Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghosts 1)

Az eltűnt szellem

(5. részlet a negyedik epizódból)

Az apró kis konferenciatermünk csordultig tele van koffeinnel. Ráadásul a kávé mellett, amit a kávéfőzővel főztem, Malcolm teájának egzotikus sáfrány és fűszerek keverékétől is illatozik a levegő.

–   Ez ma más, – mondom neki, szememmel a gőzbe hunyorogva.

Egymáshoz tartja a mutató és a hüvelyk ujját. – Csak egy csipetnyi kardamon.

Nigel a konferencia asztal végén foglal helyet, ami igazából nem más, mint valaki eldobott ebédlőasztala. A laptopja mindkét oldalán egy csésze helyezkedik el, az egyik tea, míg a másik kávé. Mindegyikből kortyol, változó pontossággal, sosem avat kedvencet.

–   Már felvázoltam a rablások mintáját, – mondja Nigel egy korty tea után. – Nagyjából három nappal azután, hogy Katy egyedül ment ki egy hívásra, nélküled, – Malcolm felé int – valami eltűnt.

– Feltételezem, ezért nem tartóztattak le engem is. – Malcolm áthajol Nigel válla felett, a tekintete a laptop képernyőjén van.

–  Tehát úgy néz ki, elhatároztam, hogy kirabolom a házakat, – mondom, – miután az egész életemet Springside-ban éltem le? – A szemem forgatom.

Igaz, hogy nem voltam mindenkinek a házában. Néhány ember szereti a kísérteteit, különösképpen a lelkeket, amik általában ártalmatlanok. Néhány ember, megtagadja a hitet, mint Ramsey rendőrfőnök. Ami, egy még inkább ügyetlen kísérlet, szerintem, hogy bűnösnek tűnjek.

–  Harag[1], Katy. Hibáztasd a nagyanyádat!

A hang megriaszt. Talpra ugrok, a székem hátra dől a falnak. A konferenciaterem ajtajában Jack áll, sötét öltönyben és piros ügyvéd nyakkendőben. A keze a zsebében van, az ajtókeretnek dől. Ez egy pusztító póz, az egyik, amit a Springsidei Középiskola öltözőszekrényénél tökéletesített.

Tapogatózva keresem meg a székem és ülök bele ismét. – Ki beszélt bármit is a vérről?

– Ez egy kifejezés, – mondja Malcolm, a hangja zsémbes.

Hát, igen, tudom. Gyors pillantást vetek rá, és harcolok a késztetéssel, hogy megint a szemem forgassam.

– És nem hiszem, hogy ez az értékelés tisztességes Katy-vel vagy a nagyanyjával szemben, – teszi hozzá. Ezt az utolsót konkrétan Jacknek.

–  Új vagy itt, ugye? – mondja Jack. Aki jelenleg fagyos, egy jégből faragott ember.

–   Most itt élek. – Malcolm válaszának visszhangjában elkapom: és te pedig nem.    

A szemem a két férfi között lebeg, majd pedig Nigelen állapodik meg. Vállat von, de észreveszem, hogy összeszorítja az ajkait, mintha próbálna nem nevetni.

– Bárhogy is, – mondja Jack, felém fordítva a figyelmét, egy mosoly olvasztja meg kissé a jeget. – A vádakat ejtették, de nem kellene elhagynod a várost.

– Vicces, – mondja Malcolm,. – Ez nem úgy hangzik, hogy minden vád ejtve lett volna.

– Kérlek, nem mintha elhagynám a várost, kivéve a szellemek szabadon engedését. Az utolsó alkalom, amikor bárhová is mentem, az iskolai kirándulás volt a fővárosba.

A beismerés csendet hoz magával. Vajon megmaradt valami Armand úrnőből Springside levegőjében, mert egy biztos: számos dolgot sikerült kifecsegnem, ami ki tud nyírni egy beszélgetést. Ismét érzem, hogy valami furcsa súly nehezedik rám. Nem érzem magam megfosztottnak, mert nem utazok. Néha azt hiszem, hogy a világ jön el hozzám, vagy inkább a történelem. Elég idős szellemet ejtettem már csapdába ahhoz, hogy néha öregnek érezzem magam.

–  Amikor ez az egész elmúlik, – mondja Jack, ügyvédesen lépked a szobában, – meggyőződök róla, hogy elhagyd ezt a várost, legalább egy hétvégére.

–  Ez egy ígéret vagy fenyegetés? – Jackkel mindegyik megtörténhet.

Nevet. – Katy, jobban ismersz engem ennél.

Igaza van. Ismerem. A kérdésem még mindig áll, vagy legalábbis a fejemben.

– Mi tűnt el? – kérdezem figyelemelterelésként a téma megváltoztatására.

Jack előhúz egy mobiltelefont az öltönyzakója zsebéből. – Pár síkképernyős TV, néhány csúcsminőségű videó berendezés, egy teljesen új MacBook.

–  És mit csinálnék ezekkel a dolgokkal?

–  Zálogba dobni őket, azt hiszem.

–   Hol? Springsideban? Nem gondolod, hogy esetleg valaki rajtakapna?

–  Fent az „Ikervárosokban”[2]…

– De én sohasem megyek el a városból, – szakítom félbe. – Emlékszel? Ramsey rendőrfőnök komolyan gondolta ezt, vagy csak én kényelmes vagyok?

Jack összefonja a karját a mellkasán. – Szerintem konok vagy. Az elmélete szerint te is hasznát tudod venni a felszerelésnek az munkádban.

–  Mégis mire? Szellempornó készítésére?

Még egyszer elcsendesítem a szobát. Egy pillanat múlva Nigel felhorkant. Malcolm félrekapja a tekinteté, szerintem talán nevet. Dühös rózsaszín pír futja el Jack arccsontját.

–  Te is tudod, hogy ez nem így működik, – mondom, már inkább bűnbánóan. – Nem tudod filmen rögzíteni a szellemeket. A valóságban nem. Nincs szükségem mindarra a felszerelésre, amiről azt állítják.

–  Hacsak az üzleted nem sikerül. – Jack szünetet tart. – Az üzletetek csődöt mond, Katy?

A szavai kiszívják a levegőt a tüdőmből. Kinyitom a szám, hogy ellentmondjak neki, de nem tudok rendesen lélegezni. A szavak a torkomban ülepednek le. Nem tudok senkire ránézni, sem Nigelre, de különösen Malcolmra nem. Nem értem egyiket sem, miért csinálja ezt Jack. Így azt teszem, amit bármelyik sebesült tenne, amikor kétségbeesett. Támadok.

– Tehát elloptam mindezeket a dolgokat és a nagyapád Bíbor Szívét? Mennyi értelme van ennek?

Jack felsóhajt. – Valószínűleg csak elpakolta valahová. – A hangja leereszkedő. Így beszél Mr. Carlottával? Mindig így beszél? Az eszem a múltban kutat, megpróbálja előásni régi képeket Jackről. Nem úgy emlékszem rá, hogy ennyire rámenős. Nem szeretem. Kezdem őt sem kedvelni.

Nem Jackhez vagy Malcolmhoz fordulok, hanem Nigelhez, akinek a keze még mindig laptop billentyűzete felett lebeg. – Tegyük fel, hogy valaki a városba jött és ellopta azokat a dolgokat. Mi lenne a következő lépés?

– Zálogosítja őket. – Nigel ujja repül a billentyűzeten. – Várhatóan fent Minneapolisban, vagy az egyik külvárosban.

–   Még az érmet is?

Az ujjai megakadnak, aztán ismét belelendülnek. A képernyőre hunyorog. – Ó, hát, ez érdekes. Láthatóan, az érmeknek is van piacuk, különösen a Bíbor Szívnek. A gyűjtők tételei. Mr. Carlotta éremje még mindig az eredeti dobozban van?

–  Abban. – Ez most Jack, a hangja nélkülözi az arroganciát. – És az idézet.

– Érdekes lehet egy jó műgyűjtőnek, – mondja Nigel. – És hétvégen lesz egy Katonai Relikvia Bemutató az Állami Vásártéren.

– Ami nem lehet véletlen egybeesés, – szólalok meg.

Nigel megrázza a fejét. – Nem úgy néz ki.

–  Most hétvégén mikor lesz? – kérdezem.

–   Holnap nyolctól hatig, és vasárnap kilenctől háromig.

–   Szerintem…

Sosem mondhattam el, mit gondolok. Abban a pillanatban Malcolm és Jack kifakadnak valamin, amit nem értek. Megbeszélik egymással, beszélnek rólam is, de egyikük sem fontolja meg, hogy esetleg hozzám beszéljen.

Felkészültem, hogy az asztalra csapok, talán toppantok a lábammal, csak hogy elhallgattassam őket, amikor is Nigel elkapja a pillantásom.

– Ó, Katy! – Nigel feláll, ami egy hőstett, figyelembe véve, hogy Malcolm vasmarokkal szorítja a széktámláját. – Majdnem elfelejtettem. Sadie lelkei kicsúsztak a kezéből. Nem hiszem, hogy tudnád… – Az ajtó irányába biccent. Megint összepréseli az ajkait.

Lecsapok a benne rejlő ajánlatra: az esélyre a meneküléshez. – Hát persze. A felszerelés a házamban van.

Sadie Lancaster a szomszédom. Azt hiszi magáról, hogy szellemek sújtják, de a valóságban, ez csak két csíntalan szellemet jelent. Tucatnyi alkalommal elkaptam már őket. Ám mindig visszatérnek. Nincs semmijük, csak a nő iránti szeretetük, de a lelkek azok csak lelkek, tehát idegesítők is.

Elmenekülünk, otthagyva Malcolmot és Jacket, hogy haragos pillantásokkal méregessék egymást. Kíváncsi vagyok, vajon még akkor is ilyenek lesznek-e, amikor visszajövünk.

***

Mivel nincs szükségem a furgonom, a séta mellett döntünk.

–   Gondolom Sadie el fogja fogadni a lelkeket, – mondom.

–    Igen. Megpróbálja. Az a helyzet, hogy bajkeverők azok a lelkek.

–     A lelkek általában azok.

–   És… Holnap este átmegyek vacsorára.

Ó. Érdekes. Valami készülődik ott, közöttük. Az agyam visszatér a múlt éjszakához, Nigel hogy gyűjtötte össze Sadie élelmiszerét, a megnyugtató kezek az asszony vállán. Annyira szokatlan párt alkotnak, hogy elutasítottam az ötletet. Világos, hogy nem kellett volna.

– Az étel gőze, – folytatja Nigel. – Tudom, mennyire kedvelik a gőzt. Ha az étel a számba ér és egy lélek van a gőzben… – Félbe hagyja, de ki tudom tölteni a rést.

Nigel régebben elnyelte a szellemeket, a megszállottjuk volt, ahogy más az alkoholé vagy a heroiné. Még csak kicsivel több, mint egy hónapja szellem-mentes, és nem vagyok benne biztos, hogy ez elég hosszú bármilyen függő számára. Véletlenül elnyelni egy lelket a zöld babbal együtt? Visszaesést okozhat.

Lefordulunk a Main Streetről. A szél felkapja a levelek forgatagát. Most már közelebb vagyunk a télhez, mint a nyárhoz. Hamarosan itt lesz Halloween. Az üzlet jó lesz, van valami a téli ünnepekkel, hogy előhozzák a szellemeket. Persze, ha mindenki azt hiszi tolvaj vagyok, végül nem fogunk annyi üzletet kötni.

–  Köszönöm, – mondom.

–   Köszönöm, – visszhangozza. – Jó kifogás, az már igaz.

–  Én csak nem… – megrázom a fejem, próbálom kiverni a konferenciatermünkben zajló furcsa csata képét. – Ötletem sincs, mi folyik itt.

–   Tényleg nem tudod? – Nigel kacag, aztán megáll Sadie viktoriánus kapuja előtt. – Arról a dologról, hogy Malcolmnak sohasem kellett dolgoznia azon, hogy barátnőt szerezzen. Te is észrevehetted, mennyi nő zúg bele.

Igen. Észrevettem. Undorító.

–  Nem ismerem ezt a Jack pasast. – Nigel a kapura fekteti a kezét, az ujjaival a léceken dobol, mintha gondolkodna. – De feltételezem, hogy ez ugyanaz neki is, különösen most, hogy a pasi egy flancos ügyvéd egy flancos kocsival.

–  Flancos autója van? – kérdezem. – Észre sem vettem.

Hátra veti a fejét és felnevet. Ebben például nagyon olyan, mint Malcolm, különösen az állkapcsa és a humortól fénylő szeme. Bár csak néhány évvel idősebb, a különbség könnyen lehetne két évtized is. A haja tiszta fehér, míg Malcolmé tintafekete. A vonal a szája körül és a szemei olyan dolgokról beszélnek, amikre valószínűleg gondolni se akar, sohasem vitatja meg.

–   Ez a te bájod, Katy. – mondja. – Nem vetted észre a flancos kocsit.

–   Kellett volna?

–   Egyenesen elől volt.

–   Ott volt?

– Igen, és megfelelő benyomást keltettél. – Megint felnevet, ez alkalommal lágyabban, sokkal inkább önmagának. Kinyitja a kaput és nyitva tartja nekem. – És most? Nos, most mindketten ugyanaz után a lány után loholnak, és a legjobb rész? Egyikük sem nyerhet.

–   Úgy érted, hogy utánam? – Átlépek a kapun és felindulok a járdán.

Nigel nem válaszol. Helyette magában hümmög. Úgy döntök, hogy Malcolmot és Jacket, a divatos autókat, és az összes többit kirekesztem a fejemből.

Van néhány elkapnivaló szellem.

***

Gyorsan leellenőrzöm Sadiet, hogy megerősítsem, igen, a lelkek a lakásban vannak, és különösen komisz hangulatban vannak. A csikorgás a cipőtalpam alatt elárulja, hogy megint ledöntötték a páfrány virágtartóját. Bizonyára szomorúak a vacsoratervek miatt.

– Azt hiszem már mondtam, – mondom a levegőnek. – Hogy ha nem vagytok jók, kint lesztek innen.

Valami az arcom mellett susog. Valami más felborzolja a hajam.

–   Kona keverék.

Ezt is a levegőnek mondom. Nigel – bölcsen – kint várakozik. Sadie az emeleten van, azt hiszem. Ott lesz, ahol nincsenek lelkek. Egyedül vagyok velük, és úgy beszélek, mintha meg tudnának engem érteni. Ez utóbbiban, nem vagyok biztos. Régen azt hittem, ismerek mindent, amit tudni kell a szellemekről. Később?

Már nem vagyok benne annyira biztos. hogy mindenről tudok.

Öt perc elteltével a felszerelésemmel térek vissza, – kávéfőző, csészék, cukor, tejszín.  És természetesen a Kona keverék, amit ez a kettő nem érdemel meg. Mégis, ezeket elkészítve könnyű elkapni őket. Még tele se kell majd tölteni a tizenkét csészét, mint egy normális eltüntető munka során.

A harmadik csésze a trükk, az extra cukorral és tejszínnel. A gőzben köröznek, a levegő sistereg a jelenlétüktől. Mindkettejüket csapdába ejtem a Tupperware tárolóedényben. Az oldalának puffannak, inkább ki voltak akadvak, mert véget vetettem a mókájuknak, mintsem dühből.

– Ti ketten, – mondom, – gondot okoztok.

Puffanás.

Szorosan rögzítem a fedelet, mielőtt felkiáltok a lépcsőn.

– Elkaptam őket. Most már lejöhetsz. – Kikukkantok a bejárati ajtón és intek Nigelnek, hogy jöjjön be.

Olyan erősen összpontosítok a lelkekre a Tupperwareben, hogy először észre sem veszem Sadiet. Aztán, egyszer csak már előttem virul. A haja, ami normális esetben só és bors keveredése, most dögös rózsaszín melír csíkoktól izzik. Hátra lépek, bizonytalanul ezzel az új átalakulással. Egy pillanattal később megragadom az egyik hajtincsem, és fontolóra veszem, hogy én is bemelíroztatom a sajátomat.

Zöldre? Vagy esetleg neon kékre?

Megrázza a fejét, a rövid tincsek ugrálnak. – Túl sok? – kérdezi.

– Nem, ez nagyszerű. Éppen én is elgondolkodtam rajta. – Megint megsimítom a hajam. – Esetleg kék?

–  A szalonban a lány azt mondta, hogy még a korombéli nők is ezt csinálják, így arra gondoltam, miért ne? – Nem mintha Harold a környéken lenne, hogy kritizáljon.

És egy bizonyos kísérteties hajú Nigel meg fogja érteni. Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt a nagyanyám és Mrs. Greeley miről beszélgetett. Folyamatosan fiatal menyasszonynak hívták Sadiet. Most elnézve őt, látom, hogy igaz. Még nincs közel az ötvenhez, de nekem mindig is idősebbnek tűnt, Azt hiszem, abból eredt, hogy hozzáment Haroldhoz, aki aztán egy másik nő ágyában halt meg.

Nigel az ajtókereten kopog. – Minden tiszta?

Feltartom a Tupperware-t. A lelkek örvénylenek. Gyakran, amikor csapdába estek, a szellemek groteszk vagy obszcén képeket testesítenek meg.

– Szeretnétek maradni vacsorára? – Sadie mindkettőnknek címzi, de gyanítom, szeretné, ha egyedül csak Nigel maradna.

– Jobb, ha én visszamegyek. – Megsimítom a tartályt. – És csinálok valamit ezzel itt.

Nigel kinyitja a száját. Szerintem, ellenkezne, ezért néhány szóval megelőzöm.

–   Nigel, maradnod kellene.

–   De…

–  Maradj, hacsak nem akarsz belerohanni a Malcom és Jack közti mérkőzésbe.

–    Nem kellene egyedül lenned.

A tartály tetejére koppintok. – Ki mondja, hogy visszamegyek az irodába?

A vigyora megtelik hálával és megkönnyebbüléssel. Sadie már cseveg, miközben a bejárati ajtónál vagyok. Szóval kisurranok a házból, egyedül hagyva őket a vacsorájukkal. A szellemevő és a nő, aki retteg a szellemektől. Bevillan előttem, hogy ez a párosítás nem is annyira furcsa, mint elsőre tűnik.

Lexy 

---

[1] Angolul így hangzik: bad blood. Szó szerint véve rossz vér, de itt egy kifejezést takar.

[2] Saint Paul a vele szomszédos Minneapolisszal, az állam legnépesebb városával alkotja az „ikervárosok”-nak (Twin Cities) is nevezett Minneapolis – Saint Paul városrégiót.