Caris Roane: Wings of Fire - XVI. fejezet

„Az első út ígéretekkel csábít,

A második a büszkeségre épít,

De a méltó út megbocsátást igényel.”

–  Közmondások gyűjteménye, IV. Beatrice

16. fejezet

Amikor Parisa elhagyta Antony hálószobáját az eredeti vendégszobája felé indult, mert azt ismerte és a legtöbb ruhája még ott volt. Nagyon szomorú volt.

Farmerbe és cseresznyepiros topba bújt, miközben az agya körbe-körbe forogva próbált értelmet találni a hülye breh-heddenben, a villa másik végében az ágyban fekvő pucér, jókötésű férfiban, s abban, hogy a teste utána sikoltozott.

Csak ténfergett és tudta. Valami mást is tudott. Ha nem engedi szabadon, akkor megbolondul. De kivel beszélhetne? Jelenleg Antonyval nem. Igazság szerint a legjobb dolog volt elhagyni a szobáját, miközben a férfi felült az ágyon, s úgy árasztotta a zsályát, mint egy fűszergép.

A gondolatai Havilyre váltottak. Igen. Havily!

Elhagyva a vendégszobát a bőr- és könyv mennyországba ment telefonálni.

Havily, Isten áldja, azt mondta öt percen belül a villában lesz és visz kávét.

Míg Parisa várakozott, felnyitva a kukkoló alakot Fionára gondolt, és gyorsan körbenézett a szobában. Az ablakban még mindig nagyon világos volt. Egy pillantás után bezárta az ablakot, ‒ ahogy korábban is ‒  és semmi fájdalmat nem érzett. Nos, legalább ez is valami.

Az előcsarnokba ment, mezítláb és várt. Néhány pillanattal később ott volt a nő, a vörös hajú szépség, Parisa első átlépett barátnője.

Meglepő volt a megkönnyebbülés, amit érzett, de ha valaki tudhatta, min ment keresztül, az Havily. Három hónappal azelőtt Havily átment a saját privát breh-hedden menny-és-pokol kombóján.

Havily kávésbögrével a kezében egy sétát javasolt a díszkertben. Szeptemberhez képest még meleg volt, de Parisát nem zavarta. Egyszerűen jó volt egy baráttal időzni, a szabadban lenni, az időjárásról és a virágokról diskurálni, semmi fontosról.

Parisa a kert annyi füves részén sétált végig, amennyit csak lelt. Néhányszor kavicsra lépett, de a legtöbbször talált füves részt az átkeléshez.

Havily hallani akarta az ő verzióját a Toulouse-i farmházban történtekről. Parisa az elejétől kezdve mindent elmesélt.

– Nagyon szomorú lehetsz, hogy annyira közel voltatok Fiona megmentéséhez, hogy láttad őt, és végig nézted, ahogy Rith elragadta.

–  Igen. Jean-Pierre majdnem elkapta, de Rith blokkolta a nyomát.

Havily füttyentett. – Az hatalmas erő. Amennyire tudom, egyik Vér Harcos sem tudja elfedni a nyomát. – Egy pillanatig csendben volt, majd megszólalt: – Hogy viselte Jean-Pierre? Úgy értem egyik harcos sem szeret elbukni…. semmiben sem.

Parisa a nőre nézett, nem tudta, mit kellene mondania. – Nem biztos, hogy el kellene neked mondanom, de van egy olyan érzésem a nap végére már Marcus is tudni fogja.

Havily gyengéd kezét a könyökére téve megállította. – Mi történt?

Parisa a fejét csóválta. – A breh-hedden.

–  Micsoda? – kiáltotta Havily. – Úgy érted, Jean-Pierre?

Parisa bólintott. Hagyta, hadd találja ki a többit a barátja.

Havily zihált. – Fiona? A vérszolga?

–  Pontosan. Emlékszel, amikor a könyvtárban először meglestem Fionát? Ott voltál, Jean-Pierre mellett álltál.

–  Igen! Ó, most már emlékszem. Megkérdezte, sütött-e valaki.

Parisa biccentett. – Azt mondta croissant-t érez.

Havily az ajkába harapott. – Croissant-t? – kuncogott. – Ó, tudom, nem vicces. A breh-hedennek megvannak a maga igazán szörnyű pillanatai, de ezek az illatok nevetségesek és annyira …. – kezével a levegőbe intett.

Erotikus. Parisa erre gondolt, de nem akarta hangosan is kimondani. Havily krémes bőrén megjelenő halvány pírból tudta, hogy neki is hasonló gondolatai voltak. Parisa tudta, hogy Marcusnak, Havily felé, édeskömény illata volt, amiről Parisa el sem tudta képzelni, hogy bármennyire csábító lenne. De míg nem kapta el Medichi zsályaillatát, sosem gondolta, hogy megtapasztalja az ilyen szörnyű szükséget egy fűszer miatt, ami a Hálaadási baromfira emlékeztetett, a fenébe is!

–  Wóv – motyogta Havily. – Szóval, a breh-hedden megint lecsapott. Rájöttél, hogy ez négy harcost jelent? Négyet!

Parisa megcsóválta a fejét. Hagyta, hogy Havily a szomszédos kerti helyiséghez menjen, ahol a boltívet szőlő és levendula virágok borították, egyedi alakú volt, olyan, ami önmagába fordul vissza.

A következőt különböző fehér virágú cserjék és kisebb növények fedték: rózsák, fehér lantana (sétányrózsa), még csillagjázmin is, ami egyenlően osztott elhelyezésben, tucatnyi lugasra futott fel.

–  Jean-Pierre mostanra beleőrülhetett. – suttogta Havily, mintha a hangos beszéd valahogy megsebezhetné a hiányzó harcost.

–  Erre nem gondoltam. Ma délután megvan a saját problémám is.

–  Oh-hó. Felismerem ezt a hangszínt. Na, mi történt, barátném?

– Hogy érted, mi történt? – Parisa tudta, hogy furának hangzik a hangja, akár élesnek. Sosem volt jó a hazudozásban.

–  Gyerünk már! Mondd el! Nem kerül túl sok természetfeletti erőbe nem tudni semmit, miután telefonáltál. Emellett, rád van írva a szakítás és minden más.

–  Igen?

Havily kacagott. – Mit gondoltál? Hogy a breh-hedden eltalált engem, én pedig szélesre tártam a karom és már meg is volt? Hosszú ideig foggal-körömmel harcoltam ellene.

–  Azt hiszem, megsértettem Antonyt.

Havily mosolygott.

–  Mi az? Miért mosolyogsz?

–  Ó, nem az, amire gondolsz. Csak imádom, ahogy Antonynak hívod. Tudod, senki nem hívja így, engem kivéve. Alison is elkezdte így hívni, de az nem ugyanaz. Endelle „seggfejnek” hívja, mint a többi harcost is. Egyébként, ő Medichi, szerintem attól a naptól kezdve, hogy átlépett. Persze, nem tudom biztosan. Csak egy évszázada vagyok itt.

–  Azta! Egy évszázad. Akkor sok mindent láttál. – Kortyolt egyet. A kávé mindig túl könnyen elhűlt. Jobban szerette perzselő forróan, mikor kortyolgatni kell, nehogy megégesse a nyelvét.

–  Nem akarok bűntudatot kelteni benned, mert ezt mondom, de szeretem látni Antonyt veled. Marcus azt mondta, hogy eddig nem volt barátnője az évszázadok alatt.

Parisa megállította. – Mire gondolsz? Hogyhogy soha?

–  Úgyhogy soha. Mintha leállt volna, mióta átlépett. Ó, bőségesen megfektetett bárkit. Mindegyik Vér Harcos. Erre van az a nyomorult klub Dél-Phoenixben.

–  A Vér és Harapás.

Havily megborzongott.

Parisa nem nézett rá. Nem akarta beismerni, hogy rengetegszer leste meg a klubot, és kémkedett Antony után, amikor más nőkkel feküdt le. Érezte, hogy az arca felforrósodott. Nem volt épp büszke arra, hogy a kukkolás benne van a természetében. Habár, az őszinteség kedvéért, nem leskelődött más harcos, csak Antony után.

–  Muszáj kérdeznem valamit – mondta Parisa.

–  Bármit.

– Ha nem jelenik meg a breh-hedden, szerinted akkor is vonzódnál Marcushoz, akkor is szerelmes lennél bele, vagy gondoltad valaha, hogy talán ez az egésze egy hatalmas hazugság?

Havily mindkét kezét a bögre köré tette és belekortyolt. Tekintete körbe cikázott, mielőtt végre megállapodott Parisán. – Nagyon analitikus vagy, nem igaz?

–  Igen, azt hiszem az vagyok.

Havily megemelte a szemöldökét. – Az igazat? Sokszor feltettem magamnak ugyanezeket a kérdéseket, de a végén az ösztöneim után mentem. A kezdetekkor undorodtam Marcustól, mivel kétszáz évvel ezelőtt dezertált a Vér Harcosoktól, de minél többet voltam vele, annál jobban megértettem a tette miértjét, igazán elkezdtem tisztelni és értékelni a férfit, aki ő volt. Nem hiszem, hogy a breh-hedden felülkerekedhet olyan dolgokon, mint a silány jellem, a gyávaság, a beágyazódott személyiségvonásokon, amiket nem tudnánk tisztelni.

– A te problémád talán valami másban rejlik, ha megértettem a kukkoló ajándékodat. Az alapján, amit róla meséltél, egy éve már nagyon jól ismered Antonyt. És ahogy már valószínűleg tudod, nagyszerű férfi, jó ember és hatalmas szíve van.

Parisának el kellett kapni a tekintetét a Havily szemében lévő őszinteségtől. Menekülésként az ajkához emelte a bögre oldalát. Ó, a barátjának ebben túlságosan is igaza volt. Antony jó ember volt.

–  Tény – folytatta Havily a témához ragaszkodva – kíváncsi lennék rá, van-e valami más ami zavar téged, valami, aminek egyáltalán semmi köze nincs Antonyhoz.

Ja, a barátja túl figyelmes. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon valamit, még akár vitatkozzon is, de egy szó siklott át az elméjén, túl sok fájdalmat hagyott maga után. Megközelíthetetlen.

Mocorgott. Még a hideg kávéját is egy lantanával körülvett páfrányágyásba dobta.

Megközelíthetetlen!

–  Túl sok minden – mondta. A magyarázat gyengének hangzott, de az volt.

– Tudom, úgy fogok hangzani, mint Alison és a pszicho-dumája, de lássuk – minden jogod megvan ezekre az érzelmekre. Nézd azt, mit éltél át! Remélhetőleg Antony megadja neked azt az időt, amire szükséged van, hogy mindent megoldj. A breh-hedden nem éppen fair. Olyan, mintha egy a hátadon lévő nehéz kéz lökdösne olyan dolgok felé, amikről nem tudod, távol kellene-e tőle maradnod.

–  Akkor mit javasolsz?

–  Nem fogod szeretni!

–  Próbáld ki!

–  Élvezd a szexet és hagyd az életet tovább haladni.

Parisa kacagott. – Szórakozol velem?

Havily vállat vont. – Be kell ismerned, hogy lenyűgözőnek tűnik, nem? Mármint ezek a harcosok, nos, nagyok, és ha eszedbe jut, én is ott voltam, amikor Medichi ledobta a törölközőjét. Marcusra emlékeztet. Ó, épp úgy hangzok, mint Endelle ‒ elértem, hogy elpirulj. – A nő ismét kacagott.

Amikor Parisa csendben maradt, Havily megbökte a könyökével. – Szóval milyen vele?

Parisa mély levegőt vett. – Csodálatos. A kapcsolat…

–  Tudom. Azonnali. Voltál már az elméjében? – Szörnyen mohónak tűnt.

Parisa elkapta a nő pillantását. Nem akarta elmondani neki, hogy az volt a legutolsó hely, ahol lenni akart – és biztosan nem akarta Antonyt az agyába engedni – de a Havily arcán megjelenő tekintet olyan gyógyszer volt, amit tanulmányoznia kellene. Felváltva tűnt euforikusnak és kiéhezettnek.

–  Nem, még nem voltam Antony elméjében. Nem vagyok biztos, hogy jó ötlet lenne. És ha ez neked teljesen elfogadható, akkor át kell gondolnom.

Havily felsóhajtott. – Kiváló, higgy nekem! Igazán megértem, min mész keresztül.

–  Köszönöm, hogy eljöttél, Havily! Tényleg segített!

–  Jó! Tudod, hiányoztál.

Parisa bólintott. Annyira furcsa érzés volt. Havily igazán a barátja volt a kezdetektől fogva. Sosem voltak barátai a Halandók Földjén. Kedvelte a nőket, akikkel együtt dolgozott, de a barátság olyan dolog volt, amit alig ismert, és nem tudta, hogyan öleljen.

Havily benyúlt krémszínű testre szabott nadrágja zsebébe. Előhúzta a telefonját és megnézte a kijelzőt. – Ó, Atyám, Endelle az. Vissza kell mennem. Mondhatni kiszöktem. Valószínűleg rájött, hogy eltűntem. Nagyon rövid pórázon vagyok mostanában.

–  Hát, tudod, hogy nem fog felgyújtani vagy ilyesmi.

Azzal Havilyből kirobbant a kacagás. – Ez aaaaanyira igaz. – Kuncogott néhányszor, majd megszólalt. – Hát, jobb lesz, ha megyek. Kérlek, hívj bármikor!

–  Köszönöm. Foglak. – És úgy is gondolta.

Havily a levegőbe emelte a kezét és eltűnt.

Parisa az üres helyre bámult. A ház felé indult, amikor megremegett a levegő. Mosolygott. Havily elfelejtett elmondani valamit? Valami mást, azon kívül, hogy szeretkezzen a harcossal?

De nem Havily volt az.

 Még egy másodperc és Rith mosolygott rá, azzal a könnyed üres mosollyal, ami éles fájdalom szúrásokat árasztott el a mellkasában. Nem tudott lélegezni.

–  Rith – motyogta. Szíve kihagyott néhány ütemet, azzal fenyegetett, hogy teljesen leáll.

A férfi a nő felé indult, lassú léptekkel, karjait kitárva. Agyában érezte a lusta érzést, mint a lassú tó vize. Pislogott. Annyira álmos volt.

Nem. Ne. Nem!

Lehunyta a szemét, maga elé képzelt egy képet, egyszerű helyet, nagyon ismerős környezetet, majd rágondolt. Érezte a vibrálást.

A félelem mozdulatlanul tartotta – vagy talán az érzés volt, ahogy átrepült a sötét folton anélkül, hogy bárki teherként szolgálna, olyasmi, amit eddig csak egyszer csinált meg. 

Antonyt figyelte, aki az összetört tükör előtt állt a fürdőszobában, a kefét félig húzta végig a hajában, miközben visszabámult a nőre. Farmer volt rajta, de ing ismét nem. Érezte maga mellett mozdulni a levegőt, ezért megpördült. Rith követte, utána ment.

A férfira mutatott és felkiáltott: – Rith!

A perifériás látásával észrevette a fürdőszobában az acél villanását, majd Antony természetfeletti sebességgel a nőért nyúlt és a hálószobába villant vele. Kardja átszelte az üres helyet pontosan ott, ahol töredék-másodpercnyi idővel korábban az a szörnyeteg megjelent.

Visszafordult a nőhöz, a szemei vadak voltak.

Minden annyira gyorsan történt. – Láttad? – kiáltotta. – Láttad őt, igaz? Rith-t? Igaz?

Tátott szájjal bólintott. Úgy bámulta a padlót, mintha próbálná felfogni, ami épp megtörtént. Megrázta a fejét. – A picsába! – Eltűnt, majd ismét felbukkant a hálószobában. Még néhányszor megismételte.

–  Picsába! Ez történt Jean-Pierre-rel is a Toulouse-i házban. Hogy a faszba tudja Rith így blokkolni a nyomot? – Nehezen lélegzett. Összezavartnak tűnt.

A kardjára meredt, majd eltüntette.

A nőhöz ment. – Jól vagy?

– Azt hiszem igen. – Aztán az agya felülvizsgálta életének utóbbi fél percét, különösen azt a bizarr pillanatot, amikor figyelte, amint Rith felé indult, majd a menekülésének egyszerű döntését. – Megint villantam – mondta. – Rágondoltam és eltűntem.

–  Hol voltál?

– Az olasz kertben, azon a részen, amiben lantana, páfrány és fikuszfák vannak. Mezítláb álltam a pázsiton. Havily épp visszavillant Endelle irodájába. – Lenézett a lábára. – Figyeld! Még mindig mezítláb vagyok. – Aminek persze semmi értelme nem volt a tekintetben, amit épp megtett, de valahogy ez sokkal valóságosabbá tette.

A férfi megállt előtte, ajkai elváltak, szeme kitágult. A nő arcát vizslatta. Nem volt benne biztos, mit keresett. – Újra dematerializálódtál – állapította meg.

Bólintott.

–  Hát persze. Fenébe, Parisa, azt is gyakorolnunk kell. – Kinyúlva megérintette a nő karját, szinte mintha el sem tudná hinni, hogy a nő valóságos. – Imádom, hogy olyan kibaszott erőteljes vagy.

Parisa elkapta a pillantását róla. Keze lesiklott a nő karján. Elkapta a kezét. A nő sem engedte el. – Hé, rendben vagy? – kérdezte.

– Elmenekültem tőle, de olyan, mintha csak szerencsém lett volna. Mindegy. – Megrázta a kezét. – Átjutott a ködön, amit Endelle csinált. Tudta hol vagyok, megvárta míg Havily elmegy, hogy megint megpróbáljon elrabolni. Majdnem sikerült is. – Összeszorult a mellkasa, de nem sírt. Nincs több könny. Rá kellett jönnie. – Mégis, hogy lehetséges ez?

–  Nem tudom – mondta Antony.

Kihúzta kezét a férfiéból és a gyomra köré fonta karjait. – Hogy is feltételezhettem, hogy biztonságban vagyok vagy életben maradok, ha ez a rohadék így be tud jutni? – Köröket rótt. A férfi meg sem próbálta megállítani.

–  Meg kell beszélnünk Endellével – mondta. – Azt hiszem veszélyben vagyunk itt. Szükségünk van egy támadási tervre. Valami miatt, Rith elhatározta, hogy visszaszerez téged.

A fenébe is, nem!

***

Fél órával később Endelle kedvenc korlátjánál állt White Lake-nél, a helyet az Ő fensőbbsége választotta a találkozóhoz. A kertet a Halandók Földjén lévő Vencuver szigeteki Butchart Garden-ről modellezték, aminek meglátogatását sok évtizeddel ezelőtt Havily javasolta. Nehéz volt elképzelni, hogy egy ilyen bonyolult nőt inspirálhat bármi, de az elsüllyedt kert nyilvánvalóan megtette.

–  Imádom ezt a gödröt – mondta Endelle. – Milyen mély szerinted, ötszáz láb? Ennél többnek kell lennie. – Mindkét kezével a vaskorlátot szorította, ami a körülvevő paradicsomra nézett. Virágok ezrei, fák és cserjék töltötték meg az ágyásokat. Középen, mint egy Butchart-ban, kis domb emelkedett, egyfajta földes vár, játszótér a mászáshoz, hogy a gyerekek megízleljék és kiélvezzék.

Parisa kíváncsi volt, eljön-e majd az az idő, amikor Enedelle asszony közelében állva nem fog kemény pillantása alatt feszengeni, vagy vele kiabálni. Ő volt a legkeményebb asszony, akit ismert. A harcosok egyszerre imádták és féltek tőle. Magas volt, még Antonynál is magasabb, amikor magas sarkút viselt. És mindig magas sarkút hordott.

Aznap tehénbőrrel büszkélkedhetett. Nem kiváló bőr, de barna és fehér négyzeteket rejtett, szinte a pepita alternatívája. A szoknya rövid és kemény, szőrös. Parisa sosem tudta, mi okozza a nő stílusválasztását.

Ellenállt a késztetésnek, hogy megsimogassa a bőrt.

A furcsa darabot halványbarna szarvasmarha mellénnyel ellensúlyozta, a mély kivágás négy hüvelyknyi hasadást fedett fel. Izmos karja volt. Parisa arra gondolt, ha nem volna a Másik Föld Legfelsőbb Adminisztrátora, még mindig szolgálhatna Vér Harcosként.

Felnézve a félelmetes asszonyra, Parisa megkérdezte:

–  Volt valaha a Vér Harcosok között nő?

Endelle megemelte szemöldökét. – Mire gondolsz?

–  Nem tudom, de mi van Luchianne-vel? Ő volt az első vámpír. Harcos volt? Gondolom, ismerte.

Endelle vállat vont. – Sosem gondoltam erre. Kilenc ezer évvel ezelőtt ismertem. – Hunyorgott ősi vonású szemeivel, ahogy a múltba tekintett. – Nem volt olyan magas, mint én, de Alisont elérte. Talán 185 cm körüli lehetett. Sumér volt, legalábbis arról a környékről származott. Marcus is sumér, de ő évezredekkel később született Luchianne átlépése után a Felső Dimenzióba. Szóval mi a francot akarsz, Parisa? Felteszem nem azért igényeltél meghallgatást, hogy az átlépések történelméről diskuráljunk. – Endelle mindig hangos volt, még a beszélgetések során is, de most dühös is.

Parisa elmondta neki Rith-t.

Endelle Antonyra pillantott. – Nem ölted meg a rohadékot?

Antony elmagyarázta a nyom blokkolását, amit Rith a Thoulouse-i házban és az ő otthonában is végrehajtott.

Parisára nézett, mogorva volt. – Picsába! Átvillant a ködömön. És egyenesen nálad jelent meg. Picsába! – Mogorva tekintete tovább mélyült, ahogy továbbra is Parisára meredt. Még bólintott is párszor. – Hadd értselek meg, vámpír! Eddig menekülés közben megvágtad Rith a tőröddel, miközben Franciaországban és ma is dematerializálódtál?

–  Igen.

–  Mindkétszer szerencséd volt.

–  Egyet kell értenem önnel.

Endelle grimaszolt és felemelte a fejét. Hajpántot hordott, benne a barna tollak gyűjteménye a levegőbe ívelt, talán fácán volt. Úgy rendezték el, hogy egyesen felfelé álljon, Parisa arra gondolt, a fejék megdöbbentően hasonlít az ősi amerikai indián kultúrához.

Ő asszonysága folytatta. – Hogy a francba voltál képes dematerializálódni, amikor még csak egy fél perce vagy átlépett? Mármint, én képes voltam rá, amikor átléptem, de én... nos, én vagyok.

Parisa vállat vont. – Honnan a francból volt szárnyam a Halandók Földjén?

Erre Endelle kacagott. – Tudod, a beszédmintád megváltozott. Régen inkább merev voltál, mint a segg. Feloldódtál. Szerintem ez jó dolog. Medichi jó az ágyban? Ezért tűnsz olyan másnak? Kielégít? Kellene neki. Nagy farkú, mint egy ló.

Parisa eltátotta a száját és úgy is maradt. Az arca lángolt.

–  Endelle, az isten szerelmére – kiáltotta Medichi.

Endelle a szemét forgatta. – Teremtőm, ments meg a prüdériától! – Megfordult és a korlátra dőlt. Fel-le járatta tekintetét. – Szeretem White Tanks-et. Nekem teremtették. A hegyek dühödt alakja kibaszottul elakasztja a lélegzetet.

Parisa tekintete végig siklott Endelle profilján. Igazi szépség volt, még ha az idő többségében mindezt elrejtette a tengerészekhez hasonló szája. Halvány olíva barna bőr és a vonásai arab hercegnőre emlékeztettek. Puha selyembe kellene burkolóznia a tehénbőr és tollak helyett.

Parisa megrázta magát. Egy okból volt itt. – Nem tudom, mit tegyek. Ha Rith be tud jutni a villa területére, akkor megtalálja a módját, hogy legközelebb elkábítson.

Endelle bólintott. – Medichi még edz veled? Jobban repülsz már?

– Azt fogjuk tenni, miután beszéltünk önnel. – Gondolatai Fionára terelődtek, hirtelen Antonyhoz fordult. – Mennyi az idő?

Antony előhúzta farmerje zsebéből a telefont. – Fél egy.

–  Mi a pokol – ordította Endelle. – Valahol máshol kellene lenned? Én kibaszottul untatlak?

Parisa nem tudta megállni. Kacagott. – Sajnálom, de annyira szórakoztató.

Nem a helyes dolgot mondta. A fácánszerű tollak kiegyenesedtek. Parisa gyorsan hozzátette:

– Fionát figyelem, többször ránézek pillanatokra, az eget kémlelem az ágy feletti ablakon. – Elmagyarázta a keresést.

A tollak lelankadtak és Endelle szemöldöke megemelkedett. – Na, a francba is átlépett, van ész abban a csinos fejecskédben. Nem rossz. – Elkerekedett a szeme, úgy tűnt gondolkodik. Egy pillanat múlva megszólalt: – Oké, folytassátok a fegyveres kiképzést. A legjobban kell tudnod használni a tőröd. – Parisa mellett Antonyra nézett. – Azt hiszem, fel kellene állítanunk néhány Milicia Harcost védelemként az ingatlanon. Rith harcos, szóval kevesebb az esélye, hogy megpróbálja elvinni Parisát, ha mindenhol harcosok lesznek. Amikor visszatérek az irodába felhívom Seriffe-t. Egyébként, miért nem hozol létre telepatikus kapcsolatot Parisával? Így bármikor el tud téged érni.

Parisa mellkasára tett kézzel ismét a süllyesztett kertre bámult – mindenhová nézett, csak Antonyra és Endellére nem. Utak kanyarogtak, összevissza keresztezték egymást. Turisták oda-vissza sétálgattak.

Egy buggyos nadrágú tinédzser levette a pólóját és kiengedte a szárnyát. Az ifjúság nehézkes mozgásával a szikla tetejéhez tartott. A hangosbeszélőből érkezett a hang: „A kertben nincs szárnybontás! Húzza vissza, vagy a biztonságiak elé állítjuk!”

A tinédzser már egy tini lány mellett állt, kezét egyujjas szalutálásra emelte, de visszahúzta a szárnyait, majd a lány köré tette karjait. Parisa mosolygott. Legalább néhány dolog nem változott a Másik Földön. Teljesen normálisnak tűnt. Megint az a szó…. normális. Semmi nem volt abban normális, hogy egy vámpír megpróbálta elrabolni… megint.

Visszanézett Antonyra. Az a nőre bámult, valószínűleg kitalálhatná a gondolatait, mivel nemrég harcolt azzal a hatalmas dologgal, hogy miért is gondolta, hogy közelebb kellene kerülniük a breh-hedden beteljesítéséhez ‒ és hogy a nő nem tette ezt meg. Igen, lehet biztonságosabb lenne, de nem azért akart közel lenni Antonyhoz, vagy bárkihez, hogy adatokat osszanak meg egymással.

–  Azt hiszi ez egy jó ötlet? – kérdezte. – A telepatikus kapcsolat?

A férfi mosolygott, de egy kicsit görbén, csak egy kicsit volt keserű. – Ja. Azt jelentené, hogy nagy távolságból is tudnánk egymással kommunikálni.

–  Azt bármikor megtehetjük – mondta a nő. – Burmából is hívtalak, emlékszel?

– Az más, egy gyenge kapcsolat, egy kapocs volt. Rendes telepátiával bárki megszakíthatja a beszélgetésünket. Ez nem lenne lehetséges az elmekapcsolattal.

–  Mi a franc a probléma, Lovejoy átlépett? – ordította Endelle. – Miért állsz ellen? Szükséged van a kibaszott kapcsolatra Medichi Harcossal. Olyan, mint egy GPS. Anélkül is tudni fogja a helyzetedet, hogy mentális képet küldenél róla, ne bámulj már rám. Csak csináld! A francba, rosszul vagyok a nyafogástól. Élni akarsz vagy nem? Hm? Válaszolj, mert ez istenverte egyszerű kérdés.

Ez a dolog Endellével, két vagy három mondattal le tud forrázni. Élni akart? Igen. Akart Antonyval elmekapcsolatot? Nem. Intimitást jelentett, olyan érzés volt, mintha egy másik dobozba kényszerítették volna.

–  Rendben – motyogta. – De nem vagyok miatta boldog.

Endelle megint felhorkant. – Ki a pokol törődik vele, hogy „boldog” vagy-e vagy sem. – Idézőjeleket tett a levegőbe.

– Van valami más is – mondta Parisa. – Ami talán megzavarhatja a telepatikus kapcsolatot.

Endelle tekintete találkozott az övével – el nem tudom képzelni mi zavarná a telepatikus kapcsolatot.

–  Egy kukkoló-kapcsolat.

Endelle lassan ingatta a fejét. – Mi a pokol az a kukkoló-kapcsolat?

– Azt hiszem, Greaves kapcsolatot alakított ki velem, amikor Burmában voltam. – Elmesélte Greaves látogatását, a csókot, a pajzsok lehullását, a füvön ébredést. – Attól a pillanattól akárhányszor nyitottam meg az ablakot, fájdalmat érzek, éles fájdalmat. Később jobb lett, és most néhány másodperc múlva elmúlik, de szerintem csak azért, mert Greaves diszkrét akar lenni.

Endelle bólogatott. – Ez megmagyarázná miért volt annyi várakozó halál vámpír a Toulouse-i házban.

–  Pontosan. Kísérleteztem vele, de kíváncsi voltam. Mivel ön annyira erős, láthatja, hogy igazam van-e? Meg tudja keresni azt a kapcsolatot és megszakítani?

–  Az elmekapcsolat szerzője képes csak rá.

–  Antony is ezt mondta, de szerettem volna, ha ön is látja, mi történik.

Endelle felsóhajtott. – Le kell engedned a pajzsaidat. Mindegyiket. Képes vagy rá, vagy én is csókoljalak meg? – Az ajkai megrándultak. Szóval a káromkodás és a felháborító ruhák viselése mellett Endelle néha félúton tisztességes vicceket is mond. Szép!

Amire Parisa felkacagott. – Nem – mondta még mindig mosolyogva. – Önnek leeresztem a pajzsaimat.

–  Huh  – mondta Endelle. – Úgy tűnik már egy kicsit megbízol bennem.

Parisa vállat vont. – Talán egy kicsit.

Endelle a fejét csóválta. – Makacs nőszemély vagy, de be kell ismernem, van benned némi potenciál.

Edelle Parisa arcára tette a kezét. Parisa lehunyta a szemét. Mély levegőt vett, majd hagyta lehullani a pajzsokat, mindegyiket.

Endelle meleg vízként utazott az elméjében. A mozgás gyengéd volt – micsoda kontraszt a nő csörgőkígyó temperamentumához képest.

Parisa tudta Endelle mikor lelt rá a kukkoló kapcsolatra, mert a fájdalom belemart, mély perzselő fájdalom, ami miatt ellökte Endelle karját és a korlát mellett a fenekére zuhant.

A mellkasához emelte lábait, a könnyek megállíthatatlanul ömlöttek az arcán.

–  Jézusom – ordította Endelle. – Mit csináltál?

Parisa felnézett a nőre és a szemöldökét ráncolta. Antony mellé vetette magát. – Rendben vagy? –  kérdezgette többször.

De Parisa elkapta Endelle tekintetét. – Pokolian fájt. Mit csinált?

–  Semmit – kiáltotta Endelle. – Semmilyen francos dolgot. Megleltem a kapcsolatot és szemügyre vettem.

–  Olyan volt, mintha tűz volna a fejemben.

Endelle vállat vont. – Megerősítetted az igazságot, hogy csak a kapcsolat létrehozója szakíthatja meg. Alig tudok közel kerülni hozzá, hogy ne okozna fájdalmat.

–  Greaves az? – Antony keze Parisa karja alatt volt, nekidőlt, miközben talpra állt.

–  Nem tudom megmondani, de abból, amit te mondtál és a perzselő érzésről, azt mondanám, hogy ez annak a papírfaszú rohadéknak a jele. – Kifújta a levegőt. Nos, Lovejoy átlépett, itt már semmit nem tehetek, veled ellentétben nekem vissza kell térnem a munkámhoz. De nincs több nyafogás, az istenit! – Felemelte a karját és úgy ahogy volt eltűnt.

Ennyi volt? Ennyi segítséget kapott a Másik Föld legerősebb vámpírjától? Nagyszerű!

Parisa Antonyhoz akart fordulni, hogy mondjon neki valamit, de éles szél keletkezett az arcánál, ami megvágta, a szél, ami Endellének a jele. Felsikított, Antony pedig elé állt, átkok sorozatát motyogta.

–  Bassza meg – mondta férfi. – Olyan ribanc tud lenni.

–  Tudod – mondta Parisa –, nem sokat segített, nemde?

Antony kuncogott. – Vannak pillanatai. Ez nem azok közül való volt. Menjünk vissza a villába, dolgozzunk kicsit a repülésen, majd még többet a tőrrel és a karddal. Áttöltöm néhány emlékemet, ha szeretnéd. – Szünetet tartott, találkozott a pillantásuk. Még mindig a nő előtt állt. Figyelte, ahogy a levegővétellel emelkedett és süllyedt a mellkasa. – Nem foglak az elmekapcsolatra kényszeríteni. Még ha jó ötlet is és tényleg biztonságban akarlak tudni, azt hiszem ez most pokoli lenne neked.

–  Igen. De tudod, azt hiszem Endellének egy dologban igaza volt. Sajnáltam magam, de megpróbálok sokkal jobb lenni.

Antony a vállára tette a kezét, gyengéden figyelmeztette, majd keresztülrepült a sötét folton.

Lexy