11. fejezet
Másnap reggel Parisa egy félkör alakú burkolaton
állt a ház előtt, azon a helyen, ahol Havily repülni tanította. Most valami
újat próbált elsajátítani, de amit Antony akart, hogy tegyen, attól görcsbe
rándult a gyomra.
Jean-Pierre és Havily tisztes távolságban
állt, talán húsz lábnyira, teret adtak neki, mintha ők is érezték volna a
küzdelmét. Jean-Pierre beleegyezett, hogy segít a kiképzésében, és Havily,
Marcus kívánsága ellenére, ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen az oktatáson.
Havily kardot tartott a kezében.
–Csak akkor vagy
képes megcsinálni, – mondta Antony halkan, – ha leengeded a mentális
pajzsaidat.
A nő megrázta a fejét. Úgy tűnt, tekintete
egyenesen a férfi fekete pólójára koncentrált, ahol körbefogta a nyakát.
Úgy tűnt, képtelen a férfira nézni, a nő sem
tudta megmagyarázni miért. – Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni – suttogta. –
Tudom, én kértem a segítségedet, hogy nagyon gyorsan tanuljak, de itt
leragadtam.
Csak ezután emelte fel pillantását. Egy
halvány barázda szelte át a homlokát. Felemelte a kezét és gyengéden
megérintette a nő arcát. – Sosem láttam rajtad ezt a … félelmet.
– Félek, nem igaz?
– Miért? Mert attól
tartasz, Rith ismét rád talál?
Megcsóválta a fejét. – Nem, nem ezért.
Egyáltalán nincs kétségem afelől, hogy Rith elegendő hatalommal rendelkezik,
hogy lenyomozzon, de nem tud rávenni még egyszer, hogy hozzá menjek. Ami azon a
helyen történt, meglepetésként ért. Éreztem a húzást, szóval eltüntem. De higgy
nekem, Rith erre nem lesz képes másodjára is.
– Hát, ha nem ez
az, ami zavar téged, akkor mi?
Fény gyulladt. – Beengedni valakit, bárkit a fejembe. Egyszerűen rossz
érzésem van. – És hirtelen, visszatértek az emlékei, olyan gyorsan, hogy
oldalra dőlt. Antony keze elkapta és megtartotta. – Greaves eljött hozzám. Most
már emlékszem. Ó, Istenem! Abban a hatalmas tikkfa székben ült, velem szemben.
Fehér teáscsészéből itta a teát. Én a tamarinfa alatt ültem a padon, amelyikről
már beszéltem neked. Emlékszel?
– Persze, hogy
emlékszek. Mi történt?
– Itta a teáját és
engem fürkészett, próbált rájönni, hogyan szerezheti meg az elmém, hogyan
semmisítheti meg a pajzsaimat. Aztán leült közvetlenül mellém, de csak ennyire
emlékszem. Később a fűben tértem magamhoz. – Egyik kezét a homlokára tette,
lassan dörzsölgette előre-hátra. – Antony, azt hiszem talán bejutott az
elmémbe. Ezért érzem magam most is ennyire kellemetlenül. Vagyis, azt hiszem.
– Hát, én nem
Greaves vagyok – mondta a férfi. – Megbízol bennem?
A nő tekintete találkozott a férfiéval. –
Igen. Természetesen. Az életem is rád bíznám.
– Képes vagy rá
koncentrálni?
Vett egy mély lélegzetet, majd lehunyta a
szemét. Tenyerét visszatette a nő arcára, oda, ahol az elmúlt néhány percben
volt.
Próbálkozott. Tényleg megpróbálta. De
egyszerűen nem volt képes leengedni a pajzsait.
– Biztos, hogy
bízol bennem?
– Igen, hát hogyne.
–Talán mégse
annyira, mint ahogy hiszed.
Felpillantott a férfira, szeme kipattant. – Ez
nem igaz.
–Van manapság
olyan álláspont, hogy a mentális pajzsaink bizonyos módon visszatükrözik az
életünket. Talán meg kellene kérdezned önmagadtól, a te pajzsaid miért olyanok,
mint az acél.
Parisának be kellett ismernie, hogy van némi
értelme. Ismét találkozott Antony pillantásával, de most a nő mosolygott. –
Minden természetfeletti hatalomnak van némi alapja az idegrendszerben?
Legalább a férfi nevetett. – Alisont kellene
megkérdezned. Ő a pszichológus, de érdekes egy teória. A pontosabb szó,
szerintem, talán a személyiség. Van valami egy analitikus elmében. A
hajlandóságod a pajzsra olyan, mint egy harmadik dimenziós állampolgáré, a
Másik Föld nem tud mihez kezdeni vele.
A nő felsóhajtott és nem a félelmeire vagy a
pajzs leengedésével szembeni ellenszenvre fókuszált, vagy más francos dologra,
hanem inkább a nőre, aki futva szaladt ki Rith házából segítségért könyörögni.
Nem lenne Fiona hasznára, ha nem sajátított volna el néhány harci fogást.
Képesnek kell lennie megvédeni önmagát, még ha csak korlátozott módon is. Amint
a Központ meg tudja határozni Fiona helyzetét, a harcosoknak szüksége lehet a
kukkoló képességére, és ő ott lehetne.
Talán egy emlékeztető volt Fiona fogsága vagy
a szörnyű halál és feltámadás, de megfogta Antony kezét és visszatette az
arcára. – Csak csináljuk, – mondta, az állkapcsa megfeszült. És anélkül, hogy
akár még egy másodpercig tovább vitatkozott volna a dolgon, hagyta lehullani
pajzsait, szinte úgy, mintha a gravitáció egyenesen lehúzta volna az almákat.
Antony harcos emlékei nem rohanták meg.
Ehelyett hosszú, lassú siklással érkeztek meg. Amikor megütötte az első kép, a
Superstition Hegységben állt a csillagfényes égbolt alatt, a férfi mellett
Jean-Pierre, a levegőben három halál vámpír, a földön pedig négy, a nő mindent
úgy lélegzett be, mint az édes szellőt.
Átélte a küzdelmet a férfival, érezte érzelmi
hálójának erejét, egy Vér Harcos csupasz adrenalinját, a férfi egyszerű
szándékát, hogy az összes szörnyeteget kivégezze maga előtt. Érezte a férfi tizenhárom évszázadnyi
jártasságát, szakértelmét, ahogy a kardot és a tőröket forgatta. Pontosan
megtapasztalta, hogyan reagált a férfi teste, miközben szembekerült az
ellenséggel, az összes erőteljes izom megfeszülését a karjában, a hátában, a
vállaiban, a combjaiban és a vádlijában; ahogy lehetetlen sebességgel
teljesített, dematerializálódott, forgott, lebegett, erőteljes volt. Ahogy
együttműködött Jean-Pierrel, mindig megjegyezte a harcos testvére helyzetét,
hogy mindkettejüket biztonságban tartsa, a harcban csúcsteljesítményt nyújtott.
Látta, amint a föld a férfi előtt vörössé válik. Testeket látott és levágott
testrészeket és tollakat és szárnyakat szétszórva a sivatagban, a kísérteties
festés méltó volt a legszörnyűbb horrorfilmekhez.
A nő mélyen szívta be a levegőt, mintha
versenyt futott volna, a férfival együtt zihált az emlékekben.
Az emlékben érezte, ahogy Antony ruhát villant
a villából, egy rongycsomót, amit a fegyverszekrény mellett tartott, ezzel
törölte le a kardját, s a tőröket. Érezte, ahogy Jeannie-t hívja, hallotta a nő
hivatalos hangját válaszolni a férfi parancsaira arról, hogy távolítsák el a
harc nyomait. A férfival együtt csukta be a szemét, lezárt szemhéján át is
látta a villanást, kinyitotta a szemét, a férfi szemét, és elcsodálkozott a
tiszta földön.
Az emlék véget ért, szinte túl hirtelen.
Antony elkezdett visszahúzódni az elméjéből, ami olyan volt, mint egy hosszú
hízelgős húzás, míg a feszülés elvékonyodott, aztán véget ért. A nő hátralépett
és a fejét ingatta. – Olyan furcsa volt.
Amikor a férfi nem válaszolt, felpillantott
rá. A férfi ajka elvált, duzzadt. – Szerettem ott lenni, – mormogta, a hangja
olyan volt, mintha mély kútba szökkenne bele.
Beszívta az őt körülvevő zsályát, körül
lengte, megérintette a nőt intim helyeken.
– Megint szeretnék
ott lenni. – Közelebb ment, alig pár centiméternyire volt tőle.
A nő megborzongott és érezte, amint teste
reagált erre a nagyon is szexuális felhívásra, de más aggodalmak jártak a
fejében. – Szavad ne feledd, Harcos!
– Rendben, rendben!
A nő megértette. A férfi nem tudta teljesen
irányítani a történteket, főleg a breh-hedden
miatt.
Tett egy apró lépést hátra és elkapta a férfi
tekintetét. Még a kezét is a mellkasára tette, hogy visszafogja.
– Rendben vagy? –
kérdezte a férfi. Pont, amikor a zsálya visszahúzódott.
– Nem tudom.
Csodálatos volt. Én is átéltem, amit te a csata alatt, és még szomorú sem
vagyok a látottak miatt.
– De szorongsz.
Megérzem.
Pislogott néhányszor. Hogy mondhatná el neki,
hogy nem a küzdelem képei gyötrik, ám az, hogy milyen közel állt hozzá, hogy a
férfi már kifejezte, mennyire szeretne újra a nőben lenni.
Ettől gyors villanás lépett fel a nőben, hogy
az élete nem lesz többé újra, hanem
sokkal inkább soha többé. Valami
miatt, saját emlékeinek kollázsa pergett le a szeme előtt: amikor gyerek volt
és tinédzser, a számtalan alkalom, amikor kivették az iskolából, pont az iskola
közepén és átutazta az országot. Egész életében sosem volt olyan alkalom,
amikor hosszú távú barátságokat alakíthatott volna ki, kivéve a munkában. Még
ott is elkülönítette a magánéletét.
Később, amikor szerelmes lett, meg volt
győződve, hogy a főiskolai kedvese, Jason volt az egyetlen, bármilyen volt is
korábban az élete, rátalált a szerelem és képes a férfival felépíteni egy új
életet. De a férfi kisétalt azon az utolsó éjszakán. Megközelíthetetlennek
hívta a nőt, aminek nem volt semmi értelme. Feltárta a férfi előtt a szívét, az
pedig elment. Szóval, igen, soha többé.
De miért gondolt most erre?
– Parisa, mi az? –
a férfi komolyan összevonta a szemöldökét.
Megrázta a fejét. Nem tudta, mit feleljen. –
Nem tudom.
– Megbántottalak? –
kérdezte.
– Jól vagyok, –
mondta. – Én… csak nagyon furcsa élmény volt. – Nem mondhatta el neki az
igazságot: azzal, hogy megosztotta vele az emlékeit, felidézett valamit, amit
nem tudott elmagyarázni. Csak nem akart annyira közel kerülni… senkihez sem.
Így ráparancsolt az elméjére és elsétált a
férfitól, meglengett a karjait és az emlékekre összpontosított. Más szóval
témát váltott. – Még akkor is érzem az izmaidat a kezemben és a lábamban,
amikor sétálok. Rendkívüli, Antony! Szerinted, megpróbálhatok hadonászni most
már az egyik karddal? És a tőrdobást is szeretném gyakorolni.
***
Medichi Parisát bámulta, a nőjét. Sosem érezte olyan távolinak,
mint most. Az ő részéről nagyon szexi volt megosztani vele az emlékeit, de még
többre vágyott. Tény, hogy annyira akarta, hogy szinte érezte az ízét, de ez ő
volt vagy csak az az átkozott szörnyű breh-hedden
ragaszkodás?
Aligha számított. Parisa lerázta. Lezárta az
elméjét és kizárta.
Másrészről, talán ez volt a legjobb. Mi volt ő
a nőnek? Csak az Őrangyala. A harcos feladata, hogy biztonságban tartsa. Igen,
ő volt a nő breh-je, csakúgy, mint a
nő is az övé volt. De nem valamiféle sors-baromság volt az egész?
Parisa bölcsen tenné, ha tartaná a távolságot,
felülkerekedne, elutasítaná a férfit. Háború volt. Egy hosszú, szörnyű háború.
Jól van. Akkor megtanítja neki, hogy kezelje a
háborút.
Számos kard volt a fegyvertartójában. Csak egy
volt rendeltetésszerű, ami azt jelentette, a többi biztonságos lenne Parisa
kezében. A rendeltetésszerű kard halálos fegyver volt, amit speciálisan a halál
vámpírok elleni harcra terveztek. Ha bárki, aki nem a kard tulajdonosa,
megérintette a markolatot, az halált eredményezett.
Alison volt az egyetlen kivétel, aki kitartott
egy szemtől szembeni küzdelemben Leto Harcos ellen, egy korábbi Vér Harcos
ellen. Alison a kezébe vette a férfi kardját
és valahogy, amivel ő még sosem találkozott a Másik Földön, újrakalibrálta a
speciális fegyvert, mielőtt a markolat a tenyerét érintette.
Nem számolt vele, hogy Parisa rendelkezett
azzal az erővel. A nő egyértelműen természetfelettien kivételes átlépett volt,
de igen, ezzel nem számolt.
A gyakorlásra, ebből adódóan, két nem
azonosított kardot és tőrt tartott a kezében.
A kardok harcosméretűek voltak, Parisának
pedig sokkal kisebb keze volt, mint a legtöbb Milicia Harcosnak. A kard
aránytalannak tűnt.
De abban a pillanatban, amikor átadta neki, a
nő könnyen felvette a harcos mozdulatainak ritmusát. Eltávolodott a férfitól,
és végigment egy sor döfő és blokkoló mozdulaton. A férfi megcsóválta a fejét
és mosolygott. Néha megdöbbentették a vámpír képességek, hiába élt tizenhárom
évtizede a Másik Földön. Egyszerűen csodálatos volt, ahogy átvette és így
felhasználta az emlékeit.
***
Jean-Pierre Havily mellett állt a füvön, de
tisztes távolban Medichitől és Parisától. Az újonnan átlépett határozottan
harcossá válik amilyen gyorsan csak lehetséges. A nő megkérte az Őrangyalát,
ossza meg vele a többi emlékét is az elméjével és pont emiatt most Parisa
hatalmas, tökéletes mozdulatokkal lengeti a kardját. A tapasztalat elég
hasznosnak bizonyult.
Havily a fogát csikorgatta. – Látod, milyen
egyszerű lehetne? – Jobb kezében tartotta gyakorló fegyverét, hegye a piszkot
célozta meg.
A nőhöz fordulva mosolygott. – Felteszem,
Marcus nem tudja, hogy itt vagy?
Felhorkant. – Elevenen megnyúzna.
– Szóval, nem
árultad el neki. Ehelyett megkértél engem, hogy kísérjelek el, de erről a breh-ed nem is tud?
A nőben volt annyi becsület, hogy elpirult.
Folytatta. – Soeurette[1], az
embered nem akarná, hogy megmutassam neked, hogy dobd el a tőrt vagy miként
tartsd a kardot. Ebbe nem egyezne bele.
A nő felsóhajtott. – Többé nem érdekel,
Jean-Pierre. Muszáj megtanulnom küzdeni. Nem lehet velem a nap minden percében,
és háborúban állunk.
–Igen, de… – A
nőre nézett. A felismerés áttört a koponyáján. – Cherie, non,non,non! Mondd, hogy nem azt várod tőlem, hogy osszam
meg veled az emlékeim? Ha belépek az elmédbe, ami a legintimebb tett, akkor oui, engem megöl, egy penge egyenesen a
szívembe. Ezt pedig nem szeretném.
Az aranyos vörös felemelte az állát, tűz
csapott ki a szeméből. – Muszáj megtanulnom, hogy védjem meg magam. Láttad, mi
történt Parisával. Rith rájött a trükkre, hogy villanjon ki a palotából. A palotából.
– De nem én vagyok
az, akit meg kell győznöd.
– Nem hallgatja meg
az érveimet, én pedig már kétségbe vagyok esve.
Merde! Mit csináljon? Marcos a barátja volt. Mindent
megbocsátott. A múlt olyan volt, mintha meg sem történt volna, ami miatt a Vér
Harcosai köszönettel tartoztak Havilynek.
Három hónappal ezelőtt visszahozta Marcust.
Engedett a breh-heddennek, hogy
magával ragadja egy káprázatos utazásra, s aztán térdre kényszerítette a
fenevadat. A nő mindig a Vér Harcosok soeurette-je marad.
De ez? Ezt nem tehette meg, nem a testvérével,
szóval megemelte az egyik szemöldökét. A nő válaszként felszegte az állát.
A férfi kuncogott. Ez annyira Havilyre
vallott. Még a neve is élvezetes volt a reménytelen francia akcentusával. –
Nagyon dühös lenne rám, cherie. Nem
tehetem meg.
Olyan mély lélegzetet vett, hogy behorpadt a
mellkasa. Egy percig bent tartotta, majd kifújta, mintha az irritációjától
szabadulna meg. – Marcus nem szólhat bele. Talán összekötődtünk, de én nem
vagyok piszok a csizmája alatt.
Jean-Pierre vigyorgott. – Piszok a cipője
alatt? Ez nagyon jó. Elmondom majd neki, hogy ezt mondtad.
Egy diadalittas kiáltás visszaragadta a
figyelmét Parisára. Míg ő ott állva Havilyvel vitatkozott, Antony megjelenített
egy céltáblát az elülső udvaron. A tőr most nem messze pihent a „bika
szemétől”.
–Nézd, – kiáltotta
Havily, egyik ujjával a céltábla felé mutogatott. – És most, udvariasan
megkérlek, töltsd meg egyenesen az agyam a harcos emlékeiddel, mert ez a kard
nevetséges a kezemben. Olyan, mintha egy farönköt tartanék.
A férfi megrázta a fejét. – Hajlandó vagyok
megtanítani a kard fortélyaira, de ismét mondom, Marcus átszúrná a szívem, ha
megtudná, hogy beléptem az elmédbe ilyen… intim módon.
Havily a szemét forgatva felnyögött. A bal
kezével Medichi és Parisa felé intett. – De nekem is ezt kellene most tennem.
Nézz rá. Olyan, mintha évszázadok óta kardot forgatna.
A férfi pillantása Parisára siklott. Igaz.
Látta, ahogy annyi hónappal ezelőtt Kerrick Alisonnak adta az emlékeit – s az
eredmény ugyanaz volt – egészen káprázatos. Úgy tűnhet azért, mert mindkét nő,
Parisa és Alison annyira erősek voltak, s mert az emlékeket egyik elme a
másiknak küldte, így a harci képességeket szempillantás alatt elsajátíthatták.
Felsóhajtott. Azt kívánta, bár kényszeríthetné
Havilyt, de arra képtelen lenne.
–Nos, – mondta
Havily. – Látom, úgy döntöttél, olyan csökönyös leszel, mint a breh-em, szóval szerintem simán csak
Lukent kellene megkérnem. Ő megtenné. Bármit megtenne nekem.
Elakadt Jean-Pierre lélegzete. – Nem kellene
ennyire megsértened, – kiáltotta. Lukan azóta szerelmes volt Havilybe, hogy az
Őrangyalaként szolgált egy évszáda. – Ilyen intim módon bátorítani, amikor
tudod, hogy a szíve érted…
Havily elkapta a tekintetét. – Én voltam az,
aki csapdába esett a kohóban egy őrülttel, aki lecsapolta a vérem. Tudom, miért
ragaszkodott Parisa, hogy képezzék ki. Egyikőtök sem, se Marcus, sem Antony, nem
tudja, milyen annyira erőtlennek lenni.
– De nem voltál
begyógyszerezve? Hogy tudnál így harcba szállni egy férfival?
Havily rámeredt. – Egy csomószor átgondoltam,
Jean-Pierre. Volt egy töredéknyi másodperc, amikor Crace elkapott a Nagykövetek
Fesztiválján, de még tudtam volna küzdeni. Ehelyett megdermedtem, ő pedig
magával cipelt. Még csak eszembe se jutott, hogy küzdjek. Talán, ha lett volna
némi tapasztalatom, még ha csak annyi, hogy kell tőrt használni,
megjeleníthettem volna egy pengét a kezembe, megvágom a karját és megszököm.
Nem tudom. De még csak a lehetőségem sem volt meg. Én ezt szeretném itt. Elég
tapasztalatot, hogy legyen választásom, ha egy másik halálvámpír megtámadna. Ti
harcosok fizikálisan annyira nagyok vagytok, olyan erősek, hogy el sem tudjátok
ezt képzelni.
A férfi belenézett az intenzív zöld szemekbe.
Nem fontolta meg, milyen tehetetlennek érezhette magát a nő. El sem
képzelhette, milyen volt Crace szörnyű kohója fogságában.
Egy hosszú pillanattal később bólintott. Végül
előhúzta farmere zsebéből az Epic mobilját. Feltartotta egy ujját Havilynek. –
Van egy ötletem, de csendben kell lenned. Egy percre csendben maradnál?
A nő bólintott.
Indította a hívást. – Allo, Marcus? Remélem, nem zavarlak.
Havily zihált, de megtartotta az ígéretét.
Vékony csíkká préselte a száját és csendben maradt.
– Egy megbeszélés
közepén vagyok, – mondta Marcus. – Várhatna?
A harcosok mindig fogadják egymás hívásait,
nappal vagy este, megbeszélésen vagy nem megbeszélésen. Jean-Pierre Havilyt
bámulva folytatta. Megfogta az állát. Elhatározása tovább erősödött.
– Öt perc múlva, mon ami, összekapcsolom az elmém
Havily-ével és megosztom a harcos élményeimet. Meg kell történnie. – Több
semmit nem mondott, de véget vetett a hívásnak és visszatette a zsebébe a
telefont. Elkezdett visszaszámolni. – Cinq,
quatre, trois, deux…
A levegő remegett a férfi mellett, s egy
másodperccel később szemtől szembe került Marcussal. – A faszt fogod, –
ordította. A szemöldöke alig volt több egy kis vonásnál világos barna szeme
fölött, de most úgy tűnt, lesüllyedt a szemére. Arcának olyan színe volt, mint
a céklának, gazdag düh színárnyalata.
Jean-Pierre egy kézintéssel Havily felé lépett
el Marcustól. – Ezt neked kell elrendezned a breh-heddel. Megfenyegetett, hogy Luken segítségét kéri, ami
olyasmi, amit nekünk el kell kerülnünk Luken golyói miatt. De miután
meghallgattam, azt hiszem, hogy most nincs igazad.
Ekkor Marcus Havily felé fordult és elkezdte
leszidni a nőt Luken miatt, Jean-Pierre a gyepen átvágva Medichi és Parisa felé
indult, akik kitágult szemekkel állva hallgatták az elkezdődő ordítozást.
Jean-Pierre az ajtó felé intett. – Talán be
kellene mennünk a villába?
Szélesre tárta előttük az ajtót. Parisa
gyorsan bement a férfiak előtt. Pillanatokkal később az ajtó becsukódott a
háború előtt, ami most dúlt Antony otthonának pázsitján.
***
Parisa nem értette, a harcosok miért állnak
ellen ennyire a hozzájuk kapcsolódott nők kiképzésének. Talán sosem értheti
meg, mert nem volt férfi. Antony nem volt éppen buzgó, úgyszólván, de Marcus
éppenséggel hajthatatlan volt. Azért volt így, mert beteljesítették a rituálét,
a breh-hedden-t?
Antonyra nézett. Az ajtóban állt. A vita
szavai homályosak voltak, de a magasság és mélység, a hangszín élessége,
könnyedén átsiklott a vékony fán.
Antony egyik kezével a konyha felé intett. –
Kávé?
– Oui,
– mondta Jean-Pierre. Bólogatott is néhányszor.
Jean-Pierre nem volt annyira magas, mint
Antony, egyik harcos sem volt. Marcussal volt egy magasságban és csak egy
kicsit volt alacsonyabb Kerricknél. Neki volt a legérdekesebb ajka, amit Parisa
férfin valaha látott. A telt alsó ajka és a felső két pontban, ami mogorvává tenne
egy nőt. De a férfi… érzéki volt. Szeme szürkészöld, felváltva figyelmes és
vidám. A nőnek mindig olyan benyomása volt, hogy olyan férfi volt, aki az
őrületbe kergette a szeretőjét egy rossz időben mondott viccel, azzal a céllal,
hogy megszabaduljon tőle.
Az ajtófélfáig tárta ki kezeit- egy gesztus a
régi világból. A nő követte az irányt. A kávé jól hangzott. Az elméje még
mindig úgy zúgott, mint egy madárraj. Folytatni akarta az edzést, de semmit sem
tudnak csinálni, amíg Marcus és Havily le nem rendezi a nézeteltérésüket.
A harci emlékek átvétele fantasztikus volt.
Még most is, miközben átsétált a nappalin, illeszkedett Antonyhoz, ha nem is
olyan hosszú lépésekkel. Tudta, milyen futni, mozogni, repülni a férfi bőrében.
Melyik izmok feszülnek meg és melyek alakulnak át minden pillanatban, amikor
döf vagy vág a kardjával.
Leckét venni kardvívásból olyan volt, mint
gyorsírással beszélni. Egyszerűen tudta,
hogy forgassa a harminc hüvelykes pengét.
Antony tőr leckéje lenne a következő. Nem
várhatott.
Antony francia kávéfőzővel készítette a kávét,
amit évekkel ezelőtt Jean-Pierre adott neki. Úgy tűnik a harcosok is
gyorsírással beszélnek. A nő leült a pulthoz és egy nehéz fehér bögréből kortyolta
a kávéját, olyanból, amik a régi stílusú bisztrókra emlékeztették a nőt.
A férfiak is egy bögrét tartottak, egymással
szemben álltak a pult és hűtőszekrény között. A nő szemben leült egy székre,
könyökét feltette a sötét szappankőre. Fészkelődött a széken. Olyan izmokat
érzett, amik kényelmetlenek voltak, a combjában, izmokat lent a derekában.
Perzselt a lábikrája és a tricepsze. Az elméje talán tudta, hogyan harcoljon,
de az alig használt izmai kezdtek tűzben égni – és nem a jó módon.
– Marcus miért annyira
frusztrált Havily tanítása miatt? – kérdezte Parisa.
Antony felé kapta a tekintetét. – Nehéz
elmagyarázni. Először én sem akartam. Tény, el kell mondanom, hogy az első
reakcióm, egy ideig, az volt, hogy zárjalak be a hálószobámba és sose
engedjelek ki.
Parisa tudta, hogy érti, de egyéb képek
siklottak az elméjébe, amiktől lángba borult az arca.
A férfi kissé megdermedt, aztán megremegtek az
orrcimpái. Szeme kitágult. A nő gyorsan a világos barna kávéra fordította
tekintetét a bögrében. Szerette a tejszínt, a jó sok tejszínt a kávéjában.
Lángolt az arca. Sietősen kortyolt, de félrenyelve köhögött.
– Minden rendben, cherie? – kérdezte Jean-Pierre.
A fulladás kiváló mentség volt a vörös arcára.
Boldogan köhögött és néhányszor biccentett. – Jó. Jól vagyok.
Ám amikor hirtelen zsályafelhő úszott felé,
nem mert Antonyra nézni. Ehelyett teljesen elfordult a széken, így háttal volt
a férfiaknak. Köhögött még néhányszor, majd megpróbált mély lélegzetet venni.
Lenézett a melleire. A melltartója és pólója
túl vékony volt. Mellbimbói merev csúcsokba húzódtak. Annyi módja volt, hogy ez
az élmény, ez a breh-hedden
valamiféle tortúrává váljon.
Lesiklott a székről, majd az ajtó felé indult.
Talán ki tud sétálni. Talán, ha körbe megy, nem érez majd annyi mindent.
– Parisa, – Antony
szólította kérdéssel a hangjában.
– Mmm? –
válaszolta, ajkához emelte a bögrét és belekortyolt. Ebben a pozícióban alkarja
épp eltakarta a mellbimbóit. Ha így fog menni, beszerez egy másik ruhatárat. A
mellmérete mindig is valamiféle küzdelem volt. Nem volt a szobában egy férfi
sem, aki ne venné észre a vágyát.
Ó, Istenkém! Kész volt belehalni a szégyenbe.
– Mit gondolsz,
készen állsz Fionát meglesni? Jean-Pierre javasolta, jogosan, hogy el kellene
gondolkodnunk azon, hogy minél gyorsabban kihozzuk.
–Egyetértek. Igen,
had csináljam. – Az agyát a sokkal fontosabb dolgok felé fordította, leengedte
a karjait és feléjük ment. Két pár szem landolt a mellkasán, ő pedig kicsit
vinnyogott. A szaaaaaarba!
Jean-Pierre udvariasan elfordult, de Antony
ajkai szétváltak és nem úgy tűnt, mint aki el tudja szakítani tekintetét a nő
melleitől.
– Nos, had lássam,
– mondta a nő, még egyszer az ajkához húzta a bögrét. – Melyik hely lenne ehhez
a legjobb? És egyébként szeretném megérinteni az elméd és figyelni, ha te is
képes vagy érzékelni a látomást. Endelle képes.
De Antony a nő irányába dőlt, mintha
átlendülhetne a pulton. Én valami mást
akarok megérinteni, küldte a férfi.
Antony, korholta a nő. Jean-Pierre pont itt van.
Kinéz az
ablakon.
Hagyd abba a
zsályát. Ajkai megremegtek.
Engedd, hogy
megint lássalak és megteszem.
A nő megdöbbent, ám a férfi komoly volt.
Leeresztette a karját, szemhéja félárbocra süllyedt. Ajkához húzta a bögrét, s
egy szívással belekortyolt a kávéjába, ami megremegtette a nő combjait. A nő
tudta, tudta, ha Jean-Pierre nem
lenne ugyanabban a szobában velük, Antony már a nőn lenne.
Egész éjjel az ágyában aludt.
Arra ébredt, hogy a hatalmas harcos teste
körbe ölelte.
A nő megfordult és megsimogatta, ami már
kemény és tettre kész volt közöttük. A
szeretkezés eleven. Néhány perc alatt az orgazmusig szállt. A teste olyan volt,
mint a száraz aprófa, amit férfi meggyújtott gyufájával.
Egy dolgot tudott – többé nem vesz fel szűk
pólót a férfi közelében. Sőt… – Megbocsátotok egy pillanatra? Rögtön
vissszajövök.
Elkapta Antony meglepett pillantását, megrázta
felé a fejét. Nem akarta, hogy kövesse. Letette a bögrét a pultra, majd kisietett
a szomszédos helyiségbe: megkönnyebbülten fellélegzett, egyik férfi sem
láthatta őt itt. Másik pólóra volt szüksége azonnal. De egy kis távolságra is
szüksége volt a konyhai zsálya működéstől.
Bement az előtérbe, amikor ráébredt, hogy nem
hallja Marcus és Havily veszekedését. Jó. Talán Havily csatlakozik hozzá Antony
óráján. Marcusnak vissza kellett térnie a munkához, de talán Jean-Pierre
edzhetne vele.
Elhaladt a hivatalos nappalinál és kinézett az
ablakon, de nem látta őket abból a szögből.
Lement a hosszú fő nappaliba, elérte Antony
hálószobáját, de amikor a vendégszoba közelébe ért, a könyvtár mellett,
meghallotta Havily nyögését, egy tompa hangot hálószobájuk csukott ajtaja
mögül. El kellene mennie, de valamiért megállt útközben. Felütötte csúf fejét a
kukkolás, ő pedig tett néhány lépést a vendégszobája felé jobb oldalt, amit
régen használt, Marcus és Havily szobája pedig bal oldalon volt.
Ritmikus puffanás ütötte meg a fülét, s az
ajkához emelte az ujját. Nem kellene ezt csinálnia, de elkapta a szeretkezésük
hangját. Túljutottak a perpatvaron. Kíváncsi volt, hogy Marcusnak újra és újra
ki kell-e nyilvánítania a követelését.
Valószínűleg.
Amikor a nyögések sikolyba fordultak, amikor
meghallotta, amint Havily Marcus nevét kiálltja, magához tért a nem megfelelő
viselkedése miatt, amit épp produkált. Folytatta az útját, majd futva tette meg
a megmaradt távolságot Antony hálószobájáig.
Bement, s becsukta maga mögött az ajtót. Egy
másik lakosztály választotta el Antony hatalmas lakosztályát Marcus és Havily
szobájától, így már nem hallhatta őket. Vett pár mély lélegzetet,
kényszerítette a testét, hogy nyugodjon le.
Eltávolodott a faltól és bement a
fürdőszobába, amit két hatalmas kabin foglalt el. Csak remélhette, hogy
viselhet valami alkalmast, ami egy kis visszafogottságot biztosít számára.
***
Jean-Pierre úgy érezte, csapdába esett a
konyhában. Bár Medichi volt a harmadik harcos, akit beszippantott a breh-hedden, a kellemetlen rituálé
változatos módon a harcosok életét is érintette. Mon Dieu, Parisa mellbimbója olyan érett volt, mint a szilva, kész
volt, hogy megszopogassák, Medichi pedig úgy bámult a nőre, mint aki nagyon is
kapható lenne a szopogatására.
Jean-Pierre mindössze annyit tehetett, hogy
eltűnt az útból. Meglepődött, akárhogy is, amikor Parisa elhagyta a konyhát. A
meglepetés még nagyobb volt, hogy Medichi nem követte.
Persze, amint elment, Medichi a pult fölé
görnyedt, könyöke a fejéig emelkedett fel. Kiszedte a cadroent a hajából, amitől vastag tincsekben hullott a haja arcának
mindkét oldalára. Jean-Pierre semmit nem látott a férfi arcából, de megértette
a kínjait. A breh-hedden nem más,
mint puszta kínzás.
Jean-Pierre az ablaknál maradva figyelte a
pázsitot. Marcus és Havily már nem voltak ott. Kétsége sem volt felőle, hová
mentek. Most pedig nem tudta, mit csináljon, így karba fonta kezét a
mellkasánál és kibámult a látnivalókra.
– Elnézést
mindezért, – szólalt meg végül Medichi.
Jean-Pierre vállat vont. – Nagyon nehéz lehet.
– Oui,
– válaszolt Medichi.
Jean-Pierre rápillantott. – Oui?
– Oui.
– Medichi mosolya kiszélesedett, majd elhalványult. – Hé, már hosszú ideje
veled vagyok. Tudok kicsit franciául. És sajnálom.
A folyosóról gyorsan közeledő cipőtalpak
hangja hallatszott. Egy pillanattal később Parisa jelent meg az ajtóban, hosszú,
laza blúzban. Mindkét férfira gyors mosolyt villantott. Bár a vállai feszesnek
tűntek, azt mondta: – A könyvtárban akarok lenni, amikor először meglesem
Fionát. Velem tartotok?
***
Rith
forrongott. Szokatlan állapot a férfitól.
Habár a Látók megjövendölték Parisa szökését,
neki nem állt szándékában elengedni a nőt: úgy tervezte, hogy megöli. De épp
csak mikor megjelent a nő hálószobájában, hogy elvégezze a munkát, az üres
ágyat lelte csak. Gyors kutatás után a házban, meztelenül találta meg a hátsó
udvaron. Undorító. Még mindig nem tudta elhinni, hogy megszökött. Még mindig
nem tudta elhinni, hogy egyáltalán nem törődött az erkölcsösséggel, s semmit
sem viselve kirepült a levegőbe.
Rosszabb, hát persze, most már Greavesnek
kapcsolata van a nővel, egy nagyon intim telepatikus kapcsolat. Amiért Rith
megvetette a nőt.
A férfi most Franciaországban volt. Több
vészhelyzetre tartogatott helye volt. Ez Toulouse-n kívül volt, az ország déli
részén. A vérdonorokat szép csendben elhelyezték három hálószobában a nappali
végén. Bedrogozva, természetesen. A szükséges elköltöztetésük nagyszerű
alkalmat teremtett az aggodalomhoz és a túlzott csicsergéshez, amit ő nem bírt
elviselni.
Nagyon mereven ült az asztalánál, a Herman
Miller Embody Chair-jében, lába a padlón pihent, vállai ellazultak, gerince
tökéletesen egyenes. Előtte hevert a számítógépe.
Kifejlesztett egy programot a Látó Erődből, a
legmagasabb látó csoportból érkező jóslatok nyomon követésére, Mumbai,
Johannesburg és Bogota. A program állandóan futott. Megfigyelhette az
áramlatokat, két vagy három Látó mindig ugyanazt a próféciát szállította, a
különféle jelentések automatikusan egy elkülönített dokumentumba érkeztek.
De a beérkező információ, mindig ugyanaz volt
– Greaves az előnyére használja az újonnan épült elmekapcsolatot.
Amit nem hagyhat megtörténni. Ha képes
megakadályozni, akkor nem. De ő semmi, ha nem is nagy híve a Látók
információinak.
Attól a pillanattól, amikor tudomást szerzett
Parisa Lovejoy-ról, a szárnyas halandóról, fogságba akarta ejteni a
Parancsnoknak. Greaves felhasználhatná, ő pedig bármit megtenne a mesteréért.
De sosem volt semmi célzás a Látóktól egy lehetséges elmekapcsolatról. Ha tudta volna, sosem ejti foglyul a nőt.
Az áramló jelentéseket bámulta, megnyugtatónak
találta a folyamatot. Amikor egy véget ér, az elejétől kezdte el nézni a
dokumentumot.
Megremegett, egy hosszú borzongás vágott át a
testén. Volt egy nagyon egyszerű problémája. Vissza kellett szereznie Parisát.
Vagyis, az igazat megvallva a halálára vágyott, de világos, hogy elsőnek ismét
el kell rabolnia.
Mély lélegzetet vett, de egy újabb remegés
érkezett. Nem volt szexuális ember, nem volt ilyen funkciója, egy bizonyos
szerencsétlen eset óta évszázadokkal korábban. De úgy hitte, hogy Parisa
visszaszerzési vágya nagyon közel állt az effajta szükséghez. Sóvárgott, hogy
ismét uralma alá vonja.
Majdnem sikerült a nő átlépési ceremóniája
alatt. Megkínozta az elméjét egy képpel magáról, a nő pedig megjelent nála.
Megrázta a fejét. Olyan közel volt.
Micsoda puccs lett volna… leszámítva a tényt,
hogy nem rendelkezett Greaves engedélyével, hogy ismét Parisa után induljon. A
tűzzel játszott.
Amit senki sem tudott, hogy Rith is
rendelkezett korlátozott kukkoló képességgel, bármikor megkereshette Parisát,
amikor csak akarta. Csak meg kellett nyitni, amit ő a kis ablakának hívott, a
nőre gondolni, és már ott volt a nő. Épp most Medichi Harcos villájának
könyvtárában volt. Hallgatózott pár percig és rájött, hogy megkísérelte Fiona
kukkolását. Micsoda véletlen egybeesés, de nem meglepő.
Sajnos, ezt az információt nem oszthatta meg
Greaves-sel – abból az egyszerű okból, hogy Greaves nem tudott a kukkoló
képességéről. Valójában eddig csak két embert volt képes figyelni, az egyikük
Parisa. A másik maga Greaves.
Micsoda egy kifeszített kötélen táncolt.
Csengett az asztalán a telefonja, lágy
harangjátékkal. Gyorsan válaszolt. – Igen, mester.
Greaves mély, kellemes hangja megtöltötte a
vonalat. – Jó estét, Rith! Remélem jól telt a napod. Mit csinálnak a donorok? –
Mindig udvarias volt. Csak meghallotta a mesterét, és Rith mosolygott.
Bekapcsolta a hangszórót majd lassan a
jobbjába vette. Monitorok sokaságával rendelkezett, mindegyik szolgára kamerák
fókuszáltak, csakúgy, mint Burmában. Mindegyik donor elaludt. – A nyugtató jól
működött. A szállítást a szokásos módon hajtottam végre.
– Kiváló, de nem is
vártam tőled kevesebbet. Csak épp az üzeneteimet ellenőriztem, amikor észrevettem,
hogy hívtál. Bíztam benne, hogy nincs baj.
Rith mély levegőt vett, majd belevágott a
kényes kérdésbe. – Engedélyt akartam kérni a fogoly újbóli elkapására. –
Visszatartotta lélegzetét. Kevés reménye volt a fogságba ejtés engedélyére –
tudta, hogy Greaves a saját terve szerint dolgozik – de meg kellett próbálnia.
Meg kellett.
A csend visszatért, nem nyomasztó, ami jó
volt, de ennek ellenére mégiscsak csend.
Végül Greaves megszólalt: – Szükséged van erre
a fogolyra?
Rith bólintott, majd ráébredt, hogy nem mondta
ki hangosan. – Igen.
– Tudom, hogy nem
kis dolog tőled, hogy feltártad a kérésedet, de sajnálom. Csak arra várok, hogy
Parisa kinyissa az ablakot és hasznosítsam a kapcsolatot. Bár nem vagyok
megelégedve a kapcsolat korlátozottságával, de mégis nagy a remény egy vagy két
harcos elkapására.
– Igen,
természetesen, mester.
– Bár megígérem,
abban a pillanatban kapcsolatba lépek veled, amint felhasználható információim
lesznek a vérdonorokról. Köszönetet szeretnék neked mondani, milyen kiválóan gondoskodtál
Parisa egészségéről, jól ápoltad. Gratulálok, Rith!
A férfi szíve meglágyult, mint a puding a
mellkasában. – Köszönöm, mester!
–Kétségtelen, hogy
informálja Endelle asszonyt a vérdonorokról és a kis operációnkról, s meg
akarják akadályozni. Remélem, hogy a Vér Harcosok megkísérlik bemérni és
megtámadni az intézményedet, és gyanítom, hogy ezt Parisa elméjének
segítségével viszik végbe. Ebben az esetben, azt akarom, választd ki a húsz
legjobb halálvámpírját a Phoenix Estrella komplexumból és hozd őket a
toulouse-i otthonodhoz. Aztán készítsd elő az evakuálást a parancsomra.
Megértetted?
Rith mindig meglepődött, hogy bárki
érdeklődött a vérdonorjai iránt. A nőknek nincs különösebb értéke. A harcosok
miért vesztegetnének ennyi kritikus időt és energiát egy ilyen haszontalan
küldetésre? De gyakran úgy találta, a harcosok akciói érthetetlenek. Például,
miért jött a teljes egység Parisa támogatására?
– Nem kétlem, hogy
megkísérelnek egy mentőakciót, – mondta Greaves. – Igen, igen, már ismerem a
véleményed. És egyetértek. Micsoda katonai erő vesztegetés egy csapatnyi félig
átlépett halandó nő miatt – annyira hihetetlen számomra is, mint legalábbis
neked. De az előnyünkre tudjuk használni az abszurd érzéküket a lovagiasságra.
Rith mosolygott. – Igen, mester.
Lexy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése