Charity Tahmaseb: A szellemeket szeretni kell (Coffee and Ghosts 1)

A szellemeket szeretni kell

(4. részlet az ötödik epizódból)

Egy második csésze kávéval és némi szendviccsel a közértből hagyom ott Belindát.

–  Szörnyű háziasszony vagyok, – mondom a nőnek. – Így hagylak itt.

– Viccelsz velem! – A szendvicseket már négyfelé vágta, egy csésze kávét töltött és a laptopom a konyhaasztalon üzemelt. – Ez. – A szendvics negyedével a képernyő felé mutat. – Valami fantasztikus lesz.

A képernyőn a Ghost B Gone YouTube csatornája. És mi van most a csatornájukon? A ma esti show promója. Belinda megállítja a videót, így abban a pillanatban lefagyok, amikor a szám kinyílva mondja: Te ezt most felveszed?

Felsóhajtok. Ő pedig nevet, majd kijózanodik.

– Katy, légy óvatos, ma este! – mondja. – Nem biztos, hogy én megbíznék ebben a Gregory srácban.

– Sok forró levegő és szó.

–  Igen, és ha az egyik rosszat sikerül mondania? Ki tudja, mi a poklot fog előidézni?

– Ezek csak lelkek, – mondom. – Ma reggel Malcolmmal leellenőriztük a helyet. Alacsony szint, csíntalan kísértetek.

Belinda csendben van.

– Nem gondolod, hogy több is lehet mögötte, ugye? – kérdezem.

Megrázza a fejét. – Csak annyi, hogy a nagyanyád mindig azt mondta nekem, ne keressem a szellemeket és még csak ne is kérdezzem, merre vannak. Mert ez nekik felhívás.

Ez igaz. Amikor a legaljasabbakat hívjuk, azt mindig egy csésze kávéval és néhány Tupperware tárolóedénnyel felszerelkezve tesszük.

– A figyelemért sóvárognak, – mondom.

–Akkor is, az a pasi kellemetlen, szerencséje, hogy Halloween van. Máskülönben, nem kapna el egy szellemi tettet sem.

– Arra gondoltam átcikázok a házon és előzetesen elkapom az összeset.

– Ó, az tönkretenné a napját.

A videó lejátszására kattint. Abbahagyom, mielőtt meghallanám az ostoba szavaimat még egyszer.

***

A viktoriánus ház fényben ég, amikor lehúzódok a furgonommal. Más járművek sorakoznak az utca két oldalán, ezért két sarokkal lejjebb kell parkolnom, az esőcseppeken át bukdácsolok el a házig. Valaki cukorkát hagyott kint a tornácon a gyerekeknek, a fiataloknak pedig szórólapokat.

Vaki a nevem kiáltja, de amikor megfordulok, nem látom, ki lehet az.

Szívdobogva állok az esőben, azon tanakodva, tényleg hallottam e a nevem vagy nem. Túl sok gyerek visít és kiabál, túl sok felnőtt zsémbeskedik. A gondolataimat is alig hallom.

Vattacukor rózsaszín ruhák és csillogó tiarák versenyeznek a fekete köpenyekkel és a fehér libegő lepedőkkel. A szívem az utolsónál megáll. Egy gyerek elképzelése a szellemekről.

Ó, olyan sok van belőlük ma este. Mind gyerek, mondom magamnak. Csak jelmezek a boltból. Nem ágylepedő. Nem menyasszonyi fátyol.

Nem entitás. Nincs itt Springside-ban, és nincs itt ebben a modern utánzatú viktoriánus kastélyban. Az eső erősebben csapott és bekergetett.

Gregory technikus csapata összegyűlt a ház előtt. Átnyomakodok az emberek között és bekacsázok a konyhába. Ott találom Malcolmot. Fellélegzek. Nem ébredtem rá, hogy jó adag szorongást nyeltem vissza a konyha felé menet.

– Hé, – mondja. – Jól vagy?

Bólintok. – Csak őrület van ott kint.

– Igen, nem hiszem, hogy a lelkek vágytak ennyire sok figyelemre. Nem látom, hogy bármelyiküket csábítaná.

A szamovárja ízes gőzt bocsájt a levegőbe. Elkapom a sáfrány és más egzotikus fűszerek illatát. Ami egyedül elég lehetne egy lélek csalijának. Nálam biztosan bejön.

– Van elég, hogy kapjak belőle egy csészével? – kérdezem.

– Neked? Bármit!

Tölt. Én kortyolok. A meleg átáramlik rajtam, elolvasztja az utolsó kis nyugtalanságomat is. Aztán nekivágok a sajátom elkészítésének.

– Kezdem azt hinni, hogy a műsor miatt, – mondja – arra használ minket, hogy előhívja a lelkeket. Úgy értem, most komolyan. Érzel bármit is? Ebben jobb vagy, mint én.

Talán, de nem sokkal. Miután kimérem a kávét és felteszem főni a kávéfőzőt, egy lassú kört teszek meg a konyhában.

– Korábban ma szólítottam azt a lelket, de nem nagyon értem el semmit. Azt hihetnéd mindazzal – a ház eleje felé intek. – Hogy elragadtatottak lennének. Gyerkőcök, felnőttek, mindenki sikoltozna a bohóckodásukon.

A konyhaajtó kiröppen, és Gregory dugja be a fejét.

–  Hé, ti ketten, a műsor kint van, – mondja. – Nem akarunk nélkületek kezdeni.

–  Mi csak előkészítünk néhány felszerelést, – mondja Malcolm.

–  Mit mondtam nektek? A kávé nem fogja elfogni ezt a dolgot.

–  Ez a munkatársaké, – vágok közbe. – Arra az esetre, ha késő estig tartana.

– Milyen édes. – Egy elkápráztató vigyort villant rám. – Gyerünk!  A nézők csalódottak lesznek, ha nem lesztek ott, amikor elkezdjük az adást. A kísértetes srácnak már fanklubja van.

Malcolm megvárja Gregory eltűnését. Aztán kiereszt egy nyögést. Nem tudok ezen segíteni. Kuncogok.

– Gyerünk, partner! – Előre nyújtom a kezem. – Nem szeretnénk csalódást okozni a rajongói táborodnak.

A kezem figyeli, de a kifejezés az arcán furcsa, mintha bizonytalan lenne, de nem miattam. Sokkal inkább, mintha önmagában nem bízna. De megfogja a kezem, a keze meleg, mint mindig, átnyomulunk a konyhaajtón be a ház fő részébe.

***

Órák alatt alakította át a Ghost B Gone stábja a nappalit levegős és modernből szűkké és zárttá. A hely olyan érzetett keltett, mintha koros lenne. Súlyos drappéria rejti a nagy ablakokat. A kandallópárkányt a mosolytalan ősök díszesen keretezett fényképei borították. A vörös a leterített perzsa szőnyegben úgy nézett ki, mint a vér. A tompított fény nyírkos benyomást kelt. Úgy nézett ki, mint egy gyerek elképzelése a kísértetek által megszállt szobáról.

– Szerinted egy saját szellemet is beszerzett? – súgom Malcolmnak.

Malcolm Terese felé bólint, akit Gregory a színpad közepére vezet – jobb kifejezés híján.

–  Hölgyeim és uraim! – zengi a férfi. – Üdvözöllek titeket! Ma este a Ghost B Gone a legkeményebb ellenséggel száll szembe, de szembe kell néznünk vele. És elhajtjuk azt a rosszindulatú lelket erről a helyről, és visszanyerjük annak a családnak, akinek az álomotthona lehetne.

Terese a fények alatt áll. Kék színezetet vetnek a hajára. A tincsek libegnek és hullámoznak, szélgépet vagy akár egy ventilátort keresve nézek szét, de semmit nem látok. Bűvésztrükk, gondolom. A férfi nem több egy bűvésztől. Bár, az még nem magyarázza a padlólapok morajlását a lábunk alatt.

– Á, – mondja Gregory, a suttogása visszhangzik a helyiségben. – Mint mindenki tudja, Terese úrnő nem beszél, míg megteremti a kapcsolatot. Megtakarítja az erejét azért, hogy kommunikáljon a mi birodalmunkon túliakkal.

Terese a levegőbe lendíti karjait, az önkívület kifejezésével az arcán.

– Touchdown? – súgja Malcolm a fülembe.

Elfojtom a nevetést és meglököm a férfit. Megszorítja a kezem.

Terese feje fölött zörög a csillár, a kristályok egymáshoz koccannak. Vakolatfelhők borítják a levegőt és Terese haját, bőrét, a vörös palást, amit visel, elhalványul a por alatt.

– Terese, – mondja Gregory, hangja mély és sürgető. – Létrehoztad a kapcsolatot?

Úgy nézett ki, mint aki beszélni fog és az arckifejezése egy színésznőé, aki próbálja jól formálni az arcvonásait. Szóval ez egy színjáték, azt hiszem, néhány jólsikerült trükkel, és mindanyiunkat rászedtek.

De Terese szavai soha nem jött elő. Ehelyett szemei szélesre tágultak a sokktól.

Egyenesen a kamerába meredt. Aztán összeesett a padlón, a palást körülötte hullámzott.

–  Terese, – Gregory mellé veti magát. Letérdel a nő mellé, a kezét veregeti, ellenőrzi a pulzusát. – Hívjatok mentőt! – kiálltja.

Mögöttünk a stábtagok zsonganak. Egy nő tör át a tömegen és félretolja Gregoryt az útjából.

– Eszméletlen, – mondja a nő.

Gregory egy na, ne vicceljen féle pillantást vet rá, majd a kamera felé fordítja az arcát. – Hölgyeim és uraim, úgy tűnik az entitás erősebb, mint azt elsőre képzeltük. Tény…

Üvöltés visszhangzik át a házon. Pont az a fajta hang, amit elvársz Halloweenkor hallani, mély, majdhogynem gépies. Százszor hallottam már ilyen hangot, miközben átsétálok az üzletek jelmez részlegén.

És mégis, valami arra késztet, hogy erősebben markoljam Malcolm kezét.

– Talán a szellem barátunk akar kapcsolatba lépni, – mondja Gregory.

Mögötte a mentős folytatja Terese ápolását, bár gyanítom, az egyetlen dolgot tehetnének, hogy kijuttatják erről a helyről és elviszik a sürgősségire. Senki sem javasolt ilyet. Már épp ezen vagyok, amikor valami beúszik a perifériás látómezőmbe. Megpördülök, de bármi is volt az, eltűnt.

– Malcolm – mondom, a hangom egyenletes és csendes. – Szerintem el kellene tűnnünk.

Aztán megfordulok, Malcolm szorítása még mindig erős, és figyeli, amint a bejárati ajtó becsapódik. Újra jön a lebegés. Ágy lepedő lebeg a ruhaszárítón. Menyasszonyi fátyol. A fémes tónus abban az üvöltésben.

A lelkek hiánya. Az üres érzés a konyhában. Megrázom a fejem, de a tagadás nem fogja távol tartani az entitást. Az ujjhegyeim viszketnek, mintha nyúlnának megérinteni a foltot az arcomon. Ami most hidegedd, viaszosabb, mintha igazából nem volna a részem.

– Mert nem az, kedvesem. Az az én részem.

A hang túlharsog minden mást a helyiségben. A stábtagok beszélgetése elhal. Gregory szájtátva áll, szeme cikázva keresi a forrást.

–Van… mi kapcsolatban vagyunk a másik oldallal? – mondja végül.

– Ami az első lenne, – az egyik stábtag motyogja.

Valami tintás héj van magának Teresének az öntudatlan állapotán. Először csak egy folt, a dolog körvonalat ölt magára, kisebb nagyobb sikerrel. Még mindig nincs lényege, formája. Még mindig éteri. De most úgy néz ki, mint egy férfi, magas, szögletes vonásokkal. Ha csak a sziluettjét láttad és semmi mást, még helyesnek is gondolhatod.

– Á, igen, kedvesem. Gondoltam, hogy tetszik neked ez a megtestesülés. Magas. Sötét. Jóképű. Persze, nincs saját fanklubom, de én nem vagyok olyan nincstelen, mint néhány ember az életedben.

Gregory az entitás felé viharzik. – Ki vagy te? Mit akarsz? Kihez beszélsz?

Akár hülye vagy hiszékeny vagy tanácstalan a dologgal kapcsolatban. De nem érzi a fenyegetést? Milyen állott a levegő? A hűvös fém ízét a nyelvén? Elszakadok Malcolmtól és előre tántorgok. Az ujjaim épp akkor érintik meg Gregory hátát, amikor az entitás után nyúl.

–  Ne érintsd meg! – kiáltom.

Túl késő.  Gregory már ott van, készen állva, hogy kezével meglökje a dolog sötét mellkasát. Az ökle egyenesen áthalad rajta. Gregory hátra húzódik, rettegve tanulmányozza a kezét.

– Mi a… – kezdi.

Valami lebeg. Gregory átrepül a levegőn és a kandallónak zuhan. Üveg törik, szilánkok terítik be a keményfa padlót, beágyazódnak a szőnyegbe. Vércseppek pettyezik a kandallót körülvevő csempét.

Valaki felsikít. Másvalaki parancsokat ugat. Ezek között nő a zaj, az őrjöngő suttogás, pánik tölti meg a levegőt.

– Csendet! –  Az entitás hangja az egész házat megrázza.

A kiabáló és sürgető hangok elhalnak, az egyetlen hang valaki lélegzetének elakadása, aki talán sikítana.

– Sokkal jobb, – mondja. – Nos, nem akarja valaki összekaparni ezt a pojácát? – Ismét lebegés, az ágylepedő csattog. Rajeev a technikus stábból előre rohan és lábra emeli Gregoryt.

Az entitás felém fordul. Vagy azt kellene mondanom, hogy szivárog. Nincs teste.

Nem tudom elmondani. Mi lehet valójában?

Ötletem sincs.

– Most, Katy, kedvesem! Nem figyelmeztettelek? Nem futhatsz el. Akkor sem, és határozottan most sem.

Ebben igaza volt. Ki kell bogoznom, kitalálni a módot, hogy harcoljak a dolog ellen. Meg tudom tenni, azt hiszem, még ha a szörnyűséges feladat el is borít engem. Kétségbeesés – hogy ez a dolog túl nagy a harchoz – áraszt el. Beszívom a levegőt és terpeszbe állok.

Malcolm mögém siklik, egyik keze a derekamon, másik a vállamon. Meleg és szilárd. Még a minket körülvevő állott levegőben is elkapom a szerecsendió és Ivory szappan illatát. Belélegzem.

Nem kell egyedül csinálnom.

– Katy nincs felkészülve, – mondja Malcolm. – Még csak nem is tudja, mi vagy. – Megszorítja a vállam, majd megkerül és elém lép. – Más részről, – folytatja, – néhány hónapja járjuk már ezt a táncot.

Az entitás elmozdult, egy pillanatra kiesik az új alakjából, majd megszilárdítja a körvonalakat.

– Nekromanta, még mindig itt vagy? Milyen élvezetes.

– Nem hajlandó rá, – mondja Malcolm, hangja természetfelettien nyugodt. – Nem tudod megszerezni, ha nem hajlandó rá.

– Nagyon meggyőző tudok lenni, ha szeretnék. Amikor megérti, mi fog történni Springside községgel, ha ellenszegülne nekem, hiszem, hogy az én szemszögemből fogja látni a dolgokat. Már majdnem meggyőztem a nagyanyját végül, és Katy nem fél szellemvadász, mint ő volt.

Valami, ami kiáltásként kezdődik a torkomban. Mozog a szám, de a szavak végül nem bukkannak elő. Képtelen vagyok feldolgozni a fejem befelhőző gondolatokat.

Malcolm? A nagyanyám? Ez a dolog? Miért én vagyok itt az egyetlen ember – a másik akkor Gregory B. Gone – aki nem érti, mi folyik itt?

Az entitás Malcolm felé siklik. Amikor alig egy lépésnyire vannak, felveszi Malcolm legtöbb vonását. – Megadom neked, nekromanta. Volt egy időszak, amikor egyenlő voltál velem. Te és én? – Az entitás felsóhajt, a vágyakozás és megbánás különös hagja. – Jó lehetett volna.

– Még lehet, – mondja Malcolm.

– Ó, de a vágyad most nem elég tiszta. A figyelmed… megtört. És ki hibáztathat téged? Én is azon kapom magam, hogy szokatlanul zavar. De nem tarthatsz vissza. Átégetnélek néhány hónap alatt. Nézd mit tettem a testvéreddel csekély öt perc alatt. A szeretet elgyengít, nekromanta. Emlékezz erre!

Apró,szaggatott lélegzetet veszek, mintha valaki láthatatlan keze kiszorítaná a levegőt a tüdőmből.

– Ez nem fair, – mondja Malcolm. – Ez nem fair Katyvel.

– Fair? Fair? – A megvetés az entitás hangjában elárasztja a szobát. Egy másik darab vakolat hullik le a plafonról. – Az fair volt, amit a nagyanyja tett velem?

Malcolm felém kapja a pillantását és kitör. Mielőtt hozzám érhetne, valami fehér és libegő csattan kettőnk között. Kevéssé lepedő és többnyire menyasszonyi fátyol, ami elvágja tőlem Malcolmot. Amikor érte nyúlok, az ujjaim kezdtek behatolni a bonyolult mintázatúnak tűnő csipkébe, olyan érzés volt, mint a pókháló. Hátra rántottam a kezem és a mellkasomhoz szorítom.

– Élvezed az időjárást, kedvesem? – Az entitás megint elmozdult, most rám figyel.

Mintegy végszóra, villám villant, bevilágította a súlyos drapériát. Válaszul menydörgés rázta meg a házat, a bekeretezett fényképek összekoccantak a kandallópárkányon.

Az entitás elszívja a levegőt. Ott, a szoba közepén van a kijárat. Olyan, mint egy kereső, és a helyszín a város egyik részéről a másikra vált. A kis pataknak, ahol szabadon szoktuk engedni a szellemeket, a partja túlcsordul. A Springside Hosszutávú Gondozásban a személyzet azért rohangált, hogy tálakat helyezzen a szivárgó mennyezet alá. A zsindely lerepül Sadie házáról. Ő pedig a járdán áll, elázott és nyomorult, az égboltot figyeli, mintha egy kegyetlen istenséghez imádkozna.

– Ez csak a kezdet, – mondja az entitás. – Hála a nagyszüleidnek, hosszú időt töltöttem… elnyomva. Egy kicsit pusztító hangulatban vagyok – fizikailag, érzelmileg, lelkileg.

– Az egész város, – mondom. – Az egész várossal azt tennéd, csak mert bosszúra vágysz? – Időt nyerve mondom ezeket a szavakat. Abban a reményben mondom ezeket a szavakat, hátha az a dolog felfed… valamit. Sosem ismertem a nagyapám. Jóval a születésem előtt meghalt, vagy így mondta mindig a nagyanyám, de a fényképét az éjjeliszekrényén tartotta.

Most is ott volt. Elgondolkodom, hogy ez mit jelenthet, az iránta érzett szerelmen túl.

– Kedvesem, – mondja a dolog. – Önmagában a bosszú, inkább egy piti érzelem. Némi társaságra vágyom. Úgy döntöttem, a te leszel a legalkalmasabb.

– Katy! – Malcolm hangja tömör a félelemtől. – Nem szerezhet meg, ha nem egyezel bele. Ez a szabály, az egyezség, amit ez a dolog az emberiséggel kötött.

Valami Malcolm irányába úszik, egy másik lebegés az felszállva dobja őt Timhez, a kamerás sráchoz. Ahogy a földre zuhantak, Tim felemelve tartja a kamerát, a lencse az entitásra és rám fókuszál.

– Hajlandó vagyok, – visszhangzom. – Abban az esetben, garanciára van szükségem, hogy mindenki biztonságban lesz, hogy senkit nem fogsz bántani, hogy… – félbehagyom, mert ez olyan féle alku, ami egynél többféle módon vághat.

–  De persze, kedvesem. Azt hiszem, teljesen udvariasnak fogsz találni engem.

Feltartom egy kezem. – Még nem végeztem. Nem lehetnek kiskapuk. Amikor azt mondom, biztonságban akarom a várost, nem zsugoríthatod azt össze és teheted be egy hó gömbbe. Az ilyen dolgok nem számítanak.

Remeg a ház. Egy pillanatra nem tudom megmondani miért vagy honnan ered. Aztán az entitás megremeg. Ez… kacag. Rajtam.

– Ó, kedvesem, elragadó vagy! Annyira élvezni fogom az együtt töltött időt. Talán fontolóra veszem, hogy elnyújtom a létezésed, annyira felvidítasz. Szeretnéd?

– Ha veled megyek, – mondom, megválogatom a szavaim, átgondolom a helyes kifejezést, olyan, mint átmenni egy szögesdrót kerítésen. – Tudnom kell, hogy itt senkinek nem esik bántódása, hogy a szavaim nem lesznek kiforgatva, hogy amit mondom, nem lesz felhasználva ellenem vagy a Springside-i emberek ellen. Semmi trükközés.

–  De én tele vagyok trükkökkel, – mondja.

–  Igen. Erre már rájöttem.

–  Á, keményen alkudozol. A nagyanyád különösen jó volt az alkudozásban. Nyílván családi vonás.

Az entitás összemegy és elcsendesül. Gondolkozik? Kidolgoz néhány új módot a csapdába csalásomra? Egyet kell értenem a feltételekkel végül. De nem vagyok olyan ostoba. Nem fogom abban a reményben odadobni magam, hogy mindenki biztonságban lesz, főleg nem ezzel a jeges kételyjel a hasüregemben.

Mielőtt az entitás ismét megszólalna, mielőtt valami hülyeséget tehetnék, egy erő oldalra taszít. Malcolm áll az entitás és köztem, lélegzete erőltetett és durva.

–  Én leszek az önkéntes áldozatod, – jelenti ki a férfi.

A ház morajlik, a padlólapok recsegnek a talpam alatt. Az entitás kiterjed, majd összehúzódik, mintha dühösen szívná be a levegőt.

– Ne avatkozz bele, nekromanta!

– Nem utasíthatod el. – Malcolm nem tágít. Ha egy önkéntes áldozat lép elő, el kell fogadnod. Ami a paktum része. – Szélesre tárja a kezét és megdönti a fejét. – Én vagyok az az önkéntes áldozat.

A dolog megint megnyúlik, ez alkalommal szélesebb, mintha fel tudná ölelni az egész szobát. Előre tántorgok, karjaimat kinyújtva átfogom Malcolm derekát, elhúzva attól a valamitől.

Egyik pillanatban, ott van, szilárd és meleg. A másikban a karjaim a levegővel találkoznak. Előre dőlök, a padlón kötök ki. Négykézláb felbámulok az entitásra. A formája felkavarodik a dühtől.

– A szerelem gyengévé tesz, nekromata, – motyogja.

– Malcolm? – Körbenézek, de tényleg elment, a melegsége, az a szerecsendió illat, a gyönyörű nevetése.

Az entitás újraformálódik, ismét az ember körvonalba, sokkal inkább Malcolm, mint korábban.

– Nos, kedvesem, úgy tűnik, visszatértünk a régi kerékvágásba.

– Régi kerékvágás?

– Ahol én… kielégültem egy önkéntes áldozattal. Tudod, ki volt az utolsó önkéntes áldozatom?

Az a jeges rettegés megtámadja a gyomrom. Nem akarok rákérdezni. Biztos vagyok benne, hogy nem akarom tudni. Akárhogy is, nem tudok megszólalni. Megrázom a fejem.

– A nagyapád. És szeretnéd tudni miért aludtam olyan sokáig?

Megint fejrázást produkálok.

– A nagyanyád borzasztóan szerette. Sosem ingott meg. Szokatlan. Az emberek többnyire ingatagok.

Ahogy a menyasszonyi fátyol elszakad, mintha az utolsó is közülünk eltüntethetné.

– A szerelme egyedül évtizedekre biztonságban tartotta a megegyezést, de amikor meghalt, szabadon bocsátott. Semmis, ahogy mondják.

Így volt az amikor a dolgok elkezdtek megváltozni. Lehunytam a szemem.  

– Igen, valóban – mondja az entitás. – És most? Tudod milyen a Malcolm iránt érzett szerelmed, Katy!

Nem tudtam róla, mert nem adtam nevet az érzésnek, még nem.

– Eléggé gyönyörű, mint egy zsenge tavaszi csemete. Ó, de annyira fiatal. Olyan gyenge. Egy szélfuvallat.

Az entitás megint megnyúlik, suhog, jeges levegő folyik felém. Majd a dolog előre suhan, megérinti a foltot az arcomon, ami tudom – még most is – megmarad.

– Nem búcsúzok kedvesem, mert nagyon hamar ismét találkozni fogunk. Addig, felkészülök a következő találkozásunkra.

Az entitás egy jóképű férfi sziluettjében szilárdul meg. Azt a megjelenést hozza, mintha ujjhegyei az ajkánál lenének és csókot fújna. A kapott fullánk az arcomon vibrál.

Aztán, amint Malcolm, a dolog eltűnik. Padlón vagyok, négykézláb, nem biztos, hogy megvan az erőm a felálláshoz.

Lexy