Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghosts 1)

Az eltűnt szellem

(3. részlet a negyedik epizódból)

Egy dologban igazam van. Mire találkozok Malcolmmal és Jackkel a fő irodában, Jack hátba veregeti Ramsey rendőrfőnököt. Többet sejtek, mint, hogy hallom, a Finnegan Pubot javasolják.

– Katy, gyere velünk, – mondja Jack. Ügyesen a csapkodástól a sürgetésig halad, az ujjai rátalálnak a hátam aljára és előre húz.

–Ez nem összeférhetetlenség? – súgom. Az ügyvédem a rendőrfőnökkel? Annak kellene lennie.

– Én jobbára néhány kerítés megjavítására gondoltam. – Jack szája közel van a fülemhez, az ajkai az érzékeny bőrt súrolják. Majdnem olyan, mint egy csók vagy egy cirógatás a szavak a fülemben. – Mint az olyanok, amiket a nagyanyád leégetett.

– Szerintem összekevered a metaforákat, – mondom, csapdába esve az ajkai és az ujjai között.

– Mindig pocsék voltam angolból. – Jack hátra lép, elhúzza a kezét, mintha megérezné a kényelmetlenségemet. – Ezért vagyok ügyvéd.

–  Nem mehetek. – Kifogás után keresve kutatom át a fejem, bármilyen kifogás után. Sosem iszom. A szellemek nem csípik a részeg szellemvadászokat.

– Vissza kell térnünk az irodába, – mondja Malcolm. És most az ő keze van a derekamon, de ezt közel sem bánom annyira. – Elvégre a szellemek nem várnak, – teszi hozzá.

Természetesen, a mi esetünkben, az ügyfeleink hiánya miatt. Úgy döntök, nem ellenkezek vele.

– Legközelebb, – Jack közelebb dől, és már majdnem úgy tűnik, mintha hárman összeesküdnénk, a fejünk annyira közel van egymáshoz. – Valójában, jót tenne az üzleteteknek, ha a rendőrfőnök a ti oldalatokon lenne.

Jack azzal a kis tanáccsal és egy csókkal az arcomon hagy ott.

***

A visszautunk csendes. A Main Streeten leszállt az éjszaka, csak egyetlen pub világít a sötétben. Már a csemegebolt is bezárt az irodánk mellett, és kétségbeesek, hogy magamnak kell vacsorát főznöm.

A szamovár, ami a kirakatban foglal helyet, arany ragyogásként árad a járdára. Otthonosnak érződik, de Malcolm furcsa módon csendes. Szeretnék neki valamit mondani, de nem tudom, hol kezdjem. Amikor oldalról rásandítok, az ajtó felé fordul, az orrát ráncolja. Hátra lépek, az ingem húzkodom, közel húzom a szövetet az arcomhoz. Szippantok. A fogvatartó cella árad belőle, mind az állott, odaégett kávé, az a földes aroma és egy csipetnyi whisky.

–  Bűzlök, ugye? – mondom.

–  Talán egy kicsit.

–  Talán nagyon?

Halkan felnevet. Az ajtó felé bólint: – Gyerünk befelé!

Amikor bent vagyunk, belém csapódik. Nem érzem az illatát. Általában kellemes illata van, de amikor beszívom a levegőt, csak az állott levegőt kapom. A legkisebb rettegő férgek utat leltek a gyomromban. Ez olyan mint korábban, amikor szembe néztünk azzal a lénnyel, a dolog, ami úgy tűnik, felszív minden életet – és illatot – maga körül. Megrázom a fejem és próbálom elűzni ezt az ötletet. Egyszerűen csak azért nem érzem Malcolmot, mert bűzlök. Semmi több.

–  Szóval, – mondja most nekem. – Te és Jack Carlotta.

–  Én és Jack Carlotta, mi?

– Együtt jártatok középiskolába.

– Ugyanabba a végzős osztályba.

– Kivel mentél végül a bálba, ha nem vele?

– Senkivel, – mondom. – Te… Úgy értem, már elmondtam neked, hogy soha nem randiztam senkivel sem.

Mielőtt sikerült véget vetnünk Armand úrnőnek, kiszedte belőlem ezt a kis szégyenem. Ami még most is méregfog. Tudom, hogy még most is milyen furcsán hangzik, magam is mennyire furcsa vagyok.

–  Senki sem akar randizni a helyi szellemvadásszal, oké? – Vállat vonok. – Talán ez egy különlegesség a városban, a főiskolán, de itt? Egyszerűen nem az.

– Ez az, hogy ő… – kezdi Malcolm, a hangja valamitől vastag, amit nem tudok megnevezni.

Így inkább nem is teszem. Visszautasítom, hogy megnevezzem és neki sem engedem, hogy befejezze.

–  Miért beszélünk mi erről?

Malcolm megdörzsöli az állkapcsát. – Ma este ráébredtem, hogy egy csomó mindent nem tudok rólad vagy a Springside-i életedről.

–  Én sem tudok rólad sok mindent.

Felteszi az asztalra, megigazítva először is a nadrágját a lábán.

– Talán tennünk kellene ezzel valamit valamikor?

A jelentése elveszlik bennem. Nem vagyok benne biztos, hogy érti. Már üzleti partnerek vagyunk. Szeretem azt hinni, hogy barátok vagyunk. Nem tudom, mi következik ezután.

–  Esetleg játszhatnánk igazság vagy merészséget, – mondom.

Hátravetett fejjel nevet. A hang annyira gazdag, annyira valóságos, feloldja a korábbi rettegést. A feszültség leolvad a vállamról.

– Mire gondolsz? – mondja, amikor a nevetése alábbhagy. – Ki kéne tűznünk egy napot?

– Szükségem van egy zuhanyra.

–  Egy kicsit tényleg. – Egy vigyorral veszi el az élét. – Hazavihetlek.

–  Rendben vagyok, – mondom. – Tényleg. De elsétálhatsz velem a furgonomhoz.

Megteszi, még be is segít. Malcolm lovagiassága szilárd és erős. Sohasem érződik kelepcének.

A saroknál, készen állok, hogy leforduljak a Mainről, amikor leellenőrzöm a visszapillantó tükröt, látom benne, hogy Malcolm a járdán áll, a keze a zsebében, a tekintete pedig a furgonomon.

Aztán elfordítom a kormánykereket, a jelzésre kattintok, ő pedig eltűnik a látószögemből.

Lexy