Piszkos: III.fejezet

3. fejezet

Gabe

Nem akartam egy lenni azokból a kibaszott mocskokból, akik nem tudják távol tartani a szemüket egy csinos lánytól, de Josephine szívdöglesztő volt, és miden birtokló porcikám felágaskodott. Tudtam, hogy nem engedem, hogy elmúljon.

A magaménak akartam tudni, és már látom, hogy játszom majd ki. Valószínűleg azt gondolta ősember vagyok, és úgy legyen, mert amikor valamit a fejembe veszek, arról nem teszek le.

–  Bármi mást? – kérdezte a pincérnő.

Figyelte, ahogy megrázza a fejét, a pincérnőre koncentrált.

– Nekem is ennyi, – mondtam, el nem terelve a figyelmem Josephinről.

Amikor ismét egyedül voltunk, előre dőltem és ránéztem. Kezdett ideges lenni. Abból is láthattam, ahogy a széken mocorgott és mindenhová nézett, csak rám nem.

–  Mesélj magadról! – Akartam, nem, szükségem volt rá, hogy mindent tudjak róla.

–  Én? – Az arcán egyértelmű volt a meglepődés.

–  Igen.

Elkezdte babrálni a szalvétáját, és nem tudtam visszafogni magam, hogy átnyúljak az asztalon és rátegyem a kezem az övére. A bőre meleg volt és puha, és elképzeltem, az egész teste ilyen lenne alattam. A szeme kitágult.

– Miért szeretnél engem megismerni?

Elégedett voltam, hogy nem húzta ki a kezét az enyém alól. – Miért ne akarnálak megismerni?

Akkor megnyalja az ajkát. Bámulom őket, elképzelem, ahogy szétválnak és körül fogják a farkam. A farkam életre kel, a rohadék lüktetett.

– Munkát kaptam egy belsőépítészeti üzletben Rustinban.

Biccentettem, végül elhúztam a kezem az övéről, mert nem akartam, hogy bizonytalannak érezze magát. Bár igazság szerint, kibaszottul imádtam, hogy a határán van. Beindultam tőle.

– Ismered a helyet? – Az arca pirossá vált, miután megkérdezte.

–  Igen, – mosolyogtam. – Rustin elég kicsi.

Az arca még pirosabb lett, én pedig átkozottul beindultam, olyan kibaszott elégedetten figyeltem az idegességét és a zavarát.

–  Hülye kérdés volt. – Lefelé nézett.

– Nem, nem volt az. – Még mindig nem nézett fel rám. – Hé, nézz rám! – Nem akartam ennyire követelőzőnek hangzani, legalábbis nem most, de nem akartam, hogy valami szar miatt kínosan érezze magát. Végül felemelte a fejét. – Te és én még lehet, hogy nem ismerjük jól egymást, de ez meg fog változni, jó? – Lassan, de azonnal bólintott. Amitől elégedett voltam. – Honnan jössz? – Újra kezdeményezem a beszélgetést, látom, hogy csökken a pír az arcán.

–  Groveportból.

Csak néhány órányira volt Rustintól.

–  Belsőépítész vagy, vagy valami mást csinálsz ott?

Bólintott. – Igen, tulajdonképpen belsőépítészeti dolgokat csinálok, de az üzleti menedzsmentben is benne vagyok. – A pincérnő újratölti a vizes poharainkat. Gondolom, vi lágos, hogy nem megyünk sehová. – De az üzlet annyira kicsi, és a város is apró összehasonlítva a többi vállalati tulajdonban lévő üzlettel, hogy meglepődtem, hogy Rustinban is működik.

–Az emberek képesek meglepetést okozni. – Nem tudtam semmit a belsőépítészetről. Nem sok minden érdekelt a műhelyemen és a kocsijavításon kívül. De nagyon érdekelt, és rohadtul odafigyeltem, amit Josephine mondott.

– Így lediplomáztam, és most itt vagyok. Huszonkét évesen és már megkaptam álmaim munkáját. – Kipirult, de tudtam, hogy ez a büszkeség miatt volt.

Nos, a francba is. Tudtam, hogy fiatal, de nem vettem észre, hogy tizenhárom évvel vagyok idősebb tőle.

–  Feltételezem, a garázs a tiéd?

Önelégülten vigyorogtam. Aranyos volt, ahogy megkérdezte.

– Igen. Régen az öregemé volt, de amikor elment, átvettem.

Valódi együttézés önti el az arcát. – Ó, sajnálom!

– Évekkel ezelőtt történt, és a maga módján halt meg. Halálra itta magát. – Végig simítok az egyik kezemmel a farmerbe bújtatott combomon. Nem szerettem beszélni róla. – Nem volt a legjobb apa, szóval a dolgok most jobbak. – Talán durva volt ezt mondani, de ez az igazság. És azon kaptam magam, hogy teljesen őszinte akartam Josephinnel lenni. Úgy éreztem, csupaszra vetkőztettem magam, így a lány megláthatta az összes apró repedést a páncélomon. Amiből rengeteg volt.

– Hát, még mindig sajnálom. – Megajándékozott azzal az édes mosollyal. Mondhatom, még többet akart tőlem kérdezni, de nem tette. Nem volt itt több mondanivaló. Az anyám évekkel korábban meghalt az apám előtt. Csak azért hallottam a haláláról, mert a nagynéném felhívott. Gondolom, ez történik, amikor az anyád elhagyja a családját, mert nem tud kezelni egy alkoholista férjet.

–  Már csak az anyám és én vagyunk, – mondja végül hosszú másodpercek elteltével. Az asztalra fordította a figyelmét, végig húzta a kezét a repedéseken.

– De ő friss házas, és végleg felköltöztek Észak-Karolinába, így nem igazán találkozok vele.

Láttam az elhagyatott kifejezést az arcán. Fel kellett hagynunk ezzel a depresszív szarsággal.

– Áruld el, hogy miket kedvelsz, – kérdeztem. Mondd el, mire vágysz az ágyban! Mondd el, mit szeretnél, hogy megtegyek veled, hogy szeretnéd, hogy megérintselek! Mondd el, hogy vetessem veled észre, hogy már az enyém vagy!

–  Csomó dolgot szeretek.

A farkam megrándult, a golyóim szorosan összehúzódtak, a kezem pedig ökölbe szorítottam a combomon.

– Igazából elég egyszerű vagyok, hogy őszinte legyek. – Körbenézett, miután elhallgatott. – Kiszaladok a mosdóba.

Bólintottam, higgadtnak, összeszedettnek hat.

Úgy viselkedek, mintha nem lennék dühöngően kemény miatta.

Azt kívántam, hogy a rohadék lohadjon le, mielőtt fel kell állnom, de szart se adtam rá, ki látja, hogy kemény voltam. Tény, valamiféle reményt éreztem, hogy Josephine meglátja, mit művelt velem. A reakciója benzin lenne a felé irányuló kontrollálhatatlan tűzre.

Lexy