„Kedves, emeld az
üveget az ajkaidhoz,
Én tartom majd a kezed
igyál és nyugodj meg.
Kedves, engedd, hogy a
teremtésed bora
lelked szőlőskertjéből,
megadja neked a békét.”
Verses gyűjtemény, IV. Beatrice
3. fejezet
Medichi érezte Parisa távolodását – vagyis valószínűleg
elaludt. A nőnél éjjel tíz körül járt az idő.
Oldalra fordult az ágyában. Egy bizonyos ponton a mandarin
maradéka kiesett a kezéből és arccal lefelé pihent a lepedőn. A Parisa iránti
éhség tekergőzött a gyomrában. Nem csak olyan volt, mint a breh-hedden, a mindenféle irracionális viselkedést előhívó. Mint
mandarint szopogatni és hangosan beszélni egy nőhöz, akit nem láthat.
De érezte. Ó, igen, érezte a jelenlétét az erő
fodrozódásában.
Elhagyta az ágyat és egy második gyors zuhanyt véve
megtisztálkodott. Friss ruhát vett fel, farmert és fekete pólót. Havily-nek
mostanra készen kellene állnia a munkára. Ő és Marcus még ugyanabban a szobában
lakott, amit három hónapja elfoglaltak. Marcus visszatért az önkényes
száműzetéséből a Halandók Földjén, – de nem csak, hogy csatlakozzon a Vér
Harcosaihoz. Endelle asszony kijelölte a Délnyugati Sivatagi Körzet Felsőbb
Adminisztrátorává, és egy hajórakománynyi fennhatóságot adott neki. A férfi
csinált néhány király változtatást, amikor Endelle adminisztrációja megosztotta
vele a Legfelsőbb Adminisztrátori területeket szerte a bolygón.
Darian Greaves, az úgynevezett Parancsnok, tizenöt éve elkezdte
a Legfőbb Adminisztrátorok átállításának folyamatát, mindegyikük a férfi
csapatával együtt szembe helyezkedett Endelle asszonnyal. Ha eléggé irányítani
tudná őket, Endelle és harcosai egyszer s mindenkorra elvesztenék ezt az
istenverte háborút.
Marcus ennek megálljt parancsolt. Egy Legfelsőbb
Adminisztrátor sem lépett ki az eltelt néhány hónapban. Igen, ami már
haladásnak nevezhető.
Mint Havily, aki kiveszi részét a piszkos munkából éjszakákon
Endelle mellett. Most ez volt a legszarabb munka, amit valaki valaha
létrehozott. Továbbá, Havily még mindig minden reggel elszaladt egy Starbucksba
a Halandók Földjén a Vér Harcosai miatt. A többségükkel virradatkor
találkozott, friss kávét, pékárut és a meleg mosolyát vitte. Jean-Pierre soeurette-nek hívta a nőt, ami franciául
a „húg”-ot jelentette. Havily az volt mindegyik Vér Harcosnak, egy szeretett
hugica.
Pokolba, szüksége volt egy italra. Elhagyta a lakosztályát és
a konyha irányába indult. Soha nem volt
nagy ivó, de ez az elmúlt néhány hét alatt megváltozott. Kifejlesztett egy
igazán ízletes limoncellót.
Átvágott a villája hosszú hallján, amivel szemben jobb oldalt
a gyep volt. Miután bal oldalt elhaladt két vendégszoba mellett, áthaladt a
hivatalos nappalin, amiből a hátsó pázsit volt látható széles terjedelemben.
Két évszázaddal korábban építette meg gyönyörű otthonát.
Imádta a helyet. De itt mindent feladna, plusz az egész
kibaszott vagyonát, hogy Parisa biztonságban és egészségesen kerüljön vissza.
Keresztülvágott az előcsarnokon, majd a kisebb nappalin az
étkező mellett. A konyhába vezető ajtó el volt tolva, így hagyva, a konyha nem
volt látható sem az előcsarnokból, sem pedig a déli szobákból.
Áthaladt a konyhán a hűtőhöz, kinyitotta az ajtót, és
megragadta a négyliteres kancsó házilag készített limoncellót. Elvett egy
poharat az összehajtott vászonról a zsírkő pultról. Mindig kéznél tartott egy
poharat.
A rituáléjává vált elkészíteni a limoncellóját, az egyik
olyan dolog, ami épelméjűen tartotta. A recept egyszerű volt: cukor, vodka, citromhéj
és egy csomó várakozás.
Minden héten új adagot csinált, így sosem fogyott ki. Az
adagok kezdtek növekedni. Később még többre volt szüksége. Sokkal többre.
Picsába. Ezekkel az új hírekkel, kizárt, hogy anélkül tudjon aludni, hogy ne
legyen egy kicsit részeg.
Az étkezőasztalra tette a kancsót, de ahelyett, hogy
elhelyezkedett volna egy széken, amit a legközelebb húzott a szomszédos
nappalihoz, két széket távolabb húzott az asztaltól, felugrott, és az egyszerű
mahagónira helyezte a seggét. Egymásra tette a lábát a szék sarkán.
Elkezdett inni.
A kezében tartotta az új hűvös üveget. Ez a másik része volt
a rutinjának. Hosszú ideig képtelen volt megérteni, Kerrick miért kedvelte a
Makert, Thorne miért vedelte a Ketel One-t. Most megvan. Rendszerint előnyben
részesített egy kiváló Cabernet Sauvignont, a saját címkéje is megfelelt neki,
egyszerűen kiváló, ám Parisa elrablása óta eltelt harmadik hete, amikor
világossá vált, a közeljövőben nem fog haza térni, a férfinak egy kicsivel
erősebbre volt szüksége.
Az ajkához emelte az üveget és belekortyolt. A nyelve
megrándult az örömtől. Míg a kesernyés citrom szikrákat keltett a szájában,
addig az ital hatására elkezdte azt a hosszú, de szükséges álomba merülést,
amit csupán száz bizonyíték hozhatna.
A várakozás volt az, ami kikészítette.
Várni.
Baszd meg!
Habár végül kapott egy komoly útmutatást, még mindig várnia
kellett.
A harmadik pohár után, zsibbadni kezdett… de előkerültek az
emlékei. Egy asszonyt látott, az ő gyermekével állapotosan, átszaladni az
olajfaligeteiken az ősi Itáliában. A nő a hasát tartva kacagott. Öt hónapos
terhes volt, gyönyörűen mutatott. A férfi végigmenne a toscán villán, egyenesen
előre, kezével a nő háta mögött a derekáig húzta volna ruháját, bárki
megláthatta, mit tesz a nővel, mit dédelgetett. A nő leszidná, az arcához
emelné az ujjait és arról panaszkodna, mennyire bunkó volt, milyen vulgáris,
mennyire civilizálatlan. Aztán megtámaszkodna, a gyomrát előre tolva. Á,
mindketten büszkék voltak. Öt hónapja házasodtak össze és öt hónapos volt a
gyerek.
Maria.
A férfi mosolygott. Aztán másik emlék bukkant a felszínre, az
egyik olyan, ami perzselő fájdalmat keltett a szívében, noha ez mostani volt,
nem pedig tizenhárom évszázados.
Meghalt azon az éjszakán, amikor az északról jött törzsek
beléptek a farmjára, őt megkötözték, hátát pedig ezernyi csíkra szaggatták, s
közben megerőszakolták szeretett feleségét, meggyilkolták a nőt és ellopták az
életet a fiától. Az ő fiától. Az egyetlen
fiától.
Tudta, hogy a gyermeke kisfiú volt, ez volt az egyik legelső
gyanú, hogy természetfeletti erővel rendelkezett. Az erős tudás
érzete a fogamzás első pillanatától fogva vele volt. Maria néhány héttel később
mondta el neki, hogy terhes volt, ami egyszerre volt megerősítés és
figyelmeztetés, hogy az élete hamarosan megváltozik.
Az ellenség otthagyta Medichit meghalni, kardot döftek mélyen
a gyomrába. Elvérzett a földön. A látvány, ahogy a feleségen gyengén
szólongatta, ahogy elért hozzá a feleség fehér vászon hálóingén szétterjedő
skarlátvörös vére, életre keltette az átlépő erőt.
Azon az éjjelen az emberi része meghalt, s megszületett a
vámpír. Először nem tudta, mi történt vele. Átlépett a Másik Földre, megjelent
a Határvidéken Róma szélén, és egy kézi robbanással válaszolt az átlépésre
szólító hívásra. Thorne jött érte, méltóságteljesen lebegett a levegőben bőr
kiltben és súlyos harcos szandálban.
Thorne volt Medichi Őrangyala. Osztozott vele a szenvedésben,
enyhítette a fájdalmát, megmutatta mit tehet, harcossá tette, ahogy minden
éjjel együtt szálltak harcba a halál vámpírjai ellen. Greaves, már akkor is
keményen próbálta megölni. De a rohadéknak nem sikerült.
Az átlépési ceremóniája után, Medichi senkitől sem kért
engedély, de a felesége és fia mindegyik gyilkosát levadászta. Minden arcot
megismert, örömmel figyelte a szenvedésüket, a vérüket, a halálukat. Azon az
éjszakán született meg benne a bosszú, a háború, mint az igazságszolgáltatás, amit
minden este ki is mutatott az új ellenséggel harcolva… a halál vámpírjaival.
A sarkak kopogása a villája keményfa padlóján hozta vissza a
jelenbe.
Havily. Francba. El kellene tűnnie a hálószobájában, magával
víve a limoncellót. Megfeszült. Nem akarta, hogy a nő így lássa. Az volt a
hirtelen reakciója, hogy elrejti a poharat és a négyliteres kancsót. De észbe
kapott. Kit akart átejteni? Havily és Marcus is tudta mit csinált. Nem tudta
elrejteni azt a sok citromot, azt a nagy mennyiségű vodkát. Megigazította az
asztalon és a lábával megragadva húzta közelebb az egyik széket.
Marcus breh-je
megjelent az ajtóban, a férfi szíve tompán lüktetett. Egy időben egy kicsit
belezúgott Havilybe. Talán mindegyik
harcos megtette – Luken bizonyosan.
Bájosnak tűnt a szokásos Ralph Lauren szoknyájában és selyem
blúzában. Dús vörös haja a válla körül lengett. Leopárd mintás magas sarkút
viselt. A férfi szíve dagadt a szeretettől.
– Reggelt,
Hav! Egy kicsit későn rohansz!
Figyelte a pirulás terjedés porcelánfehér orcáján. Nagyon
becsületes volt, egy kicsit zavarba jött.
– Nos,
tudod, múlt éjjel Marcus veletek volt, srácok és mivel délutánig nem jelenik meg
az irodában, szereti, ha vele alszok. – A pír elmélyült.
Medichi lepillantott. Fekete szőrszálak furcsa szögben álltak
a lábán, különösen a nagy lábujján. Bólintott, de nem kereste a nő tekintetét.
– Jó vagy hozzá!
– Ő
jó hozzám! – a nő hangja halk, lágy, jószívű.
Fenébe! Meghúzta a maradék limoncellót, szinte megfulladt.
Szaggatottan sóhajtott, visszatolta a lábaival a széket, de egyúttal az asztalt
is a nő elé tolta. Hirtelen eszébe jutottak az új hírek. Beszélt a nőnek a
halál vámpírjáról, arról, hogy Parisa Burmában volt.
– Igaz
lehet? Hamarosan hazajön? – Könnyek futották el a nő szemét.
– Annyira
reménykedek benne, – mondta a férfi. Pokolba, szűk volt a torka.
Szélesre tárta a karjait. Havily közéjük sétált, a férfi háta
köré csúsztatta a karját és erősen megszorította. A férfi érezte, hogy
néhányszor megremeg a mellkasa. – Hé, – mondta, a hátát simogatva, megpróbálva
nem elrontani a frizuráját. Havily olyan átkozottul stílusos volt. –
Tönkreteszed a sminked, ha nekiállsz sírni.
A nő mellkasa ismét megremegett, de biztos volt benne, hogy
most nevetés volt az. Nem tette, bár a nő elengedte.
A torkában csomó csavarodott. – Megköszöntem már neked és
Marcusnak, hogy a villában maradtatok?
– Csak
minden másnap!
A férfin volt a nevetés sora.
Még néhány pillanat múlva, végül hátralépett és óvatosan
megtörölte a szemét az ujjai hátuljával. Az üres üvegre pillantott. – Még
mindig nem tudsz aludni?
– Segítség
nélkül nem.
A nő bólintott. Nem ítélkezve, hál istennek! A homlokát
ráncolva nézett a padlóra, a gyomra köré fonta a karját.
A szíve megint lesüllyedt. Érezték a kérdést a levegőben.
Egyik kezét a vállára tette, a nő pedig felnézett rá. – Igen, ismét éreztem,
hallottam, ahogy a nevemen szólított. Szóval igen, még életben van.
Kiengedett egy súlyos sóhajt. – Köszönöm Istenem! Ha csak
többet tudna neked mondani, mint a neved!
– Mindössze
ennyit tudott, tudod, három hónap alatt. A telepatikus képességei még nem
fejlődtek ki.
– Tudom,
tudom.
Bólintott. – És most, tulajdonképpen álmosnak érzem magam.
A nehéz kancsóval a kezében, az üveggel a másikban,
visszatért a fridzsiderhez. Hallotta az ismerős sarkak kopogását, ahogy mögötte
követte. – Hogy áll a ház? – szólalt meg a válla felett.
– Marcusnak
volt egy másik nagy küzdelme a vállalkozóval. Képzelheted! – Marcus rendkívül
precíz és fegyelmezett volt, míg a munkavállaló nem volt az. Medichi érezte,
hogy közeleg a vállalkozó seggének a megpörkölése.
Marcus és Havily az Északi Hegység lábánál épített otthont.
Közel akartak lenni Endelle adminisztrációs irodájához, nem volt távol a Sky
Harbor reptértől a Halandók Földjén. A Csendes-óceán északnyugati részén is
építkeztek, de az egy menedék volt, aminek semmi köze nem volt a villában
maradásukhoz.
Eltette a limoncellót, majd elmosta a poharát. Igen, ideje
aludni térni.
Havily a zsírkőpult másik oldalán állt. – Antony, ha bármire
szükséged van…
– Tudom!
Csak kérnem kell!
A nő mosolygott és a világos zöld szemei szikráztak. – Tudd,
hogy itt leszünk! – A sötétfoltban való munka mellett Endellével, még az
adminisztrációs központban is dolgozott különleges projekteken. Ez kiderült
Havily lelkének melegéből. Indulatos ellenfele volt Endellánek. A harcaik
annyira hangosak, és szentségtörők, hogy legendává fognak válni. De
tulajdonképpen Havily nem panaszkodott. Sosem tűnt boldogabbnak és valahogy
mindezekben a csípős harcokban a Másik Föld Legfőbb Adminisztrátorával, Havily
megbékélt az új munkájával és az új életével.
A nő bólintott, felemelte a kezét és eltűnt.
Most, hogy elment, kezét a mosogató szélére helyezte és
hagyta, hogy a vállai és a feje lecsüggedjen. Havilyt a jó szándék vezérelte.
Krisztusom, mindannyiuk jót akart, de az állandó támogatás és törődés tűzként
hatott az idegeire. Kezdte betegnek érezni magát.
A szekrénybe benyúlva megfogott egy új üveget, ezúttal egy
tizenhat unciásat. Kivette az a limoncellós kancsót a hűtőszekrényből és
beletöltötte. Hányadik volt? Három, négy, öt? Rossz lesz, ha elkezdi
elveszíteni az irányítást.
Kicserélte a kancsót, felhajtotta, majd a hálószobája felé
indult.
Az elmúlt három hónapban összesen, ha aludt három, négy órát.
Rémálmok tartották ébren – Parisát látni, de képtelenül arra, hogy elérje,
látta a nő kinyújtott kezeit, haldoklott és képtelen volt megmenteni.
Most az ágyban fekve felülvizsgálta, hogy menthetné meg. Rájött,
hogy elérte az egyik kötele végét – képtelen volt tovább a földhöz kötve
maradni, amikor harcolt. Egyedül járt és a levegőben harcolt a halál
vámpírjaival a reggeli kutatásain, de még mindig nem tárta fel egyik harcos
előtt sem a szárnyait, vagy mutatta meg a sebhelyeket a hátán. Csak Marcusnak.
Hát, igen, picsába. Tizenhárom évszázad után kénytelen lesz
feltárni az igazságot a harcos testvérei előtt. Amire ma este is sor kerülhet.
***
Éjfélkor, genfi idő szerint, Darian Greaves a penthaousában
volt, felült az ágyában, a számítógépjét az ölébe téve olvasta Rith e-mailjét.
Az ambícióival két világot vesz át, tervei egyszerűek voltak: hadsereget épít a
halál vámpírjaiból és a Felsőbb Adminisztrátorok ellen fordítja a
kapzsiságukat. Amikor a hadserege elég nagy volt és a bolygó területeinek
többségét „birtokolta”, egyszerűen eltávolítja Endelle asszonyt az irodájából
és haladni fog a dolgokkal.
Noha Endelle a maga módján elég hatalomteljes volt, nagyon
kicsi ambíciói voltak, s alig elegendő ügyvezetői képessége állt szemben az ő
kitartásával és odaadásával. A nő értékei túl egyszerűek voltak,
szervezőkészsége pedig túl korlátozott volt, hogy valódi fenyegetés legyen.
A falra szerelt, kihúzható lámpa fénye az öle fölé irányítva
kedves kis félhold alakú fényt vetett a válla felett a legutóbbi szeretőjére.
Amikor az ágy jól ki volt használva, szeretett egy kicsit dolgozni két ülés
között.
Megdörzsölte a puha vállat. A jel, amivel ellátta, már
kezdett begyógyulni. A karom a bal kezén felettébb sok dologra volt hasznos.
Genetikailag megváltoztatva a kezét teremtette meg a terrort, de az alkalmazása
szex közben elbűvölő volt. Imádta, ahogy egy testet öltött elképzelés képes
meglepni őt a hosszú távú hasznosságával és az innovációval.
A nő nyöszörgött, amikor körmét az egyik legmélyebb sebbe
vájta. De megérezte válaszul a gyönyörét. A nő élvezett egy kis fájdalmat. A
férfi pedig élvezte az átadását. Kiváló pár voltak.
Már hosszú ideje ismerte, hogy vágyott erre a különös nőre az
ágyában és az oldalán is. Csak nem tudta pontosan, hogy mehetne vele anélkül,
hogy problémákat kreálna az ő Eljövendő Rendjében – a nő a leghűségesebb
Felsőbb Adminisztrátorai közé tartozott. De azt tudta: minden dolog eljön
hozzá, aki kivárja. És ő eljött hozzá, mert a férje meghalt… egy Vér Harcos keze által… az egyik a néhány
alkalomból, amikor hálás volt annak az utálatos jótétlelkek csoportnak.
Abban is hitt, hogy amikor az élet citromot küld neked, abból
limonádét kell csinálni. A jó kétezer évnyi tapasztalatában a saját módján megtartotta
ezt a különös filozófiát. Igen, pozitív gondolkodó volt. Minden fejlődött.
Magában mosolygott.
Erről a nőről is pozitív gondolatai volt néhány évtizede. De
honnan tudta, hogy a nap, amikor haldokló vért adva a halál vámpírjává
változtatta Eldon Crace Felsőbb Adminisztrátort, az idióta nem fogja használni
a speciális tünetcsökkentő ellenszerét? Az eredmény valami váratlan volt: Crace
egy teljesen kifejlődött szörnyeteggé vált jóval több erővel, mint ami jó volt
neki, és Luken Harcos megölte a férfi kohójában. Ami fekete nap volt.
Beszéljünk a citromokról.
Crace tartósan lezáratta a kohót, miután elrendezték Crace
testét. Az, hogy valamelyik Vér Harcos megtalálta a módot, hogy közvetlenül
bevegye bármelyik keverékét, feldühítette Greaves. Ha Crace nem lett volna már
halott, saját maga gyilkolta volna meg.
Greaves látta az esemény biztonsági felvételeit. Tanúsíthatta, az
átlépett Havily Morgan falhoz volt bilincselve és vére lecsapolva, nézte, ahogy
a kohóban feltűnik Marcus Harcos és Crace-re támadt. Nem lepődött meg, hogy
Crace felülkerekedett Marcus harcoson – az utóbbi épp csak felépült az egész
testét borító hármas fokozatú égésekből. De hogy lehetett Crace olyan ostoba,
hogy nem látta előre a másik harcos érkezését?
A Vér Harcosai megsértették a keverékét, amiben egy a vigasz,
ami igazán káprázatos: Creath halálának pillanatától nem volt akadálya, hogy a
férfi özvegyét ágyba vigye. A tökéletes Julianna most arccal lefelé fekszik
mellette, a nő extrém hosszú körmének hegye a megfeszülő részt cirógatta
meztelen testén csípője és combja töve között. Amennyire képes volt rá, Isten
segítsen a férfin, szerette a nőt. Kapzsi volt, hataloméhes, senki megkínzása
nem állította meg, egyszerre élvezte a dominanciát és az alázatos szerepet az
ágyban. Más szóval, a nő a lélektársa volt.
Most pedig egyenlő számú sérülésük volt.
A dudort simogatta az ölében, pont a véna fölött, amit
korábban megcsapolt.
Átgörgette számos Látók jelentését különböző dokumentumokban.
A szokásosat találta: a Vér Harcosok egyre erősödnek a szertartásos kötelékek,
a breh-hedden miatt; Marcus Harcos és a breh-je,
Havily megelőzte a Felsőbb Adminisztrátorok disszidálását Greaves csapatához; Alison Wells, aki Kerrick Harcos breh-je volt és Endelle személyi
asszisztense, akinek még mindig valami meg nem nevezhető dicsőség övezi tetteit
a Másik Földön. Milyen bosszantó.
Az
e-mailek Rith Do'onwa fontossági sorrendbe rendezte, az ő legbizalmasabb és
legalázatosabb kegyence. Amennyire képes volt rá, megbízott Rith-ben. A vámpír
elrabolta Parisát – a tett nem kevéssé hatalmas – és egész idő alatt rejtve
tartotta Endella asszony erői elől. Az egyetlen légy a levesben jelenleg az
volt, hogy bár Parisa eltűnt a jövőbeli áramlatokból a három hónap alatt, a nő
mostanában fenyegetésként tűnt fel az Eljövendő Rendjére. Az a nő egy szörnyű
találós kérdés volt.
Az
ösztöne azt súgta, hogy ölje meg. Mégis, ha nyíltan félreállítja, még ha később
az egyik kegyeltjét hibáztatná érte, a nő kapcsolata Medichi Harcossal elhozná
az Armageddont. Bármelyik nő halála
olyan nagyon közel sodorná a Vér Harcosait az őrjöngő vadászathoz és
mészárláshoz. Greaves nem akart volna kapni abból a fajta kavarodásból, ha
rajta áll. Olyan férfiként, akinek szándékában állt a világon uralkodni, nagyon
könnyedén megtanult bánni a felbolydult és meghódított árral.
A
stratégiája az eltelt századok alatt nagyon egyszerű volt a Vér Harcosokkal. Le
akarta őket fárasztani, de nem a lerohanásig, addig nem, amíg készen nem áll a
Másik Föld átvételére. Még nem volt az övé a COPASS, és amíg átállítja a
jogalkotási bizottság tagjainak többségét, nem lenne elég eszköze a puccshoz,
amit tervezett. De minden nappal közelebb kerül hozzá.
Kicsit
mocorog a párnákon és érezte a megszáradt vér húzódását az egyik seben a hátán.
Előre hátra dörgölődzött, aminek következtében a felhasadt bőre kis darab
villámlást küldött az ágyékába. Elbűvölő.
E-mail
érkezett.
Rith
soha nem ide írt.
A
FOGOLY MEG FOG SZÖKNI. Az üzenet a Mumbai Látók Erődjéből, aminek a legmagasabb
pontossági statisztikája az összes erőd közül.
Kisbetű
következett. Az utasításod, gazdám?
Greaves
mosolygott. Rajongott Rith modoráért. Manapság oly sokan elfeledkeztek a
megfelelő tiszteletbeli címek használatáról.
A
gazda egyszerűen a kedvence volt.
– Mi
az, drágám? – motyogta Julianna. – Nagyon feszült vagy. – A körmei
végigkarmolták a csípőjét, majd a férfi combját, majd a helyet közöttük.
Szörnyű nyomást gyakorolt a dudorra. A férfi jóváhagyólag sziszegett. A nő
kuncogott.
– Megjövendölték
Parisa kiszabadulását. Rith tudni akarja, mit kellene tennie. Tudom, hogy meg
akarja ölni, de nem engedhetem. Természetesen megszoríthatná a védelmet. Talán
el kellene engednünk. igen, szerintem, el kellene engednünk. – Ráment a
VÁLASZRA és új e-mailt nyit meg, a kurzor előtte villog. Egy kis nehézséggel
kezdte legépelni a parancsait, bal kezének ujjai állandóan idomtalanok voltak,
bár az évtizedek alatt némileg leváltotta a karmokat a kezén.
Julianna könnyen elkapta a csuklóját. – Szerelmem, – mondta a
nő a könyökére támaszkodva. A férfi lélegzete akadozott. Tökéletes nő volt. A
sötét barna haja most tömkelegével a válla körül lógott, a szerelmeskedéstől
kócosan. A szeme tökéletesen kék volt,
mint a jeges víz, de itt volt az alak, ami annyira elégedettséggel töltötte el,
felfelé ívelt, macskaszemek. – Miért nem engeded szabadon a szárnyas halandót –
miután elmekapcsolatot kovácsolsz vele? – A nő mosolygott, amitől kissé
fondorlatos Scarlett OHarás mosolya volt, az egyik, ami mindig megmelegítette a
szívét.
– Érdekes
elképzelés. Folytasd!
– Tudom,
aggódtál, hogy a Vér Harcosok személyesnek veszik az emberrablást, ami ellen te
már korábban felkészültél. Miért ne használhatnád fel a nőt?
– Egyfajta
kémként használhatnám.
– Nos,
nem tarthatod meg, és biztos nem hasítod fel a torkát. – A körmét mélyen a
csípője és combja közé vájta, vért fakasztva. A férfi felszisszent a
fájdalomtól, de a kapott endorfin löket csodálatosan megszédítette. Tényleg
szerette ezt a nőt.
– Meggondolom,
– morogta. Aztán e-mailt küldött Rithnek, hogy ne csináljon semmit, amíg
átgondolja az ügyet.
Félretette a gépet és kinyitotta bal tenyerét. Az ujjakra
koncentrált és megízlelte a perzselést, ahogy a bőr tört és eltűnt, ahogy a
csontok terjeszkedtek, ahogy a karmok megformálódtak.
Julianna a hátára gördült, a lepedő a csípőjére simult, amíg
úgy nézett ki, mint egy hableány. A vágásai igazán túl sebesen gyógyultak.
Karjait szélesre tárt, ismét készen állt a férfira. A mellei
hatalmasok és tökéletesek és még tovább fokozhatnánk. A nő bordái hullámoztak,
mellbimbói már kiemelkedtek. Mosolygott és sóhajtozott.
– Bánts!
– suttogta a nő.
Megtette.
***
Aznap este hét órakor, napnyugta után, Medichi belépett a Vér
és Harapásba, majd ledermedt. Az illat ért el hozzá elsőként, tele vággyal,
szexszel és vérrel, minden amire képtelen volt, minden amit nélkülöznie kellett
az eltelt három hónapban, hiszen Parisa elment.
Jobb oldalt a vörös bársony fülkéket különböző mértékű köd
borította, ami megzavarja a jelenlévő nők elméjét csakúgy, mint a Milícia
Harcosaiét. De a férfi ereje elég kifejlett volt, hogy mindent lásson, halljon
és szagoljon. Régen élvezte a kukkolást. Most kész tortúra volt.
Tudta, mi folyt a fülkékben. Attól a pillanattól fogva minden
éjjel használatba vette a fülkéket, amikor a tulajdonos, Sam Finch, túl sok
évtizeddel ezelőtt, mint amire emlékezhetnének, megnyitotta a lebujt. A Vér
Harcosai mindig itt kezdték el az éjszakájukat, felváltva ittak és
marháskodtak, egy vagy két szépséget a fülkébe vittek, egy kis haladékot
kaptak, mielőtt a halál vámpírjai elkezdték átszakítani a Határvidékeket.
Mély lélegzetet véve figyelmen kívül hagyta az érzékek
támadását, ahogy közvetlenül a bár felé fordult. Most, hogy már itt volt, egy
másik küldetése is volt, valami, amit már hosszú ideje meg kellett volna
tennie. Francba, komolyan meg fogja tenni? Tizenhárom évszázad után valóban
elmondja az igazságot, miért nem bontott soha szárnyakat?
Jean- Pierre hátulról a vállára csapott. – Allô, Medichi! Olyan jók a hírek Burmáról. Hallottál már a
Központ felől?
Medichi szembefordult a franciával. Halvány akcentusa volt,
még csak néhány évszázada lépett át. Még néhány évszázadot ad neki és az
angolja tökéletes lesz. – Nem. Beszéltem délután Carlával néhányszor, de még
semmi. Jeannie most is a fedélzeten van. Seriffe ezredessel dolgozott. A
keresőrács a Milícia Harcosok Központjában nem erős eléggé annyira, mint a
Központban, de csak egy csipetnyivel. – Amikor lehull az éjszaka és előjönnek a
halál vámpírjai, Jeannie-nek a Központ keresőrendszerét kellett használni a
halál vámpírjai mozgásának levadászására, és Thorne-t folyamatosan
tájékoztatta. Seriffe kevésbé erős keresőhálózata az éjszaka további részében
átkutathatta Burmát.
Az egész napot hol ébren, hol aludva töltötte, sok remény
nélkül várta Carla hívását, hogy hírekkel szolgáljon Parisáról. Első kézből
tudta, hogy a vadászat napokat is igénybe vehetett, nemhogy órákat, de ő még
mindig csodában reménykedett. Amikor semmi sem jött a napi felderítő kutatásról
és ideje volt felöltözni a harchoz, az idegei felmorzsolódtak. Őszintén, muszáj
volt hadonásznia a megkönnyebbülésért a kardjával és megküzdeni tulajdonképpen
egy ellenséggel. Picsába ezzel a várakozással.
Jean-Pierre meglapogatta
a vállát, előre-hátra ingatta a fejét.
– Annyira
örülök neked.
– Merci, Jean.
– Oui. Oui. – A francia közben bólogatott is,
aztán átvetette a karját Medichin.
Jean-Pierre az egykilencvenjével ugyanolyan magas volt, mint
Medichi. Hosszú hullámos barna haja volt, a fényben világos. A haját cadroen tartotta egyben a szanaszét
állástól és laza fürtökben keretezte a férfi arcát, amit a nők imádtak. A szeme
zöldes szürke, óceánszínű. Valószínűleg ő volt a harcosok között a
legszikárabb, de kibaszottul erős volt. A nők a rohadék elé ájultak, különösen,
amikor lágyan franciául suttogott a készséges fülekbe.
A cadroen, amit
viselt, különböző csíkú pasztell brokát volt, kézzel varrták különösen az ő
részére, megcsomózták, a modorosságot a francia udvarban sajátította el és
elutasította ennek feladását. Marie Antoinette – bár nem a szeretője – egyik
ismerőse volt. Ezen évek folyamán komoly és veszélyes szeretetet fejlesztett ki
a mindennapi politikai helyzet megvitatása iránt. Egy hatalmas tömegeket
terrorizáló törvény miatt, 1793-ban guillotine általi halálra ítélték.
Non, nem ismerte az erejét. Oui, végig járta a saját útját, éppúgy
mint Medichi tette évszázadokkal korábban, az Európai Határvidékre Rómából,
kezdetét vette az átlépési folyamata.
Az összes harcos közül, Jean-Pierre volt a legnagyobb
támogatója az elmúlt három hónap alatt. Amikor a zenét lekapcsolták, Medichi
elmesélte neki a vadászatot a halál vámpírjára a Grand Kanyonban, a Halandók
Földjén.
Ám, amikor a történet végére ért, még hozzá fűzte: – Még egy
dolog, mon ami. Mindenkinek elmondom
ma este.
Jean-Pierre a homlokát ráncolta. – A szárnyaidról? Hogy miért
nem fogsz egyikünkkel sem repülni?
Medichi bólintott.
– Igen.
Ez az elképzelés, főleg, mióta bármelyik pillanatban hívást kaphatunk a
központból. Amikor Burmába indulunk, készen akarok állni a szárnyaim
leengedésére.
Medichi megfordult, mély lélegzetet vett, leengedte az állát,
feltérképezte a bár területét. A Milícia Harcosok magasságukkal
szétválasztották a tömeget, mintha tízlábnyi hajóorr volna előtte.
A harcosok teljes harci felszerelésben voltak ott, beleértve
Marcust is. Egyenruhájuk a forró sivatagi hőség számára készült: bőr kilt, bőr
fegyvertartó szíj futott le a hátukon, követve a szárnyak vonalát, nehéz saru,
fekete sípcsontvédők, és ezüstszegecselt bőr csuklóvédők. Thorne a szokásos
helyén ült a bár elején, az egyik kezével Luken hátán. Levezette az egyik kezét
a férfi derekára, megvizsgálta.
– Jézus,
– motyogta Thorne. – Egyetlen átkozott heg sincs azokból az égésekből. Egy-kibaszott-zűrzavar.
Luken vigyorgott. Három hónapja gyújtóbomba kapta el, harc
közben a Superstitionsnál. A szárnyai teljesen leégtek, de szerencsére
regenerálódtak, és azóta repülőszolgálatban volt, mit a testvérek többi része.
Most az utolsó sebhelye látszólag elhalványult.
A férfi a másik duó felé tartott, Kerrickhez és Marcushoz. Az
utóbbi csupán hetente két éjszaka harcolt, a fennmaradt időben a Délnyugati
Sivatagi Körzet Legfelsőbb Adminisztrátoraként szolgált. Hatalmas terhet vett
le Endelléről. Vicces, hogy a nő még mindig nem javított a temperamentumán.
A két férfi az elmúlt két évszázadban ellenségek voltak, de
minden, ami történt, megoldódott. Most elválaszthatatlanok.
Marcus a teljes figyelmével Kerrickre koncentrált. Ja, valami
közösben osztoztak – mindegyikük összekapcsolódott a breh-jükkel.
Marcus a homlokát ráncolta Kerrickre. – Mi a fenét csináltál
a homlokoddal?
Kerrick megdörzsölte a jobb szemöldöke fölött és grimaszolt.
– Mi,
ez? – Szín lopakodott fel a nyakán. – Alison hozzám vágott egy cipőt. Az utóbbi
időben nem igazán önmaga.
Marcus hátradőlve nevetett. – Nagyon terhes mostanában!
Kíváncsi vagyok mit csináltál! Elmondtad neki, hogy kövérnek látszik, te seggarc? Én cipőt vágtam volna hozzád.
Kerrick felsóhajtott. – Annál jobban tudom. Összerezzent és
én megkérdeztem, minden rendben van- e.
– Uh.
– Marcus a homlokát ráncolta. – Talán a hangszíned. Néha a hangszín miatt őrülnek meg.
Kerrick csak ismét felsóhajtott és megdörgölte a púpot.
Más körülmények között, Medichi méltányolta volna az
eszmecserét – egyszer volt már házas. De a két férfi látványa, a boldog
kötelékük, a breh-jük biztonsága,
nagyon bonyolult figurájú görcsbe rántotta a gyomrát.
Jobbra fordította a tekintetét. Santiago volt ott, koktél
szalvétát tartott Zachariusnak. Egy tőr vázlata volt rajta.
– Hosszabb,
– mondta Zach. – Még mindig azt gondolom, hogy hosszabbnak kellene lennie.
Santiago röhögcsélt. – Minden nő ezt mondja.
Zach a szemét forgatta. – Rohadtul szar a dumád!
Medichi tulajdonképpen mosolygott a hülyéskedésen. Már az
utolsó alkalomra sem emlékezett, mikor történt, de aztán ma új híreket kapott.
Odament és mindenki vállát meglapogatta.
– Mi
a helyzet? – kérdezte. A választ meg sem várva az állát Sam felé emelte. – Limoncello,
– kiáltotta.
Sam egyszer bólintott, a tiszta fehér kendőt átdobta a
vállán, rálátást biztosítva a nadrágtartójára, lehajolva kinyitotta a kis
fridzsider ajtaját a pult mögött.
Mindkét harcos ültében nézett fel Medichire.
– Hé,
– kiáltotta Zach, – Thorne elmondta nekünk a híreidet. Ami kicseszettül remek.
És ez volt minden. A harcosok felálltak a bárszékekről, egy
bazi nagy raj halálos harcos test, tenyerek és öklök csapkodták meg.
Valami istenverte oknál fogva Medichi szeme égett.
Marcus félre simította a haját. Az elmúlt három hónapban
hosszabbra nőtt, most a válla alá ért, de még nem elég hosszú a cadroenhez.
– Szóval
addig maradjunk veszteg, amíg a Központ keresőhálózata talál valamit, amit
megvizsgálhatunk.
– Tulajdonképpen
most Seriffe keresőjét használjuk, a Milícia főhadiszállásáét. Jeannie szokás
szerint a kék rohadékokat figyeli.
Marcus felsóhajtott. Mélyen. A fejét csóválta. – Szétrúgatjuk
a seggünket! – motyogta. Mint adminisztrátor, a szeme mindig a nagyobb
problémán volt: hogy kerülhetnénk fölénybe Greavesszel szemben.
Medichi elnézett a barátai mellett és megfogta a pohár
limoncellót, amit Sam feltartott. Közel húzta a poharat, összeszorította a
szemét és hosszan meghúzta.
A szíve keményen lüktetett. Elérkezett az idő, hogy megtegye,
amit már évszázadokkal korábban meg kellett volna tennie.
Amikor kinyitotta a szemét, egyenesen Thornra nézett és
mondta:
– Szükségem
van rá, hogy a Cave-ben lássalak benneteket, mielőtt elindulunk a
Határvidékekre ma este. – A tekintete Marcusra siklott, kényszerítve, hogy
megértse, mit szándékozott tenni. Csak néhány másodpercébe telt. Bólintott és
halvány mosoly érintette az ajkait.
Thorne mogorván nézett rá. – Mi folyik itt?
Medichi visszanézett rá.
Thorne lestrapált harcos volt. Ráadásul a vörös,
véraláfutásos tekintete, és fekete karikák voltak a szeme alatt. Olyan volt,
mint tükörbe nézni, eltekintve, hogy Thorne évtizedek óta így nézett ki. Mi a
pokol volt a mentsége, kivéve, hogy a húga belépett a Teremtő Kolostorába
Prescottban és már több mint egy évszázada ott volt?
Természetesen Thorne közismert cölibátusa sem segítette az
ügyet.
Hogy tisztességes legyen, Thorne volt Endelle helyettese. Ami
egy hatalmas seggbe baszás lehetett éjjel-nappal. Minden erejével és
odaadásával a Másik Társadalomért, Endelle egy tűzokádó ribanc volt, készen
állva a parancsok okádására. De ő volt
az egyetlen dolog, ami összetartotta a világukat, amikor Darian Greaves Tábornok
annyira közel volt, hogy széttépje.
Ahogy Thorne mogorván meredt rá, tudta, hogy mondania kell
neki valamit, ha azt akarja, egyezzen bele a találkozóba,
mielőtt kezdetét vette az éjszakai csata. Thorne nem szerette, amikor
megzavarták a menetrendjét.
Medichi mélyen beszívta a levegőt. – Meg kell mutatnom nektek
a szárnyam!
Lexy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése