Az igazi
barátságok hidakat alkotnak minden szörnyű szakadék fölött.
–
Közmondások
Gyűjteménye, IV. Beatrice
12. fejezet
Jean-Pierre úgy gondolta érthető választás
volt Parisától a könyvtár. Meg fogja lesni a nőt, Fionát ‒ a halál és feltámadás szolgát ‒, Parisa pedig végzettsége szerint könyvtáros
volt, esetleg jobban érezheti magát könyvekkel körülvéve.
A sötét hajú szépségnek nehéz lehet
kapcsolatot teremteni egy nővel, akivel olyan szörnyű körülmények között
találkozott. Ki szeretné, hogy emlékeztessék egy olyan fogságra, mint amit
Parisa elviselt. De a nő itt volt, elhelyezkedett a legtávolabbi falnál, készen
állt elvégezni, amit meg kellett tennie.
Medichinek nagyon büszkének kell lennie a
nőjére. Tőrrel és karddal tanult harcolni és elszánta magát, hogy kiszabadítja
azokat, akiket hátrahagyott. Oui,
Medichinek nagyon büszkének kellene lennie.
Parisán most egy bő, fehér blúz volt, ami
mélyen a csípőjére ereszkedett.
Jean-Pierre az ajtóban maradva elég helyet
biztosított a fiatal nőnek. Keresztbe fonta karját a mellkasán és mosolygott. A
nő megalázva érezte magát a korábbi nyilvánvaló bizonyíték miatt, ami az érdeklődését tanúsította Medichi iránt.
Azok ketten egyértelműen égtek a szerelemtől, felváltva zavartak és izgatottak.
Nagyon gyönyörű dolog volt látni – különösen nézni, amint Medichit is elkapta,
mert sosem engedte meg magának, hogy szeressen. Választottak nőket a Vér és
Harapásban, bien sur, de nem a
szerelemre. Most figyelve őt Parisával, olyan kedves és figyelmes, szeretettől
ragyog a szeme, oui, nagyon gyönyörű.
Ámbár kíváncsi volt, mit jelenthet a
breh-hedden a többi Vér Harcosának. Három harcost már elkapott a láz –
Kerricket, Marcust, s most Medichit is. Baljóslatú volt? Megvolt az esélye,
hogy következőnek ő esik bele Cupidó szerelem hálójába?
Megborzongott. Egész életében voltak szeretői,
és minden évtizedben élvezett egy
mélyebb elköteleződést, de a nők nem tudták kezelni a harcos életet és
kötelezettséget. De a három testvéréhez érkező nő annyira erős volt. Más
lehetne, ha egy ilyen nőt kapna? Szörnyű dolog volt a háborúban álló világ.
Látta Parisa mennyire szenvedett, mennyit küzdött a fejlődésért, kihívásokkal
találkozott. Képes lenne nézni a szeretett nő szenvedését? Úgy gondolta nem.
Körülnézett a szobában, elterelést keresett. Medichi
könyvtára magas volt, mindenfelé könyvespolcok emelkedtek a tizenöt lábnyi
plafonig. A gyűjteményét a nyomdagépek feltalálása óta bővítette, a könyvek
legtöbbje bőrkötéses volt. Jean-Pierre szerette a szoba illatát. A bőrnek erős
illat van, a törékeny papírok és a fekete nyomtatás tökéletes kötésben, nagyon
férfias, de ugyanakkor nőies is.
Egy vadászó jelenetet ábrázoló faliszőnyeg
lógott magasan, a gyepre néző ablak fölött, melyen faredőnyök szűrték
kellemessé az erős fényt.
Medichi Parisa közelébe húzott egy széket. A
férfi nem volt meggyőződve arról, hogy szükség van itt rá, de Endelle
kijelölte, hogy segítsen Medichinek és Parisának, miközben a tervüket
csiszolják a szolgák megtalálásáról és megmenekítéséről.
Ahogy Parisa hátradőlt a székében, sötétbarna
haja beleveszett a csokoládészínű bőrbe. Mély lélegzeteket vett. Próbálta
elképzelni, milyen lehet ez a nőnek, így friss átlépettként, alig kiszabadulva
a fogságból, a breh-hedden nyomása
alatt. Csodálta a bátorságát és isten segítse meg, de szüksége is volt rá, hogy
köteléket hozzon létre egy harcossal, a férfi breh-jeként éljen, mindegy milyen mértékben fogadták el a breh-heddent az életükben. Minden jót,
örömöt és boldogságot kívánt neki, de szerinte a nő még nem értette meg
egészen, milyen kemény élete lehet egy Vér Harcosának társaként.
Visszafojtott egy sóhajt.
– Látom Fionát – mondta Parisa.
Ilyen hamar. Jean-Pierre nagyon lenyűgözött
volt. Parisa halk, szép, bársonyos hangot adott ki az alsó hangregiszteren. Az
arcát elborította az izgalom fénye.
– Merre van? –
kérdezte Medichi. – Látsz valamit a környezetében?
‒Kint
sétál, egyedül. Egy magas fakerítésen túl, ami mögött hatalmas fák állnak, bár
nem olyan tamarinfák, mint Burmában.
– Próbálj
telepatikusan beszélni vele.
Akkor Parisa felnyitotta a szemét és Medichire
bámult. – Szerinted meg tudom tenni?
Megnyugtatóan mosolygott. Gyengéd volt a
nővel. Parisának nincs szüksége kemény kézre. Medichi pont a megfelelő ember
volt számára.
Parisa még egyszer becsukta a szemét. A
szemöldöke között a koncentráció ráncai alakultak ki.
Megremegtek Jean-Pierre orrcimpái, maga mögé
nézett. Valaki sütött? Croissant illatot érzett… ismét… ínycsiklandó vajas
croissant-t, mint amit Rith házában is érzett.
Lépéseket hallott, majd megjelent Havily.
Szeme csillogott, ajkai felhorzsolódottnak tűntek. Gyorsan elfordult, hogy meg
ne lássa a mosolyát. A nőt alaposan megcsókolták, vagy még annál is többet
tettek.
– Mi folyik itt? –
kérdezte csöndesen, amikor megjelent a férfi mellett.
– Parisa látja Fionát – súgta. – Próbál vele
telepatikusan kommunikálni. – Még közelebb dőlt. – A konyhában sütöttél? – A
szavak abszurdnak tűntek, de nem értette, minek az illatát érezte.
– Nem, de vettem
házi lángost a Starbucksba menet.
Bólintott. – Akkor tudnom kell – mostantól
tanulsz küzdeni Parisával?
A nő bólintott, s csak egy picike önelégültség
tűnt fel. – Igen – jelentette ki, hangját nem emelte meg. – Munka után Marcus
megcsinálja az átadást és holnap megkezdem a kiképzést srácok, veletek és
Parisával.
– Trés bien.[1]
– Beleegyezel?
– Bien sur![2] Bölcs dolog. – De a homlokát ráncolta. Ha
neki volna egy breh-je, olyan könnyen
beszélne a dologról, ami azt jelentette, hogy a nője talán megkísérel részt
venni az erőteljes halál vámpírok elleni harcban? Beleborzongott. Szerencsére
neki nem kellett ilyen dolgok miatt aggodalmaskodni.
Bár megtette, kényelmetlenül érezte magát. A
croissant íze éhessé tette… sok dolog iránt. Milyen furcsa.
***
Fiona mereven állt. Körülnézett maga körül.
Senki sem volt a kertben, habár ő állandóan úgy érezte több szempár is
vizslatja. Burmában a kertbéli nő, Parisa, kiszabadulásának pillanatától Rith
megduplázta, ha nem triplázta a vér-rabszolgáinak felügyeletét.
Ám meg mert volna esküdni, hogy egy hangot
hall a fejében suttogni. Fiona, hallasz
engem?
Ismét körbe tekintett, s mozgásba hozta a
lábát. Szandál volt rajta és a szokásos pizsama. Az anyag lágy volt, de ő
valami más után sóvárgott, bármit hordott volna, például farmert, mint oly sok
újonnan érkezett. Farmer és egy felső- és alsónemű. Milyen remek lenne!
Fiona,
Parisa vagyok, hallasz? Ne aggódj! Ez telepátia és még nem vagyok benne túl jó,
szóval ha hallasz engem, mondj ki valamit hangosan. Egy szimpla igen megteszi.
Emlékezz, én látlak téged. Természetfeletti leselkedő vagyok.
Fiona sétált, mert attól tartott, ha
megfordulva levadássza a hang forrását, Rith előugrana a bokrokból és
visszazavarná a házba. De nem hitte, hogy bármilyen veszélyt jelentene kimondani
hangosan egy egyszerű szót. Hogy lenne veszélyes dologként értelmezhető?
–
Igen.
Halk lányos visítás hallatszott a fejében,
majdnem befogta a fülét. Nem volt hangos, de megriadt tőle. Így hangosan azt
mondta: – Ha valóban létezel, s nem csak elképzelem a hangokat a fejemben,
többé nem sikíts, légy szíves!
Ó. Ó.
Annyira sajnálom Fiona, de mert meg tudlak lesni, egyszerre látom és hallom mi
történik, és én hallottalak. De, hogy meggyőződjünk tényleg beszélgetünk, mondj
háromszor igent egymás után.
Hát, ha meg fog bolondulni, ezt nem volt nehéz
megismételni. – Igen, igen, igen.
Hallottam és
láttam mozogni a szád. Fiona, figyelj rám, mindent megteszek, hogy
meghatározzuk a helyzeted és nem vagyok egyedül. A Vér Harcosai segítenek
nekem. Mindannyian azon dolgozunk, hogy megkeressünk. Miután kiszabadultam Rith
házából Thorne Harcos és az emberei visszatértek értetek, de addigra Rith már
egy másik helyre vitt benneteket. Először azt hittük járművekkel vagy
valamiféle autóval vitt el benneteket, de dematerializált. Igazunk van?
Ha ez az elméje lehullását jelentette az
őrületbe, akkor egyértelműen figyelemre méltó világossággal beszél önmagával. –
Igen – mondta hangosan. – Teljesen igazatok van. Betettek minket egy
terepjáróba, egy Hummerbe azt hiszem, de csak kb. tizenöt percre. De aztán ide
villantunk.
Hol vagytok?
Ha be tudjuk mérni a tartózkodási helyeteket, akkor mehetünk és
kiszabadíthatunk, de tudnunk kell a világ melyik részén vagytok jelenleg.
Ez volt az a pont, amikor Fiona szíve
elkezdett dörömbölni, olyan gyorsan dobogott a mellkasában, hogy alig kapott
levegőt. Lehet ily egyszerű annyi eltelt év után?
Könnyek égették a szemét. Tovább sétált.
Majdnem teljesen meghalt az utolsó vércsapoláskor. Ha nem lett volna James ‒ az a különös idős férfi, aki egy padon ült és
egy csapat galambot etetett napraforgómaggal ‒ a nő most nem lehetne itt. A férfi tolta
előre, a jövőbe. Ő ültetett bátorságot a szívébe, amikor már kimerült. Ő
mondta, hogy oka van a reményre. Nem igazán hitt neki, de most megtette.
Hangosan megszólalt – franciául hallottam az
embereket beszélni.
Egy másik sikkantás, ami miatt a fülére tette
a kezét.
Ó, látom,
hogy újra fájdalmat okoztam a fejedben. Nagyon sajnálom, de még egy nyelv is
leszűkítheti a keresést.
Ez alkalommal Fiona mosolygott. – Kitalálom,
amilyen gyorsan csak tudom.
Mozgást vett észre a szeme sarkából. Burmai
szolgák követték nyomon a mozdulatait és hallgatóztak.
– Most mennem kell.
– Kihez beszélsz? Megőrültél? Gyerünk! Rith azt
akarja, menj vissza a szobádba. Elég volt a sétából.
Ne aggódj, Fiona! Hallottam őt, de bármikor
meg tudlak keresni. Visszajövök érted.
– Ne hagyj cserben!
– Hogy érted, hogy „ne hagyj cserben”?
Megőrültél. Túl régóta vagy itt. Nem normális.
– Igen – mondta a nő. – Őrült. – Aztán pofát
vágott és egy kissé sikoltott, ami azt okozta, hogy a nő hátra húzódott.
– Elmondom Rithnek
mit csináltál. Nem szereti.
Csináld azt, gondolta Fiona. Akkor a következő
alkalommal, amikor Parisa mentális beszélgetést kezdeményez, a nők majd
figyelmen kívül hagyják. Nem ez volna az első alkalom, amikor az egyik
vér-rabszolga ott köt ki, hogy a végtelenségig hablatyol magában, de általában
ez volt a vég kezdete. Általában a nő halálával végződött a következő vércsapoláskor.
***
Parisa előre dőlt a székében. Megborzongott
attól, amit épp csak átélt, de valamiért heves fájdalmat érzett a fejében.
Medichi megérintette a karját. A férfira
nézett, a sötét-barna szemek aggódtak. – Jól vagyok. Szörnyen fáj a fejem, de
nem tudom miért.
– Ez még nagyon új neked.
Nagyon egyenesen ült és mozdulatlanul tartotta
a fejét. Jean-Pierre és Havily az ajtó mellett álltak. Mindegyikük a nőre
bámult.
–Jól érzed magad? – kérdezte Havily. – Nagyon
sápadt vagy. Antony, nézd mennyire fehér.
– Látom.
Parisa hallotta a beszélgetésüket, de még szörnyűbb
lett a fejében lévő lüktetés. Még mindig látta Fionát. Még mindig nyomon
követte a kukkolással, de a fájdalom annyira intenzív volt, hogy végül lezárta
a kukkoló ablakot.
Egy pillanattal később eltűnt a nyomás a
fejéből, de könnyek siklottak le az arcán. – Annyira fájt, de mégis sikeres
lett.
– Rendben van. Rendben van – mondta Antony,
ujjai gyengéden simogatták a nő alkarját. – Ez volt az első próbálkozásod.
Felteszem, beszéltél Fionával? Néhányszor sikítottál?
Antonyra nézett, aki lecsúszott a székéről, s
most előtte térdelve dőlt a nőhöz. Megtörölte a nő arát. – A fejében beszéltem
vele és bár nem tudott válaszolni, úgy értem telepatikusan, hangosan adott
választ a kérdéseimre, én pedig hallottam. Úgy volt, ahogy mondtátok – Rith
terepjáróba tette a szolgákat, egy Hummerbe. Vezetett tizenöt percet, aztán
valahová elvillantotta a csoportot.
– A csoportot? –
Jean-Pierre kérdezte. – Az egy rakás energia.
Parisa mosolygott. Imádta a férfi akcentusát.
– Mit tudsz még? – kérdezte Antony.
Parisa próbálta a beszélgetést szóról szóra
felidézni, és kezdte elmesélni a legjobb tudása szerint. Azzal zárta: – Az
egyik nőt, aki Burmában szolgaként dolgozott, Fionával van, mellé rendelték.
Folyamatosan azt kérdezte Fionától, megőrült-e, valószínűleg, mert Fiona
hangosan beszélt.
–Kíváncsi vagyok – merengett Havily. – Azt
mondtad, Fiona a kertben sétált. Nappal volt.
– Igen. Igen, az
volt. Ami jelentős, mert még itt is nappal van.
– Mi van az
árnyékokkal? Hosszúak voltak vagy nem is volt?
– Nagyon hosszú –
mintha majdnem este volna.
– Nagyszerű. Most
akkor a kertről. Miféle növényeket láttál?
– Levendulát. Sok levendulát láttam. Azt hiszem
borókát is. A kertben voltak sziklák, talán gyógynövények. Nem vagyok benne
biztos.
Amikor Parisa minden oda vonatkozó kérdésre
választ adott, Antony telefonált Carlának a Központba.
Hallotta a nő sikolyát, a saját korábbi
izgatottságának visszhangjaként hallatszott. Amikor végül Antony letette a
telefont, mosolygott. Carla biztosnak érezte, hogy miután átadták az
információkat, képesek lesznek megtalálni, ha a mediterrán régiókat is
átfésülik. Ha a nő előérzete igaznak bizonyult, akkor néhány órán belül
bemérhetné a halál és feltámadás szolgák helyzetét.
Lehetséges volt?
Antony mégis, a homlokát ráncolta.
– Mi a baj? –
kérdezte a nő.
– Nos, most meg kell szereznünk Thorne
beleegyezését, hogy értük menjünk. Legalább pár Vér Harcost magammal akarok
vinni.
– Van rá esély,
hogy nem engedi meg? – Thorne-nál volt mindig a végső szó.
Antony biccentett. – Igen.
– Mi van a Milícia
Harcosokkal? Vihetünk közülük néhányat?
Megrázta a fejét. – Nem akarnám. A halál
vámpírok könnyedén a Milícia Harcosok fölé kerekedhetnek. Minimum négy Milícia
Harcos kell egyetlen halál vámpír leterítéséhez.
Parisa pislogott párszor. A háború mélységes
nehézségei sokkal hangsúlyosabbakká váltak előtte. – Tudom, hogy meg kellene
hallgatnom a statisztikákat előtte, de eddig ezt még nem tettem. Nem csoda,
hogy Greaves előnyben van. Ő teremti a halál vámpírokat.
– És ellátja őket
az elengedhetetlen haldokló vérrel.
Rosszul érezte magát. Ha nem ült volna,
valószínűleg visszaesik a székébe.
Egy dologban biztos volt: Valahogy Thorne-nak
elég Vér Harcost kell adnia, hogy hazahozzák Fionát és a többi vér-rabszolgát.
***
Greaves elfojtotta dühét. Rith nem volt hibás
abban ami történt, vagyis inkább abban, ami nem történt meg, amikor használta
kukkoló-kapcsolatát Parisával.
Ahogy a kukkoló ülés véget ért, Rith házába
villant Dél-Franciaországban. Maga akarta látni, mit lesett meg Parisa, itt
volt.
Besétált a toulouse-i kertbe, maga mellett
Rithtel. A kukkolás vizuális része tökéletesen működött. Soha nem hibáztatta
ezt a helyet másért, csak amennyire a természetfeletti eset bekövetkezett. De
egy másik rész hibázott, valami tökéletlen a kapcsolatban.
– Úgy tűnik Parisa kapcsolatban áll azzal a
nővel, Fionával. Tisztában voltál vele? – Greaves a szokásos hangon beszélt, de
Rith kifejezéstelenül bámult.
– Nem volt tudomásom speciális kapcsolatról, de
azt hiszem talán tudom, mikor történhetett. Emlékszik, amikor először
találkozott Mandalay-ban Parisával ‒ a ruhája fűfoltos volt, a haja pedig kusza?
Greaves bólintott. Lelassította lépteit, hogy
figyelje Ritht, amint óvatosan beszélt.
–Valamiért a vérszolga Fionának sikerült
kiszabadulni. Megjelent Parisa előtt, a segítségéért könyörgött. Amikor
próbáltam elhúzni, Parisa harcolt.
– Értem. Volt
fizikai kapcsolat, beleértbe az érintést?
– Igen.
Greaves megint bólintott. – Egy kis korrekció,
ugyebár kedves Rith! Donoroknak
hívjuk őket, nem szolgáknak. Az Eljövendő Rendben nem fogjuk elfogadni a szolgákat. Kérlek, használd a helyes
megnevezést!
Rith meghajolt. Valóban szomorúnak tűnt. –
Természetesen, mester. Bocsásson meg! – Amikor felemelkedett és ismét
találkozott Greaves tekintetével, folytatta. – De kérlek, segíts megértenem,
pontosan mi is történt. Azt mondod, Parisa a vérdonorunkat kukkolta ebben a
kertben? Itt Toulouse-ban? És azt mondod, hogy beszéltek? Megsemmisült ez az
intézményünk? Habozok mindenkit elköltöztetni, mivelhogy egy nőt csapolok, míg
beszélünk.
Greaves szeme elkeskenyedett. Rith nem volt
önmaga, mióta az a tehetséges halandó kiszökött a mandalay-i házából. Most már
tiszta volt előtte. Valami zavarta Ritht Parisa megmenekülésében. Greaves tudni
kívánta. Nem kedvelte a hullámokat, még a kicsikéket sem, a kiterjedt
szervezetében. Ha tudta volna, hogy Ritht kiüti a ritmusból a szárnyas halandó
feletti irányítás elvesztése, sosem
egyezett volna bele Julianna tervébe.
Habár, amilyen kellemetlen volt Rith
nyugtalansága, Greavesnek annál jobb oka volt csalódottnak lenni az
elmekapcsolattal. Bár akkor okosnak tűnt a terv, kialakult egy komoly hiba a
kapcsolat hasznosságában – Greaves képes nézni
az egész eszmecserét, de nem hallhatja.
Van képe a kapcsolaton keresztül, de nem hall.
Nem tudta miért vallott kudarcot, talán mert a
nő erősebb volt, mint amit megértett. Továbbá csak akkor tudta használni a
kapcsolatot, ha a nő megnyitotta. Igazán elhitte, hogy sikeresen megnyerte, s
még több hozzáférést biztosít majd neki a híres szárnyas halandó kukkoló
kapacitása. De nem. Még most is a temperamentuma lenyugtatásával küzdött.
Normális esetben nem engedte meg magának a
káromkodást, de abban a pillanatban megadta magát.
Amikor Parisa kapcsolatba lépett Fionával,
Greaves megérezte fejében az elmekapcsolat vibrálását. Megnyitott és átlebegett
egy természetfeletti úton, mígnem látott mindent, amit Parisa is a kukkoló
ablakán keresztül. Átélte az izgalom borzasztó hullámzását, mert a kapcsolat
felhasználása a most már átlépett nővel, végtelen hatókörűnek tűnt.
Abban a pillanatban, hogy észrevette a
vérdonor a kertben sétál, úgy tűnt színtiszta jókedvet lélegzett be. A nő
körülnézett és ő észrevette az ajkai mozgását, hang azonban nem volt, ami azt
jelentette, Parisa telepatikusan kommunikált a nővel, de ő képtelen elkapni a
beszélgetésüket, egyik oldalról sem. Mi volt jó ebben a helyzetben, a képekben
a szavak nélkül?
Amikor megjött a burmai szolga visszahozva
Fionát a kérésére, megszakította Parisa ablakát elméjének egy meghosszabbított
lökő suhintásával. Igen. Dühös volt. Még mindig az. Nem tudta elhinni, hogy a
tekintélyes természetfeletti hatalmával valamiként süket volt Parisa
kukkoló-kapcsolatában. Ennek ellenére úgy tűnt.
Mégis, uralkodott az indulatain.
– Nem vagyunk
azonnali veszélyben, de mindig hagyj egy donort, ha kénytelen vagy gyorsan
távozni. A nők egy nagyobb jót szolgálnak. Kérlek, ne legyél finnyás ezzel
kapcsolatban.
Rith megrázta a fejét. – Nem finnyásság.
Csupán olyan rendszeresen kezelem a szállítmányokat, ahogy kell.
Ezen Greaves mosolygott.
– Szórakoztatlak,
mester?
– Elégedett vagyok veled. Mindig hatékony vagy,
a donorok élete iránti közönyöd nagyon felemelő.
Rith bólintott. – Tudom, hogy tartsam szem
előtt a megfelelő prioritásokat. Jól megtanultam tőled.
Greaves Parisa kukkoló ablakának
perspektívájából idézte fel a kertet. A cipőjébe lépett, különösen mióta a nő
annyira összekötődött a Vér Harcosokkal. Csak idő kérdése lenne, talán kevesebb
mint huszonnégy óra, mielőtt felfedezik a toulouse-i tartózkodási helyüket. –
Felteszem, van menekülési terved?
– Hát persze, mester! A tengereket át ez
alkalommal, de a szolgákat, vagyis, donorokat többé nem engedem szabadon.
Elvigyem őket egyszerre? Nem lehet nehézség.
Greaves a helyzetet latolgatta. – Nem,
szerintem nem. Megint ki akarom próbálni a kapcsolatot, meglátom, meg tudom-e
javítani a funkcióit. Tudatni fogom veled, mit tervez az ellenség. Nem kétlem,
előfordul, hogy megkísérelnek menekíteni. Így készíts tervet, menj biztosra a
korábban megtárgyalt húsz halál vámpír kapcsán és informálj. Most vissza kell
mennem Geneva-ba. – Nem várt további beszédet, vagy hogy meghallgassa Rith
utolsó alázatos köszönését. Felemelte a kezét és eltűnt.
***
– Azt hiszitek, szeretek nemet mondani? – Thorne
hangja végigdübörgött a Cave-n.
Reggel kilenc óra volt és mindegyik Vér Harcos
megjelent, kivéve Marcust. A heti két éjszakás harcát töltötte, a hét maradék
részét a Délnyugati Sivatagi Körzet Legfelsőbb Adminisztrátorának nehéz
tisztségét töltötte.
Parisa tett egy lépést hátra, elfeledkezett
róla, hogy Antony közvetlenül mögötte állt. Thorne percek óta mennydörgött, a
helyiségben járkált, mogorván nézett. Igen, a harcos mogorva volt.
Antony hatalmas keze a karján landolt,
megnyugtatta. Közel hajolva suttogott a fülébe. – Jól vagy?
A nő bólintott, feje súrolta a férfi arcát és
állát. Egy pillanatra zsályaörvény zaklatta, míg Thorne elérte a szoba végét,
megfordult, s elkapta a nő tekintetét.
–Nem érted, mit kérsz – kiáltotta a férfi. –
Metro Phoenixben öt kritikus Határvidéket kell minden átkozott éjszaka
megvédenem. És te azt akarod, hogy mindegyiket engedjem el veled erre a
küldetésre? A harcosoknak most pihenni és aludni kell, nem pedig a világ másik
részére menni csatázni. És ha a térkép az éjszaka beállta után fedezi fel a
másik anomáliát, hogyan kellene visszatartanom a halál vámpírokat, hogy
átvágjanak a Trough-on és a halandókból lakmározzanak, a védelmező harcosok
nélkül a hozzáférési pontokon? Válaszolj nekem!
Parisa nem tudott. Tudta, a Trough a dimenziók
közötti hely volt, a halál vámpírok nem voltak elég erősek, hogy egyből
idevillanjanak. Nekik sorban át kell haladniuk a Trough-on.
– Nem tudom, Thorne Harcos – mondta. – Nem tudok
válaszolni. Csak azt tudom, nem hagyhatom ott azokat a nőket.
– Legalább életben vannak – ordította a férfi,
már a nő előtt állt. A bőre kivörösödött, szeme fehérje véreres. – De minden
alkalommal, amikor a halál vámpírok akadálytalanul elérik a Halandók Földjét a
Trough-on át, nők halnak meg. Férfiak is, de legtöbbször az áldozatok nők.
Szerinted mit kellene tennem?
Parisa gyors döntést hozott. Thorne-hoz ment,
egyik kezével megérintette az arcát.
A férfi ellépett tőle. – Mit csinálsz?
– Engedd meg, hogy
megmutassam.
Megrázta a fejét, de nem moccant, amikor a nő
felemelte a kezét az arcához. A szeme valami pánikhoz hasonlótól csillogott, de
kitartott. A nő lehunyta a szemét és hagyta, hadd csússzanak át Fiona halálának
és feltámadásának emlékei.
A férfi egész teste megmerevedett. Először
zihált, egyértelműen megdöbbent, majd leengedte a pajzsait. Olyan volt, mint
egy gát átszakadása, a nő elméje az övébe szállt, ahogy az emlékek becsapódtak.
Az emlék egyetlen része, amit visszatartott, az volt, ami azután történt, hogy
Fiona megitta a kis üvegcse vért. Abban a pillanatban elvette a kezét az
arcáról.
Thorne megtántorodott, szemét összeszorította.
– Picsába, picsába, picsába. – Egy tucatszor elismételte a szavakat. Befejezve
a biliárdasztalnak vetette a csípőjét. A fekete csempepadlót bámulta és a fejét
csóválta.
Még jobban megtörtnek nézett ki, mint
korábban, ezért a nő odament hozzá és a karjára tette a kezét. – Most már
érted? Én csak három hónapot voltam ott, de nem vér-szolgaként. Fiona azt
mondta, őt 1886-ban rabolták el Bostonból.
– Jézusom! Olyan
régóta vér-rabszolga? Még a defibrillátor napja előtt?
– Az utolsó alkalommal majdnem nem tért vissza,
kénytelen vagyok kihozni onnan. Szerintem elérte a határát. Nem tudom
megmagyarázni, de úgy érzem kapcsolatban állok vele.
A férfi kifújta a levegőt, ujjait a hajába
süllyesztette, kihúzott néhány tincset a cadroenből. Csak egy pillanatra, de az
elszabadult tincs megfiatalította. Könyörgő szemeit a nőre emelte. – Ma már mehettek, hajnal után? Csak így
mehetünk mind. Addigra a Határvidékek elcsendesednek.
Antony is közelebb lépett. – Figyelembe vettük
a várakozást, de amikor Carla vagy Jeannie rögzítette a helyszínt, gyorsan kell
lépnünk. Akár bármelyik pillanatban. Adott a növényzet, az árnyékok hossza, jó
esély van rá, hogy a Földközi-tengernél kell keresnünk. Ez még mindig nagy
terület a keresőtérképeknek, de mi készen akarunk állni, hogy azon nyomban
menjünk.
Thorne felsóhajtott. – Akkor nagyon le kell
szűkítenetek.
– Igen – mondta Antony.
Thorne felnézett a férfira. Mindenki felnézett
Antonyra. Öt centivel magasabb volt Thorne-tól. – Jól van. Igazatok van.
Mennetek kell. Vigyetek magatokkal három harcost, de ha valamit tudok az az,
hogy kibaszott csapda szaga van az egésznek. – Thorne ajka görbe mosolyra
húzódott.
– Tudom.
– Kibaszottul hívjatok, ha végül egy ezreddel
kerültök szembe.
Parisa nem tudta megmagyarázni miért, de
Antony mosolygott. Valami harcos dolog lehet, mert ő végül is semmi vicceset
nem hallott. Antony hozzáfűzte – Tudom, mennyire gyűlölsz elveszteni egy
meccset.
Thorne bólintott, de ajkai a már jól ismert
zord vonallá simultak. Megragadta Antony karját és megszorította, ujjpercei
kifehéredtek. – Hívj, ha szükséged van rám. – Egy határozott pillanatig a
harcos szemébe bámult, majd elhúzta a kezét és a szobához fordult. – Ki a fasz
akar menni?
Az összes harcos önként jelentkezett. Thorne
ismét biccentett, de most mosolygott. – Akkor minden rendben. Helyes. – Parisa
felpillantott rá. A hangja olyan volt, mintha átment volna rajta egy úthenger.
– Megyek – mondta Jean-Pierre. A pult mellett
állt, egy martinit rázogatott. – Most nem maradok hátra.
– Rendben. – Thorne
megint vakkantott.
Zacharius és Santiago is előre lépett és
mindketten harcos kiáltást hallattak.
Thorne vigyorgott. – Akkor ti ketten is menni
akartok?
A harcosok megint felkiáltottak.
– Remek – ugatta Thorne. – Remek. – Antonyhoz
ment és párszor mellkason veregette. – Csak menj biztosra, hogy mindenkit
épségben és hangosan haza hozol. Vetted?
– Igen, jefe[3].
Thorne megrázta a fejét és tömören véget
vetett a beszélgetésnek. – Bassza meg!
***
Fél órával később Medichi és Parisa visszatért
a villába, a férfi hálószobájába. Felemelt egy női fegyvertartót, fekete bőrből
és ezüst csatokból állt Parisa vállai körül. Az oldalsó nyílások számtalan kis
csattal vannak lezárva ‒ mely
kialakítása különbözik a férfi harcosokétól ‒ különösen mióta Parisa mellmérete miatt egy új
szintű beállítást kívánt. Ebben az értelemben a fegyvertartó okos művészmunka
volt. Endelle árulta el, hogy ő maga tervezte, mivel egyetlen férfi sem értette
meg azt a számtalan problémát, amit egy egyszerű ruha jelentett, melynek az
átlépett nők változatos méretű és formájú melléhez kellett igazodni.
– Nehezebb, mint gondoltam – mondta Parisa,
miközben a derekára emelte a fegyvertartót.
– Azt jelenti, hogy
védelmet nyújt a közepes erősségű tőrdöfésekkel szemben. Egy kard természetesen
átvág rajta. – Már elmondta a nőnek, hogy egy jó kard a csontot is átszeli. Nem
szándékozik ismét előadni.
Elfogta a pánik, a gyomrában kavargott. Igen,
hányingere volt. Nem magát féltette, de Parisa még csak három másodpercet
edzett az ő tizenhárom évszázadával szemben. Nem mehetett volna harcolni, de
remélhetőleg ebből nem lesz harc. Remélhetőleg Carla a koordinátákkal tűnik fel,
besiklanak az épületbe, veszik a szolgákat és eltűnnek.
Jó. A pokolban pedig nem volt meleg.
– Nem kell menned – suttogta. Nem kellene ezt
mondani, de nem tarthatta magában. Az ujjai alatt érezte, hogy a nő
megmerevedik, miközben folytatta a csatok beállítását.
– A francokat nem – válaszolta.
A hangsúlya miatt a nőre nézett. Találkozott a
pillantásuk, látta a kemény fényt a szemében, a kedves ametiszt
elhomályosította a dühös lila. A férfi bólintott. Ismerte azt a pillantást. Már
látta, ó, vagy száz alkalommal is, amikor egy újabb éjszakai harcra felkészülve
nézett a tükörbe.
Sosem gondolt harcosként a könyvtárosára, de a
szarba, ahogy kezdte beállítani a csatokat a melle alatt, mégis harcosnak tűnt.
Egy kőkemény könyvtáros. Ki gondolta volna?
Persze ezek a gondolatok egyszerűbbek voltak a
többinél. Például mennyire tapasztalatlan volt, vagy hogy minden pillanattal,
amit a nővel töltött, egyre inkább a kötelékbe süllyedt, ami közel húzta őket
egymáshoz, vagy hogy a szíve belesajdult, miközben figyelte.
Szóval… a picsába.
Tök mindegy!
Visszatért a csatokhoz. Megjelentette kezében
a megfelelő tőrt, a rövid penge illeszkedett a melle alatti résbe. Átnyújtotta
neki, hagyta, hogy néhányszor ki-be húzza a hüvelyből, míg azt mondta,
megfelelőnek érzi. Sima, lapos, rozsdamentes acél kés, ami jól működik egy
küzdelemben.
Amikor már elégedett volt az elölnézettel,
megfordította a nőt. A fegyverhám egy T alakot formált a vállától a dereka
aljáig, követte a szárnyak vonalát. Nem gondolta, hogy repülniük kell, de azért,
mint mindig, felkészült minden eshetőségre. Ezért volt most háttal neki a nő,
de nem tudott azon segíteni, amit következőnek tett. A feltárult bőrre tette a
kezét és egyenesen végigsimított rajta.
Antony,
küldte. Még a fejében is meglepettnek tűnt, de nem elégedetlennek.
Megremegett az érintésében, egy mandarin
illathullám tekergett felé. Lehunyta a szemét és ismét megtette. Egy másik
borzongás, egy másik hullám. Jézus! Még közelebb ment, a nőhöz préselte a
testét, köré fonta a karját, szorosan tartotta.
A nő nem ellenkezett és a mellkasában ragadt a
levegő. Fejét megdöntve illesztette a férfi válla és nyaka közti hajlatba.
Leengedte a csípőjét, hagyta, hadd érezze a nő is, mit tett vele.
Kitárta a karját és a kezébe zárta a férfi
arcát. A nyakához dőlt, simogatta a férfit. Antony, egy újabb édes
sodródás érte az elméjét. Minden alkalommal egyre jobb lett a telepátiában. Még
szorosabbra fonta a nő köré a karját. Előre lökte a a csípőjét. A nő pedig
hátra tolta a sajátját. A férfi felhördült. Most azonnal a magamévá
tennélek.
Én meg engedném.
A férfi ismét nyögött, a sóhaj és a morgás
közötti hang volt. Megfordította a karjaiban a nőt. Az elkapta az ajkait és
mielőtt a férfi belegondolhatott volna, a kis nőies nyelve az ajkai közé
hatolt. Keményen.
A férfi háta meghajolt és rájött, hogy alig
tizenöt másodpercre volt a csúcstól. Talán gyorsa…
Rezgett a telefonja.
Picsába!
A nő elhúzódott, ám eközben a férfi elkapta
ajkainak látványát: vörös és duzzadt. Szemében tűz táncolt.
A dereka köré fonta az egyik karját, miközben
kihúzta a telefont a zsebéből. – Mondd! – A hangja durvának tűnt.
– Hé, Medichi! Itt Jeannie! Jó hírek.
Megtaláltuk, ismét az a súlyos ködkupola. Dupla kupola, feltételezem.
– Hol?
– Ahogy mondtad. A
Földközi-tenger. Dél-Franciaország. Toulouse mellett.
Mély lélegzetet vett, mert hirtelen nem kapott
levegőt. – Nagyszerű. Köszi. Összegyűjtöm a csapatot. Talán öt perc.
– Készen fogok
állni.
Jeannie mindig. Hosszú ideje szolgált a
Központban. A régi időkben – ami csak kicsivel több, mint kb. egy évszázada –
elmekapcsolatot tartott fent a Vér Harcosokkal, fogadott és küldött üzeneteket.
Fárasztó munka volt, a modern telefon feltalálása, majd a keresőhálózat
rengeteg időt és energiát szabadított fel. Mindig huszonnégy órás váltásban
dolgozott, a Vér Harcosok mellett szolgált. Voltak mások is, például Carla, de
a férfiaknak Jeannie volt az az egy.
Kinyomta a telefont, visszatette a zsebébe.
Vicces, hogy egy rövid beszélgetés képes lelohasztani a legbehatóbb erekciót
is.
– Hát megtörténik?
– kérdezte a nő.
– Pokolba, igen!
Parisa ellépett a férfitől, az összes mandarin
illat megfakult. Tekintete a padlóra hullott. A férfi érezte a hirtelen támadt
szorongást, mint a cigarettaáramlatot a levegőben.
–Minden rendben lesz – mondta kemény hangon.
Csak maradj mögöttem. Ne próbálj hadat üzenni, ha arra kerül a sor. Használd a
tőrt, ha elég közel jutsz, de csak ha komoly kárt tudsz okozni.
Mélyen szívta be a levegőt. – Mert az ellenség
elveheti a fegyvert és ellenem használhatja.
– Pontosan.
A férfira emelte a tekintetét. – Nem készültem
még fel, nem?
A férfi nem hazudna neki. – Nem. Félig sem. De
ez már nem számít, nemde?
Megrázta a fejét. – Nem. Egyáltalán nem. Részt
veszek ezen az akción, kerüljön bármibe. Én akartam képességeket, de tudom
évekbe telik, míg alkalmas harcossá válok. De ez most nem erről szól.
A férfi biccentett. – Tudom. Csak jusson
eszedbe, jó dobó kezed van. Neked van az egyik legjobb, amit eddig láttam.
Használd, ha úgy gondolod tudsz változtatni. Ezért vannak a fegyverek.
Beszívta a levegőt és kitárta a karját. –
Minden egy helyen?
A férfi tekintete sajnos a nő mellére esett,
amit kiemelt a bőr és a csatok. – Ó, igeeen.
A nő megforgatta a szemét. – Oké, Mr.
Kifinomultság. Essünk túl rajta!
A férfi kuncogott. Kezét a nő vállára tette, s
figyelmeztetés nélkül, hogy mit akart tenni, visszavillantotta magukat a
Cave-be.
Amikor megérkezett a nő kiabált. – Hé,
figyelmeztesd a nőt! Nem voltam erre felkészülve. – Megrázta magát mit egy kutya,
ami kijött a vízből, majd összecsapta a kezét.
–Bocsi. Csak olyan
otthonos vagy a világunkban. Elfeledkeztem a figyelmeztetésről!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése