Az eltűnt szellem
(6. részlet a negyedik epizódból)
Egy háztömbnyire vagyok, amikor egy cseresznyepiros
kabrió húz el mellettem. Korábban felfigyeltem-e a menő kocsijára? Őszintén,
nehéz nem észrevenni Malcolm kocsiját. De nem vagyok benne biztos, hogy megfelelő
tekintélyt tulajdonítottam neki.
– Hé,
– mondja, leállítva a motort. Az utca csendes, leszámítva a karattyoló és
fénylő puffanásait a két komisz léleknek. – Ellógod a napot? – teszi hozzá.
Megvizsgálom a Tupperwaret. – Ezt inkább te
mondhatnád.
– Bocsánat,
– mondja, – a korábbiért. Én… bunkó voltam a barátoddal.
– Úgy
érted Jackkel?
Malcolm savanyú-alma arckifejezést vág. Igen.
Pontosan ez az, akire gondolt.
– Együtt
jártunk iskolába, – mondom. – Az óvoda óta ismerem. De nem vagyok benne biztos,
hogy a barátomnak hívhatom-e.
– Ő
azt hiszi, barátok vagytok.
– Jack
sok olyan dolgot gondol, ami nem mindig igaz.
Malcolm a Tupperware felé bólint a kezemben. – Ki
akarod őket engedni?
– Igen,
másképp tönkre tennék a románcot.
A pillantása rólam Sadie házára vándorol. A szemei fátyolosak. A száját
eltátja.
– Ne.
Most csak viccelsz velem, ugye? Nigel és Sadie?
Bólintok, majd megvonom a vállam. – Nigel és Sadie.
– Ez
olyan… nem május-december, de nem is tudom. Inkább július-október féle dolog.
Ezt a pillanatot választom, hogy bevessem magam a
kabriója elsőülésére.Túl hideg van leengedni a tetőt, de Malcolm minden
alkalmat megragad, hogy így vezessen.
– Idősebb
nő, fiatalabb férfi? – mondom. – Ez már a huszonegyedik század.
– Milyen
messzire szeretnéd, hogy elvezessek? – kérdezi. – Véglegesen el kellene
engednünk ezt a kettőt?
A javaslatra a lelkek a tartály fenekére siklanak,
mintha a bánat nyomasztóan hatna rájuk. Tanulmányozom őket, tekintettel az
állhatatos kísértetjárásukra. Annyira játékosak, mint a gyerekek vagy a
kölyökkutyák. Ó. Gyerekek. A
kísértetek az érzelmeket keresik, vagy a sajátjukat vagy egy élő személyét
táplálják. Ebben az esetben, szerintem, ez a kettő egy érzelmi lyukat tölt ki.
Megrázom a fejem. – Nem, vigyük őket a megszokott
helyre. Vacsora előtt nem kerülnek vissza, de nem tűnnek el hosszú időre.
Malcolm épp csak sebességbe teszi a kocsit, amikor
beborítom a kezét a sajátommal. A bőre annyira meleg az őszi levegőben. Egy
pillanatig így ülünk. Már korábban is fogtam a kezét. Megfogta a kezem, amikor
éppen hívás miatt mentünk ki.
Ám ez alkalommal valami más.
– Meg
akarom találni Mr. Carlotta Bíbor Szívét, – mondom. – Ha elég korán elindulunk
holnap reggel, szerinted az elsők között odaérhetünk a Katonai Relikviák
Bemutatójára?
– Katy,
nem gondolhatod komolyan, hogy elhagyod a várost.
– Nem
érdekel. Emellett, ha megtalálom a Bíbor Szívet, az nem fog engem tisztázni?
–Talán.
Talán
nem. Emellett még
azt sem tudod, hogy ott lesz-e. Azok a kiállítótermek az állami vásártéren
hatalmasok. Még ha ott is van, nem garantált, hogy meg is találod. Elhagyhatod
a várost, aztán bajba kerülj a semmiért.
– Te
hol adnál el egy lopott Bíbor Szívet? – vágok vissza. – Hol árulnál egyet, ami
meg van szállva?
Malcolm teljesen megfordul az ülésen, hogy szemben
legyen velem. – Mr. Carlotta szelleme?
– Az
éremhez kötötte magát. Bárkinél is legyen, meg akar tőle szabadulni, méghozzá
gyorsan. Szerintem a bemutató a legjobb lehetőség. Nem érdekes, milyen hatalmas
a csarnok. Ismerem azt a szellemet. Meg fogom találni.
Malcolm az ujjaival a kormánykereken dobol. Kibámul
a szélvédőn át, majd visszafordul hozzám.
– Milyen
gyorsan tudsz összepakolni egy táskát?
– Micsoda?
Válasz helyett, Malcolm megfordul a kocsival és
visszamegy, amíg el nem éri a házam.
– Milyen
gyorsan tudsz bepakolni egy táskát? – kérdezi megint.
– Öt-tíz perc? Miért?
– Menjünk
most! Körbe vezetlek a városban és a kampuszon. Le tudunk parkolnia a régi
diákszövetségi házamnál és felszállunk a Zöld Vonalra.
– Zöld
Vonal?
– A
villamos. Mi… elmehetnénk vacsorázni?
Elmenni. Vacsorázni. Malcolm most randira hív? Igent
kellene mondanom? Valóban randiznék az üzlettársammal? De egy vacsora már igazi
randi?
–Van
itt egy perzsa hely. Ezen a helyen szerzem be a fűszereket a teámhoz.
Szeretnélek elvinni oda. – A szavak ömlenek belőle, mintha meglenne győződve
róla, hogy minél többet használ, annál jobbak az esélyek, hogy igent mondok.
Az esélyei már így is egész jók. – Elegáns? Mert
amit tényleg felvehetek, az a görkoris szoknyám.
A szemei olyan módon csillannak fel, amit nem tudok
megfejteni. Bólint.
– Pakolj
be szoknyát!
Szóval, nem kellene elmennem a városból. Nem kellene
randira mennem – vagy együtt éjszakáznom – az üzlettársammal.
Malcolmnak adom a Tupperware tároló edényt.
– Öt
perc, – mondom. – Maximum tíz. – Kiszökkenek a kocsiból
Hét perc alatt érek vissza.
***
Próbálok nem bámészkodni. De amikor Malcolm áthajt
Minneapolis belvárosán, a kabrió teteje felnyítva az őszi levegőben, olyan
magasra emelem a nyaka, amennyire engedi, és a kék, csillogó épületekre bámulok
mindkét oldalunkon.
Az autót a régi diákszövetségi házánál parkolja le,
és a kampuszon csavargunk, amíg elérjük a Mississippi folyót. Nyüzsögnek a
diákok itt-ott, néhányan hátizsákkal, mások pedig focilabdával a karjuk alatt.
Beszívom a levegőt, mintha egyedül így teljesen be tudnám lélegezni ezt a
helyet. Amikor kiengedem a levegőt, sóhajként árad ki, egy szomorú sóhajként.
– Nem
jártál egyetemre? – kérdezi Malcolm, az ujjai a csuklóm dörzsölik.
–Nem.
Én… nem volt rá pénzünk, ösztöndíjam pedig nem volt. Egyébként akkoriban a
legtöbbször üldöztem és elfogtam. – Elfordulok a Mississippi és az evezőscsónak
látványától, ami felfelé halad a folyón. – Őt sem hagyhattam el.
Őt. A nagyanyám. Kíváncsi vagyok, hová tűnt. Napok
óta nem érzékelem, és a Mr. Carlottától másodkézből szerzett beszámoló nem volt
megnyugtató. Minden alkalommal, amikor érzem a jelenlétét, egy részem meg van
róla győződve, hogy az lesz az utolsó.
– Még
mindig mehetsz, – mondja Malcolm.
Szkeptikusan bólintok. Szeretem a munkám. Szeretem
elfogni a szellemeket. De ahogy magamba szívom az arany leveleket, a zöld
füvet, a kampuszt az épületeivel, és azt a tagadhatatlan bizsergést a
levegőben, sóvárgás kap belém. Sokkal több minden van ezen a világon, mint
Springside, – én pedig keményen dolgoztam, hogy megpróbáljam bebeszélni
magamnak, hogy nincs.
Az elmélkedésem Malcolmhoz kanyarodik. Neki mindez
megvolt-a kampusz, a csillogó belváros. Hiányzik neki?
– Éhes
vagy? – mondja.
– Talán.
– Gyerünk.
Imádni fogod az éttermet. Sőt, a diákszövetségi házat is imádni fogod.
– Kizárt,
hogy szeretni fogom a diákszövetségi házad.
Elismerem, hogy még sohasem voltam szövetségi
házban, de már a szellemvadászattal megkaptam a részem a fiúk öltözőjéből a
középiskolában. Nem tudom elképzelni, hogy ez sok másban különbözne.
– Akarsz
fogadni? – Malcolm rám vigyorog. A csuklómról az ujját lecsúsztatva befűzi a
tenyerem és az ujjaim találkozásánál.
Visszafelé indulva egy pillantást vetek a kollégiumi
szobákra. Találok egyet, ami tetszik, és úgy teszek, mintha az enyém lenne.
Elképzelem, hogy Malcolm és én itt tanulunk és egy tanulós randin vagyunk. A
tíz perces séta alatt nem gondolok a szellemekre, vagy a Bíbor Szívre, vagy a
nagyanyámra. Az alatt a tíz perc alatt, egyszerűen csak álmodoztam.
***
Abban a pillanatban tudom, hogy Malcolmnak igaza
van, amikor belépünk az angliai Tudor korabeli házba, ami a testvériségi háza. A
roham azonnali és jeges az arcomon. Valami meghúzza a hajam.
– Meg
van szállva! – mondom.
– Igen,
– Malcom körbe néz, mintha a levegőt ízlelné. – Lett néhány új is, mióta utoljára
voltam itt.
– Mindig
ilyen lármásak?
– Csak,
amikor csinos lány van körülöttük.
Mivel senki más nincs a környéken, az arcom lángol,
több hőt termel a szellemeknek elnyelni. De ettől felébred a kíváncsiságom,
merre vannak az emberek.
– Mindig
ennyire csendes? – kérdezem. Elvégre ez egy testvériségi ház. Elismerem, az
egyedüli tapasztalatom velük az, amit a filmekben láttam. Még. Többet vártam a
szellemeknél.
– Mindenki
vagy órán van, vagy a kellékeket szerzi be éjszakára.
– Éjszakára?
– Péntek
van.
–Vagyis?
Malcolm sanda pillantást vet az egyik szellemre. –
Tudom. Nem fogja fel. Valaki kint egy hordót szerez be, amíg mi beszélünk.
– Egy
bulira?
– Igen.
– Milyen
féle?
– Pénteki.
Ez egy pénteki buli.
Mintha átérne a lényeg, két szellem kering a fejem
körül. Kacagok és a kezemmel előre nyúlok, mintha elkapnám őket.
– Szinte
szelídek, – mondom. – Majdnem olyanok, mint a háziállatok.
Kitárja a kezét, mintha ő is szeretne megfogni vagy
dédelgetni egyet.
– Régen
elfogtam az utálatosakat, – mondja, – és a szamováromban tartottam őket.
– Mostanáig,
amikor már el tudod fogni és szabadon is ereszted őket.
– Mostanáig,
amikor már tudom, – visszhangozza, a hangja furcsán nosztalgikus.
Megint kíváncsi vagyok, vajon hiányoznak-e neki az
egyetemi napjai, az itteni élete. Szerintem biztosan. Benne volt a válla
feszességében. Nem a kudarctól esnek le, vagy ilyesmi, de határozottan úgy,
mintha most, hogy már pályát választott, nem változtathatná meg az útirányát.
De amikor megfordul, rám vigyorog. – Gyerünk! Bízz
bennem, nem akarsz itt lenne, amikor csapra verik a hordót.
– A
szellemek isznak sört? Be tudnak rúgni?
Mindig úgy gondoltam, hogy imádják a kávét mind a
melegségéért, mind az aromájáért. De a sör?
El lehet vele fogni a szellemeket?
– Szeretik
a habot, – mondja. – És igen, részegek is lehetnek.
A leghangosabb szellem, ami megrángatta a
hajtincsemet, őrült kísérteties várakozásban ostromol.
– Plusz,
– mondja Malcolm. – Mindkettőnk táskája nála van és felfelé sürget a lépcsőn. –
Nem akarlak bemutatni egyik diákszövetségi haveromnak se.
Megmászom az első lépcsőt. – Nem barátságosak?
– Minden
renden van velük.
– Akkor…
– Nem
akarok versenyezni. – Ezzel felvágtázik
a lépcsőn.
Amikor egyedül bezárkózom a fürdőszobába (igen, ez
tényleg olyan, mint a fiúk öltözője), megpróbálom megoldani, hogy értette ezt.
Megpróbálom megoldani hogy érzek ezzel kapcsolatban, – és iránta. Mielőtt
megtehetném, egy tompa puffanás az ajtón eltérít ezektől a gondolatoktól.
– Ha
leskelődsz, – mondom a jelenésnek a másik oldalon, – visszatérek egy Tupperware
tárolóedénnyel, amint rajta lesz a neved. Ne gondold, hogy nem tudlak elkapni.
Az ajtó másodjára is zörög, de semmi több.
Mielőtt kiléphetnék a folyosóra, rezeg a telefonom.
A kijelzőn a Springsige Hosszútávú Gondozás jelenik meg. A bensőm megdermed, és
annyira fázok, hogy szerintem, lennie kell itt velem egy szellemnek.
– Halló?
– A hangom lehalkítom. Körbe nézek, mintha valaki hallgatózna.
– Katy-lány?
Hol vagy? – Mr. Carlotta hangja egyaránt halk és tompított, mintha takaró alól
beszélne vagy bent a mosdóban.
– Előkerítem
a Bíbor Szívét, – mondom. – És a szellemét. – Remélem, hogy mindkét nyilatkozat
igaz lesz.
– Jack
épp itt volt. Téged keres. Ramsey rendőrfőnök is téged keres. Azt akarja, hogy
jelentkezz be.
– Ezt
nehéz lesz megtenni.
– Azonnal
gyere haza. Nincs szükségem a Bíbor Szívemre. Még a szellememre sincs
szükségem. Nem szeretném, hogy bajba kerülj. Jack azt mondja, ez börtönt is
jelenthet.
–Már
majdnem kész vagyok, – mondom. – Amellett, Ramsey rendőrfőnök elengedett. Azt
mondta nem kellene elmennem a várósból, nem azt hogy, nem mehetek. Nem vagyok
őrizetben. Ha megint odamennek, mondja el nekik, hogy egy nagy szabadon
engedést hajtok végre kint a nemzeti parkban.
– Figyelmeztetnem
kell téged! Jacknek megvan a telefonszámod.
– És
pontosan hogy is szerezte meg?
– Nem
tőlem, Katy-lány. Azt színleltem, hogy nem emlékszem rá.
Persze, hogy megtette.
– Mindig
működik! – teszi hozzá Mr. Carlotta. – Megkérdezte az igazgatót, és a nő megadta
neki.
– Rendben
van, – mondom. – A nemzeti parkban vagyok, emlékszik? Valószínűleg a telefonom
is kikapcsolom.
– Á,
ez az kislányom. Légy óvatos és minél hamarabb gyere haza, szellemmel vagy
anélkül. Egy öregember és egy öreg szellem nem ér ennyit.
Mielőtt megcáfolhatnám, leteszi. Hirtelen egy másik
szám villan fel a képernyőn, amit nem ismerek fel. A tippem? Jack telefonál. A
válaszom?
Megszakítom a hívást, majd pedig kikapcsolom a
telefonomat.
***
Az egész úton a villamoson a jegyem szorongatom. Ami
idióta dolog. Nem fog elveszleni a táskámban. De olyan, mint egy talizmán, és
ismét tátott szájjal bámészkodó turistának érzem magam.
– Csak
érezd magad jól, – mondja Malcolm, mintha a gondolataimban olvasna.
Egymás mellett ülünk. Minden levegőáramlással, ami
az ajtó ki és becsukódásától keletkezik, elkapom az illatát – szerecsendió és
Ivory szappan. A haja fénylik. Nem tudom eldönteni, hogy valamilyen készítményt
alkalmaz vagy ez a természetes fénye. Hol volt, hol nem volt, réges-régen talán
előre nyúltam volna, hogy az ujjaimmal teszteljem le a hajtincsét. Azelőtt így
volt? Mi előtt? Nem tudom. Minden amit tudok, hogy nem tudom magam rávenni,
hogy ilyen módon incselkedjek vele.
Csak néhány megálló és néhány háztömbnyire van a
Perzsia Íze[1].
Bent, az egész hely úgy illatozik, mint a tea, amit Malcolm készít, – meleg és
gazdag, az illatnak saját élete van, majdhogynem kísérteties jelenléte.
Szétnézek, beszívom, megízlelem a levegőt.
A helyiség ketté van osztva. Az egyik oldala tele
van egzotikus gyümölcsökkel, fűszerekkel, és rizshegyek feszítik a
vászonzsákjaikat. A másik oldal egy hangulatos étterem mélyvörös szőnyegekkel,
amik a padlót és a falat borítják, az apró asztalokat gyertyák világítják meg.
– Malcolm!
– Egy férfi bukkan elő a csemegepult mögül, és megöleli Malcolmot. – Túl rég
volt már!
– Elköltöztem
a városból, – mondja Malcolm.
– Akkor
utánpótlásra van szükséged. – A férfi tekintete felém cikázik. Az őszes
szemöldök felível.
– Hamid.
– Malcolm keze a derekam hajlatánál lebeg. – Ő az üzlettársam, Katy Lindstrom.
Katy, ez pedig Hamid Kassem.
Hamid megrázza a kezem, kissé előre dől, mintha meghajolna.
– És
a készletet is fel kell töltenem, – teszi hozzá Malcolm. – Holnap átvehetem? Ma
este… – Felém, majd a jobbunkon lévő aprócska asztalok felé bólint. – Éhesek
vagyunk.
– Természetesen!
– Megmarkolja Malcolm vállát, a gesztus egyszerre bizalmas és gyengéd. – Mariam
leültet titeket.
Még sohasem ettem ilyen helyen. Springside-ban van
egy palacsintázó és a Jáde Sárkány, és persze, minden gyorskaja, amit csak
akarsz. Van még egy country klub, de ott még nem voltam. Itt, olyan mintha,
beléptem volna az Arab Éjszakába.
Szerencsére, nem kell Scheherazadévá válnom, mert az
étkezés alatt jó tíz percig szótlan vagyok. Tetszik? – kérdezte meg végül
Malcolm.
– Imádom,
– mondom. – Szavakba sem tudom önteni, mennyire.
– Örülök.
Felajánl egy kicsit a kebabjából, de megrázom a
fejem. Nem tudom megemészteni, hogy elfelejtettem, hogy (többnyire)
vegetáriánus vagyok. Ráadásul a sült padlizsánom hihetetlen. A kecses
poharakban felszolgált tea, messze elegánsabb, mint a bor vagy a pezsgő.
– Osztozzunk
meg a fagyin, – mondja, ahogy a pincérnő elviszi a tányérjainkat.
– Csodálatos.
A pincérnő az ezüst tálkában lévő rózsavíz-pisztácia
fagylalttal és két kanállal tér vissza.
– Kóstold
meg, – sürget Malcolm.
Ezért hát megteszem. Az első falattal majdnem
eltüntetem a fagyim. – Puha.
Felnevet.
– Olyasmi,
mint az ehető testápoló , – mondom, – csakhogy a krém édes és jó ízű.
–Az
a rózsavíz. Arra használják, hogy egy csomó szépségápolási terméket készítsenek,
szóval igazad van. Olyan mint az elfogyasztható testápoló.
Tisztára kaparjuk a tálat.
Kint, az utca sárga fényben izzik. A szám még mindig
hideg a fagyitól, érzem az október harapását a levegőben. Remegés fut át
rajtam. Malcolm közelebb lép, egyik karját a derekam köré emeli. A testmeleg az
enyémbe árad. Egy pillanatig csak állunk ott, bár nincs túl sok látnivaló. A
Zöld Vonal megálló. Autók húznak el mellettünk. Néhány csillag elég erős, hogy
áttörjön a város fényein.
– Szereted
a zenét? – szólal meg.
– Biztos.
Mindenki szereti a zenét.
– Nem
mindenki. De van itt egy nagyszerű kis klub. Nem tudom ki játszik most, és néha
táncolni is lehet, de szerintem kedvelnéd.
– Úgy
mint, a diákszövetségi házad is?
– Esetleg.
– Akkor
hogy mondhatnék nemet?
Ami ekkor történik, nehéz elmondani. Malcolm az
egyik oldalra fordul. Én a másikra. Szemtől szembe kerültünk egymással, a kezem
a mellkasára fektetem. Én hátra döntöm a fejem. Ő pedig lehajol. És akkor az
üzlettársam, Malcolm Armand, megcsókol.
Lágy és bensőséges, mert az ajka a rózsavíztől
ízletes. Megragadom a kabátját, és azon merengek, hogy rossz ötlet e, ám közben
tudom, hogy az. Azt is tudom, hogy nem fogom félbehagyni a csókot. Még nem. Még
többre vágyom a meleg, szappanos illatából. Meg akarom ízlelni a szerecsendiót,
ami oly nehezen megfogható. Nem akarom, hogy véget érjen, mert félek, mi történhet,
ha véget ér.
Persze vége szakad. Minden csók véget ér egyszer. De
a férfi rám mosolyog, a szeme fénylik a sötétben.
– Valaki
elmagyarázta neked, hogy kell csókolni? – szólal meg.
– Mostanában
nem.
– Azt
hittem, azt mondtad, hogy még sosem randiztál.
– Ami
nem feltétlenül jelenti azt, hogy korábban sosem csókolóztam.
Ezzel, kitörök és nekiiramodok a villamos felé. Már
félúton járok, amikor a derekamnál fogva elkap és megperdít. Az út további
részét kéz a kézben tesszük meg.
Imádom
VálaszTörlés