. Feltűnik a látómezőmben.

–     Az éjszakai műszak? Érzem…

–     Gyengeséget, – fejezi be. – Én is.

A zokogás változatlan folytatódik.

–     Jól éreztem magam, amikor elmentünk, – mondom. – Fáradtan, de jól.

Bólint, majd megdörzsöli a halántékát.

A bejárat mellett valaki elvesztett egy járókeretet. Megbotlok a kinti szőnyegben és megragadom azt. Elvétem. A földre esek, majd beindul az automatikus ajtó. Kinyílik. Bentről a jajgatások hangja növekszik, hangosabb, még szívszaggatóbb.

A járókeretre támaszkodva húzom fel magam, újra működésbe hozva az ajtókat, minden egyes alkalommal, amikor próbálnak bezáródni. Mire Malcolm odaér hozzám, a bőre borzalmas szürke árnyalatúra váltott.

–     Borzalmasan nézel ki, – mondja a férfi.

–     Ez mindkettőnkre igaz.

A gondozó intézmény felé sántikálunk, az ajtó most szélesre tárul. Minden lépéssel növekszik a jajveszékelés, amíg megbizonyosodok, hogy a hang megerősödik körülöttünk a levegőben.

–  A legfurcsább késztetést érzem, hogy meséljek neked arról az esetről, amikor elhagytam a rövidnadrágom egy focimeccs alatt, – mondja, a lélegzete erőltetett.

–     Egy meccsen? Úgy érted a pályán, mindenki előtt?

–  Igen, ez… megalázó volt, nem utolsó sorban, és semmit sem viseltem…. – Az egyik ujjam az ajkára helyezem.

–     Ne most.

–     De…

–  Egy nap, amikor ez az egész elmúlik, ha még mindig el akarod majd mesélni nekem, megteheted. De nem most. A nő egyszerűen csak lakmározni akar a szégyenedből.

Megértés dereng fel a kimerült szemében.

–  Hát persze. Ami megmagyarázza, miért akarok mesélni neked az összes rossz randimról.

–  Nem tudom elhinni, hogy valaha is volt rossz randid, – mondom. Ahhoz túl kifinomult és elbűvölő.

–  Én tartózkodom. – Valahogy sikerült kacsintania. – Később, és te is mesélhetsz nekem a tieidről.

–     Nincs miről mesélni.

Újra nekifogtam a vándorlásnak. Már majdnem az előtérben vagyunk, ott a szőnyegpadló. Nem tudom, mennyi ideig tudok sétálni és ott elesni, ami jobb opciónak tűnik, de inkább ez, mint a bejárat kemény csempéje.

–     Szóval akkor minden randid bámulatosan jó volt? – kérdezi.

–    Nincsenek randik, – mondom, a tenyerem izzad a járókeret markolatján. – Se jó, se rossz.

Malcolm leáll, így egy - két lépést a járókerettel nélküle tettem meg.

A szőnyegen vagyok, a felülete megőrzi a lábnyomomat. Amikor Malcolm nem zárkózik fel, felemelem a nyakam, hogy szemügyre vegyem.

– Még sohasem randiztál? – A tekintete végigmér, a roskatag lábaimtól a fejem búbjáig, a pillantása kétkedő.

–   Nem. – Csak most, hogy beismertem, jöttem rá, mennyire furcsa egy nőtől az én koromba, hogy sosem volt randija.  Mennyire… megalázó.

Valami ropog a levegőben, feláll a szőr a karomon és a tarkómon, mint a villamos energiától. Egy pillanattal később, egy erő ütközik nekem a helyiségen keresztül, a recepciós pulton, a padlón át. Harcolok a lélegzetvételért, az egyensúlyomért. A látásom egyetlen pontra szűkül, mielőtt kitágul.

–  Köszönöm, szellemvadász, – mondja egy hang, dallamos és nőies, csak ez a csábító fele. – Ez volt a legízleteseb falat szégyen, amit feltálaltál. Remélem több is van ott, ahonnan ez jött.

Armand úrnő még mindig karcsú és magas, fényes fekete haja a hátára omlik, fehér köpenye körülötte lebeg. Sőt, valami erőteljes benne. Én az aurájának hívnám, de nem hiszek az ilyen dolgokban, a nagyanyám sem tette mindenesetre. Valami körülveszi Armand úrnőt, mint egy erőmező. Izzik és pattog, helyenként szikrákat bocsát ki.

 Bármilyen szó, amit mondhatnék, elvészne az elektromosságban, ami megtölti a levegőt. A csend lehet arany, ám ebben az esetben úgy sejtem, az egyetlen dolog lehet, ami megment minket. Ne beszélj! Ki ne ejts egy szót se! Ne tápláld a nőt! A homlokom ráncolom, remélve, hogy a gondolat erejével kivetítem Malcolmnak az ötletet. Minden erőfeszítésemmel Armand úrnő pörgését próbálom elkapni a tekintetemmel.

–  Áh, és itt vagy te, a férfi azzal a sok titokkal, amik közül néhány úh, annyire szégyenletes, te rossz fiú. Mondd el, Malcolm! Biztos vagyok benne, hogy Katy hallani szeretné őket. Tudod, hogy tudom.

Ő egy ledermedt férfi, a szégyentől, vagy más okból, nem tudom. Aztán észreveszem az ujjai rándulását. Újra megrándulnak, a hal irányába, ami a lakók szobájának szárnyába vezet, a szárny, ahonnan a kiabálás még mindig visszhangzik. Abban az apró rándulásban egyetlen üzenetet észlelek:

Menj!

Csúszok, a feltérdeltem a durva szőnyegen. Mielőtt eltűnök a folyosón, Malcolm hangját hallom, olyan erős és szilárd, kíváncsi vagyok, hogy irányítja.

–     Elmondom a titkaimat, Armand úrnő, de neked is el kell mondanod néhányat a tieidből.

***

A zokogások és jajgatások a lakók szobájából tovább gyengítenek. Négykézláb haladok tovább előre. Minden alkalommal, amikor próbálom talpra nyomni magam, más kiáltás támadja meg a fülem. Végül elérem Mrs. Greeley ajtaját és neki zuhanok.

–     Mrs. Greeley? Ott van? Rendben van?

–     Katy, kedves, te vagy az? – A hangja aggódó, de könnyektől mentes.

–     Én vagyok az.

–     Csapdába estem. Az a boszorkány megpiszkálta az ajtó kilincsét.

–    Adjon egy pillanatot, – mondom. Óh, a kilincs magasan van. Fel tudok állni, hogy elérjem? Hogyne próbálnám meg? Hagytam, hogy a fejem Mrs. Greeley ajtajának puffanjon, a vereség hangja.

–     Hunyd le a szemed, kedves, – mondja Mrs. Greeley.

–     Micsoda?

–  Hunyd le a szemed. Elvakítva észreveszed a hamisságot a nő hangjában. Ha lehunyod a szemed, hallani fogod, mi ő.

 Természetesen mióta beléptem az intézetbe megvakultam, pedig nem hagytam csukva a szemem, egy pillanatnál tovább. Nem akarok harcolni… vakon. De pont ezt csinálja Mrs. Greeley is, és eddig ő az egyetlen, akit nem kapott el a bánat és szégyen hálója. A szeánszra gondolok, hogy mennyire ragaszkodott hozzá Armand úrnő, hogy Sadie nyitva tartsa a szemét. Szembesíteni a személyes démonjaival? Vagy engedni Armand úrnőnek, hogy lubickoljon a szégyenben?

Becsuktam a szemem. Először semmi sem változott. A sírás hangosabban csengett a fülemben. De visszatér az erő a végtagjaimba. Felnyúlva kinyitom Mrs. Greeley ajtaját. Az nyikorog, Mrs. Greeley pedig tapsol.

–  Szép munka! Most le kell jutnunk a halba és el kell mondanunk a többieknek, hogy csukják be a szemük.

Sikoly visszhangzik a folyosón, nyomorult és túlvilági. Érzékelem benne  Armand úrnőt meztelen valójában. Nem maradt benne csábítás, de a zenei tónus áttör rajta, arra csábít, hogy kinyissam a szemem.

–  Nem, – mondja Mrs. Greeley. – Igen, én is érzem a sürgetést. Biztos vagyok benne, hogy Armand úrnő nem számolt velem.

Valóban nem tette. Álló helyzetbe tolom magam, kitartom magam elé a kezem, az ujjhegyeim a levegőnek feszülnek. Valamibe bele fogok rohanni az úton a hal felé, kétségtelen.

–     Állj! – A parancs robosztus, annyira, hogy eltévesztem a lépést.

Az a mély, dallamos hang erősebb. A szemhéjam megrebben, mielőtt ismét összeszorítom.

–     Menj, – ösztönöz Mrs. Greeley.

Igen, de hová? A szemem nem merem kinyitni. Mielőtt bármelyik irányba mozdulhatnék, valami hátul a lábamba rohan.

–     Oh! Katy-lány, te vagy az?

–     Mr. Carlotta?

–     Folytasd, – mondja. – Fedezve vagy. Annabelle és én védjük a hátad.

–     Öreg bolond, – motyogja Mrs. Greeley, de a hangja lágy.

Még mindig nem tudom merre menjek, nem a lehunyt szemeimmel. Aztán valami hideg és ismerős simogatja meg az arcom. A szavak Katy-lány a fejemben lebegnek. A nagyanyám. Itt van, megmutatja, melyik irányba menjek.

Óvatosan teszek egy lépést, majd egy másikat. A nagyanyám megböki az arcom, előbb a jobb oldalt, majd a balt, segít navigálni az akadályok körül.

Néhány méterenként felkiáltok.

–     Csukják be a szemüket! Ne nyissák ki!

Lépésről lépésre hagy alább a zokogás. Lépésről lépésre csendesedik le a gondozó létesítmény. Annak ellenére, hogy Armand úrnő szavai most hízelegve szednek rá és gúnyosok, nincs hatalmuk.

Rajtam sincs, és senki máson az intézetben, akik becsukták a szemüket. Még akkor is, vagy talán emiatt, a nő felém tart. Nem tudom, merre van Malcolm, és nem nyitom ki a szemem, hogy megkeressem. Mrs. Greeley felkiált.

Mr. Carlotta felszólít: – Tarts ki! Áttör.

Még kitartok. Elértem a közös területet. A televízióból a reggeli hírműsor tompított zümmögése árad. A sírás mindent elfojtott.

Talán csak képzelődöm, de szerintem horkolást hallok. A nagyanyám körülöttem örvénylik, mintha egyedül ezzel meg tudna védeni. Érzem őt a szememen, mintha emlékeztetni próbálna, hogy ne nyissam fel őket. Majd egy másik jelenlét érkezik a szobába.

–  Azt hiszed, hogy ismered a férfit, – kuruttyolja Armand úrnő. Valamennyiünk szégyene nélkül gyenge volt. – Ez lesz a veszted.

Ez már majdnem elég, hogy rávegyen, majdnem elég, hogy kinyissam a szemem. De nem teszem. Összeszorítom az öklöm a sürgetésre. A nagyanyám ciklonként áramlik körülöttem. Azt hiszem örökké így állhatunk, Armand úrnő túl gyenge, hogy a gúnyolódáson kívül mással támadjon rám, akkor sem merem kinyitni a szemem.

Puffanás visszhangzik a közös részen, majd eltűnik a nő jelenléte.

–  Kinyithatod a szemed, Katy. – Malcolm hangja nyugodt és barátságos, és a lehunyt szemeimmel a ritmusa meglepő. Azt hiszem, hosszú ideig hallgatnám őt így. De ehelyett kinyitom a szemem. Amikor megteszem, ő az első dolog, amit észreveszek. És lefelé néz.

Ott, a padlón, a lábai védelmében egy tárolóedény van. Az üvegben Armand úrnő ködös és összezsugorodott képe lebeg.

–     Szép munka, – szólalok meg.

–     A tiéd is.

Nem emeljük fel az edényt. Helyette, az éjszakai vezető hoz nekünk egy vékony tepsit az intézet konyhájából. Az üvegre csúsztatjuk, így most a csapdánk mozgatható.

Malcolm vezet. Én addig szorítom a két darabot, – az üveget és a tepsit – amíg megfájdulnak a kezeim. Túlhajtunk a szokásos szabadon engedő pontunkon, a szélfogón a kis pataknál. Túlhajtunk a természetvédelmi területen és az állami parkon, ahol az átlagos szellemeket engedjük szabadon.

Ezeken túl még egy teljes órát hajtunk. A szél a tarkómon, a szemem és az ajkam körül kergeti a hajam. Még mindig az edényt és tepsit szorítom.

Malcolm elhagyja az autópályát, a mellékutakon hajt, amíg talál egy elhagyatott kavicsos utat, ami alig több, mint egy ösvény. Egy felszántott kukoricamező mellett állítja meg a kabriót.

Feltartja az egyik kezét. – Tarts ki, – mondja, és az autót megkerülve kinyitja az ajtóm.

Kiszállok, Malcolm keze csatlakozik az enyémhez. Együtt botladozunk át a keréknyomokon és kukorica sorfalakon. A legelszigeteltebb helynek kell lennie a földön, aminek a közepén megálltunk, vagyis az lenne, ha Malcolm nem volna mellettem.

Majd a földre tettük a tárolót. Egyikünk sem távolítja el a tepsit. A szél vagy egy állat elég hamar leüti majd. Eközben Armand úrnő a saját homályában pörkölődik.

Hátra nézés nélkül térünk vissza a kabrióhoz. A mezőn félúton Malcolm megfogja a kezem.

***

– A dolgok változnak, – mondom Malcolmnak mielőtt belépünk a Springside községbe. Ezek az első elhangzott szavak, mióta elhagytuk a kukoricamezőt. – Régóta tudom, mit kell csinálni, hogy kell elkapni a szellemeket. De a szellemevés? Armand úrnő? Egyiknek sincs értelme. Nem tudom elhinni, hogy a nagyanyám ne beszélt volna nekem ezekről a dolgokról.

Malcolm csendben van, az állkapcsa megfeszül. Előttünk a lámpa pirosra vált a Main and Fifthen. 

–  Szerinted mi volt? – kérdezem. – Korábban azt mondtad, hogy szerinted ember volt.

– Igen, – mondja. – Azt hiszem egy időben annak kellett lennie. Szerintem a függőség kitartóan táplálkozott belőle. Úgy értem nézd Nigelt velem összehasonlítva. Csak két évvel idősebb tőlem.

De legalább húsznak tűnik.

–  Vajon a nagyanyám egykor tudott ezekről a dolgokról? – Úgy gondolom, hogy tudnia kellett. Talán túl hamar halt meg, hogy elmondja nekem.

–     Arról, amit Armand úrnő mondott… – kezdi Malcolm.

Félbeszakítom. – Kétlem, hogy van bármilyen szégyenletes titkod. És ha van is? Akkor mi van? Az a múltban volt.

Át akarok nyúlni, megpaskolni a térdét vagy valami. Nem teszem. Helyette egymásba kulcsolom a kezem és remélem, hogy a helyes dolgot mondtam.

Felsóhajt. A lámpa zöldre vált. Egyetlen bólintással sebességbe teszi az autót.

Malcolm lelassítja a kabriót, amikor elérünk az utcámhoz. Feltérünk az útra, jóval a sebességhatár alatt. Tény, hogy gyorsabban hazasétálnék. Minden csendesnek tűnik. Mégis, a szívem az aggodalomtól dübörög.

Bent a házamban meleg levegő üdvözöl minket. A fagy leolvadt a sárgaréz kilincsekről. Gyors kört teszek, de még egy lélek sincs a lakásban.

A múlt esti szelleminvázió egyetlen bizonyítéka a rendetlenség, kihűlt kávéscsészék borítják az egész helyiséget, a barna foltok a szőnyegen, a fröccsenés folt az egyik falon, ami hátborzongató lenne, ha az vér lenne, a Kona keverék helyett.

Malcolm óvatosan körbe pillant. – Hol van Nigel? – Megfordul és már kint is van az utcán, mielőtt választ javasolhatnék.

Kávéivás közben találunk rá Nigelre Sadie konyhájában. Sadie boldogan cseveg egy talk show drónjával. Nigel a messzeségbe bámul. Akár hallja Sadiet, akár nem, úgy tűnik, nem számít. Furcsa megelégedés fénylik az arcán, és az ember, aki pusztán órákkal ezelőtt rémülettel és éhséggel bámult, száműzetve lett. Malcolm az egyik kezét a bátyja vállára helyezi és megszorítja.

Meglepetésemre, Sadie lelkei egy extra nagy bögre gőzben sütkéreznek. De rajtuk kívül az ő háza is szellemmentes.

A lelkekre mutatok. – Szeretnéd, hogy magammal vigyem őket? – kérdezem a nőt.

Biztosan nincsenek jól, nem számít, bármennyire is tűnnek elégedettnek.

Sadie megfontolja, a keze az állán. – Talán ma este, ha elkezdenek feléledni. De most? – Zord tekintete vet feléjük. – Maradhatnak.

Malcolm zsebe rezeg. Vagyis inkább a telefonja. Előhúzza, felhúzza a szemöldökét, majd találkozik a tekintetemmel.

–     Úgy tűnik, visszatérünk az üzletbe, – mondja. – Akarsz menni szellemet elfogni?

–     A nagyanyám? – Súgom a kiutat.

–     Lehetséges.

–     Megint ügyvédi iroda?

–     Bank. Az igazgató be van zárva a pincébe.

–     Akkor ez valószínűleg a nagyanyám.

– A bankpénztáros azt akarja, hogy extra kávét vigyünk. – Ismét megnézi a telefonját.

–     És az egyik teát szeretne.

–  Felárat kell majd felszámolnunk, ha a szellemeket és az embereket is ellátjuk innivalóval, – mondom.

Visszatérve Malcolm kabriójához döbbenek rá, hogy még mindig a múlt éjszakai ruhámban vagyok, a görkoris szoknyám ferde, a térdzoknim jóval a térdem alá ereszkedett. Fogat sem mostam. A hajam? Az utazás után az országban? Félek megnézni.

De amikor a férfi elindítja a kocsit és rám vigyorog, egyik sem számít.

–     Készen állsz, partner? – kérdezi.

–     Készen, – mondom a szélbe. – Felkészültem.

Ui.: Ezzel vége a harmadik epizódnak. Jövő héttől már a negyedik epizód részei jönnek. 👻👻👻👻

Lexy