Néha a
földbe kell döngölnöd az ellenséged.
Vagy
legalább megpróbálni.
Braulio, a Vér Harcosok egykori vezetője, Kr.
e. 3334
13. fejezet
Parisa talán vitatkozott volna Antonyval, de
nem voltak egyedül. Zach a biliárdasztal mellett állt, vastag göndör haja az
arca körül göndörödött, a cadroen visszafogta, de a hátán elterült, mintha a
csatt képtelen volna összefogni. A szeme volt a legjobb vonása, búzavirágkék,
vastag fekete szempillákkal keretezve. Az egész világon nem volt olyan nő, aki
ne irigyelte volna azokat a szempillákat. Az ajka telt volt, az orra horgas, ám
mégis szexi. Szokásos harcos méretű volt, amiről egyszer Havily azt mondta,
egynyolcvan körül van. Egyik harcos sem volt ettől alacsonyabb.
Jean-Pierre nyugtalan volt, ide-oda kapta a
tekintetét. Hüvelykujját a kilt övrészébe akasztotta és mogorván bámult, aztán
talpra állt. Valami aggasztotta, de a nő nem ismerte annyira, hogy kitalálja a
problémát vagy beszéljen róla vele.
Santiago megkerülte a barna bőr szófát jobb
oldalt és megállt a nő előtt. Megfogta a kezét. – Örömömre szolgált téged
szolgálni, Parisa! – A keze fölé hajolt, s megcsókolta az ujjait.
Érezte, ahogy Antony szorosabban a hátához
tapad. Szinte érezte a mogorva morgást a mellkasában.
Santiago felnézett meghajlott helyzetéből és
vigyorgott. Micsoda okostojás! Hirtelen hátrahúzódott, amikor a morgás elhagyta
Antony torkát. Átnézett a válla felett és a férfira meredt. – Megint kezded?
Ő is kapott egyet, egy figyelmeztetést. Kissé
elfordult, még mindig fogva tartotta a tekintetét, s csak abban a pillanatban
nem csak egy férfi volt, hanem vámpír is. A legmélyebb ösztönei változtak,
amikor átlépett. Emlékeztetnie kellett önmagát, hogy most már ő is átlépett,
hogy ő is belépett a vámpírok világába, hogy többé nem a Halandók Földjén volt.
Megpaskolta a férfi arcát. – Oké, nyugi, Fido.
Viccnek szánta, de Antony megragadta a kezét,
s ahol Santiago megcsókolta az ujjait, lassan hosszú vonalat nyalt végig. A
nőnek elfúlt a lélegzete. Megértette a motivációját, de csak a nyelve lágyságát
érzékelte.
A teste mélyen és erősen megrándult. Antony a
dereka köré csúsztatta a kezét, majd keményen szájon csókolta. Tudta, hogy
megjelöli, kisajátítja, s a nő egy része tiltakozni akart az abszurd ősemberes
viselkedése miatt, ám a teste teljesen elárulta gondolatait.
Mandarin, súgta a nő elméjébe.
Zsálya, válaszolta.
Jean-Pierre megköszörülte a torkát. – Nem
akarom megsérteni ezt a petite[1]
szerelem-ünnepet, de mennünk kell, non?
Antony elengedte a nőt, sötét szeme
csillogott. – Igen. – De először Santiagóhoz fordult. – Többé ne csináld ezt!
Santiagó megcsóválta a fejét. – Madre de Dios[2]!
– kiáltotta, mindkét kezét a levegőbe dobta. – Elfelejtettem, hogy a breh-hedden így ural! Lo siento[3]!
-Bocsánatkérés elfogadva! – Mély levegőt vett,
majd kiengedte. – Jeannie szerint Dél-Franciaországban tartózkodnak.
Mindannyian ismerjük a menetrendet! Nem tudhatjuk, az ellenséges csapatok vajon
elhelyezkedtek e, de mi felfegyverkezve megyünk be, mintha a hely halál
vámpíroktól nyüzsögne. Parisa mellettem marad. Amikor megérkezünk megpróbál
kapcsolatba lépni Fionával és eltűnünk. Mindenki készen áll?
Három biccentés. Négy, beleértve Parisát is.
– Menjünk!
A szavak nem tűntek megfelelőnek ahhoz, amit
tenni akartak.
Parisa felnézett Antonyra. A válla köré
csúsztatta karját. – Készen vagy a villanásra? – kérdezte.
A férfi emlékezett rá.
A nő mosolygott és biccentett.
A férfi felemelte a karját. Elsőnek a
vibrálást érezte meg, aztán a lágy húzást az időn és helyen át, ahogy lebegtek,-
egyfajta metafizikai pislogást. Egy nagyon ismerős ködkupola mellett értek
földet, egy füves vidéken, feltehetőleg a kupola dupla. Egy pillanatra
meghőkölt a köd ismerősségétől és egy remegés vágott a mellkasába. Meg tudja
tenni? Vissza tud térni a szörnyeteg barlangjába?
Mély levegőt véve megparancsolta az idegeinek,
hogy nyugodjanak le. Az ő ötlete volt, hogy erre a küldetésre jöjjenek. Nem
állt szándékában összeroskadni egy kis köd miatt.
A harcosok egy teljes körbe alakultak és megjelentették
kardjaikat a kezükben. Öklök szorultak a fegyvereken, ujjak szorultak a
markolaton. Antony emlékeinek előnyében fogta a kardját, tudta, mennyire
teljesnek érezheti egy harcos a kezében a kardot. Ő is kívánta magának ezt, de
tudta, nevetséges arra gondolni, hogy szétszabdalhat egy halál vámpírt, nem
számít mennyire élénkek az emlékek.
Santiago előre lépett. Gyorsan átsiklott a
ködön, eltűnt, majd ugyanazzal a sebességgel visszatért. Szó nélkül a harcosok
felé intett és azt súgta: – Két réteg.
Antony
köré fonta a karját, mindkét válla fölött szétnézett. Egy kicsit
ironikusnak tűnt, hogy amikor a ködön belül voltak a férfi megnyugodott kissé
és elhúzta a kezét. Adott a környezet, talán még nagyobb veszélyen volt a ködön
belül, mint kint.
A harcosok egy csapatban maradtak,
megbizonyosodtak, hogy a kert végében és a kis kő parasztház hátsó ajtajánál
voltak. A kavicsos udvaron csirkék és egy fa asztal volt az ajtó mellett. A
hely üresnek tűnt.
– Nincs itt senki,
– súgta a nő.
Egyik harcos sem szólalt meg. Mindegyik a
házat kémlelte, várakoztak.
Antony suttogta: – Csináld, Parisa, nézzük,
kapcsolatba tudsz-e lépni Fionával?
A férfi karjával átfogva elég nyugodt volt,
hogy felnyissa a kukkoló ablakot. Fiona nevére gondolt. Hirtelen egy fehérre
meszelt kis szobába érkezett. A nő gyönyörű gesztenyebarna haja elterült a
párnán. Karja lelógott az ágyról, keze erőtlen. Aludt, mikor Franciaországban
délután volt? Valami nem stimmelt.
Fiona- küldte élesen Fiona elméjében. -Itt
vagyunk.
A kéz megrándult és szinte ugyanabban a
pillanatban erőszakos fejfájás csapott le Parisára, mint amit Antony
könyvtárában is megtapasztalhatott. A kukkolás sosem volt még ilyen. Az
átlépése a Másik Földre váratlan problémát okozott volna? Hátra tántorodott és
összeesett volna, ám Antony elkapta.
– Jól vagy?
-Megint a fejfájás. Adj egy percet. Láttam
Fionát. Még mindig nyitva az ablak. Egy ágyban aludva jelent meg. – A fájdalom
késként hatolt át a nőn. Könnyek hullottak az arcára. Abba akarta hagyni.
Kezeit a szájára tapasztva akadályozta meg a sikítást. Mély levegőt vett,
egyiket a másik után. Csak egy kínzó fél perc elteltével lett könnyebb a fájdalom,
majd eltűnt.
-Ó, atyám! – motyogta.
-Mi a gond, cherie? – kérdezte Jean-Pierre
homlokráncolva.
-Fejfájás, – mondta az arcát törölgetve,
nedves kezét a puha repülő nadrágjába törölte. – Az utóbbi időben ez történik,
amikor leskelődök. Már jól vagyok. Hadd próbáljam meg még egyszer.
Újra megnyitotta az ablakot. Ismét éles
telepatikus hanggal szólította Fionát, végül rákiáltott. Ébredj! Fiona, itt
vagyunk! Ébredj! A keze minden alkalommal megrándult, majd lehullott. A lába is
megmozdult.
-Szerintem bedrogozták, – mondta Parisa. –
Csak a kezét és a lábát tudja mozgatni.
Zack hátranézett a nőre, göndör fekete haja
felhőként mozgott a válla körül. – Akkor hajrá! Nézzük, terveznek-e valamit
ellenünk!
A harcosok gyorsan működő egységként mozogtak,
térdek meghajoltak, a kardok biztonságos szögben egymás mellett.
Hirtelen remegés borította el a ház hátsó
részét, a fa asztal elejét. A következő pillanatban feltűnt egy sor, fizikailag
erős halál vámpír.
Parisa megállt. Antony hozzá fordult. –
Maradj, csak Rith-t figyeld! Ne nézz a szemébe, ha érted jön!
Bólintott. Látása elhomályosult az
adrenalinrobbanástól, ami megdobogtatta a szívét. A harcosok szétváltak,
felkészültek a négy az egy elleni harcra, a Havilyvel és Alisonnal folytatott
beszélgetésekből tudta, hogy ez eléggé megszokott volt a harcosoktól. Minden
éjjel a halál vámpírokkal csatáztak.
Mi volt nekik tizenhat?
Ám a következő zümmögés még nyolcat tárt fel,
a harcosok morogtak: – Picsába!
Antony tett hátra egy lépést a nő felé, de a
harc hirtelen elindult. A halál vámpírok a harcosokkal együtt mozdultak,
természetfeletti sebességgel.
Parisa kihúzta hüvelyéből a tőrt. Abból a
távolságból is hallotta Rith kiáltását: – Élve akarom a nőt. – Nagyon biztos
volt a térhódításában.
Rith. Hallotta a hangját, de merre volt? Nem
kétséges, hogy biztonságban, a ház mellett.
Valami jeges telepedett a mellkasába, a szíve
megkövült.
Rith.
A nő pillantása őt kereste, a bejárati ajtónál
talált rá, ami a házba vezetett. A nőt figyelte.
A következő pillanatban már mellette állt. Nem
hezitált, megvágta a férfi karját. A nő vissza villant. A férfi felüvöltött,
hátra hőkölt és tett egy lépést hátra. Antony tettre készen megfordult a
kardjával, ám Rith ugyanabban a pillanatban eltűnt.
Az előtte játszódó harc sértette ártatlan
szemeit. Sosem látta a harcosokat ehhez hasonló küzdelembe keveredni. Mindegyik
hattal küzdött, és számos halál vámpír teljesen szárnyat bontott, a levegőbe
emelkedtek.
Abban a pillanatban a harcosok felé iramodtak.
Mielőtt felfoghatta volna szándékukat, már egy széles körben körülfogták. Mert
a védelmük alatt állt, egyik harcos sem engedte le a szárnyait.
A nő figyelmeztetően a magasban tartotta
tőrét, de minden mozzanat elhomályosító sebességgel történt. A harcoló szárnyak
és csattanó kardok közepette aláhulltak a halál vámpírok. Széles körben velük
mozdult, ha szükség volna a pengéjére.
Zacharius a levegőbe ugorva megpördült. Az
egyik halál vámpírt kizökkentette az irányításból az egyik karjával és a
szárnyával. Visszatért a földre, vas találkozott vassal, szúrás, s egy újabb
halál vámpír hullott le kiáltozva.
A kiáltások körülfogták a nőt, ahogy a kardok
szabdaltak és összecsendültek.
Megfordult. Jean-Pierre a bal kezével
előhúzott egy tőrt a fegyvertartójából, miközben világító sebességgel küzdött
két halál vámpírral. Ugyanakkor szúrt is, egy felfelé irányuló erőteljes
szúrás, amivel felvágta a repülő halál vámpír gyomrát, a szegycsont alatt.
A halál vámpír hátra zuhant, szárnyai lassan
csaptak. Elvesztette a kontrollt, orsószerű mozdulatokkal esett, ami egyenesen
a földhöz húzta. Nemsokára kusza szárnyak rendetlen halmaza volt a földön. Nem
lélegzett.
Santiagonak csak két halál vámpír maradt,
egyetlen karddal harcolt ellenük, ami egyiktől a másiktól forogva mozdult.
Kezdte megérteni, miért volt, hogy csak nyolc Vér Harcos tartotta vissza a
háború áradását.
Nyugodt lett, ahogy lecsökkent a számuk,
figyelmét a kukkoló ablakra fordította. Felszisszent. Fiona épp felült az
ágyban. – Parisa?
-Itt vagyok, küldte. Tudod, hol vagy a házban?
A harcosok a ház mögött harcolnak.
-Gyere át egyenesen… – a nő beszéde
elmosódott. – … majd bal oldalt menj a folyosón. Menj végig. A bal oldali ajtó
az enyém.
Jean-Pierre szabad volt. Parisa szólt neki. –
Meg van. Tudom, hol van.
Jean-Pierre visszament a nőhöz, karját
készenlétben tartotta és a jobb oldalához tartotta. – Eltűnünk. – A nő
bólintott.
A bal karjával gyengéden tartotta és konkrétan
az ajtó előtt jelentek meg, távol a vérontástól. Amikor megérkezett arra ment,
amerre Fiona ment, a folyosón, majd elindult a vége felé.
Jean-Pierre a hátában volt. – Ne nyisd ki az
ajtót, cherie!
Megvárta a férfit, keze a kilincsen volt.
A nő elé lépett, de távol tartotta tőle a
kardját. Az azonosított penge halálos lehet. Kemény lökést intézett az ajtó
ellen.
Ott volt Rith, a távoli sarokban, mintha a
nőre várt volna. A karjában Fionát tartotta. A férfi vigyorgott és eltűnt.
– Tudod követni
őket? – kiáltotta Parisa kétségbeesetten.
Jean-Pierre-nek ugyanaz az ötlete, mert abba
az irányba mozdult, ahol eltűntek, de hirtelen hátralépett, kábult volt. –
Merde! A rohadék blokkolja a nyomát. Az ég szerelmére, hogy képes erre?
Parisa megpördült. – Talán a többi szobákban
vannak túlélők.
Jean-Pierre gyorsan elment a nő mellett egyenesen
a folyosóra, a kardja ismét cselekvésre készen. Átvágott és kilökte az ajtót.
Parisa benézett. Üres.
Végignézett a folyosón. Santiago vérrel
pettyezett szemöldöke egy vékony barázda, a nőre nézett és biccentett. Ő is
kinyitotta az ajtót. – Senki nincs itt. – Belökött egy másikat. Állt és bámult.
Ó, Istenem, bármi volt bent, elmondható, hogy a férfi megdermedt.
Parisa félt, ahogy a harcos sápadtságát
figyelte. Leeresztette a kardját, majd lassú léptekkel belépett a szobába. Az
ajkai mozogtak. Mondott valamit.
Parisa nem akarta tudni, mire bukkant, de nem
tudta nem követni. Követnie kellett. Többé nem tartják vissza vagy rejtik el az
igazságot, milyen volt valójában ez az új világ.
Érezte a háta mögött Jean-Pierr-t. – Non,
cherie. Ez nagyon rossz lenne.
-Tudom, – felelte. Tovább sétált. Elérte az
ajtót és meglátta az ismerős szerkezetet egy nőre kötve, aki hasonló színű
volt, mint a burmai nők. A szeme nyitva volt. Vér csepegett a padlóra a
tasakból, ami még mindig a karjára volt rögzítve. Az ajka kék volt, bőrszíne
ellenére sápadt, elefántcsont selyem színű.
Santiago az ágy mellé térdelt, beletérdelt a
vérbe. Megfogta a nő kezét. Először az ajkaihoz emelte az élettelen ujjakat,
majd a homlokához.
Parisa ismét azt a kemény érzést érezte a
mellkasában. Közel húzódott Santiágóhoz, kezét a vállára helyezte. A férfi
megfogta a kezét, s most, amikor ajkai találkoztak az ujjaival abban nem volt
semmi flörtölés vagy ugratás. Az arca nedves volt. – Ki tenne ilyet?
A kérdés költői volt.
A válasz egyszerű.
Greaves.
Mindennek Greaves volt a szerzője, a legfőbb
alkotó, a szörnyeteg.
***
Jean-Pierre hallotta Medichi hangját.
Megfordult és elindult a harcos felé.
Ahogy Medichi bement, Jean-Pierre kilépett a
folyosóra. Zach a szobába bámult. – Jézusom! Ha látnád!
Jean-Pierre a férfira pillantott. Mindannyian
érezték a sokkot, amit ezekkel a nőkkel tettek.
Nem akart közel maradni a gyilkos képhez.
Léptei visszafordultak a folyosón, a végén lévő kis szobáig, ahol tanúja volt,
ahogy az a rohadt Rith a nőt, Fionát tartotta, egyik keze a nő száján, a másik
a derekán. Úgy tűnt, a nő szeme nem tud eléggé fókuszálni. Parisa… drognak
hívta.
Az ajtónyílásban állt. Az ablakot
bedeszkázták, így a szoba halvány volt, mint a szürkület. Volt a helyiségben
egy furcsa illat, mint a párizsi boulangerie[4], ahol a
kenyér készült. Franciaországban voltak. Talán ez megmagyarázza az illatot. Az
ágy felé ment, homloka kemény vonallá húzódott. Lenyúlt a lepedőhöz és az
arcához emelte.
Oui, az az illat. Belélegezte. Mint egy
ínycsiklandó íz, mint egy nagyon kiváló kroasszon, vajas, a kenyérhez hasonló,
de jobb.
Újabb és újabb lélegzetet vett. Lehunyta a
szemét.
–
Jean-Pierre? –
Zach szólította.
Megfordult, de alig látta a harcost. Az orrához
emelte az anyagot, ismét becsukta a szemét. Távolról hallotta, ahogy Zach
Medichit hívta.
Mit tudhatnak a harcosok a jó francia
pékségről?
Tovább lélegzett, mélyebben és mélyebben.
Kitágultak az orrlyukai. Kitágult a tüdeje. Az illat az agyáig hatolt és ott
körözött, százszor, ezerszer. Az illat forgószéllé változott és átszelte az
egész testét, valami olyasmivé formálta a férfit, ami még életében nem volt.
Állat.
Letépte a lepedőt az ágyról, a karjai közt
dédelgette, a mellkasához szorította. Felszívta az illatot, a testébe itta,
minden egyes sejtjébe. Még vérzett a harctól, de nem érdekelte. Még egyszer
összenyomta. Csak ez az illat érdekelte, közel tartotta magához, a testéhez, a
lelkéhez.
Az ágyon hagyta a lepedőt. Az illatra
vadászott a szobában, de csak az ágyon maradt meg. Kinyitotta a régi szekrényt,
de abban sem volt semmi. Még egy kroasszon illatnyaláb érte el az orrát. Térdre
hullott, s a régi szekrény minden egyes sarkát végig szaglászta. Semmi, de az
illat mégis erősödött.
A padlóhoz préselte a mellkasát.
Az illat alulról jött, bal oldalt. Térden
kúszott tovább, úgy szimatolt, mint egy kutya. Az egyre erősebbé és erősebbé
vált.
Hosszú ujjaival elérte és megtalálta, amit
keresett. Hideg volt az ujjhegyein. Fém, talán.
Kihúzta a szekrény alól. Medálnak tűnt, ám a
látása nem volt tiszta. Az orrához emelte, azt a mennyei zamatot szagolta.
Szíve elfacsarodott mellkasában, mint egy felnyíló sebhely, ami soha többé nem
gyógyulhat be.
Zsebre tette az ékszert, s visszafordult az
ágyhoz. Nem volt több az illatból. A kamra steril volt, nem élt itt, legalábbis
nem hosszú ideig.
Minden, ami eddig az életében történt, ebben a
pillanatban annyira semmiségnek tűnt. Jelenleg csak az számított, hogy
megtalálja a nőt, Fionát, akinek olyan illata volt, mint egy francia
boulangerie. Visszatért a helyhez, ahol látta eltűnni Rith-t a nővel. A nyomot
kutatta. Ismét eltolta. Megint próbálta a nyom után villanni, de újra és újra a
hálószobában kötött ki.
Sebesen kezdett körözni, mint oroszlán a
ketrecében. A levegőt ütötte és kiáltott. Üvöltött. Ütött és ütött. Újra a nyom
után villant. A gát ismét visszalökte a szobába. Megint és megint a levegőt
csapkodta.
Üvöltött és ordibált.
Hallotta az őt szólongató hangokat, de
képtelen volt megérteni. A nő volt az? Ő beszélt? A férfit szólongatta: Mit
tettek vele? Megsérült? Megerőszakolták? Megölték?
Nem bírta elviselni a gondolatot, egy része, a
férfi, eltűnt. Karjai megfeszültek az oldala mellett. Ökölbe szorult a keze,
háta meghajolt. Megjelentek agyarai. A plafonra üvöltött, úgy tűnt nem hagyja
abba.
Kezek préselődtek hozzá, egy helyben
tartották.
Vibrálást érzett, a sötét folton keresztül is
üvöltött, átrepülve az időn, sötétségen és vágyakozáson.
Lábai padlót értek, ő pedig egy pokoli mély
szakadékba zuhant.
***
Medichi lebámult Jean-Pierre-re. Előhúzta a
telefonját a zsebéből, végig húzta rajta a hüvelykujját.
– Itt Jeannie!
Miben állhatok szolgálatodra?
– Elő kell nekem
kerítened Alisont. Van egy problémánk a Cave-ben.
– Az egyik harcos
megsérült?
– Nem éppen. Csak
annyit mondok, azt hiszem Jean-Pierr-nek Alison segítségére van szüksége. Nem
vagyunk benne teljesen biztosak, mi is történt.
– Oda küldöm.
Kinyomta a telefont és visszatette a zsebébe.
Azt sem tudta, mit nézzen. Jean-Pierre elájult. A Toulouse melletti házban
tanúsított viselkedése megdöbbentette a férfit. Zach-et szintén. Parisa és
Santiago a vérszolgával volt és nem látták a legrosszabbat, de az üvöltözést
hallották.
A hang olyan volt, mint egy hurrikán, mintha
hatalmas szél söpört volna végig a házon. Még mindig nem tudta, mi történt.
Zach azt mondta, úgy gondolja, hogy a
breh-hedden ismét kinyújtotta karmait, de Medichi még nem tapasztalt ehhez
hasonlót, és átkozottul biztos, hogy nem ájult el. Jean-Pierre még mindig ki
volt ütve, az oldalán feküdt az egyik vacak barna bőrkanapén, teste teljesen
csendes, mozdulatlan. Még a szemhéja sem rezdült.
Parisa a férfi köré csúsztatta a kezeit. –
Rendbe fog jönni?
– Azt sem tudom, mi
a baja!
– Szerinted Rith
okozta? Megtámadta az elméjét?
–Nem tudom. Úgy
tűnt megőrült, de nem tudom, miért. Részben dematerializálódott, de aztán
visszapattant, mintha visszapattant volna egy falról, amin nem tudott
áthatolni.
Megsimogatta a férfi karját. – Azt hiszem
értem. Próbálta elérni Fionát.
Medichi lenézett a nőre. – Akkor te is azt
hiszed, hogy ez a breh-hedden? Szerinted, ez a nő, Fiona az egyik?
Kiengedett egy vészterhes sóhajt. – Nem tudom.
Esetleg. Ó, Istenem, valószínűleg.
A levegő halvány mozgása örvénylett Medichi
körül. Amikor ellépett Parisától és megjelentette kezében a kardját, felkészült
bárkire.
De Alison öltött testet, a férfi vállai pedig
lehulltak. Visszaküldte a kardot.
Nem úgy nézett ki, mint aki megijedt, miközben
a férfit figyelte. Mostanra már ismerte
a dörgést, miután hét hónapja élt egy Vér Harcossal. Ismerte az örökké
jelenlévő veszélyt, amiben mindannyian éltek. A nő nagyon is terhes volt.
Biccentett. – Mi történt?
–Fogalmunk sincs!
– Elmagyarázta az eseménysort, Jean-Pierre különös viselkedését.
Alison csak a férfira meredt. –Nem Kerrick
ment át hasonlón a Vér és Harapásban? Úgy értem, mielőtt összekerültünk? Nem ő
végezte a Cave-ben, körülvéve veletek srácok?
Medichi érezte, hogy elsápad. –Már majdnem
elfelejtettem, milyen őrült volt. Akkor, szerinted a breh-hedden?
A nő lenézett Jean- Pierre-re. – Mit csináltál
volna, ha akkor csapott volna le legelőször a breh-hedden, amikor rájöttél,
hogy a nőt, akit neked szántak, hogy védelmezd, egy őrült elrabolta?
Visszagondolt a pillanatra, amikor legelőször
meglátta Parisát a konyhájában a villában, elkapta a nő mandarin illatát,
feltüzelt állapotan indult meg a nő felé. Emlékezetébe idézte a valóság teljes
elvesztését, az okokat. Egy olyan neandervölgyi ősemberré változott, akinek
kellett a nője.
Marcus hatalmas szívességet tett, amikor
állkapcson ütötte és visszatért az értelme.
Minden annyira alapvető és a hatalmas mértékű
megalázottság.
Melyik férfi élvezi, ha elveszti az
irányítást?
Alison letérdelt a kanapé mellé. Jean-Pierre
harcos felszerelése még mindig véres volt, de a nő látott már ilyet máskor is.
Egyszer megkérdezte tőle, hogy viseli, ő pedig egyszerűen azt mondta: Amikor meglátom a vért, tudom, hogy a többi
élet, az ártatlanok élete megkíméltetett, s ennek örülök.
Alison pragmatikus volt, a jelenléte
megkönnyebbülés.
Jean-Pierre fejére rakta a kezét, érintése
gyengéd. Nem cirógatta vagy dédelgette a férfit, csak ráhelyezte a kezét.
Többször része volt már az érintésben, tudta, hogy most gyógyító hullámok
haladnak át Jean-Pierre elméjén.
Egy perccel később a harcos elkezdett mocorogni.
Megrebbentek szempillái, megrándult az ujja, majd a bal térde is előre rándult.
Néhány másodperc elteltével felnyitotta szemét.
Feltámaszkodott a könyökére.
Alison hátradőlt a sarkain, kezei
eltávolodtak. – Hogy érzed magad, mon ami?
A férfi lenézett a mellkasára. –
Megsebesültem?
A nő megrázta a fejét. – Emlékszel, mi
történt?
A férfi felnézett Medichire, aztán Parisára. –
Hol van Zach? És Santiago?
–Thorne hazaküldte
őket aludni, – felelte Medichi.
Jean-Pierre felült, szemöldökei között mély
ránc volt. Öklét a kanapéba süllyesztette az oldala mellett, hogy feltolja
magát, majd aztán ismét visszahanyatlott a párnára. – Mon Dieu, olyan, mintha
felrobbant volna a fejem. Mi történt? Fáj a torkom.
– Szóval nem
emlékszel a farmházra?
Egyenesen előre bámult, ajkai szétváltak, a ránc
elmélyült. – A ház. Toulouse. – A város neve elegánsan gördült le a francia
férfi nyelvéről. – Oui, emlékszem néhány dologra. A harcra. Láttam Rith-t. És
láttam… – Hirtelen harsány kiáltást hallatott, és előre dőlt, a térdére
könyökölt, hosszú ujjai kihúzták a cadroenből a haját. Elkezdett előre-hátra
hintázni. – Nála van. A nővel volt. Fionával. Mon Dieu, mon Dieu!
Alison a válla köré fonta karját.– Igen, Rith
elvitte Fionát. Így történt. Helyesen emlékszel.
A férfi csak hintázott és hintázott.
Medichi visszafojtott hangot hallott az
oldalán. Parisa az arcára szorította ujjait. Könnyek futottak le az arcán.
Köré fonta a karjait és magához húzta. Véres
inge és fegyverei ellenére is a férfiba fúrta az arcát.
Medichi egyenesen állt, felajánlotta a
kényelmet, amit csak tudott, de valamiért ahogy Jean-Pierre előre-hátra
ringatózását figyelte, gyors és sebes utazást tett tizenhárom évszáddal
ezelőttre. Ő is így ringatózott, kivéve, hogy a karjaiban a halott feleségét tartotta.
Kimondta a szavakat, amik áthaladtak a fejében. – Jean-Pierre, nem halt meg.
Mindenki ránézett. Még Jean-Pierre is
abbahagyta a dülöngélést. Medichi ismét megszólalt: – Nem halt meg. Fiona nem
halott.
– Honnan tudod?
Elengedte Parisát és lenézett rá. – Megkeresed
őt Jean-Pierrnek? Hogy adjunk neki némi megnyugvást.
A nő bólintott, de összerezzent. Mély levegő vett. A férfinak eszébe jutott a
fejfájása.
-Látom. Öt nővel együtt egy hosszú szobában
vannak. Burmában heten voltak, egy pedig meghalt Toulouse-ban. Hogy én mennyire
gyűlölöm ezt a férfit. – Hangja remegett, miközben hozzátette. – Mindegyikük
egy kiságyon van, hiába ragyog a nap az ablakon keresztül.
-Biztos vagy benne, hogy él?
Parisa bólintott. – Látom emelkedni és
süllyedni a mellkasát. – Hirtelen megmarkolta a fejét. – Sajnálom. Abba kell
hagynom. – Amikor megtette felkiáltott. – Ó, Istenem, az a fájdalom!
-Most is? – kérdezte Medichi.
-Nem. Nem értem, mi történik. A leskelődés
eddig nem fájt, még csak nem is szúrt. De most olyan, mintha kések lennének a
fejemben. – Vett néhány mély levegőt és Jean-Pierre fordította a tekinteté. –
Életben van, Jean-Pierr. Láttam.
A férfi megfogta a kezét, még mindig a térdén
könyökölt. – Mi történt velem? Miért érzem úgy, mintha egy szikla telepedne a
mellkasomra? Miért törődök ennyire egy nővel, akit nem is ismerek? –
Mozdulatlanná vált.
Medichi alig lélegzett. Mennyi időbe kerül,
amig Jean-Pierre rájön?
Nem sokáig. – Non! C’est impossible. Pas moi. Pas le
breh-hedden[5].
Imádom a nőket. Minden nőt. Nem szentelhetem magamat csak egynek, még
nem. Jamais! Bassza meg!
Medichi keményen
az ajkába harapott. Megértette a frusztrációját. Teljesen.
De Parisa volt
az, aki elkezdett nevetni. Olyan keményen nevetett, hogy még több könnycsepp
gördült le az arcán.
Jean-Pierre dühe
kirobbant. – Te kinevetsz? – ordította.
A nő bólintott,
s tovább kacagott. – Oui. Non. Ó, Jean-Pierre, mindannyiunk érezte már azt,
amit te most megtapasztalsz.
Egyik kezével
Medichi felé intett. – Szerinted én ezt akartam? A breh-hedden rabszolgája
lenni? Beleragadni a háborúba ezen az erőszakos módon? Nem, de itt vagyok. –
Megtörölte az arcát, nevetése olyan gyorsan távozott, mint ahogy jött. – Fiona
több mint száz éve vérszolgaként él, és ha visszahozod az életbe – hogy
megvédd, szeresd, gondoskodj róla….
Szerintem ez a legkevesebb, amit megérdemel.
Lexy
[1] kis,
kicsi
[2]
Szűzanyám!
[3]
Sajnálom!
[4] pékség
[5] Nem!
Lehetetlen! Én nem! Az a breh-hedden!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése