Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghosts 1)

A szellemeket szeretni kell

(1. részlet az ötödik epizódból)

Csupán négy nappal ezelőtt, még rács mögött voltam. Ezért Ramsey rendőrfőnökkel találkozni a Springside-i Rendőrség bejárati lépcsőjénél?

Kissé kínos.

Ramsey rendőrfőnök árnyékot vet a lépcsőfokokra. A helyet tanulmányozza mögöttem, körülöttem, majd pedig kettőnk között. Egyszer köhög is.

–     Nem vagy letartóztatva, – mondja a férfi. – Tisztában vagy vele, ugye?

Felemelem a fejem és bámulok. A tekintete az arcomat célozza meg, és ott marad, vagy pontosabban a bal arcomon, még mielőtt összeszedhetné magát.

Ellenállok a késztetésnek, hogy megérintsem.

–   És a várost is szabadon elhagyhatod.  – Vállat von, mintha az utolsó negyvennyolc óra csak egy egyszerű tévedés lett volna. – Úgy tűnik, egy tolvajbanda működik itt. Elég okosak, hogy a nyomodban járjanak. A Minneapolis-i rendőrség megtalálta a nyomukat. Talán még vissza is szerzünk néhány dolgot.

A közlekedés a Main Street-en egyetlen VW Bogárból áll, égszínkék lehajtható tetős. A Pancake House-ból áradó bacon illat borította be a juharfákat. Át akarok kelni az úton és rendelni szeretnék egy halom irós palancsintát, Ramsey rendőrfőnököt hátrahagyva. Meghalok egy kis frissen facsart narancsléért. Semmi kávé, gondolom. Ők csinálják a legrosszabbat a városban.

Ehelyett néhány foknyi fagyot csempészek a tekintetembe. A nagyanyám is ezt tenné, ha olyan hagyja el valaki száját, ami nem felelt meg az elvárásainak. Az élete során, Ramsey rendőrfőnök több mint egyszer kapott jeges pillantást.

– És igazán méltányolom, hogy megtaláltad Mr. Carlotta Bíbor Szívét. – A hangszíne azt sugallja, ezek lehettek a legnehezebb szavak, amiket valaha kiejtett. – Ez volt az egyetlen dolog, amit a biztosítás nem tudott helyettesíteni.

Nem annyira bocsánatkérés, de közel van hozzá.

–  Így… szabadon elmehetsz. – Nem hesseget el a kezével, de az ujjai megrándulnak, mintha azt szeretné.

Semmit sem szeretnék jobban, mint ennek megfelelni, de okkal vagyok itt a rendőrségen. Mielőtt valamelyikünk bármi mást mondhatna vagy tehetne, egy furgon dübörög végig a Main Street-en. A jármű furcsa, abban az értelemben, hogy korábban még sohasem láttam, – egy Springside méretű városban már szinte mindenki kocsiját láttam, – és abban az értelemben is, hogy… furcsa. Világossárga festés. Fekete felirat. Az antennák úgy lengedeztek a tetején, mint egy elvadult kert.

A furgon elsuhant mellettünk, jóval átlépve a megengedett sebességhatárt. Az oldalán olvasható felirat:

Ghost B Gone

Gregory B. Gone, proprietor

Ramsey rendőrfőnök vigyorog, és a fejét csóválja. A férfi nem hisz a szellemekben, pedig nem ártana. Két lélek van a közelében és sokkal jelentősebb, hogy a kerti fészerében kísértenek. Mindketten követjük a furgont, amíg elkanyarodik a Main Street-en.

– Mit gondolsz, Katy? – mondja. – Úgy tűnik, van egy kis verseny. A szabad vállalkozásokat szeretni kell.

Nem zavartatja magát miközben bemegy, hogy megtartsa nekem az ajtót. Hagyom bezáródni, a pillantásom még mindig azon az útkereszteződésnél van, ahol a furgon eltűnt. Választások. Választások. Ugorjak be a furgonomba és kövessem? Menjek az irodába és szálljak szembe az üzlettársammal, aki hazudott nekem és nem is olyan régen talán megcsókolt? (Oké, megcsókolt, én pedig visszacsókoltam.) Felpillantottam a rendőrség homlokzatára. Itt is munkám van.

Belépek, mivel tiszta dolog, hogy ezt kell tennem.

Penny dolgozik a recepciónál, a haja ágaskodik, mintha az elmúlt órában számtalanszor babrált volna vele.

– Ne újra, – nyögi a nő. – Ma reggel már harmadjára. – Az ujjai a számítógép billentyűzetén a Ctrl-Alt-Del-t táncolják. A székébe zuhan, majd előre lendül, amikor a tekintete megállapodik rajtam.

– Katy? Te nem… Úgy értem… – elharapja a mondat végét, a bámulása még feltűnőbb, mint Ramsey rendőrfőnöké.

A foltot figyeli az arcomon, a szemei megüvegesedtek. A tükörben már tanulmányoztam a bőrömet megjelölő irizáló kékséget, gondolom, ó, de lassan forog. Penny jelenlegi hipnotizált állapota lehet erre a bizonyíték.

– Penny!

Nincs válasz.

– Penny!

Még mindig semmi. Az asztalra csapok. Pislog.

– Miben segíthetek, Katy? Itt hagytál valami, amikor… Mármint múlt kedden?

Igen, amikor lecsuktak. – Nem, megvagyok, de valami mást kell megtudnom.

Penny előre hajol.

– Mit kell tennem, hogy szabadon engedjék Belindát? – Googliztam múlt éjszaka, de még mindig nem tudom biztosan, mit tehetnék Springsideban, vagy egyébként, mit kellene esetleg tennem Ramsey rendőrfőnök miatt. – Fizessem ki az óvadékát? Hogy működik ez?

Penny eltátja a száját. A számítógépe fénylik. Aztán észreveszem a technikai nehézségeinek forrását. A két lélek, akik munka alatt kísértik a helyet, vagy még valószínűbb, hogy játszanak. A lelkek imádnak bosszantani, ijesztgetni, tréfálkozni.

Kettesével vagy hármasával lelsz rájuk, mert a közönséget is imádják.

– Belinda? – Sürgetem. – Még itt van?

Penny összeszorítja a száját és bólint.

– Akkor mit tehetek? Penny, segíts nekem! Irassam ki? Adjak neked pénzt? Beszéljek Ramsey rendőrfőnökkel? – Ez az utolsó dolog, amit inkább megtennék, de bármivel megpróbálkozok.

Kikecmereg az asztalától. – Engedd, had beszéljek a rendőrfőnökkel.

A széke forog, amikor elhalad mellette, majd még hosszú ideig pörög, miután távozik a helyiségből.

– Jó trükk, – mondom a lelkeknek. – Ne csússzon ki a kezetekből, vagy Kona keverékkel és néhány Tupperware tárolóedénnyel térek vissza.

A szék tovább pörög. Tovább várok. Egész idő alatt a munkalaphoz tapasztva tartom a tenyerem. Nem fogok megérinteni az arcom.

Egészen öt percig tart az elhatározásom.

***

Tíz perccel később Penny bevezet Ramsey rendőrfőnök irodájába. Nagy ember, kiszámítható, az íróasztala és a széke is nagy. De a helyiség, amin kénytelenek vagyunk osztozni, apró. A reggeli napfény árad be az ablakon, ami több mint egy lyuk. Porcicák táncolnak a napsütésben, de nincsenek benne szellemek. Ami így van jól. Nem hiszem, hogy össze tudnánk zsúfolódni másvalaki, éteri vagy túlvilági számára.

–  Belinda Barnes szabadon távozhat, – árulja el nekem a rendőrfőnök.

– Ezt ő is tudja? – A csütörtöki itt tartózkodásom során összegyűjtöttekből, ebben nem vagyok annyira biztos.

A férfi felemeli a kezét, majd erre-arra lengeti. Talán igen? Esetleg nem? Majd azt a kezét használva megdörzsöli hátul a nyakát.

–  Őszinte leszek, néhányszor behozom, amikor úgy gondolom, ráférne egy zuhany és némi tisztességes étel, valami száraz hely az alváshoz.

–  Akkor valójában nincs letartóztatva.

–  Ivás és rendbontás. A vádak, ha valaki leellenőrizné. – A rendőrfőnök megcsóválja a fejét. – Szégyen, egy ilyen okos lány elissza az életét.

–  De szabadon elmehet, – mondom. – Ugye? Velem jöhet.

–  Mit csinálna?

–  Van számára munkám és egy hely, ahol maradhat.

– Egy munka. – A rendőrfőnök átállt teljes szkeptikus üzemmódba. Két szó sosem foglalt még magába ennyi kételyt.

Mert mit tud ajánlani egy őrült lány egy alkoholistának? Kiállok az igazság mellett, vagyis egy része mellett, amit Ramsey talán elhisz.

– Magányos vagyok mióta a nagyanyám elhunyt. A házamban sok hálószoba van. Arra gondoltam, Belinda maradhatna az egyikben. – Adom hozzá, remélem, úgy néz ki, mint egy ártatlan kis vállvonás. – Szoba és ellátás, cserébe némi házimunkáért. Gondoskodom az ételről és zuhanyról, és a száraz helyről az alváshoz.

A rendőrfőnök megsimítja az állát, mintha a kérés nagy figyelmet érdemelne.

– És az egyetlen dolog, amit inni lehet a házban, az a kávé.  

Ez kap egy nevetést, bár majdnem azonnal ismét maga az acél.

Egy sóhajjal Ramsey rendőrfőnök talpra áll.

– Várj a recepciónál! Nekiállunk a papírmunkáak és kihozzuk őt neked.

Nem is ismertem fel a sóhajtásomat, amíg el nem haladtam az asztal mellett és az egyik kemény, öntött műanyag székben landoltam.  Penny otthagyja az asztalát, a szellemek pedig elcsüggednek. Rajtam kívül, Belinda a másik személy az állomáson, aki a tudatában van a jelenlétüknek, és én pedig ellopom a közönségüket.

– Örüljetek, hogy nem vezetek el veletek a természetvédelmi területre, – közlöm velük.

–  Ó, nem is tudom. Jól hangzik.

Megriaszt Belinda hangja. Az őrző és nyilvántartó helyiség ajtajában áll, Ramsey rendőrfőnök pedig mogorva tekintettel áll mögötte.

– Én csak beszélek… – kezdem.

– Magadban? – A nő a lelkek felé biccent. – Óvatosan, vagy Ramsey rendőrfőnök téged is rendszeresen fel fog keresni.

– Most pedig, Belinda, megígértem apádnak…

– Ó, ne aggódjon apu miatt. Nincs a közelében, hogy kísértse. Bízzon bennem! Én tudnám! – Azzal kilibben a rendőrségről.

– Szemtelen lány, – motyogja a rendőrfőnök.

Búcsú vagy köszönet nélkül rontok ki az ajtón. Nem számít. A rendőrfőnök nem figyelne rám. Idő sincs rá. Belinda már félúton tart lefelé a háztömbön, mielőtt felzárkózok hozzá. Először nem fogja hozzám igazítani a lépteit. Nem vagyok alacsony, de Belinda hat láb magas, hosszú lábakkal.

– Köszi, Katy, – mondja, a cipősarka a járdán kopog. – De nincs szükségem a könyörületedre.

– Megállnál, vagy legalább lassítanál? Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz. – Közel vagyok a könyörgéshez, de nem hiszem, hogy ez működne Belindánál. Ismét megpróbálkozok az igazsággal. – A segítségedre van szükségem!

Olyan hirtelen áll meg, hogy elmegyek mellette. Megpördülük, attól tatok, hogy ez egy csel. De ott áll, a karját összefonta a mellkasa előtt.

– Az én segítségem, – mondja, a hangszíne majdnem olyan szkeptikus, mint a rendőrfőnöké volt. – Ugyan mihez értek… mi a pokol az az arcodon?

Elszomorodok. Reggel sminkelni próbáltam, de nyilvánvalóan nem működik. – Azt kívánom, bárcsak tudnám. Ez… péntek este történt.

Belinda közelebb lép. – Nem a túl sok tequila és egy tetováló szalonba tett út eredményének látszik.

– Nem az.

Előre dől. Csütörtök óta – amikor egymással osztoztunk a cellán – lezuhanyozott. Valakinek muszáj volt elvinnie a kabátját, amit viselt, egy ruhatisztítóba. A khaki anyag sima vonalakban lógott, a foltok eltűntek, vagy legalábbis megfakultak annyira, hogy esetleg nem vehető észre.

–  Ne érj hozzá, – mondom.

– Nem fogok. Komoly  tartsd-magad-távol üzenetet sugároz.

– Az utolsó ember, aki megtette, megsérült, – teszem hozzá.

– Ki érintett meg téged utoljára, Katy? – A provokatív ütem a hangjában sokkal többet enged sejtetni, mint  a szavai.

A szívem sokkal erősebben dobog, mint gondoltam, hogy kellene.

– Malcolm  volt. – A torkom összeszorul. Próbálok nyelni, de nem megy jól. Malcolm, az üzlettársam, a férfi, akit nem is olyan régen megcsókoltam. Malcolm, aki nekromantának nevezi magát. Malcolm,  aki az irodában vár engem, nagyjából tíz perccel ezelőttre.

–  Kár, hogy senki nem fogadott rá, – mondja Belinda. – Én már megöltem volna.

–  Nem akarok Malcolmról beszélni, – mondom, remélve, hogy más irányba terelem a beszélgetést. Kivéve Malcolm szerepét és a módját, amit nem biztos, hogy értek. – Fel akarlak bérelni, – kotyogom ki, biztos, hogy ez elterelésként fog működni.

–  Mi?

–  Fel akarlak bérelni.

– Mire? Nincs más képességem a fagyikanalazáson túl.

– Minden, amit tudok, az a kávéfőzés.

Belinda megereszt egy nevetést. – Sokkal több mindent tudsz. Nem láttad Ramsey rendőrfőnököt Mr. Carlotta Bíbor Szívének visszaszerzése után, ugye?

– Hallottál róla? – Csak szombat délután érkeztem vissza. De Springside község kicsi, a hír pedig terjed.

– Penny. – Belinda feltartja a kezét, mint egy beszélő bábot. – És a lelkek. Meglepődnél, milyen sokat hallok.

– Tulajdonképpen, nem lepődnék meg. Többé nem. Ez az egyik ok, amiért a segítségedre van szükségem. – A Pancake  House felé biccentek. Tegnap alig ettem, és most éhes vagyok. – Beszélhetünk reggeli közben?

Talán a juharszirupban ázott levegő miatt, de habozik. Bárkinek nehéz kihagyni a reggelit a Springside Pancake House-ban.

Belinda nem bólint. Meg sem szólal. Áthúz a Main Street-en, átvág az átmenést tiltó táblánál.

Futva érem be.

***

Egyszer régen azt gondoltam, minden tudok, amit lehet, a szellemvadászatról. Nincs szükség csúcstechnológiás eszközökre vagy szenzorokra vagy (általában megjátszott) kapcsolatra a túlvilággal. Nem kell a sötétségre várni. Amire szükséged van, az egy igazán jó csésze kávé.

Lehet, hogy nem hangzik szerénynek, de nagyszerű kávét készítek. Habár ez az egyetlen dolog, amit meg tudok csinálni. Mint a válságbiztos szakértelem biztosítja, hogy az középszerű.

Amikor meghalt, a nagyanyám maga mögött hagyta a családi üzletet. Rám hagyta a házát. Amire most jövök rá, hogy egy csomó megválaszolatlan kérdést is hátra hagyott.

Szerintem Belinda segíthet megválaszolni néhányat.

Vártam, amíg elpusztítottuk az első kör ezüstdollár méretű írós palacsintát. Egész nap sütötték, és annyit fognak neked kivinni, amennyit meg bírsz enni.

– Penny égett pirítóst csinált nekem ma reggel. – Belinda az enyémhez emeli a narancsleves poharát. – Köszönöm, – teszi hozzá. – Ami már korábban is a válaszomnak kellett volna lennie. Köszönöm!

–  Szükségem van a segítségedre, de nem tudom, ha esetleg szeretnél erről beszélni. – Amikor nem válaszol, azt mondom: – Szellemek. Tudom, hogy állandóan zaklatnak téged.

Belinda leteszi a poharát. Mindig annyira különleges volt, imádó szülők, a haja egyszerre természetes hullámos és szőke. Adjuk hozzá a tudományos sikereket a középiskolában, minden tananyagon kívüli és minden kitüntetést, – bálkirálynő, hazatérő királynő, nagy valószínűséggel sikeres lesz. Ha hagyod, megőrjíthetne a féltékenység. Vagy azt láthatod, amit én, és átláthatod az egész iskolás éveinket.

 Valamiért maga köré vonzza a legcsúnyább szellemeket. A lelkek játékosak.

Mr. Carlotta Bíbor Szívét kísértő szellem melankóliája a levegő megvastagítására pontosít. A Belindát megtaláló szellemek könyörtelenek, eltorzítják a dolgokat, nem csak a túlvilági életük miatt neheztelnek, hanem az életért, amit hátrahagytak. Így szeretik másokét annyira nyomorulttá tenni, amennyire csak lehetséges.

Bonyolult is őket elkapni. Egynél többször sérültem meg, miután utánuk mentem. A középiskolában a nagy tesztek előtt bepakoltam egy termosz kávét. A Springside-i középiskolai négy év alatt sikerült az épület minden egyes lányvécéjében Kona keveréket fröcskölni a csempékre. Belinda utolsó szellemével, amit a rehabon kaptam el, jó hat mérföldet vezettem le, mielőtt szabadon engedtem.

–  Lehet, nem akarsz majd válaszolni, – mondom most, a helyes szavak után kutatok. – De te hallod őket… beszélni?

Mielőtt a nagyanyám meghalt teljes meggyőződéssel mondtam volna, hogy a szellemek nem beszélnek. Nem küldenek üzeneteket a sír túloldaláról. Nem szeretnének magukon könnyíteni, hogy így átmehessenek a fényen.

Most? Végül a beszélő rész?

– Azért kérdezem, mert kezdem azt hinni, sok dolog van még itt, amiről nem tudok. – Négyfelé vágok egy palacsintát, a szirupba mártom, de nem emelem a számhoz. – És kezdem azt hinni, hogy hallom a … tanácsokat? – Inkább volt kérdés, mint kijelentés.

Belinda bólint. – Olyan. De amikor az egyikük csatlakozik, olyan mintha a legrosszabb ellenséged a fejedben lenne, minden kritizál, amit csak teszel. Szavak nélkül. Érzések, talán? A jelentés ott van, még ha a tulajdonképpen szavak nincsenek. – A fejét rázza, mintha próbálná megtisztítani a szellemektől és a szavaktól. – Nehéz elmagyarázni.

– Azt hiszem, sejtem, hogy érted.

– És ha iszol? Eltüntetheted őket egy időre. – A halántékához nyomja az ujjai hegyét. – Legalábbis, amíg az alkohol szétárad.

– Aztán rosszabb.

Egyszer  bólint.

–  Csak most, – mondom, – kezdtem el hallani őket. Nem értem miért.

–  Ó, hát, ez egyszerű. Mert a nagymamád sohasem akarta, hogy halld őket.

Soha… micsoda? Eltátom a szám, és éhesnek kellett tűnnöm, mert a pincérnő letesz elém egy másik tányér palacsintát. Gépiesen megszórom vajjal, de közben szavak után kutatok.

– Honnan tudod? – kérdeztem végül.

Belinda vállat von. – Egyszer mondta, amikor próbált megtanítani a, nem is tudom, az önvédelemre. Az egész kávé trükk, amit csinálsz. Amikor megcsinálta a kávét, még akkor sem tudtam csapdába csalni őket. Ő mondta nekem, hogy sokan voltak errefelé. – Belinda a fejére koppint. – Ha azt mondta neked, hogy nem tudod, hallani a szellemeket, azután egyszerűen nem tudtad. Ez tenne téged hosszútávon jobb szellemvadásszá. Több koncentráció. Kevesebb zaklatás a csicsergésüktől. – Félretolja a haját az arcából. – Istenem, imádnak locsogni.

Megfontolom. A nagyanyám tanított meg nekem mindent, amit a szellemek elfogásáról tudok. De az utóbbi időben hiszem, hogy nem tanított meg mindent, amit tudott. Minden nap egyre szélesebbre nő a rés. Minden nap aggódok, hogy elmegyek valami alapvető dolog mellett, amit tudnom kellene.

–  Szeretnélek alkalmazni, – mondom.

–  Katy, nem vehetem el a pénzed…

– Egy hely, ahol maradhatsz? Szoba és ellátás? Igazán nagy házban élek jó sok hálószobával. Nincsenek szellemek. Majdnem azt kívántam, bárcsak volnának.  Felélénkítenék a helyet.

Belinda nevet, és úgy döntök, nem említem meg azt az alkalmat, amikor majdnem az összes szellem Springsideben megszállta az öreg viktoriánus házat. Ártalmatlan volt. Többnyire.

– Magányos vagyok, – teszem hozzá.

Belinda halvány mosollyal ajándékoz meg. – Én is.

– Akkor? Mit veszíthetnél? Ha a végén megutáljuk egymást, elköltözöl. Megegyeztünk? – Átnyújtom a kezem az asztal felett.

Az ujjaim hegye ragadós a sziruptól. Így az övé is.

– Egy feltétellel, – mondja a nő, kihúzódva a fülkéből. – Először megállunk a gyógyszertárnál.

***

Lexy