A viking: I. fejezet

1.  fejezet

Ingrid

El kellet volna mennem, amikor mindenki más. Most valószínűleg meg fogok halni... vagy rosszabb.

Egyedül annyit tudtunk, hogy jönnek, hallottuk, hogy pusztítanak, elvesznek, megszerzik maguknak, olyan rövid idő alatt.

De kifutottunk az időből. Itt voltak, és én voltam az egyetlen itt maradt, meggyőződtem, hogy mindenkit biztonságosan evakuáltak. Ez volt az otthonunk, és természetesen mindenki meg akarta védeni, de azért bolondok se voltunk.

Túl akartuk élni.                                     

Az éjszaka közepe volt, a hold ragyogott, fény ragyogta be a kutatásukat, a pusztításukat. Nem volt idő bármi mást összegyűjteni, mint amit már összepakoltam.

A tulajdonuk leszek, ha nem tűnök el azonnal.

Birtokolni fognak, elpusztítanak.

Vadak. Vadállatok, alig emberek, az ösztönük vezette őket a hódításra, a fosztogatásra.

A tűz szaga, az égő otthonomé, olyan keményen csapódott belém, hogy nem tudtam lélegezni. Könnyek folytak le az arcomon, képtelen voltam megállítani, de még csak nem is próbálkoztam. Megragadtam a csomagom, ami csak az alapvető dolgokat tartalmazta, és felkaptam a kis pengét. Ha harcolnom kell a biztonságomért, minden uncia erőmmel megteszem majd. Hátul kilopakodtam, hallottam a morgásokat és üvöltéseket a férfiaktól, akik szándékosan elvették azt, ami nem az övék volt.

Átvágtam az erdőn, a patak irányába, és tartom az irányt, amíg elérem a következő falut. A többiek, akik időben megmenekültek, már figyelmeztethették őket, és már ők is elmehettek. Kételkedtem, hogy képes leszek utolérni őket. Nem voltam vadász, és határozottan nyomkövető sem. Megkeresném őket, de valószínű előbb meghalok, mint elérjem őket.

Istenem, olyan depressziós a gondolat, hogy az életem véget ér, mielőtt még elkezdődhetett volna.

De ők elmenekültek. Csak ez számított.

– Hová mész? – a mogorva szavak mögülem érkeztek, és mielőtt elfuthattam volna, valaki megmarkolta a hajam és hátrarántott. Felkiáltottam, a csomagom a földre hullott, ahogy a tincsekhez nyúltam, próbálva lefeszíteni a férfi kezét vagy legalább enyhíteni a fájdalmon. Még mindig fogtam a kést, közel tartva az oldalamhoz, felkészülve, hogy használom, amikor jobb pozícióban voltam. Vagy megpróbálom használni.

Visszaráncigált a falu központjához és a földre taszított. Erősen sírtam, a szemeim elhomályosultak, a szívem vágtatott.

Körém gyűltek, közelebb jöttek, piszkos arcuk, hatalmas testük és a szarvas sisakjuk ijesztő volt, mintha démonok volnának, akiket küldtek, hogy sújtsanak le ránk, kínozzanak minket.

Tudtam, mi következett, de foggal és körömmel fogok harcolni ellenük, meggyőződve, hogy megsérüljenek, mielőtt leterítenének. Megfordultam, az előttem lévő vadállat elfordította a fejét és nem látta, mire készültem. A penge a gyomrába hatolt, de nem tudtam, mennyire ment mélyre, figyelembe véve a rétegeket, amiket viselt. Felmordult és egy kicsit tovább toltam, tudva, hogy legalább megsebesítem.

Vártam az ütéseket, a fájdalmat, ami bizonyára lesújt rám miután ezt tettem, de a végsőkig harcolok.

Harci üvöltés hangja szelte át a levegőt. Körülöttem a férfiak harci állást vettek fel. A falut kerestem, ám semmit nem láttam, csak a lángokat és füstöt. Az árnyékok körülvették, ahol nem nyaldostak a lángok.

Egy hördülés.

Fájdalomkiáltás.

Vér illata a levegőben.

Az ellenségeim életereje terített be.

Minden hirtelen ért el, előre estem, előre nyújtottam a kezem, a lélegzetem akadozott. Hallottam körülöttem a harcot, vártam a másodpercet, hogy a végső ütés véget vessen az életemnek. De sosem jött el. És amikor a csend elnyúlt, felemeltem a fejem és körbenéztem. A vikingek, akik elpusztították a falum, körülöttem voltak, testük véres és összezúzott. A szívem vágtázott, a torkom kiszáradt. Nem kaptam levegőt. Nem csak a sűrű füst miatt, ami úgy vett körül, mint egy köpeny, hanem a félelmemtől, ami ott volt. Attól, aki megölte az ellenségeimet.

Aztán súlyos léptek közeledtét hallottam, de tűz tombolt, lehetetlenné téve, hogy bármit lássak. Próbáltam felállni, de a lábaim nem akartak működésbe lépni. A fülemben hallottam szívem dübörgését, éreztem a pulzálást a nyakamon.

A férfi, aki elém állt, nem megmentő, hős volt, hogy megmentse a napot. Lehet, hogy megölte a férfiakat, akik bántottak, de még mindig egy viking volt. Rövid, sötét haja, a bőr, a szőrme és az ellenségei vére, amit viselt, tudatta erőszakos voltát… hogy átadta magát ennek. Bár egy volt azok közül, akik terrorizálták a falumat, megölte őket, megakadályozta őket, hogy elvegyék tőlem azt, ami nem volt önként felajánlva nekik.

És aztán észrevettem a számos mögé lépő férfit. Világos volt, hogy vele voltak, a klánjának tagjai, ahogy a pajzsuk is ugyanazt a színezést, ugyanazt a címert mutatták. A tekintetük határozott volt, figyelmük felém vándorolt. Egymással olyan dialektusban beszéltek, amit nem ismertem. Amikor az előttem álló viking elkezdett beszélni, ez alkalommal hozzám, csak a fejem tudtam rázni. Nem értettem, ha engem ócsároltak, vagy ha rosszabbak voltak, mint azok, akiket megöltek.

– Kérlek, nem értem. Nem tudom, mi folyik itt.

Felemeltem piszokkal és vérrel fedett kezeimet, tudva, hogy reszkettek. Valószínűleg egyik viking sem ért engem.

– Félsz tőlünk. – Az beszélt hozzám, akit először láttam meg, szavai tiszták, az akcentusa vaskos. Ismerte a nyelvem.

– Igen, – suttogtam. Nem volt értelme hazudni. Láthatta, mennyire egyértelmű volt a félelmem. Rá volt írva az egész testemre, az árulkodó jelekben.

– Semmi félnivalód nincs tőlünk. – Felém tartotta a kezét, és bár talán még mindig félnem kellene, el kellene futnom előlük, elszökni, igaság szerint, biztonságot éreztem. Nem tudtam, elmondják-e nekem az igazságot, de megölték a férfiakat, akik lerombolták az otthonom, akik készen álltak elmondhatatlan dolgokat tenni velem. Mostanra tízszer annyi kárt tehettek volna bennem, de nem tették meg, nem.

Szóval felemeltem remegő kezeimet és belecsúsztattam a férfi hatalmas kezeibe, tenyerét vér fedte, az ereje egyértelmű.

Segített talpra állni, és hátra kellett döntenem a nyakam, hogy felnézzek az arcába. Hatalmas volt, teste széles, férfias. A szemébe néztem, világos kék, ami nem tűnt lágynak. Láttam az erőszakot és veszélyt villogni bennük, a lényembe látott. Tudatában voltam a körülöttünk lévő megsemmisítésnek, a lábaink körül elterült testeknek. Éreztem, hogy két másik férfi figyel minket.

Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, bármit, de elvesztem a zavaros érzésekben, az enyhe félelemben és a … melegségben.

Kissé lehajolt, így szemtől szemben voltunk. Felemelve a kezébe zárta az arcomat és olyan mély, férfias hangon mondta, hogy nem tudtam ellene mit tenni, beleborzongtam.

– Az enyém vagy, asszony!

Nem tudtam, mi volt a sorsom, de ezen a ponton, semmi mást nem veszíthettem.  

 Lexy