Caris Roane: Wings of Fire - II. fejezet

„Légy bölcs, és ne ítéld el, mit idéz elő a másik iránti szeretet,

hiszen a cipők gyakran utaznak gyanútlan lábakon.”

Közmondások gyűjteménye, IV. Beatrice

2. fejezet

Rith nem az eszéről volt híres. Sosem volt. Ez okból támaszkodott a jövőbeli áramlásokra, hogy irányítsák őt, azokra a gyönyörűséges fényszalagokra, amik megjövendölték a közelgő eseményeket.

Elnyúlt a sötétkék bársony díványon a hálószobájában, ami az irodája szomszédságában helyezkedett el. Lazán összekulcsolta kezét a gyomra felett. A mahagóni barna plafont bámulta. Az arcizmai furcsának és lazának tűntek, szinte levertnek, és a torka összeszorult.

Épp kilépett a jövő áramlásából, újra és újra megsemmisült. Csupán pillanatokkal ezelőtt ugyanaz a jóslat tért vissza még erősebben a múlt éjszaka óta, miközben a zuhany befejeződött és Parisa átesett az éjszakai rituáléján.

Parisa Lovejoy megosztozott egy köteléken Greaves Tábornokkal.

Ez nem lehetett igaz! Egyszerűen nem.

Parisa meghatározhatatlan, de mégis rendkívül lényeges szerepét a háborúban Greaves Tábornok ellen már számtalan alkalommal megjövendölték. Rith újra és újra felajánlotta a gazdájának a nő halálát, de valamilyen érthetetlen okból, Greaves inkább kissé könnyedén veszi a jövendőmondók próféciáit. Nem tudta ezért teljesen hibáztatni, mivel a próféciák nem mindig valósultak meg. És Greaves minden szemszögből megvizsgál egy próféciát, mielőtt cselekszik, és gyakran sikeres volt a merész vállalkozásaiban.

De ahol a szárnyas halandó feltűnt, az látnokok jóslata állandó volt, és az elmúlt napokban megnövekedett az ereje. Rith kialakított egy pánikhoz közeli érzést, ahol Parisa érintett volt. Saját maga volt, egy erőteljes férfi, talán több, mint amit a Parancsnok észrevett, újabban kifejlesztett egy valódi tudást csak arról, mennyire veszélyes volt Parisa mindkettejükre, önmagára és a Parancsnokra. Számos alkalommal ösztökélte a Parancsnokot a megfelelő irányba, a nő kiiktatása felé, de a Parancsnok nem mozdult.

Habár még Rith összes tudásával, még a számtalan próféciával és azok intenzitásával, ami végül a peremre sodorta Rith-t, az a legutóbbi jövő áramlat volt a kötelék-kovácsolás eseményről. A mélyen érzett kétségbeesés és féltékenység egészen felemésztette Rith-t. Meg tudta bocsátani a jóslatokat Parisa veszélyéről az Eljövendő Rendre, – de azt nem, hogy olyan intim kapcsolatba kerüljön a gazdájával.

Képtelen volt elképzelni, még jóslatok szintjén sem, hogy Greaves hogyan engedhetné meg ezt a paródiát, amikor még neki, Rith Do'onwa-nak, a gazda legkedveltebb szolgájának sincs meg az ilyen kötelék.

Korábban, amikor Parisa még sötétedés előtt kért egy utolsó repülést, meglátta a lehetőséget, hogy saját kezűleg ölje meg. Ha Parisa elhagyta volna a művészien kialakított ködkupoláját, követhette volna előidézve a legsajnálatosabb, de nagyon végzetes balesetet.

De nem ment el. A tamarinfa felett lebegett, és valahogy olvasta az elméjét. Szóval most a nő biztonságban volt, védve az ágyában, és neki esélye sincs az élete véget vetésére.

Ennyi évszázadnyi szolgálat alatt volt megjutalmazva?

Egyetlen egy dolgot tudott: meg kell előznie a köteléket.

Úgy szerette Greaves-t, ahogy senki más nem tudná. Greaves volt a gazdája, az életét is feláldozná érte. Köteléket akart, egy csatornát a Parancsnokhoz. Megérdemelt egy kapcsolatot. Miért kellene Parisának megengednie, hogy kovácsoljon egyet?

Szemérmetlenség.

Rith mély lélegzetet vett. Koncentrálnia kell. Meg kell találnia a módját az esemény megakadályozására.

Ahogy lélegzett, az elméje csillapodott. Néhány perc múlva a vad féltékenysége is lecsillapodott.

A fényszalagokra koncentrált. Akármikor volt a változás a jövőben fenyegető, a szalagok ragyognak. Ahogy mentálisan átvizsgálta az összes kritikus embert, aki részt vett az eljövendőkben, az egyenlet mindkét oldalán, egy ragyogó bronz szalagra lelt, ami olyan ragyogó fénnyel növekedett, s bár a szemei le voltak hunyva, érezte, hogy a fény a szemháján keresztül perzsel.

Mentálisan felkapta a szalagot, ami Medichi Harcoshoz tartozott. Végig siklott az elméje a jövő áramlásain és egy képhez érkezett, ami megragadta a szívét, részben a látomás jellege miatt, de a helyszín miatt is. Egy sötét helyen látta a csapdába esett harcost, ami terrakotta csempékből készült. Tudta, hogy ez a részlet egy templom a Másik Földön, Bengalban. Saját maga építette, a Halandó Földi felépítést lemodellezve, de egy nagyon kényelmes pince tervezéssel a saját céljaira.

Mosolygott. Annak ellenére, hogy a szárnyas halandó halálát akarta, a biztos tudás, hogy egy nap, hamarosan, az uralma alá kerülhet az egyik a Vér Harcosok közül, minden megváltoztatott. Ha a Teremtő jó és ráragyog a szerencse, eleget tesz a próféciának. Talán majd Greaves előtt állva megnövekedne az esélye, hogy kiérdemelje a köteléket.

***

Parisa életben volt még?

Medichi elhelyezkedett az ágyában, kialvatlanul és a szélére. A villája lakosztályában volt, elvonultan, ami börtönné vált, mert a neki szánt nő hiányozott… eltűnt… elveszett. De néhány perc múlva megtudja, életben van-e még: el fog jönni hozzá, mint ahogy mindig tette ezekben az órákban.

A Cave-be ment, később érkezett, mint szokott, így csak Thorne maradt ott. Thorne hirtelen lehuppant az egyik székre a bárpult előtt, egy üveg Ketel már készen állt, a férfi ujjai fel-le csúszkáltak az egyik poháron, a pillantása semmire sem fókuszált különösképpen. Medichi elmondta neki a halál vámpírját a Grand Kanyonnál, és hogy mit talált a szépfiú fejében.

A hírek egy kis életet vittek Thorne vöröses barna szemeibe. Még mosolygott is és vállon csapkodta Medichit. – Meg fogjuk őt találni, és ne aggódj, Carla majd tájékoztatni fog engem. Jeannie is, amikor majd később megjön.

Medichi bólintott.

Thorne bólintott.

Medichi haza indult és most itt volt, az ágyában ült, készen rá, hogy folytassa a reggeli rituáléját, kész rá, hogy ismét meghallja Parisa hangját a fejében, kész volt bizonyságot szerezni róla, hogy még mindig életben van.

Ó, istenem, add, hogy életben legyen!

Épp csak lezuhanyozott és a hosszú haja vége csöpögött, patakocskákat formálva, amik a hasán és a hátán folytak le. Kioldozta a derekára tekert fekete törülközőt, és egy nehéz hurokban a térdére terítette.

Legalább volt magánélete. Az első alkalom három nappal Parisa elrablása után történt. Még Havily és Marcus is a villájában élt. Ők voltak a legközelebbi barátai, a legerősebb támaszai, de azon a napon, hogy Hav mandarint vitt haza a piacról, anélkül, hogy belegondolt volna, ez mit tenne vele, anélkül hogy eszébe jutott volna, hogy Medichi számára Parisának mandarin illata volt, a nő különleges illata csak az ő számára. Medichinek zsályaillata volt.  

Havilynek jobban kellett volna tudnia. Neki Marcus különleges illata olyan volt, mint a vágott fű és az édeskömény keveréke.

De Havily nem emlékezett rá, Medichiben pedig gyönyört keltett akárhová is ment. Természetesen a férfi panaszkodott, hogy nem érzi jó magát és visszatért a hálószobájába a villa északi végébe.

A mandarin afrodiziákumként működött. Nem akarta magát kielégíteni, de az volt az ő átkozott helyzete: a breh-hedden miatt a mandarin illata Parisát jelentette, Parisa pedig a tiszta forróvérű szexet.

Átkozott breh-hedden! Abban a pillanatban lecsapott rá, ahogy megérezte Parisa kedves feromonokkal telt mandarin illatát.

A breh-hedden egy szörnyű társköteléki rituálé, ami csak egy természetfeletti hatalmú nő és a Vér Harcosa között lépett életbe. Mielőtt Kerrick Harcos megtalálta az ő breh-jét Alison Wellsben, az összes harcos azt gondolta, hogy a rituálé csak mítosz. Aztán Marcus is pontosan ugyanúgy kötődött össze Havilyvel. Nem több a mítosznál. Csak a nehéz kínzó valóság.

Szóval igen, a breh-hedden élt és virult a Vér Harcosok körében.

Atya ég, mennyire imádta a mandarin illatát.

Így ezért elégítette ki magát Medichi. És valamilyen okból ugyanabban a pillanatban Parisa meglelte őt a kukkoló ablakán át. De csak amikor felszabadult és az ökle keményen pumpált, akkor hallotta meg a nő gyönyörű hangját a fejében, egy halk, dallamos Antony-t. Az elrablása előtt rengeteg alkalommal gondolta, hogy a fejében hallotta a nő hangját, telepatikus erejének a megjelenését. Ezért, amikor ismét meghallotta a hangot, tudta, hogy nem hibázott: hallotta a nő hangját, életben volt.

A férfi örvendezett. Felkiáltott. Könnyezett, mert az, amikor megérezte a nő jelenlétét, nagyon bágyadt volt, de nagyon valóságos is, ő pedig megtudta, hogy életben volt. Utána egy órán keresztül beszélt hozzá, annak ellenére is, hogy a nő még nem tudott az elméjében kölcsönösen beszélni vele. Beszélt és beszélt, arról, hogy mit csináltak egész nap, hogy megpróbálják őt megtalálni, az életben maradásra ösztönözte, megígérte neki, soha nem fogja abbahagyni a kutatást. Abbahagyta a beszédet, amikor megérezte, a nő elsodródott, végül véget ért a kommunikáció.

Attól a pillanattól mostanáig, a férfi tovább folytatta a rituálét vele minden reggel, miután levadászta a gazember halál vámpírjait. Visszatért a villájába, lezuhanyozott, és felkészítette magát a találkozásra a nőjével.

Most, hogy  törölköző fedte az ölét, egyértelműen egy kérdés volt a fejében: Hallani fogja a hangját, érezni fogja ma a jelenlétét? Életben volt még a nője?

Jézus, az ujjai remegtek a kezében tartott kis ezüst tálka körül. Benne kilenc satsuma fajtájú mandarin volt egymás tetejére halmozva, csábította a tiltott, mintha az almára bámulna az Édenkertből.

Ideje nekilátni a reggeli szertartásnak. Sosem volt az a személy, aki az ökle használatára korlátozta magát. Ha kefélésre volt szüksége, ment és szerzett egyet. Egy csomó bársonyt elkoptatott a Vér és Harapás fülkéiben megszerezve a megkönnyebbülést, amire szüksége volt. A halandó nők minden este özönlöttek a vámpír klubokba, és kielégítették a Másik Föld harcosait, – a Milicia Harcosait és a Vér Harcosait egyaránt. A klubbot épp arra a célra tervezték és még Endelle asszony, a Másik Föld Legfőbb Adminisztrátora is jóváhagyta. De a Parisával való találkozás pillanatától a klub minden varázsát elvesztette.

Letette a tálat az éjjeliszekrényére. Egy mandarint a kezében fogott, a hüvelykujját keményen a közepébe nyomta, leszedve a laza héját. Lé folyt. Tovább hámozott, amíg feltűntek a gerezdek. Még egyszer a közepébe nyomta az ujját, feltörve a gerezdeket. Még több lé.

Megborzongott. A szag az agyába hatolt, a szemei visszafordultak a fejébe. Igen, kemény volt. Mi más is lehetne? Attól a pillanattól, amikor először elkapta Parisa illatát, az egyetlen dolog, amire számíthatott, az az erőszakos követelőző erekció volt, amikor a nő közelében volt.

Nyaka hajlatán felállt a szőr és megkönnyebbülés árasztotta el.

Megérezte. Igen. A férfi lehunyta a szemét. Meg tudta mondani, hogy mellette volt, épp mint egy furcsa hullámzó rezgés a hátán, most már a vállainál, a nyaka mentén. Itt volt a nő.

Megenyhült a szörnyű feszültség a mellkasában, az ijesztő aggodalom, hogy meghalt. Az elmúlt huszonnégy óra alatt most először tudott fellélegezni.

–  Itt vagyok, – mondom hangosan. – Készen állok rád!

A mandarinra tette a száját, a lét szopogatta és felhördült.

***

Parisa szíve összeszorult, egy gyenge dobbanás mélyen a mellkasában, a fájdalom, ami annyira ismerőssé vált, hogy most vigasz volt.

Még mindig a baldachinos ágyán feküdt, a természetfeletti kukkolóablak nyitva.

Most Antony-t látta. Mint egy jó vezető, bármilyen helyzetbe tudta állítani az ablakát, amilyenre csak vágyott. Ma, tizenhárom órányi távolságra tőle, úgy igazította a látószögét, hogy szembenézhessen vele, mintha pont a férfi előtt állna.

Vett egy szakadozott lélegzetet, mintha a torka remegne. Igen, a férfi jóképű volt – erős arccsont és éles szögletes állkapocs, – de neki mindig gyönyörű lesz. A haja fekete volt, vastag, egyenes és hosszú, majdnem a derekáig ért. Lezuhanyozott, a haja nedves volt, még foltokat csepegtetett. Az éjszakai vadászat után mindig hosszú gőzfürdőt vett. Néhányszor elég korán érkezett, hogy figyelje a zuhany alatt. Szikár volt és izmos, teljesen harcos volt.

Igen, olyan gyönyörű.

Közelebb ment, amíg néhány centiméterre volt az arcától. Figyelte, amint a nyelve a mandarinba fészkelte magát, kis szívó hangokat kiadva. Tudta, hogy  a férfi a nyelvét az ő testén képzeli el. Ezt is elárulta neki. A vágy túl kis szó volt rá, mit érzett a férfi iránt, ez iránt a harcos iránt. Ő lenne a mandarin a férfinak, az pedig felfalhatná.

 Könnyek siklottak le az arcán, a vágya a férfiért megnövekedett, a combjai remegtek. Csendben kellett maradnia vagy a szolgák lecsapnak rá.

Előre hajolva megcsókolta a levegőt egy-két centiméterre a férfitól. Felnyögött, mintha érezné milyen közel volt. Figyelte a mélyre sikló kezét, lecsúszott a mellkasán. Az ablakot szélesebbre húzva figyelt. A hasizmai hullámoztak, megfeszültek, meg akarta érinteni, nyalni, ízlelni a kemény hullámzó dombokat. A férfi mutatóujja megérintette a széles erotikus szőrcsíkot, ami lefelé vezetett. Mélyre. Lejjebb.

A nő fejben a férfihoz beszélt. Igen, érintsd meg magad nekem! Itt vagyok. Szeretném, ha megismernéd a gyönyört. Antony, hallj engem!

A nyögései beterítették a levegőt. Egyik kezével a szájához tartotta a mandarint, a nyelve lázasan dolgozott. A másik kezével határozottan tartotta magát, most már pumpálta. A csípője mozgott, felemelkedett.

A nő zihált és összerándult a lényege. Összehúzta a gyomrát, lábai közé csúsztatta a kezét. Nyomta, húzta, oda préselte. Csípője a matrachoz billent, miközben a férfit figyelte. A nyögései hangosak voltak a fülében. Meg tudta mondani, hogy a férfi már közel volt. Kinyitotta a száját, majd a nyögés kiáltássá nőtt, miközben elment.

A nő vele tartott, a teste lényege hullámzott és rángatózott, a gyönyör keresztül villámlott a lágy húsán. Elképzelte magában a férfit, mire az érzés tovább fokozódott. Visszatartotta a lélegzetét és a nyögéseket, amik ki akartak törni a félelem mellett is, hogy a szolgák meghallhatják. Antony, Antony ment végig a telepatikus ösvényen.

Minden mozgás megszűnt a férfi ágyában, mint mindig, ebben a pillanatban.

– Hallak, – mondja hangosan a férfi a szobájában. – Azt mondtad Antony, Antony. Ma este kétszer. Érzem, hogy a közelemben vagy Parisa. Tudom, hogy itt vagy, és tudom, életben vagy. Hála Istennek!

Antony, kiáltotta a fejében. Még több könny csorgott le az arcán. Visszafordult, még mindig a férfit figyelte. Itt vagyok, küldte. Itt vagyok.  Ha legalább a telepátiája fejlődne. Legalább kétszer meghallotta a nevét. Ez már volt valami. Nem sok, de valami.

– Parisa, van némi információm rólad, de beletelik néhány napba, míg használható eredményeket kapunk a keresőhálózatról. Ma reggel ráleltem egy gazember halál vámpírjára Észak-Arizonában, a Halandók Földjén. Ismerte Rith-t. Tudta, hol vagy. Átkutattam az emlékeit és felfedeztem, hogy Burmában vagy, a Másik Földön. Carla már ráállította a Központ keresőrendszerét. Tudjuk, hogy a nyomod nem fog feltűnni, ezért egy anomáliára vadászunk, bármire, ami eltér a megszokottól. Esküszöm, hogy átvillannék Burmába és magam kezdenék el rád vadászni, de az az átkozott hely olyan nagy, mint Texas.

Hallotta a férfi frusztrációját, de a feje az új információ körül forgott, hogy a Központ bemérheti a tartózkodási helyét egy vagy két nap alatt, esetleg három. Ó… Istenem… igen!

–   Mintha jobban tudnál telepatikusan kommunikálni. Megpróbálod? Kérlek, próbáld meg! Ma kétszer hallottam a nevem. Ennek jelentenie kell valamit.

A nő saját frusztrációja is növekedett, míg már az ágyában térdelt, öklével pedig a párnáját püfölte. Megpróbálta-e? Csak néhány ezer alkalommal. Természetesen próbáltam, küldte a nő.

– Meg tudod csinálni. Tudom, hogy képes vagy rá. Ha így tudom érzékelni a jelenléted, tudom, hogy beszélni is tudsz hozzám. – Hanyatt vágta magát az ágyában, és a csípőjét mozgatva egyenesen maga elé nyújtotta a lábait. Farka félkeményen fekszik az ágyékán. Nagyon nagy volt és annyira pokolian csodálatos. Figyelte a férfi szemeit elöntő könnyeket, kicsordultak, lefutottak az arca oldalán a hosszú harcos hajába. Közelebb mozdult és úgy tett, mintha megérintené a férfi haját, átfuttatná rajta az ujjait.

– Abban a percben, amikor találunk agy anomáliát, elmegyek érted. Mindannyian elmegyünk érted. Mindegyik testvér.

Mandalay mellett vagyok, küldte, de tudta, hogy felesleges. A kommunikáció több száz különböző módját megpróbálta, de minden amire képes volt, hogy a férfi hallja a nevét, amikor elmegy.

Megpróbált számos helyszínt, szobáról szobára járva szólongatta a nevén, váltakozva nappal és éjszaka, a tamarinfa alatt, távol a fától, kiáltozta a szavakat a fejében, majd halkan hívta. Semmi sem működött. Amikor kinyitotta a kukkolós ablakát, azt a birtokában lévő furcsa természetfeletti ajándékot, bárhol megtalálhatta a férfit. Csak gondolatban nem tudott vele beszélni.

A feje alá csúsztatta a karját, a tekintete valahová a plafonra koncentrált.

– Imádom, hogy itt vagy velem, – suttogta. – Hogy a közelben érezhetlek.

Jó. Itt vagyok!

–  Undorodsz tőlem? Kérlek, értsd meg, ez az egyetlen alkalom, amikor hallhatom a hangod. Egyébként nem tudnám.

Sosem tudnék undorodni tőled! Ismerlek, Antony! A harcos testvéreidet is kihallgattam. Olyan tisztelettel beszéltek rólad, hozzád fordulnak tanácsért, támogatásért. Imádom a kedvességedet, és hogy sosem hagyod abba a kutatásomat.

Ez már majdnem egy beszélgetés volt.

Szinte.

– Múlt éjjel, a megállóm előtt a New River Határvidéknél, Jeannie-vel órákat töltöttünk a nyomod felderítésével Észak-Afrika területén. – Halványan elmosolyodott. – Most pedig már tudjuk, hogy Burmában vagy. Nehéz itt maradni – most azonnal körbe akarom keríteni Burmát. De mi jó lenne abból? Itt fogok várni, de azért ezt nem kell szeretnem.

– Szerintem tegnap nem mondtam el neked, de tegnap délután Jean-Pierre rajtaütöttünk egy rohadt vámpír búvóhelyén Svédországban a Halandók Földjén. Akkor tudtuk meg, hogy ez a rohadék Sedonában van, a Halandók Földjén. Emlékszel, hogy Thorne-nak van egy háza Sedonában? – Felsóhajtott. – Imádok beszélgetni veled, érezni a közelséged.

Én is, küldte a nő.

– A rohadékot egész a Grand Kanyonig üldöztem. Az anyaszomorítónak szárnyai voltak – pardon a franciám, vagy ahogy Jean-Pierre mondja, az olaszom. Annyira szórakoztató. Minden délután velem volt, mellettem harcolt. Ő is annyira tönkrement, mint én. Harcosnak még nem volt jobb testvére. Mindent neki köszönhetek. Elhiszed nekem, hogy sosem fogom feladni a keresést? Sohasem?

Hiszek neked.

Hirtelen felült. – Parisa, meg kell tenned egy dolgot. Ígérd meg, hogy életben fogsz nekem maradni. Kérlek… maradj életben!

Megpróbálok.

–  Ne csak próbáld! – Ja, majdnem egy beszélgetés. – Tegyél meg bármit, amit az életben maradáshoz meg kell tenned, nem számít milyen szörnyű a jelenlegi helyzeted. Tudd meg: elmegyek érted!

A nő ismét közelebb húzódott, az ajkai felé. Kissé előredőlt és úgy tett, mintha megcsókolná. A férfi zihált. – Mit csináltál épp?

Még egyszer odahajolt, és megcsókolta.

A férfi az ajkaira tette az ujját. – Te épp megcsókoltál?

–  Igen, – suttogta a nő hangosan a szobájában.

–  Parisa! Csináld újra!

Ismét előre hajolt. A férfi teljesen mozdulatlan maradt. Hátra húzódott. A férfi szemei felnyíltak. – Nem éreztem semmit. Ha megint megpróbáltad, nem éreztem. – Ismét hanyatt vágta magát az ágyon és a homlokára fektette az egyik kezét. – Ó, Istenem, annyira hiányol. Érted fáj a szívem.

Hátra dőlt és teljes hosszában szemügyre vette a férfit. A mellizmain a halvány fekete szőr egészen leért a gyomráig. Szerette a világosabb szőrcsíkot, ami az alhasáig utazott, feltárva az utat. A szőr göndörödött az ágyékán, egy egészséges élőlény. A farka félig még állt – mindig annyira hosszú volt a közelében, még azután is, hogy elment. Ugyanaz a fekete szőr borította a lábait is. Szerette a kinézetét, olyan férfias volt. Mindig is szerette egy férfin a szőrt. Bele akart túrni az ujjaival, a lábujjaitól, a lábain felfelé, a farka tövénél, abba a szexi csíkba a mellkasán, a karjain… de többnyire a hosszú harcoshajába akarta tenni a kezeit.

A hosszú haj jelentett valamit a Vér Harcosainál. Számos évezredre visszanyúló szertartás, a harcosok szembenézve a csatákkal, egy rituális dologgal fogják hátra a hajukat, amit cadroen-nek hívtak, az akarat és szándék erejét szimbolizálta.

Igen, Antony sok dolgot elmondott neki ezen alkalmakkor, amiket megosztott vele. Bár nem hallja a nőt, azt tudta, hogy hallgatja, így beszélt.

Antony hangja halkan folytatta. – Beszéltem már neked arról, amikor először használtam a szárnyaimat az átlépésem után és a hátamra estem? Egy jó percig nem tudtam lélegezni, a fájdalom majdnem kibírhatatlan volt. Szétzúztam néhány szárnytollat. Három gyógyító órákon át dolgozva hozott helyre. Amikor a szárnyak ennyire összetörnek, nem tudod behúzni őket. Emlékezz erre, amikor repülsz. Légy óvatos!

Közelebb került és az ujjait az ajkához dörzsölte. Majdnem ugyanezt tettem. Emlékszel? Végül egy pörgésbe kerültem, amikor először repültem, Havily ragadta meg a lábam és mentett meg. Később, titokban elmondta, hogy figyeltél minket. Gyakran osztott meg vele dolgokat, annak ellenére is, hogy a férfi nem hallotta.

Havily Morgan jó barátja volt és nem egyszer mentette meg az életét a rövid idő alatt, mióta megismerte. Hiányzott neki Havily. Mindannyian hiányoztak neki.

– Emlékszel, hogy majdnem összetörted magon azon a napon Havilyvel?Tudtad, hogy néztelek? Amikor majdnem lezuhantál, eldobtam egy tányér spagettit. Aggódtam érted, de Havily biztonságban tartott.

Ó, miért nem tud meghallani? Az ajkaira szorította az ujjait.

– Mindig hálás leszek, hogy Havily vigyázott rád azon a napon, és olyan sok mindenre megtanított a repülésről. Azt kívánom, bár én lehetnék az, de…

Senki előtt nem bontod ki a szárnyaidat.

– … sosem engedem ki a szárnyaimat, kivéve elzárkózva. Csak nem tudom. Meglátnák a hátam. Marcus tudja az igazságot, de bízok a diszkréciójában. – Mellkasa megemelkedett és lesüllyedt egy súlyos sóhajtól. – Amikor átléptem és megértettem, milyen gyorsan tudok gyógyulni az új vámpír állapotomban, azt gondoltam, a hátam is meg megváltozhat, de nem így történt. Én… sebhelyes vagyok, Parisa. Örökre.

Paris abból, ahogy a szavakat suttogta, meg tudta mondani, hogy bármi is tette sebhelyessé a hátát, az mélyen a fejében is megsebesítette, talán még a lelkét is.

Már láttam a sebhelyeidet, Antony! Még nem jöttél rá? Hogy lehettem volna annyira közel hozzád a három hónap alatt, hogy ne vegyem észre a sebhelyeidet?

– Picsába, – morogta. – Már láttad őket, ugye? Hát persze, hogy láttad. Francba! – Annyira szégyenkezőnek hangzott.

Meg akarta nyugtatni, elmondani neki, hogy nem számít, de képtelen volt rá. Csak annyit tudott tenni, hogy letörölte a könnyeit.

Visszavonult,  mélyen az Antonyval kapcsolatos emlékeibe. A férfi egyszer megnyugtatta, tartotta, amíg könnyezett. Három hónapja, a Nagykövetek Fesztiválján, bombát használtak a tűzijátékok helyett, lángba borítva az eget. Marcus, Antony egyik legjobb barátja, több helyen megégett, Havilyt pedig elrabolta egy halál vámpírja. Antony megkérte Parisát, hogy használja a kukkoló ablakot. A gondolat túlterhelte, rettegett, hogy mit fog találni. De Antony tartotta őt, támogatta. Segített neki, és mint egy csapat, hazavitték Havilyt.

Még mindig számíthatott rá, azzal, hogy minden este vele volt, beszélt hozzá, kinyilvánította a szerelmét ezen a furcsa, de gyönyörű módon.

Az elméje kezdett elsodródni. Burmban elmúlt tíz és Rith korán ébresztette az udvartartását, pontosan reggel öt órakor. Szigorú menetrendet tartatott be a szolgákkal.  A fáradsága fokozódott, mert annyira szomorú volt, és mert az eltelt három hónapban nem volt nagyon reményteljes. Rith okos vámpír volt. Ha csak feltételezte, hogy az otthona veszélyben forgott, eltávolítja a nőt, mielőtt bárkinek esélye volna elvinni.

– Kezdesz elálmosodni, ugye? Mindig meg tudom mondani. Ilyenkor kezd a jelenléted hullámokban pulzálni, távolodik tőlem, visszatér. Kérlek, ne menj!

Mindig ezt mondta.

– Ha elmész, akkor további huszonnégy órán át találgatnom kell majd, életben vagy-e még.

Itt leszek veled, Antony. Itt leszek. Kiengedett egy sóhajt. Elnyomta az álom.

Lexy