Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghosts 1)

Az eltűnt szellem

(7. részlet a negyedik epizódból)

***

Ha az étterem belseje fűszerektől terhes volt, akkor a klub levegője a sörtől volt megterhelt. Csak a levegővételtől be tudnék rúgni. A fejem körül keringő lelkek máris azok. Az arcom mellett ügyetlenkednek, mintha egy kísérteties csókot próbálnának adni. Csak egy röpke pillanatra, de arra gondoltam, hogy a kávéról a sörre kellene váltanunk. Talán könnyebben el lehetne őket fogni.

A basszus a fülemben dübörög, a Mary Jane cipőm talpa alatt vibrál.

Malcolm keze meghitten simul a derekamra, és a bár felé araszolunk.

– Valamit innál? – A szája a fülemnek súrlódik, az egyetlen mód, hogy halljam őt, a színpad hajthatatlan dübörgésétől.

–  Csak vizet.

Elindul, hogy nekem vizet szerezzen, magának pedig sört.  Túl hangzavar van a beszélgetéshez, a zene túl ugrándozós a táncoláshoz, habár néhány pár megpróbálkozik vele. Egymás mellett állunk a bár mellett, Malcolm karjai közt vagyok, és olyan érzés, mintha mindig is itt lenne a helyem. A gondolattól vágtázik a szívem, a színpad lüktetésének ellenpontjaként.

Félúton vagyok a vízért, amikor érzem, hogy valami megállít, az akadozó pulzusom, a korábbi csókunkon, és az ujjain kívül, amik az ingujjam anyagával játszanak. Más a levegő, nem könnyebb, de nem is olyan sör-áztatta, mint korábban. Megérintem az arcom, aztán az árulkodó csillogást keresem, amit a szellemek hagynak maguk után, ahogy áttáncolnak néhány ember italán.

Semmi. És tény, hogy nem is érzékelem őket.

–  A lelkek, – mondom, de nem úgy, hogy Malcolm meghalljon engem.

Valami a perifériás látómezőmbe úszik, valami, ami a lepedőt és a menyasszonyi fátylat juttatja eszembe, valami, ami olyan szorosam markolja meg a torkom, hogy nem tudok lélegezni.

Ne. Itt ne. Az a… valami nem lehet itt. De lépésenként, a klubból eltűnik a hang, az illat, s maga az élet. Nem csoda, hogy a szellemek elmenekültek. Ha lenne némi józan eszem, én is azt tenném. Hangos csikorgás árad a hangszórókból. Az emberek felkiáltanak, a fülükre szorítják a kezeiket. Sokan megbotlanak a székekben az klubból kifelé tartva. A fények villódznak.

Malcolmmal egyetlen pillantást váltunk. Összekulcsoljuk a kezünk. Megfordulunk, hogy elmenjünk, de a bejárati ajtó zárva van. A klub elsötétül egyetlen reflektorfényt leszámítva, ami a tánctér közepét világítja meg. Mély, fémes nevetés tölti meg a teret.

– Á, szellemvadász, bájos vagy ma este. Szabad egy táncra?

A hang csattog és pattog, de erősebb, mint ahogy emlékszem. Az utolsó alkalommal, amikor találkoztam ezzel a… dologgal, bármi is ez, kint voltam. Talán a zárt tér jobban felerősíti a hangot, mint korábban. Talán ez csak az én vágyálmom. Teszek egy lépést a táncparkett felé, de Malcolm a kezem megragadva tart egy helyben.

–  Nem árthat nekem. – Megrántom a kezem. – Nem elég erős.

– Ezt gondolod, szellemvadász?

– Ez az, amit tudok. Csak trükközöl, éppúgy, mint a többi szellem, de nem vagy különb.  

A hangszórók statikus robbanás és füst kíséretében felrobbannak. Fent a fények szikráznak és eldurrannak. Mögöttünk, üveg üveg után robban fel, éles üvegdarabokat és alkoholgőzt permetezve a bárpult felületére. Lehajolunk, de a folyadék eláztatja a blézerem. A nyakam hátulján tűszúrást érzek. Végig húzom a szabad kezem a bőrön. Vörössé válik.

– Bűvész trükkök. – Kétségtelen, de ezt mondom, miközben kapkodom a levegőt és letörlöm a vért az ujjamról. És mégis, a random és jelentéktelen pusztítás a dühös szellemek jellemzője.

Malcolm szorosabban markolja a másik kezem. – Nem kellett volna ezt mondani, – motyogja.

De az entitás csendben van. Csipetnyi remény kap lángra, hogy lekopott. De a levegő túl állott, túl élettelen. Aztán ismét lebeg. Ez alkalommal, megesküszöm, hogy igaz menyasszonyi fátylat látok.

– Miért nem lépsz be a fénybe, Katy kedves, – mondja az entitás, a hangja fémesen édes. – Annyira bájosnak látszik ma este? Egyetértesz, nekromanta?

 Nekromanta? Mellettem, Malcolm szoborszerű. A félhomály ellenére is meg tudom mondani, hogy a bőre hamuszürkévé vált.

– Ne csináld! – Csattan Malcolm hangja. Félelmet és kétséget halok benne, és valamit, ami a kettő mögött, valami kétségbeesést.

–  Mit? – A dolog vidáman válaszol. – Azt akarod mondani, hogy még nem árultad el neki, mi vagy valójában? És én meg már arra gondoltam, hogy a dolgok mennyire barátságossá váltak köztetek. Az én hibám.

– Nekromanta? – Próbálom ki a szót. – Mi… Nem értem.

– Majd elmagyarázom, – mondja Malcolm, – de nem itt.

Nem tudom, akarok e minderre magyarázatot, de egy dologban igaza van: ez a hely rossz választás. Kihúzom a kezem Malcolm markából. Azt hiszem, ledöbbent. Az általában meleg bőre most jéghideg. Az ujjaim a torkomhoz, majd a homlokomhoz nyomom. Esetleg én vagyok abnormálisan meleg.

Vagy a klub. Nehéz megkülönböztetni hol végződik a levegő, és hol kezdődik a bőröm.

– Nem, kedvesem, nem itt van forróság, az egyedül te vagy.

Ellenszenves ez az entitás. A táncparkettre lépek. A Mary Jane cipős talpa puha, így nem csapok zajt a reflektorfény felé haladva. Belelépek. Természetesen, pont ezt akarta tőlem az entitás. Ezzel a dologgal nincs semmi sem körülöttem, sem a távolban, sem alattam. Muszáj egyenesen átszáguldanom, meg kell csinálni, amit akar tőlem –mostantól- és keresni kell egy kiutat a másik oldalra.

Sötét, tintás tömeg száll le a klub plafonjáról. Milyen könnyen elrejtette magát a szabad csövekben és a szellőzőnyílásban. Most terjedelmesebb, nagyobb mint, amikor kint találkoztunk vele a mauzóleumnál, de akkor a nagyanyám legyőzte.

Az entitás szétterjed és összehúzódik, összehúzódik és szétterjed, mindegyik alkalommal egy körvonal pislákol, mielőtt összeomlik. Belém vágódik a gondolat, hogy ez a dolog emberi formát próbál felvenni.

– Félek, hogy ma este nem fogunk tudni táncolni, kedvesem, – mondja a dolog. – Jelenleg nem vagyok formában. – Kotkodácsolva felvihog, a nevetés átdübörög az egész termen. – De ezt megtehetem.

Mielőtt akár a mozgásra gondolhatnék, egy tintás inda előre lendül és megérinti az arcom. Felsikítok, hátraugrok, Malcolm pedig előre szalad, nem hozzám, hanem a dolog felé igyekezve.

A keze érte nyúl, de a lomha megjelenése ellenére, az entitás a fények felé szökken.

– Ó, nem, ne tedd, nekromanta! Engem nem lehet olyan könnyen elfogni. Emellett, már kijelöltem a választásom. Magad is láthatod.

Malcolm lassan fordul meg, majdhogynem vonakodva. – Ne, ne. Nem teheted ezt vele. Fogalma sincs…

– Amitől még viccesebb nekem. Köszönöm, nekromanta. Brilliánsan játszottad a részed az egészben. És, Katy?

Felemelem a nyakam. Egy nyílás tűnik fel, sötétebb mint a többi, még baljóslatúbb. Valami újra lebeg. Lepedő. Menyasszonyi fátyol. Fémes íz van a nyelvemen.

– Hamarosan látjuk egymást.

Az entitás utolsó szavával a hangszórók életre kelnek, zene harsog.  

Színes fények villognak. Fejünk felett a diszkógömb milliónyi hamis csillagot szór szét. A klubajtó nyitva van, emberek özönlik el a színpadot, lábak és basszus dübörög a padlón. A törött üveg ropogását az állkapcsomban érzem. Most, hogy az alkoholgőz megtölti a levegőt, már a több száz ember szagával keveredett.

Nem keresem meg Malcolmot. Nem tudom, mit mondanék neki. Azt se tudom mit tartsak felőle. Vagy erről. Vagy bármiről is. Átnyomakszom az emberek közt kényszerítve őket a táncparkettre, megragadva könyököket és vállakat, hogy kiverekedjem magam erről a helyről. Ha elhagyhatnám a helyiséget, meg tudnám oldani a dolgokat. Ha elhagyhatnám a helyiséget, akkor mindennek lesz értelme.

Amikor a kinti hideg levegő megüti az arcom, nem vagyok közelebb hozzá, hogy bármit is megértsek, de azt igen: El kell mennem.

Szaladok. Lépések hallatszanak mögöttem Azt hiszem hallom a nevem. De nem nézek hátra. Nem lassítok a sebességemen. Bent van egy szerelvény a villamos megállón. Nem érdekel, milyen vonal vagy merre megy. Épp átcsúszok az ajtókon, mielőtt bezáródna.

Jegy nélkül, a partnerem nélkül, terv nélkül vagyok. Az egyik kezem az ajtó üvegére tapasztom és még idejében nézek ki, hogy lássam, Malcolm megtorpan, kezével pedig a térdeire támaszkodik. Száján a nevemmel néz fel.

És aztán eltűnik.

***

Végül az egyik üléshez támolygok. Beletúrok a táskámba és előhúzom a jegyem. Megmarkolom a talizmánomat, bár kétlem, hogy sokat használna. Lejár az utazási időm. Leellenőrzöm a széksorokat, reménykedve, hogy ezen a vonaton ne legyen kalauz. Néhány ember elfoglalja az előttem lévő üléseket. Egy csoport főiskolás korú gyerek trécsel a hátam mögött, jóval a szerelvény hátulján.

Nem vagyok túlságosan kipihent. A Zöld Vonalon vagyok, ami St. Paul felé tart. St. Paul. Ahol az Állami Vásártér van.

Nem fogadott hívások és üzenetek tömkelege rohamoz meg abban a pillanatban, ahogy bekapcsolom a készüléket. Feltételezem, hogy az a szám Jacké. Malcolm telefonszáma is ott van egy sorozat szöveges üzenettel együtt, mindegyik elkeseredett, és gyorsabban bukkannak fel, mint hogy el tudnám olvasni őket.

Katy, kérlek…

Meg tudom magyarázni…

Ez nem az amire gondolsz…

Az utolsó hazugság. Fogalmam sincs, mit gondoljak, sem az éjszakáról, sem pedig róla. Mindezt figyelmen kívül hagyom és megnyitom a térképet. Az Állami Vásártér a Snelling Avenue-n van, kb. két kilométerre a Snelling Avenue megállótól, ami két állomással előttünk van. Fejemben a tervvel, visszateszem a táskámba a telefonom. Azzal a kis mozdulattal megüt a klub szaga, az aromája sörtől terhes. Bűzlök. Ez talán megmagyarázza, miért nem ül mellettem senki.

Majd elkapom a tükörképem az ablakon. Valami van az arcomon, pont ott, ahol az entitás megérintett. Rányomom az ujjaim hegyét a foltra, amiből hűvösség árad. Dörzsölöm, de a folt megmarad. Nem tudom megmondani, mi ez, de azt elmondhatom:

Más emberek is észreveszik.

A Snelling Avenue állomáson kilépek a villamosról. Felmérem a közlekedést, a gyalogosokat, de Malcolmnak nyomát se látom. Vajon a következő vonattal fog utánam jönni? Vagy visszament felvenni a kocsiját és azzal követ? A célállomásom meglehetősen nyilvánvaló. Lecsekkolom a telefonom. A kezdeti izgalom után az üzenetei abbamaradtak. Az első – irracionális – gondolatom az, hogy remélem, jól van.

Megrázom magam, majd megindulok a vásártérhez.

***

 Már félúton vagyok, amikor is a taxi ötlete egyre jobban érthetővé válik. Persze, most, hogy már félig ott vagyok, a taxi többé már nem opció. A kezem a karom alá rakom, védekezésül a hideg ellen, ez a legjobb, amit tehetek. A térdfölé érő harisnyám lecsúszva emlékezteti a lábam, hogy már nagyon is október van, és én nagyon régóta élek Minnesotában. A Mary Jane-em inkább praktikus, mintsem szexi, de nem is túrázásra készültek.

Egyedül vagyok sötétedés után egy idegen városban.

Igazolhatóan idióta vagyok.

Valaki közeledik felém, egy idősebb férfi, zömök, de én megfeszülök. Az izom is lehetne, nemcsak felesleg. Lehet, hogy nem gyors, de erős még lehet. Valami ragadozószerű csillog a szemében, de ez abban a pillanatban eltűnik, ahogy az arcomon landol a tekintete. A forgalom ellenére a férfi belelép az ereszcsatornába, amikor elmegy mellettem. Autódudák harsannak. Még ekkor is szélesen kitér az utamból.

Megállok és utána bámulok, az ujjaim a folton vannak az arcomon. Szerintem elkelne egy tükör. El kell érnem az Állami Vásártérhez. Nekem… testőrre lenne szükségem?

Két lelkecske forog körülöttem. Mikor kaptam fel őket, nem tudom megmondani.

Egészen az állomástól követnek? A klubtól?

– Helló, ti ketten! – súgom az éjszakába.

Igen, velem terveznek utazni. Tény, hogy ragaszkodnak, egy vállamra kapott bökéssel megint nekivágok a vándorlásomnak. A lelkek ösztökélésére még épp idejében érek oda a vásárra, hogy átcsússzak a kapun zárás előtt.

***

Tartok tőle, hogy ez lehet a legrosszabb csésze kávé, amit valaha készítettek. Ám mivel ez a legmelegebb dolog, amivel összeakadtam az elmúlt tíz órában, hálás vagyok. A lelkek alámerülnek, majd felbukkannak a csészéből fölszálló párában. Megremegnek, mire a gőz megtörik. A hője nem éri el az arcom, de így legalább az aromája sem. Ami megkönnyíti az elfogyasztását.

– Ha valaha Springside-ban lesztek, – mondom a lelkeknek, – főzök nektek Kona keveréket.

A fejem körül örvénylenek, mielőtt kilőnek a tömegbe, ami a kiállítási csarnok ajtajánál gyűlt össze. De az eltűnésükkel szabadon a kávéba kortyolok, felmelegíti a csontjaimat, és felderítem a területet Malcolm után.

És ha észreveszem?

Még egyet kortyolok a kávéból, amivel megégetem a nyelvem.

Annak ellenére, hogy a vidámpark csontvázszerű árnyékában rejtőzködve töltöttem az éjszakát, nem én vagyok az első a Katonai Relikviák Bemutatójának sorában. Az emberek felém pillantanak, mielőtt elkapják a tekintetüket. Nem tudom, hogy azért e, mert úgy nézek ki, mint aki a szabadban töltötte az éjszakát, vagy az arcomon maradt folt miatt. Még nem igazán volt rá esélyem, hogy megvizsgáljam azt vagy az arcom. Amint bejutok az ajtón, az első megállóm a mellékhelyiség lesz.

Amikor végül szembekerülök a tükörképemmel, fogalmam sincs, mit kezdjek vele. Valami kék és irizáló kavarog a bőröm felszíne alatt. A mintája olyan, mint egy hurrikán felülnézetből. A kék felhők mozognak és vastagodnak, mielőtt elvékonyodnának. Lassú a folyamat. Muszáj koncentrálnom, hogy nyomon kövessem. Ha van is a mintában üzenet, nem tudom megfejteni, bár jó néhány percig, a tükörben az orrom emelgetve próbálkoztam.

Amikor valaki belép a mellékhelyiségbe, hátra ugrok, a szívem dübörög. Mivel nem tudom eltüntetni azt a dolgot az arcomról, amit muszáj megtennem, de Mr. Carlotta Bíbor Szívét is meg kell találnom. Elővigyázatosan, könnyedén kinyitom a előcsarnokba vezető ajtót és fényes ébenfekete hajat keresve pásztázom át a tömeget. Malcolm magas. Könnyen észrevehető.

Nem látom, ám egyforma adag megkönnyebbülést és csalódottságot nyelek vissza.

A nő, aki a bemutatóra szóló jegyet ad el nekem, a pillantását az arcomba döfi.

A sor növekszik mögöttem, és amíg a nő kiszámolja a visszajárót egy jegyért, közben a pillantása állandóan az arcomon villódzik. A kérdés betölti a kettőnk közti űrt.

– Tetoválás! – mondom, amikor a csend – és a sor – túl hosszúra nyúlt.

–  Ó… wów. – Értékelte. – Gonosz.

Igen, azt hiszem, az.

Besétálok a kiállítási csarnokba, s egyszerre megüt a hely rettenete. Malcolmnak igaza volt. Majdhogynem lehetetlenség lesz megtalálni Mr. Carlotta Bíbor Szívét, de nem a többszáz eladó tömkelegje miatt. Egyetlen szellemet megtalálni, még egy ilyen hatalmas helyen is, nem kellene túl bonyolultnak lennie, különösen, ha annak annyira jellegzetes egyénisége van.

Nem, hanem a tárgyakhoz kapcsolódó szellemek száma ezen a különös helyen. Régi tárgyak öreg szellemekkel. A levegő attól az árulkodó csillogástól sűrű. Egyesek talán a rossz szellőzésű szobák bezártságát fogják hibáztatni. De én jobban tudom. Azon az alkalmon kívül, amikor Springside szellemei összegyűltek a házamban, még sohasem éreztem ilyen sok lelket egy helyen.

Néhány mogorva, nehézkes. Mások kétségbeesetten száguldoznak a kiállításuk körül. Néhányan a standnál dolgozó személyhez kötődnek. Egyesek elijesztik a potenciális vásárlókat, jelenlétük annyira kellemetlenné teszi a levegőt, ahogy az emberek körül veszik az érmékkel és más emlékekkel töltött kiállítást.

Engem kivéve. Én megragadok néhány névjegyet. Talán ahelyett, hogy várjuk, a kísértett személy jöjjön el hozzánk, nekünk kellene felkeresnünk őt. Nekünk. Megdermedek, a kártyák dörzsölik a tenyerem. Én és Malcolm. Továbbra is van még olyan, hogy mi? Még mindig társak vagyunk? Hátra nézek a vállam felett, de még mindig nyomát se látom.

A folyosókon bolyongok, mindenfajta jelenés halad előre, mintha engem üdvözölnének. Van itt egyetlen egy szellem, akit akarok. Meg ha rá is találok, nem tudom, mi lesz a következő lépés. Elkapom és elengedem. Korábban még sohasem kaptam el és szabadítottam ki.

Ekkor van valami ismerős kavargás az arcom körül. Egy szellem, akit ismerek. Ez a szellem nem annyira öreg – vagyis szellemidőben – és nem melankolikus.

– Hogy…? – kezdek bele, de összeszorítom a szám. Már az a lány vagyok, a furcsa tetkókkal. Nem szükséges hozzáadnom a listához a lány, aki magában beszélget részt is.

A nagyanyám forog és lökdös, forog és lökdös, elvezet Mr. Carlotta medáljához. Egy eladóhoz érünk, aki a második világháborús emléktárgyakra specializálódott, egy nőhöz érünk, aki G. I. Joan-nak hívja magát. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem az igazi neve.

A nő arca felcsillan, amikor megközelítem a standját. Egynél több szellem kísérti őt vagy a tárgyait – nehéz megmondani az ott köröző rengeteg szellemtől. De itt van Mr. Carlotta szelleme, ami elijeszti a vásárlókat. Megsűrűsödik a stand körül a levegő. Minden levegővétel kihívás. Olyan mintha a felső világításnak harcolnia kellene, hogy megvilágítsák a tételeket az asztalon.

– Hogy megy ma az üzlet? – kérdezem.

Joan halványan rám mosolyog. – Te vagy az elsőm. Van valami, amit segíthetek megtalálni?

– A nagyapám gyűjti a második világháborús dolgokat, – mondom, – és nemsokára itt a születésnapja. Van valamid a második világháborúból?

Leparkolok a Peatl Harbor emléktábla előtt, így nyílvánvalóan megteszi. Sok hülye dolog van, amit meg lehet kérdezni, de figyelembe véve, hogy a múlt esti görkorcsolya szoknyámban vagyok és van egy örvénylő tetkó az arcomon, ráébredek, hogy kevéssé látszok műveltnek. Egyébként pedig? A hitelkártyám korlátozott, amihez veszélyesen közel vagyok. Nem viselkedhetek úgy, mint aki akarja azt a tárgyat, amire egyébként kétségbeesetten szükségem van.

Joan számos csábító dolgot elő húz: tábori kulacsok és öngyújtó, egy fegyverövet, egy kalapot.

– Mi van az érmékkel? – kérdezem. – Szereti a medálokat.

Joan tart néhányat az összezárt tenyerében. Egyik sem a Bíbor Szív. Be akarom vallani, hogy látom az összes szellemet. Meg akarom neki mondani, hogy ha eladja nekem a Bíbor Szívet, akkor az üzlete fel fog lendülni. A többi itteni szellem gyenge vagy egykedvű, – esetleg mindkettő.

A nagyanyám pörög, a Bíbor Szív felé lökdös, mintha én nem látnám. Végül, feladom.

–  Mi a helyzet azzal? – Mr. Carlotta Bíbor Szívére mutatok. – Fantasztikusnak tűnik.

– Ez valójában a komoly gyűjtők érdekeltsége. Reménykedtem…

És nincs időm. – Mennyibe kerül?

Elhadar egy árat, az agyam pedig kiürül. Csukva tartom a szám, így sem egy igen, sem egy nem, nem fog rajta kiszökni. Megpróbálom felidézni a számlám. Megengedhetem magamnak? Ha G. I. Joan lehúzza kártyám az olvasóján, vissza fogja utasítani?

Mielőtt válaszolhatnék, azt mondja: – Nos, azt hiszem ötvenet le tudok engedni.

Lehunyom a szemem, rezignáltam előlröl kezdem az egészet. Az agyam ködös az alváshiánytól, Malcolm mellett pedig ellustultam. Sohasem tervezek el semmit sem, amikor a közelemben van.

–  Oké. – Joan felsóhajt, mintha egy nagyszerű engedményre készülne. – Mit szólsz a hetvenöt engedményhez a kért árból? Ettől lejjebb már nem mehetek.

Ennek működnie kell. Végül is megéri a kockázatot. Előhúzom a táskámból a hitelkártyám, majd átnyújtom neki. Összeszorul a torkom, úgy érzem, mintha a tüdőm melaszt termelne. Az utolsó, gondolom, Mr. Carlotta szellemének a hibája. Felém szivárog. Kitölti a levegőt a fejem és a vállam körül. A nagyanyám szelleme mérgesen felé üt. A dolog? Az nem törődik vele.

– Csak írd itt alá, – mondja Joan.

Megriadok a hangjától, bizonytalanul, hogy mit akar tőlem. Toll. Nyugta. Kieresztek egy sóhajt és aláírom a nevem.

– Légy vele óvatos, – mondja, miközben becsomagolja a szerzeményem. – Ez nem csak egy kollekció része, hanem valaki életének a jelentős része. Látod azt? – A kitüntetés kapcsára mutat. – Az egy tölgyfalevélkoszorú. Azt jelenti, hogy a viselője több mint egyszer sebesült meg.

Kissé megingok, de sikerül bólintani. – Nem tudtam.

–  A legtöbb ember nem tudja, kivéve, ha ismerik valamennyire a hadsereget.

Nem így értettem, de nem javítom ki. Megköszönöm G. I. Joan-nak, és csak néhány lépésnyire vagyok a standjától, amikor három vásárló gyűl össze, a bemutatott tárgyai iránt érdeklődve. Mindenesetre a Bíbor Szív súlyosnak tűnik a tenyeremben.

–Maradjatok velem, – mondom a levegőbe magam előtt. – Mindketten. Hazamegyünk.

Kint előkotrom a telefonom a táskámból. Addig pörgetek, amíg meglelem, amelyiknek Jack számának kell lennie.

– Katy vagyok, – szólalok meg, amikor felveszi.

– Jó Isten, hol a pokolban voltál? Próbáltam lerendezni Ramsey rendőrfőnökkel, de tudja, hogy egész éjszaka nem voltál otthon. Azt is tudja, hogy Malcolm sem volt otthon, és azt hiszi…

– Nálam van a nagyapád Bíbor Szíve, – mondom.

Nem ez lehetett az első alkalom, hogy valaki elhallgattatta Jack Carlottát, de a feszültségből, az éles csendből, ami betölti a vonalat, feltételezem, hogy azért nem történik meg túl gyakran.

–  Micsoda? – mondja végül.

–  Nálam van a nagyapád Bíbor Szíve. Az Állami Vásártér kapujában fogok állni, ha fel akarsz venni.

Ezzel kinyomtam. Biztos vagyok benne, hogy Jack leutazik ide.

Hatvan perccel később egy fekete BMW húz át a kapun. Kellőképpen le vagyok nyűgözve, hogy a sebességkorlátozást átlépve ért ide. Meg se szólalok, amikor elhelyezkedek az utasülésen. Csak feltartom az egyik ujjam, mielőtt elindítja a kocsit, leellenőrzöm a csomagom. Mr. Carlotta szellem mogorván elrendezkedett a hátsó ülésen. A nagyanyám megcirógatja az arcom, majd megkocogtatja Jack ferdén álló napszemüvegét.

– Oké, – mondom. Menjünk haza!

***

Lexy