Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghosts 1)

Az eltűnt szellem

(2. részlet a negyedik epizódból)

–  Ó, jóságos, Katy, annyira sajnálom. Megcsinálhatjuk újra?

A fém szék, amin helyet foglaltam, a falhoz volt erősítve. A gerincem egy síkban van ugyanazzal a fallal. A kék pontot bámulom a kamera lencséje mellett. Nem mosolygok.

–  Természetesen, – mondom.

– Néha ez a dolog megkergül. Nem mozogtál, szóval nem tudom, miért annyira homályos minden kép. – Penny Wilson kifújja a levegőt a frufruja alatt.

Ő végzi a nyilvántartásba vételt, a rendőrfőnök adminisztratív asszisztense, és egészen nincs a tudatában, hogy két lélek szökdécsel a kamera körül.

Alámerülnek és fejest ugranak. Amíg nem tudja a filmen rögzíteni a szellemeket, addig ők bőven megtesznek mindent, hogy tönkretegyék a csillogásukkal a lövést. Vagy, az én esetemben, a rendőrségi fotót.

– Elég már, – suttogom.

–  Micsoda, kedves? – Penny felemeli a fejét, így a szeme a kamera felett kandikál ki.

–  Azt mondtam, talán az akkumulátor merült le.

–  Talán az lesz az! – Az asztal alá fordul.

– Te és te! – Formálom a szavakat és mindegyikükre rámutatok. – Hagyjátok, had csinálja! – Nem mintha hallgatnának rám. Különösen ez a kettő. De a lelkek annyira halvány jelenlétet produkálnak, hogy ez nem is számít. Ez egy biztos dolog, bár, amikor korábban elkaptam őket, valamikor a múltkor, lelőttem a poénjukat.

Nem feltételezem, hogy most felajánlhatnám a szolgálataimat. Azt nem, amit Penny elfogadna. Szokatlanul magas toleranciával rendelkezik a szellemeket illetően. A tény is azt bizonyította, hogy nem vette észre őket.  Emellett Ramsey rendőrfőnök sohasem volt a szelleműzés rajongója.

–  Az nem tudomány! – mondta mindig a nagyanyámnak.

Igaza van. Nem az. Valójában, pont ez a lényeg.

Azonfelül, a szénné égett moslék párolgása a pihenőből nem túlzottan csábítaná ezt a kettőt. Meglepődtem, hogy a szag nem üldözte el őket, nem beszélve a helyiségben tartózkodó emberekről. Egyedül maga az illat megfájdítja a torkom. De talán ez valami más, valami olyasmi, mint a rendőrségi fotó elkészülésére várni.

Penny újra felbukkan, göndör tincsei diadalmaskodnak. Az egyik kezével a kamerára üt, lecsapva az őrben álló lelkeket.

–  Ott! – kiált fel. – Tökéletes!

Ó, de ott van még az ujjlenyomat eltűrése. Ez is digitális.

–  A Springside PD[1] csúcstechnológiával bír, – mondom.

És mert ez Penny, aki egész életemben ismert, a körülmények ellenére is felragyog a beszélgetés kezdeményezésemtől.

–  Azunk van. Még egy tréningre is elküldtek engem.

Sajnos ez a tréning nem tartalmazta, hogyan kell nyomtatni, amikor két lélek fedi le az alany bőrét. Diszkréten elfújtam őket. Vagy inkább csak próbálom, de nem tudom, hogy ez egy diszkrét módja e a fújásnak.

–  Habár néha, – ismeri el Penny, – a jól bevált módszer a jó.

Hogy mire is gondolt, azt a sötét tintával borított kezeim igazolják. Penny arca is maszatos és valamennyi a hajába is jutott. A lelkek körülöttük süvítenek, messze elégedetten magukkal.

–  Várj!– suttogom a cella felé tartó úton. – Csak egy kicsit!

Aztán Penny bezár engem, és így már hivatalos. Bűnöző vagyok.

Egy alak kuporog a falhoz rögzített priccsen.  Megragadom az egyik fém rudat, összepiszkolva a fekete maradékkal és felsóhajtok.

– Katy?

Egy hang nyikorog mögöttem. Megpördülök, a szívem zakatol. Egy nő bukkan a felszínre abból az elnyúlt masszából, a haja egy szőke kuszaság, ami még a jelenlegi állapota ellenére is elkapja a fényt. A kék szeme nedves, de még emlékszek, hogy néznek ki, amikor fénylenek. Amikor utoljára láttam Belinda Barnest rehabon volt. A központ hívott, mivel az alkoholfüggőség kezelése és egy különösen utálatos szellem, több volt, mint, amit bárki képes kezelni.

– Ó, Belinda. – Ennyit tudok csak mondani. Az alkohol minden ellop tőle: a szépségét, ami rendkívüli, az eszét, ami szintúgy az, és az életét. Megtehetne bármit, elmehetne bárhova. De iszik és a szellemek rátalálnak. Így még többet iszik. A középiskola óta megy ez így.

Ennek meg kell mutatkoznia az arcomon, mert bánatosan mosolyog rám.

– Tudom. Tudom. Már megkaptam a leckét a nagyanyádtól.

Beszívom a levegőt. Igaz, a nagyanyám szelleme kísért engem. Malcolm felismeri a jelenlétét és Mrs. Greeley is látja a hosszútávú gondozó intézetben. De ez? Ez új. A priccshez indulok és leülök Belinda mellé. Ez nem egy olyan társalgás, amit ki kellene hallgatni.

– Sajnálom! – Belinda megragadja a combja alatt lévő kabátja hajtókáját, majd az ingjét. – Visszautasítottam a zuhanyt. Szeretem, ha szenvednek.

Földes illat lengi körül, ami elhullott levelekkel és whiskyvel tarkított. Bizonyos szempontból, ez megkönnyebbülést okoz az elszenesedett kávé bűze után a rögzítő helyiségben.

– Tudsz beszélni a nagyanyámhoz?

–  Rajtakapott ivás közben. – Az ég felé emeli a tenyerét, mintha azt mondaná, hogy magától értetődik. – Jól leteremtett. Vagy legalábbis ez az az érzés, amit elkaptam. Tudom, hogy aggódik. Ő nem olyan… mint a többiek. – Közelebb húzza a kabátját.

–  Zaklatnak téged?

A fejét rázza. – Egyértelmű, hogy jelenleg száraz  vagyok, igaz?

– Ha még zaklatnának, gyere és keress meg. Így értettem. Nincs díj.

– Katy, te nem…

– Megteszem és nem zavar. Jobban érezném magam. Oké?

Bólint, és már majdnem őszintének is tűnik. A ronda szellemeknek megvan az a hajlamuk, hogy vonzzák a még gonoszabb szellemeket. A lelkek bosszantók és néha túl messzire mennek a csínytevéseikkel. De a gonoszak elidőznek. Megragadnak és rád tapadnak, és akik valóban ezt a terhet cipelik, őket vannak kísértve.

– Szóval, tudod, hogy utálok kérdést feltenni, – mondja Belinda. – De mégis mi a francot csinálsz te itt?

– Nagy összegű lopás, hét számjegyű, csak azt nem tudom elárulni neked, hogy mit loptam el.

Felhorkant. –  Idióták. Azzal töltik minden idejüket, hogy összetereljék a részegeket és letartóztassák a rossz embereket.

– A megfelelő emberek vannak letartóztatva?

–Természetesen. Bárki, aki mindenkit meglopott. Nem hallottál még a betörésről?

Nem igazán. Aggódom miatta, csak úgy mint a tény miatt, hogy néhány napja már nem hallottam a nagyanyámról. Általában kísérteties jelenléte van, egy jeges csók az arcomon, amikor kimegyek egy hívásra. De mostanában nem voltunk kint egyetlen hívás miatt sem. Néha, amikor a dolgok lelassulnak, csinál valami ricsajt valahol, így szerzünk egy kis üzletet.

Ez sem történt meg. Ami még jobban aggaszt. Fészkelődök a kemény priccsen, a mellkasomhoz húzva a térdem a lábszáram köré fonom a karom.

–  Ó, ne, – mondja Belinda.

Megfordítom a fejem, így az arcom a térdemen nyugszik.

– Nem gondolod, hogy, – a rácsok felé int, az őrs elejére, – azt hiszik, te vagy az egyedüli tolvaj, ugye?

–  Nagy összegű lopás, – mondom.– Hét számjegyű.

Egy pillanatig csak egymásra meredünk. Belinda szeme jelenleg tiszta, mint a szeptemberi ég. Aztán kézbe fogja a kabátját, az állkapcsáig húzza a gallért, mintha fázna. Szembe fordulok a rácsokkal és az előttem álló hosszú éjszakával.

***

– Katrina Lingstrom, látogatója van!

 De igazán, nem hiszem, hogy szükséges lenne a teljes nevem. A fogvatartó cellák alig hemzsegnek az erőszakos bűnelkövetőktől. Belinda megmozdul és forgolódik. Remélem, hogy bárki szólított is a nevemen, őt nem ébresztette fel. Jót tenne neki az alkohol és szellemek nélküli alvás.

–  Katy?

Ez a hang már más: halk, férfias, ismerős. De nem Malcolm. Nem tudom hová tenni, amíg a tulajdonosa nem jön a látóterembe. Jack Carlotta robban be az ajtón át. Mire odaér a cellához, mindkét kezemmel megragadom a rácsokat és kikukucskálok rajtuk.

–  Jack? Hogy…?

– A nagyapám felhívott. Elmondta, hogy börtönbe kerültél, és hogy ki kell szabadítanom téged. Az ő szavai, nem az enyémek. Szóval leszóltam, és igen, te tényleg börtönben vagy. Ezért vagyok itt. – Kitárja a karjait. – Itt vagyok, hogy megmentselek.

–  De… hogy tudta meg?

Megrázza a fejét, kissé megvonja a vállát. Úgy van felöltözve, mint az ügyvédek. Mindkét lábára hullámos redőkben omlik a nadrág, a nyakkendőjén piros csík. Ez jó. Ügyvédre van szükségem, különösen, hogy Malcolm még nem tért vissza eggyel sem.

–  Egészen levezettél idáig? – kérdezem. – Minneapolisból?

–  Annyira nincs távol, úgy értem, már egyébként is el akartam látogatni. Nézd, már meg is ejtettem néhány előzetes hívást…

–  A lefelé vezető utadon?

–Több dolgot is tudok egyszerre csinálni. Akárhogy, nem tarthatnak bent. A bizonyíték túl gyenge. Ha sor kerülne a kihallgatásra, a bíró kidobná.

–  Akkor miért tartóztattak le engem azonnal?

– Nos, volt valamennyi nyomás, hogy tegyenek valamit ezeknek a rablóknak a kiütésére, hogy úgy mondjam. Aztán ott van, hogy Ramsay rendőrfőnök és a nagyanyád gyakran… szót váltottak.

–   Egyiknek sincs köze hozzám.

–  A lopás mintája miatt. Három vagy öt nappal azután, hogy befejeztél egy felkérést, valami eltűnik.

Azok a kellemetlen hívások. A gondolatuktól is meglehetősen kényelmetlenül érzem magam, mintha észre kellett volna vennem valamit rajtuk.

–  És ezeket elárulták neked?

– El kellett, – megnyerően vigyort küld nekem, amire még a középiskolából emlékszem. – Az ügyvéded vagyok.

–    Innen is ki tudsz vinni?

–   Dolgozom rajta.

–   Még több dolog egyszerre?

–   Hát persze. Profi vagyok benne.

Az ajtó ismét kinyílik. Ezúttal Malcolm rohan be. Előre tántorog, mintha semmi sem lenne, amit jobban akarna, mint a tenyereit a combjaira tenni és beszívni a levegőt. Jack látványa a börtönrácsok előtt megállítja, de csak egy pillanatra. Újra futásnak indul és megragadja az egyik rácsot a kezem mellett.

– Katy, sajnálom. Mára már bezárták az ügyvédi irodákat és egy órát elpazarolva körbe telefonáltam, próbálva elkapni valakit otthon. Reggel…

–  Katynek van ügyvédje, – mondja Jack.

Amikor Malcolm egyszerűen csak bámul, Jack hozzáteszi: – Én, Jack Carlotta.

Megfogja Malcolm kezét, mindezt kézrázással és könyök fogással. Szerintem, titkos üzeneteket válthatnak egymással, mivel Malcolm szeme elkeskenyedik, Jack ajka pedig grimaszba rándul. Malcolm gyűröttnek tűnik Jack mellett, mintha fel-alá rohangált volna a Main Streeten, miközben elismerem, hogy valószínűleg tényleg ezt csinálta.

Köhögök, remélve, hogy felkeltem a figyelmük. Elvégre én vagyok rács mögött.

– Jack, – mondom, – ez az üzlettársam, Malcolm Armand. Malcolm, ő Jack Carlotta, Mr. Carlotta unokája. Együtt jártunk középiskolába.

–  Még a bálba is elhívtam Katyt, de visszautasított, – kacsint Jack.

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt Malcolmnak vagy nekem szánja. De, igen, igaz. Azon a héten, amikor a se veled, se nélküled barátnőjével a nélküled státuszban volt, elhívott engem. És én kikosaraztam. Végül a barátnőjével ment el, mint ahogy sejtettem is. Ezt a tényt nem említem.

Helyette, azt mondom: – Jack épp letette az államvizsgát. Mr. Carlotta hívta. Ő lesz az ügyvédem.

Malcolm szemében ugyanaz a kérdés villan fel, mint az én fejemben.

–  Honnan tudta…? – Megakad, egy pillantást vet Jackre.

Enyhén megrázom a fejem és kimondom: – Nem tudom. – Később. Ezt majd később oldjuk meg.

– Figyelj, – mondja Jack, – egy barátom se tölti az éjszakát börtönben. Kihozlak. Reggel minden vádat leállítok. Ez még meghallgatásra sem fog kerülni. Nevetséges. Adj tíz percet és úton leszel haza.

Úgy lép el a várakozási területtől, mint ahogy belépett – egy nagyzolós, öltönykabátos lengés. Malcolm követi a távozását, a szeme még mindig keskeny, arcán furcsa kifejezés, amit nem tudok olvasni.

–  Eredj vele, – mondom.

–  Nem szeretnélek egyedül hagyni. – A pillantása a csomóra villan, ami Belinda.

– Rendben vagyok. Semmi sem bánthat itt, és az a két szellem, a nyilvántartási részlegen lévő manók. Amellett, – teszem hozzá lehalkítva a hangom, – Jack összezavarodhat. A végén Ramsey rendőrfőnökkel fog inni és teljesen megfeledkezik rólam.

–  Biztos vagy benne?

–  Pozitív.  

Amikor Malcolm elmegy, a rácsoknak dőlök. Nem tudom, mit fog hozni Jack hirtelen megjelenése. Nem hálátlan vagyok. Többet tehetek, ha nem vagyok börtönben. Még módot kell találnom, hogy beszéljek Mr. Carlottával. Mély levegőt veszek, aztán lassan Belinda felé fordulok.

–  Hé, – halk vagyok, arra az esetre, ha tényleg alszik.

–  Katy, nem…

–  Oké, nem fogok, csak arra gondoltam…

– Csak ígérd meg, hogy nem fogod. Te magad mondtad. Könnyen elterelődik. Ezekben a napokban többet koncentráltam. Sokkal. Ígérd meg. Akkor sem fogsz mondani semmit, amikor már kint leszel.

–   Miért gondolod, hogy nem töltöm itt az éjszakát?

–   Két srác van ott kint, akik készek érted harcolni.

–   Ne légy hülye, – mondom. – Egyikük sem harcol értem.

A Belinda csomó megmozdul. – Nem így gondolod?

–  Nem. Nem az a típusú lány vagyok.

–  Nos, vegyél bárkit, aki az a fajta lány volt. Vigyázz magadra, Katy. És óvatosan válassz.

Nem tudom, mit akar ezzel mondani, még inkább a kabátjába temetkezik, befejezve a beszélgetésünk. Amikor a rendőr jön, hogy kiengedjen a cellából, Belinda nem mozdul, majdnem elégedettnek tűnik a rongyos ruháiban.

Így kilépek a fogdából és hagyom, hogy a tiszt rázárja az ajtót a nőre, aki Jack Carlottával ment a bálba.

Lexy

---

[1] Springside Pilica Departmen-Springside Rendőrség